A Sziriusz lelódult a hegytetőről s a lejtővel párhuzamosan lesiklott a
völgybe. Itt két szárnyahegyével a gyepet verdeste, aztán hosszú ívben
átvetette magát a szomszéd hegyláncon, majd nyílsebesen fölcsavarodott a
magasba.
A százados, aki az erőszakos zökkenések folytán kissé elkábult, most
magához tért. Az üveglencséken át láthatta, hogy a fölkelő holddal
szemben repülnek.
– Az éter-régióba értünk! – mondta később a tudós, aki, mióta a
kormánynál ült, eddigi izgatottságával ellentétben, csodálatos hidegvért
tanusított.
– Megkezdtük már az utat a föld körül? – kérdezte Tibor.
– Már kétszázszor megtettük, minden további másodperc alatt tízszer
ismételjük.
A százados úgy találta, hogy helyzete nagyon kényelmetlen; lehajolva
kellett ülnie, a lábait sem nyujthatta ki, a levegő is füledt volt,
hozzá még unatkozott is. Számítása szerint jó másfél óra mulhatott el
így.
– Nem állunk már meg valahol? – kérdezte.
– Le fogunk szállani a légkörbe, hogy friss levegővel lássuk el
magunkat.
– És aztán?
– Aztán folytatjuk utunkat.
– Hová? Meddig?
– A világ teremtéseig, – mondta Szergiusz rendületlen nyugalommal.
– Köszönöm, addig mind a két lábam elzsibbad. Nem is szabad addig
elmaradnom, mert elkésem a holnapi rukkolástól.
– Késésről nem lehet szó, hiszen visszafelé haladunk az időben. Ha majd
fölkeressük megint a saját korunkat, rajtunk áll, hogy az elindulás
pillanatában, vagy még előbb kössünk ki.
– Mégis jobb szeretném, – szólt a százados, – ha engem letenne valahol.
Lehetőleg még abban a korban, amikor a vendéglők már föl vannak találva.
– Most a tizennyolcadik század közepén vagyunk, – jegyezte meg
Szergiusz, egy óralapféle szerkezetre pillantva.
– Jól van, megnézem hát a tizennyolcadik századot. Ön meg, ha visszajön
a teremtésről, álljon meg útközben és vegyen föl megint.
A tanár felelet helyett a billentyűkön kezdett zongorázni, nemsokára
fölkelt és kinyitotta a csapóajtót. Friss levegő áradt be. A Sziriusz
csak két méter magasságban lebegett egy gyepes rét fölött, vakító
villamfényt szórva a sötét éjbe.
– Adok önnek tíz órai szabadságot, – mondta a tanár. – Most tíz óra van,
reggel nyolc órakor érte jövök és visszaviszem a tizenkilencedik
századba. Ott fogunk találkozni ama három nyárfa alatt. Följegyzem az
időt s a helyet. Legyen pontos, különben megeshetnék, hogy sohasem
találkozhatunk többé az évszázadok labirintusában.
– Ott leszek, – erősködött Tibor.
– Még egyet. Ön emberekkel fog találkozni; őrizkedjék attól, hogy el ne
árulja kilétét valami anakronizmusz által, még jobban őrizkedjék attól,
hogy ne változtasson az elmult idők eseményein. Nem tudom ugyan, mi
történnék ez esetben, de sejtem, hogy a logikájából kiforgatott
világrend szétmorzsolná önt.
– Jól van, – mondta Tibor, a gyöpre szökve.
A Sziriusz föllendült a magasba. Egy ideig még szentjánosbogárként
keringett a százados feje fölött kékes fénye, aztán eltünt az égen
sziporkázó csillagok milliói közt.
Tibor megkönnyebbülten lélekzett föl, majd nyujtózkodott és elzsibbadt
lábaival bokázni kezdett. A pezsgő mámora már elmult megint és amikor
most egyedül találta magát a langyos éjben, már egy szót sem hitt el a
tanár kalandos hipotéziseiből. Annyi igaz, hogy Szergiusz föltalálta a
repülőgépet. Ő maga, Tibor, most éjjel itt van valahol a főváros
tájékán, legsürgősebb dolga egyelőre az, hogy éjjeli szállást vagy
bérkocsit szerezzen.
Jó ideig még elgondolkozva állott a három nyárfa alatt, aztán – kissé
ingó léptekkel – nekivágott az országútnak, hogy valami faluba térjen.
Csodálkozva tapasztalta, hogy az októberi éj szokatlan enyhe.
Vagy tíz percig baktatott már az irgalmatlan rossz úton, amikor fülét
közeledő lódobogás ütötte meg. A távoli éjben csillogó tűzfény tünt föl.
