is, elhúzhatá vala bukását az atyám, s könnyen gondolhatod, hogy minden
barátja és jóakarója ezt tanácslá neki; de őt erre bírni lehetetlen
vala. A perlekedés, így szóla, kínteljes utazás hazánkban, melyben a
fuvar-bér drága, az ostor-pénz még drágább; s én annak életrágó gondjai
mellett, még azzal is emésszem-e lelkemet, hogy igazságtalanúl perlek,
és tartóztatom a másét? Nem; fogfájás testnek, adósság léleknek, örök
emlékeztető fájdalma, s ezzel felém fordúlva: egyezkedjél hitelezőimmel
fiam, miként birsz, mondá s ha nem egyezhetel, vigyék mindenem! Juvenal
szerint: a szegénység nevetségessé tesz ugyan, de jó vér és szív-csend
mellett, nem épen boldogtalanná. Valamit még is szerencsés valék
megmenthetni számára, s most ebből tengődik. Magam kedv-teléses
lókereskedésemet folytatom, s miként látod, nem épen siker nélkül.
És Póli? kérdé, hevenyen szökve szavába Gyula, atyádnál van?
Kálmán szemet mereszte Gyulára. Enyelgesz barátom? vagy nem tudnád, hogy
majd év-óta férjnél van?
Kinél? kiáltá Gyula.
Közel-rokonodnál, Szögvárynál, ki csakhamar elmenetelök után özvegyen
marada.
Szögvárynál! sóhajta kínos csodáltában Gyula, ama garázdánál, ki ellen
Kisréten Póli maga kelt ki legélesebben?
Barátom, mondá fél kaczajjal, mely Gyulánál vesét jára, Kálmán; ha a
leány mindenkor csak szívének sugallata után, egyedűl kedvesét
választhatná férjének, kevés házasság fogott volna megszövetni azok
közől, mik Ádám óta szövettek a föld golyóján. Póli, bizonyság lehetek
reá, szívből hajlott hozzád, kétségen kívül hasonlításba sem fogott
volna ereszteni téged Szögváryval soha; de ez nyomasztott körűlményei
közt kéznél vala és bizonyos; te pedig bizonytalan távolban, legfölebb
is egy futó és könnyen változható fogadással állál előtte, s
természetes, hogy a józan ész elnyomá a szív sugallatit nála.
Természetes? fogadást szegni egy ifjú ellenében, ki, ismersz, éltét adná
inkább, mint másnak adott hitét megszegné?
Barátom, nem vádollak érzelgéssel, mondá Kálmán, csak azt jegyzem meg:
miként a leány sorsa legszomorúbb abban, hogy kérőit, kiket a sors
számára rendelt, nem egyszerre nyervén maga eleibe, nem eresztheti
azokat szabad választásra; mindegyik úgy jelenhet meg kétes jövendője
előtt, mint utólsó. Az örökös párta pedig, hajadonra nézve ó be gyászos
kilátás! s valljuk meg barátom: nem magunk férfiak vagyunk-e
kegyetlenek, kik oly méltatlan gúnyt ragasztunk a megaggott párta mellé,
hogy a szegény nőnem, kész boldogtalanságba is rohanni előle?
Sebzett szívvel jött el Kálmántól Gyula, s majdnem eszméletlenül
bolyongott az utczákon, mígnem Angelica kapujában lelte magát. Felment,
de szállásán itt is idegen fogadta őt, kitől azt értette, hogy Angelica,
meghalván anyja, elköltözött, s nem tudta megmondani hová?
Elbúsúlva kalandozott hazafelé. A neki hajdan oly kedves város,
egyszerre elkietlenedett előtte, s lelkében búsan borongtak az élet és
emberi változandóság képei. Egy pár év tehete ennyit? kérdé magában; ím
minden szép reményeim romba dőltek! s mint nem bizakodunk még is
mosolygó jelenünkben, mintha legbiztosabban bírnók azt derítni jövőnkre
is!