A fénypont rohamosan közeledett feléje, majd több apró csillaggá vált
szét, amelyek párhuzamosan haladtak az országúton. Most a sötétségben
néhány fantasztikus lovas alakja bukkant föl: mindegyiknek kengyele
mellé hosszú póznára erősített lámpás volt tűzve; a lovasok egy sárgára
festett, hatalmas postakocsit kísértek, amely elé hat vágtató ló volt
fogva.
– Hahó, földiek, megálljatok! – rikoltotta Tibor, az út közepére állva.
Az első ló megbokrosodott, a lovas cifrát káromkodott s egy otromba
pisztolyt vont elő kápája mellől.
Mielőtt a százados még szólhatott volna, a többiek már körülvették és
lámpáikkal arcába világítottak. Meglepetten nézték a századost, ő is
meghökkenve nézte a csudálatos alakokat. Huszárok voltak, napbarnított,
vadképü legények, állig fegyverben. Pitykékkel és paszománttal
túlterhelt, papagályzöld egyenruhát viseltek, a fejükön cukorsüveg alaku
kalpagot, amelynek tetejéről hosszu, piros nyelv fityegett alá. A
nyergük alá tigrises takaró volt vetve. Amin pedig leginkább
csodálkozott Tibor: a halántékuk fölött a hajuk két-két varkocsba volt
fonva.
A kocsi időközben megállott, az ablakban ijedt arcok mutatkoztak. Míg a
huszárok egyrésze az országút mentén föl s alá vágtatva, a szomszéd
cserjéket kutatta föl, addig vezetőjük, akinek harcsabajusza a válláig
csüngött, gorombán rivalt Tiborra.
– Miféle szerzet vagy?
– Bundás! Látod, hogy katonatiszt vagyok!
– Mit kíván tőlünk? – kérdezte a lovas, most már udvariasabb hangon.
– Kocsim összetört az úton, – hazudta a százados, – emberek után akartam
nézni, de úgy látom, eltévedtem az éjben. Beszélhetek a kocsi
gazdájával?
A huszár a kocsihoz lovagolt, hosszas alkudozás után odaszólította a
századost.
– Ha tud, beszéljen franciául! – morogta.
A kocsiban ketten ültek, egy drága cobolybundába burkolt hölgy, egy
borotvált, rezes arcu, vézna férfialak. A hölgy – amennyire a gyér
világításban meg lehetett különböztetni – fiatal volt és csinosnak
látszott. Mikor Tibor sapkájával a kezében az ajtó elé lépett, hangosan
fölkacagott.
– Bocsánatot uram, – mondta aztán, erőt véve hangos jó kedvén, –
bocsánat, de ön oly furcsa… valami baleset érte?
– Igen, kocsim fölfordult… – szólt franciául Tibor, aki különösnek
találta, hogy emiatt arcába nevetnek.
– Talán nem is vette észre, hogy toiletteje mennyire szenvedett? –
kérdezte a hölgy, ajkaihoz tartva kendőjét.
Tibor ámulva nézett végig kifogástalan atilláján.
– Ah, a feje! a feje! – kacagta a nő kendője alól.
A százados végigsimított gömbölyü koponyáján, amelyet csak tegnap
nyiratott meg à la Fiesco, a legkisebb számu ollóval.
– Elveszítette a parókáját!
– A parókámat? – Most vette csak észre, hogy a hölgy kisérője
fehérpuderos parókát visel úti sipkája alatt. A nő haja is, amennyire a
fekete csipkekendő alatt látni lehetett, puderes volt.
Megszólalt a kocsiban ülő férfi is, csodálatos vékony, csengő
gyermekhangja volt.
– Szeretném, ha az úr végre megmagyarázná, miért állította meg a
kocsinkat; ha még sokáig nyitva tartja az ajtót, be fog rekedni a
hangom…
Tibor előadta meséjét holmi balesetről s megkérte az utasokat, vinnék el
a következő állomásig. A kocsiban ülők most már velencei tájszólásban
kezdtek tanácskozni; a sipogó úrnak láthatólag nem volt inyére a dolog,
– olyfélét mondott, hogy nem okos dolog ebben a vad országban valakit
éjnek idején fölszedni az országútról, különösen, ha annak a valakinek
még parókája sincsen. A nő azonban kedves energiával véget vetett a
vitának.
– Ön szabadon rendelkezhetik a kocsi fele fölött, maestro, én azonban
beültetem az urat az én felerészembe. Ha haramiavezér találna lenni,
lesz benne annyi méltányosság, hogy csak engem gyilkol le… – Azután
Tiborhoz fordult: – Szálljon föl, uram!
A százados elhelyezkedett a nővel szemben, a kocsi harangcsengéssel és
ostorpattogással folytatta útját. Míg a férfi mogorván ült helyén s
ellenséges pillantásokat vetett kéretlen utitársa felé, addig az utóbbi
és a hölgy között csakhamar élénk beszélgetés fejlődött.