Vincze nyájasan fogadtaték szüléitől, de mit az nem bíra viszonozni.
Óhajtásai és föltételei, ellenetben állának ezekével, s ez keserű érzést
szűle nála. Tisztelő, szolgálatos és figyelő volt ugyan szülei iránt; de
hideg, s jelenlétökben komoly és merűlt. A septemvír elégedett vala
fiának ezen hangúlatával, férfias érettséget sejtvén alatta, mi már
különben is megilleté Vinczét, minthogy ez előtt pár héttel, atyja
kieszközléséből, szolgabírónak helyesítteték megyéjében. Pályád édes
fiam kinyílt, szóla fiához a septemvír; nagy részben rajtad áll: meddig
vihesd fel azt. Urai nem vagyunk ugyan sorsunknak, de mesterei lehetünk.
Másnap a septemvír egy irást nyújta által Vinczének. Kilépsz világi
ösvényedre, és hivatalos pályádra fiam, így szóla hozzá. Idegen
tapasztalások, idegen köntösök ugyan; de mégis találkoznak azokban
darabok, vagy foltok, melyek testünkre is illenek. Nagyon harczolnak oly
elvek és szabályok mellett, mind szív, mind ész, mik másokat szerencsére
segítettek. Ha az emberi nem általában bölcs lehetne, s a megelőzött
ivadékok tapasztalásaiból bírná kivonni a maga tanúságait, hová nem
fogott volna az haladni eddig? Íme, én itt feljegyezve adom neked által
azon félszázados tapasztalásimat, miket világi pályádra nézve
szükségeseknek véltem. Szó repűl, s könnyen elsiklik a fontolás elől; de
nyugvó betűk bevárnak időt és fontolást. Olvasgasd meg édes fiam, s tedd
sajátiddá azokat.
Vincze szobájába térve, ilyeket olvasa atyja jegyzeteiből:
«Ki hivatalt nyert, hinnünk kell, hogy megérdemlette, vagy legalább
megérdemlendi azt. Ritkán esik meg, hogy valódi szándék és erős ipar
mellett az emberi rúgonyos lélek, utána ne bírjon emelkedni, vagy
terjedezni hivatalának. Olyanok vagyunk, mint czérna-gombolyag; csak ha
lebontod, tudhatod meg: mi hosszúra ér annak fonala el?
«Alig lehet valami károsabb állományokra, és sűlyesztőbb tisztviselőkre
nézve, mint félkedv, félakarat a tisztviselésekben, és amazokkal járni
szokott elhalasztgatás. Minden tisztviselőnek ajtaja felibe kívánnám e
szókat iratni: «mit ma elvégezhetsz, holnapra ne halaszd!»
«Tedd ritkává magadat és becses léssz. Hiszed-e, hogy a gyöngy drága
fogna lenni, ha a gyakori hering hordná begyében azt?
«Nagy hivatalok, legalább külsőképen, bizonyos ellenőrségét szűlik az
erkölcsi feddhetetlenségnek. Sok szem csügg rajtunk, s tanúk előtt
állunk, tehát miként követhetnénk el rosszat?
«Nehéz megfejtésű kérdés az: melyik nagyobb szerencsétlenség, mind
magára a tisztviselőre, mind a közönségre nézve, az-e, ha valaki
hivatali köre feletti lángésszel bir, vagy alatti csekély tehetséggel?
Úgy látszik, mindkét esetben haszonvehetlen a hivatalnok.
«Elvekből törj tenni mindent, mire van is némi csiklányok az embereknek.
Így bölcsebbnek tetszel, s az a nyereséged marad, hogy ha botlasz, csak
elveid kárhoztatnak, nem te magad.
«A bölcseséget úgy képzelem, miként drága érczet, részint hegyek
gyomraiba rejtve, részint vert pénz-nemekben forogva. Mennyit nem adnak
amabból évenként a bányák? s még sem árasztja az el a világot; mert a
kincsnek koránsem nagyobb része van forgásban. Így a bölcseségből is, mi
kevés fordíttatik, minden tapasztalások, nyomozások, és felfedezések
után is, a világi dolgok folytatására, és igazgatására!
«Kevés álkodás, kís hamisság, találkozik a legjámborabb emberekben is.
Addig, míg egyszer óhajtnók, hogy mások szívünk fenekére lássanak,
legalább is tízszer örűlünk annak hogy nem láthatnak.
«Ha szerepet kívánsz játszani, tekintélyt tartani az emberek között,
vigyázz, hogy őrzetlen biztos óráidban, szavadban vagy tettedben, mások
kezébe ne add magadat. Körűlményeidet, személyedet, és gondolkozásodat,
titok homályával sződd, mindíg körűl. Úgy lészsz nagy előttök, ha
fenekig át nem vizsgálhatnak, hanem csak sejtnek és találgatnak tégedet,
s így tetteid eredményei, a nélkül, hogy azoknak belső rugóit látnák,
lepik meg csodálataikat.
«Társaságokban, hagyj kibeszélni mást, hadd rakhassa ő is ki portékáját.
Így elégűlten veled és önmagával, nem fogja átallni fénylésedet, mit
különben bizonyosan tenni fogna.
«Kiki legfontosabb önmagának, s azt a levegőt becsűli széles e világon
legtöbbre, mit tüdején beszív. Ember-bánásaidban el ne veszítsd ezt
szemeid elől soha.
«Leghasznosabb kivonatja ember-ismeretünknek azon simaság és
hajlékonyság, azon egyes személyekbeni nemes tisztelése az emberiségnek,
miknélfogva mindenkivel ki tudunk jőni az élet folyásában, s nem vagyunk
tűrelmetlenek és szálkások azok iránt, kik nem egészen szívünk emberei.
«Sebtében és rögtön használd a magyart; mert szokása lángolni és
elhűlni. Mit amakkor hő szívből fogadott neked, becsűlet-érzésből
megtartandja ekkor.
«Rendesen úgy vagyunk társalgásainkkal, miként sok csekélyek, gyűjtött
könyveikkel. Kötéseik után ismerik czímjeiket, a nélkül, hogy tudnák
foglalatjaikat.
«Mi belső ereje sincs ezen oknak: «így gondolkoznak nagyobbára az
emberek», még is rendesen elhatározó szokott ez lenni tetteinkre nézve.
Megczáfolni ezt, néha könnyű; de csak ritka és nagy lélek bír ellene
határozni, vagy cselekedni.
«Azt vélhetnők, hogy majom-fajták vagyunk; mert mint nem omlunk követni
azon néhányat köztünk, kik elég erősök példát adni! ha épen ezen erősek
nem czáfolgatnák majomságunkat.
«A magyar, komolyabban tapad a régihez, s bohóságokban áhítja az újat,
és divatost. Megtévedéseiben és irány-vesztéseiben, nem pedig lelke
erejében a hiba, ha sűlyedezik.
«Ne siess szív dolgaiban tanácsot osztogatni. Sokan kérnek tanácsot, nem
azért, hogy kövessék azt, hanem hogy keblök vágyának szavaddal
tekintélyt és erősítést szerezzenek, fenmaradván mindenkori joguk és
választásuk: nem követni a nem hízelgőt; ki ellen azonban ritkán nem
marad szívökben némi keserűség. – Úgy szintén okos ember ritkán kér
egyenesen tanácsot; mert tudja, hogy idegen körűlményekbe bajos
önmagunkat behelyeztetni; hanem hogy az egyoldalúságot elmellőzze,
szeret szót váltani másokkal, olyas tárgyakról, mikben magát
elhatároztatni óhajtja; s így a különbféle véleményeket összevetvén
saját körűlményeivel, vonja ki azokból a maga teendőjét.