A nő elmondta, hogy Bécsből jönnek.
– Csodálom, hogy nem utaznak vasuton?
A nő láthatólag nem értette.
– Nem ismerjük itt az utakat, kisérőink azt mondják, hogy ez itt a
legbiztosabb.
– Azt hiszem, hogy utaink mind elég biztosak! – vetette oda Tibor.
– Nekünk úgy mondták, hogy a békekötés óta sok obsitos csatangol erre; a
mult héten háromszor rabolták ki a császári postát. Azért is utazunk
ekkora fedezet alatt.
A hölgy e szavak után egy parányi arany burnótszelencét nyujtott Tibor
felé. Ő maga is merített belőle egy csipetnyit.
Tibor meghökkenve tekintett reá. Hogy bizonyosságot szerezzen
gyanújának, ravaszul azt kérdezte, hogy mi ujság Bécsben?
– Hallotta már: Trenck bárót börtönbe vetették?
– Melyik Trencket?
– A bolondos ezredest. A császárnő szobafogságot adott neki, ő azonban
elment az operába és ott az udvar jelenlétében le akarta dobni Gossau
grófot az emeletről…
– Szép botrány! – sopánkodott Tibor. – Mondja kérem – kérdezte később
nyugtalanul – ön Trenck Ferencet érti?
– Trenck Ferencet, a szerezsán ezredest, – felelte a hölgy közönyös
arccal.
Tudvalevő dolog, hogy a rakoncátlan szerezsán Nagy Frigyes ellen
hadakozott, 1749-ben pedig meghalt a spielbergi tömlöcben, hová Mária
Terézia parancsára zárták…
A százados alattomban az ujjába harapott; fáj, tehát ébren van. Valami
babonás félelem fogta el. Pedig ez az asszony, akihez oly közel ül, hogy
térdein érzi krinolinjának abroncsait, éppen nem hasonlít kisértethez.
Csupa pezsgő élet, erő, báj, ifjuság. Az a finom, forró mosuszillat,
amely betölti a kocsit, szintén nem emlékezteti kriptára…
A csinos kisértet vígan fecsegett tovább. Kéretlenül is elmondta, hogy ő
signorina Rozina, a bécsi opera alténekesnője.
– Az a rosszkedvü úr, itt mellettem, – tette hozzá, – Caffarelli, a
világ első szopránistája…
A világhírü ember elérkezettnek látta az időt, hogy megszólaljon
sarkából.
– Hallod, Zina, a Páris királyfi szerepe nem nekem való. Nekem kellett
volna Júnó szerepét énekelnem, – de az alávaló Holzbauer odaadta Tesi
asszonynak…
– Ej, maestro, – mondta az énekesnő, – azok az idők már elmultak, amikor
ön Doriszokat és Júnókat ábrázolhatott…
– Persze, – sipította a szopranista, – az ízlés már annyira romlott,
hogy egy csinos lárvát többre becsülnek a legszebb hangnál. Pedig még
tíz év előtt, amikor Versaillesben Judit szerepében léptem föl, XV.
Lajos megölelt.
– Micsoda bolond világ ez, hol rezesorru urak éneklik Júnó szerepét? –
kérdezte magában a százados.
– Mi, tudniillik, egy ünnepi kantatét fogunk előadni, – magyarázta neki
Rozina. – Metastasio írta az allegóriát, Holzbauer komponálta hozzá a
zenét.
– Hol fognak énekelni? – kérdezte Tibor, ki lassankint valami
csodálatos, lázas állapotba jött.
– Tibor gróf kastélyában, – mondta a művésznő.
Tibor gróf kastélyában! Ha a kapitány haja nem lett volna à la Fiesco
nyírva, e pillanatban bizonyára égnek meredt volna minden szála.
– Igen, – fecsegte tovább Rozina, – neje tiszteletére most ott nagy
ünnepélyek folynak. Valószinüleg tudja, hogy Tibor Gergely gróf
egybekelt Szulkovszki hercegnővel?
Tudta, hogyne tudta volna! Családi krónikájából tudta, hogy Tibor
Gergely gróf, császári huszárgenerális, 1746-ban oltárhoz vezette
Szulkovszki Aglája hercegnőt…
– És ön hová utazik? – kérdezte a szép Rozina.
– Én is Tibor Gergely lakodalmára megyek, – mondta tompa hangon a
százados.
– Ah, ez pompás! De miután most már ismeri nevünket, le fogja vetni
saját inkognitóját?
– Tibor Ákos gróf vagyok.
Rozina bájos mosollyal hajtotta meg fejét, még a világhírü szopránista
is burnóttal kínálta meg utitársát, amikor megtudta, hogy az a császárnő
hatalmas kegyencének rokona.
– Jól van, – gondolta magában a százados, a szelencébe nyúlva, – jól
van, ott leszek hát az ükapám lakodalmán!