«Vigyázva csodálj és okosan, hogy magadból ne veszíts, s a csodáltnak
magad felett felsőbbséget ne engedj. Úgy ejtsd józan magasztalásidat,
hogy a magasztaltatott tiszteltetve érezze általok magát; s némelyekben
mindenkor gáncskodva és lehúzva, bebizonyításaul annak, hogy óriási
lelkednek mérszerei még nagyobbak.»
Gyula néhány nap múlva búcsut vőn a septemvir házától. Káraytól, kinek
oly sokat köszönhetének, nehezen váltak meg az ifjak. Legfontosabb és
leghatározóbb időszaka az az ifjú életének, midőn vílágba lép, és
szívének szunnyadó érzelmeit, fejének még holt tudományát, élőkké tenni
készűl. A két ifjú érzé, hogy a kereszt-úton áll, melyből mindegyikének
külön pálya-ösvénye nyílik; s ennek és a jövőnek kétes szerencséi, még
becsesbé tevék előttök egymás barátságát. A rokon érzelem, s egyűtt élt
napok, mintegy egy lélekké forraszták őket. Borongásban ült Gyula
szekerében, szívét és elméjét bús vesztéseibe merítve. Borzadozott
meglátni az atyai házat, hol szeretett édes anyja helyett gyülöletes
mostoha várta őt. A temető mellett esvén betérése falujába, megszorúlt
szíve, a mint ebben az új márványt megpillantotta. Megállítá szekerét, s
szakadó könnyekkel omlék jó anyja sírjára. Azonban szokva lévén
önhatalmában tartni érzelmeit, lesülyeszté szíve mélyére bánatát, s
emberelt arczczal hajtata be az apai udvarba.
A ház tagjai különbféleképen fogadák Gyulát. Matyi szembeötlő zavarával
a szégyennek, mely az apai tekintély-tartás erőlködésével csodás
vegyűletet képeze; Léni kivívott rangját feledve, szolgálatos
szivességgel, s mintegy uraló körűltejárással, Biri szeleskedéssel, s
majd minden jele nélkül a testvéri gyöngédségnek. Mindnyájan, Legulit
sem véve ki, csodálák a kifejlett ifjat, ki férfias díszben,
méltóságban, kimívelten tudomány és tapasztalás által, álla előttök.
Mindegyike titkon vagy nyilván felsőbbségét érzette maga felett, s
iránta némi hódoló figyelem uralkodott az egész háznál. Matyi vigyázóbb
lőn a maga szavára s tetteire, Léni ügyelőbb háztartására, finomabb
asztali készület és étel jöve az asztalra, úriasabb ágynemű Gyula
szobájába, s minden vendéglátói lábra hágott az udvarban. Maga Leguli,
ki néha az első napokban vendégűl hivaték, nem lele az ifjúban egyébb
kivetőt, mint hideg büszkeségét. Nem áll-e úgy köztetek, így szóla
Matyihoz, mintha uratok volna, s nem ti játszodjátok-e az alszerepet
mellette? Matyi szívéről azonban lesiklott ezen szó, és szép szülei
büszkeség lepé vala azt meg. Legulinak épen nem esék inyére hazaérkezte
Gyulának, félté Biriveli titkát tőle, innen siete elhintegetni
aggodalmait Matyinál és Birinél. Lénit, rokonát, miként mindenkor, úgy
most is maga részére remélé. Matyit homályosan csak ezen egy aggódtatá,
miként fogja magát Gyula mostohája iránt viselni?
Gyulát, az első henye-napok elteltével, azon gond aggasztá: mi czélt
válasszon életének és foglalatosságinak az atyai háznál? Szabad, nem
korlátolt állapot és természet éldelete, voltak eleitőlfogva lelkének
vágyai; így eltökélve állott nála, hogy gazda legyen, de több polgári
kötelességeket is kössön ezen állapottal össze; győződve lévén Káray
azon állítása igazságáról, hogy a gazdai független állapot, legszabadabb
kezet, legtöbboldalú alkalmat enged, üdvös ismeretek és javítások
terjesztésére polgártársaink között; s így lelke sugallatival leginkább
összehangzik. Azonban gazdaságát, nem vakon, csupán agg szokások nézetei
mellett kíváná egykor folytatni, hanem e részben józan fontolását,
tudományos belátásait s legközelebbi utazásaiban szedett tapasztalásait
is szándékozék használni. Mert ha azon mesterségek, melyek a termesztett
dolgok felmíveltetését tárgyazzák, amazoknak segítségével oly erőre
haladhatának, bizonyosan sokban haladhatónak vélte magát a termesztés
ismeretét is. A nagy természetnek úgy egésze, mint minden részecskéje,
örök fejtegetnivaló rejtély, mely fejtegetésben a _netovább_-at emberi
elme el nem érheti soha. – Ily gondolkozással, Gyula arra határozá
magát, hogy legelőbb is szokott folyását tanúlja ki a magyar
gazdaságnak, hogy kiismervén annak tökélyeit és hiányait, tudhassa: mi a
megtartani, mi igazítni való benne? E végre az öreg tiszthez, ki a
kasznár helyébe állt, csatlá magát; jelen vala minden munkán vele, s
öntapasztalás és beszélgetés által, csakhamar ellesé az egész gazdaság
folyamát. Ekkor kezdé tehető javítások iránti némely észrevételeit
közleni a tiszttel. Főt rázott ez, s hol felelt, hol nem felelhetett,
vagy akart, hol vitákba is ereszkedett; de engedésre ritkán vala
bírható, és hol okaiból kifogya, azt állítá, hogy ez vagy amaz rend és
pontosság, még nem elmaradott köznépünkhöz és cselédségünkhöz való; egy
másik javaslat pedig csak papiron áll meg, s a földön másként fogna
kiütni; egy harmadik, csak könyv-irászok ábrándozása s a t. Egy szóval:
az öreg tiszt esküdt ellensége volt minden újításnak, mi agg napjaira új
betanúlást hozhata, s egy a régi kerekvágásban döczögő agg csézák közől,
kivel a csak most ütköző szakálú ifjú úr, sehogy sem boldogúlhatott.
Atyjánál tett tehát kisérleteket; de innen is visszaveretett. Matyi
ugyan nem vala makacs a gazdaság vitelében, s Valkaytól sokat elfogada e
részben; de egy éltesebb gazda, kinek modorját, hosszas tapasztalás és
siker ajánlák, és ifjoncz könyves Kálmán, miként nevezé, ki sem
szántott, sem vetett még, nagy különbség vala előtte, bár mily fenszabá
is egyéb osztályokban fiának ismereteit. Hajlunk, különösen a
gazdaságról azt hinni, hogy az egyedűl tapasztalásnak kivonatja;
annálfogva rendesen átalljuk abban az ifjabb tanácsadót. Könyvből
gazdálkodni, ezt szokta Matyi fiának felelgetni, épen olyan, mint
földabroszon utazni, min mocsár, sár, kátyúk feljegyezve nincsenek, s
azt vélnéd, hogy szekered is szintoly gyorsan fog haladni, mint ujjod a
papiron. Gyulánk, miben sem boldogúlhatván, elesék kedve újabb
ostromlásoktól, nehogy tolakodásával fiúi tisztelet ellen látszassék
véteni.
Unalom kezdé őt környezni, minthogy festés és vadászat, mulatságok
valának neki inkább mint munkák. Elégűletlen vala önmagával, vesztegleni
érezvén tehetségeit, és czéltalanúl folyni el napjait. E végre megkéré
atyját, hogy még Bélteken kívül lévő jószágainak bármelyikét engedje
neki által. Kérése nem vala teljesíthető, minthogy azon jószágoknak még
béréveik vannak hátra. Ifjúság tetteknek kora, így érze Gyula; izom és
erő a tagokban, láng és nyugtalan ipar a szívben, nem hagynak, nem
tudnak henyélni, s elveszti önjét azon ifjú, kit sors és körülmények
munkátlan veszteglésre kárhoztatnak. Kedvtelése és édes anyja
emlékezete, gyakran lecsalák Gyulát a kertbe, s számos üres óráit tölté
abban. Eszébe ötlék most, miként az, bár bűves minden fa- és fűnemben,
rendetlenűl álla művésztelen pongyolájában, hibás felosztásokkal, s régi
mesterkélt idomú elrendezésekkel; azt tehát új alkotásba hozni, föltevé
magában. Engedelmet nyervén atyjától reá, azonnal munkához foga, hogy
mit még az évszakasz engedhet, megtehesse.
Ez egészen új életre költé Gyulát. Hogy közelebb lehessen munkásihoz, a
kert mulatójába hurczolkodott által. Vágyása volt az egész kertet ángol
ízlés után rendezni el, minthogy erre már maga a természet is látszatott
fekvését ajánlani. Nyugotra a meredekebb oldal, egy pár tetemes sziklára
hajlott, alját keresztűlfutó patak metszette, s túl rajta szelíd kelésű
domb emelkedett. A keleti oldal halkabb lejtésű volt és naposabb. De
Gyula jól tudá atyjáról és mostohájáról, hogy ezek inkább hajlanak a
hasznoshoz, mint széphez; tervébe vevé tehát e kettőt ikres szövetségbe
kötni egymással össze. A nyugati oldalon ángol osztályzatokat alkotott,
a keletit pedig haszonadó táblákra osztá, miket amazoktól fákkal és
bokrokkal különöze el. Ezen választó fák tövében szelid varázslattal
állott a kertész csínos laka, hogy az előtte terjedő növényes kert,
mintegy ennek lakósa élelmére lássék alkotottnak. Ezen utóbbi
kertosztály is nem vala aggodalmasan idomítva. Miként hely engedé és
természet kíváná, csoportban álla itt virág, fűszer és növény; ott
gyümölcsfa, bokornak, törpének vagy szálasnak nevelve. Ezen új
szerkezésekkel és általtételekkel, az egész kert új alakot nyere,
melyben a szépített természet mint egy nyájas tájfestmény, legeltete
szemet és szívet. Gyula még a jövő tavasz nyilásával igéré az igézőt
alkotásainak, mit már a hanyatlott ősz meg nem adhata azoknak; egyedűl a
képzelet vala kénytelen most pótolgatni nála a haldokló évszakasz
kietlenségét.
Azonban a gyászos diófák Gyulának is nagy akadályára valának
elrendelésében. Épen aljokba esék a faoskola, mely alkalmasan máshova
nem tétetheték; amazok pedig elfogák attól a szükséges napot. Gyula
sürgetést tőn irántok atyjánál, s ez Legulinál.
Barátom, így szóla Matyi ehhez, emlékezhetel: mily győző okokkal mutatád
meg egykor Valkay ellen, ezen diófák haláláhozi igazamat. Most te vagy
urok, kérlek, ne halaszd kivágásukat.
Legulinak épen nem fekvének szívén a fák, sőt vaskos egyenes derekaikból
drága deszkákat remélvén, már el is tökélé vala magában kidöntésöket; de
már szokva vala használni Matyi könnyű adakozásait, s így diófáival is
rátartá magát. Előre bocsátván tehát, hogy barátságért, szomszédságért,
kész mindent tenni, mi tehető; de ezen esetben tartozásból semmit: édes
barátom, így felele Matyinak, akkor mint ügyvéd szóltam, kinek
kötelessége úgy forgatni a fegyvert, hogy a markolat mindig principálja,
éle pedig annak ellenfelei fölé álljon; most pedig mint tulajdonos más
szempontból látom a dolgot. Minden dolog pedig csak olyan, milyennek azt
látjuk, vagy látni bírjuk. Ekkor elkezdé Leguli a servitust római jog
után fejtegetni, a diófák alkalmatlankodásait annak ótalma alá vonni, és
vitáival egészen kihevíté Matyit. A teher-szolgaság (servitus) ótalma
nem egészen akarván világítni ennek, Leguli végre azt kezdé mutogatni,
miként a diófák a fa-iskolára nézve, épen nem állnak nap ellenében, s
ezt, ha épen borúlt napon nem esett volna a vita, kész vala a helyszínén
is bebizonyítni.
Barátom, így szóla erre, tűrelmét vesztve Matyi, már látom, magát a
napot is levitatod az égről, s arra készteted, hogy barátságodért
nyugaton keljen és keleten nyugodjék le. Nehogy a természetet falunkban
kifordítsd a sarkából: szólj, mit kivánsz egy szóval fáidért?
Leguli a czélnál vala. Kurta volt az alku, s Matyi szokás szerint elég
borsosan alkudott meg a diófák halálára.
Matyi általában nem vala elégedett Gyulával. A mennyire büszke volt fia
míveltségére, annyira átallta, hogy mint mondá, czélt vesztve, otthon
vesztegel. Homályos küzdései még mindig érezteték vele, hogy nősülésével
kissé sűlyeszté nemzetségét; s ezt jól készült fia, mi könnyen emelheté
ismét hajdani fényébe vissza! nem lehete tehát nem fájlalnia, hogy az
minden hivatalviseléstől idegenkedék. E mellett az sem vala inyére, hogy
Gyula a háznál tartózkodék. Bármily tisztelő, érett viseletű s
engedékeny vala is ő, bármint látszék is a figyelmet megadni
mostohájának, inkább óhajtná, kedvelné őt Matyi távol a háztól. Az
ifjúnak komolysága, józan érettsége, szilárd viselete, s bár szerény, de
szigorú erkölcse, s hol hibát és igazítni-valót látott, nyílteszű és
szívű észrevételei – alkalmatlan fékek valának Matyi indúlataira és
kedvteléseire nézve. Gyulának mentori szelleme alatt, mintegy kötöttnek
érzé magát Matyi, szavában és tettében; s mi leginkább nyomasztá őt, az
vala, hogy azon modorba nem lelheté be magát, mely fiávali bánásában
biztos fonala lehetne, nem bírván folytonosan fentartani sem a nyájast,
sem a tekintélyest. Mindkettőben gátlá őt annak eleven és nyomasztó
érzése, hogy fiához, lelki erőre nézve gyönge arányban áll. Feszíté őt
az is, hogy Gyulát, több jelenségekből elégületlennek tudá háza
állásával és gazdasága folyamával. Innen Matyi mindent elkövete, hogy
bérlőivel idő előtt végezhessen, s Gyulát házától elhelyheztesse; de
azokkal, kik igen jutalmasan bérlének, nem boldogúlhatván, örűle, hogy
Gyulát a kert elvoná; habár a nem kevés rontással, főkép fákra nézve,
termési elmaradással ejtett új alkotásokat abban, nem épen a legjobb
kedvvel szivelé is.
Léni sejté az apa és fiú közti vont húrt, s teljes erőből igyekvék azt
ereszkedésre hozni; a minthogy maga is vala egyedűl az, ki a békét s
kölcsönös tűrhetést köztök fentartá. Ha Matyi, ingereltetve Leguli
által, ki Gyulát elóhajtá a háztól, kifakadással fenyegető borúban
állott, Léni közbeveté magát pártfogásával, s Gyula tettét, szavát,
kedvező tolmácslatival ártatlan színbe öltözteté, jeles tulajdonait
gondosan előtünteté, felhordá minden szavát és tettét, mikből apja előtt
fiúi tiszteletet fejtegethete ki; s így valóságos villámhárító lőn közte
és fia között. Más részről kettőzteté Gyula iránti nyájasságát és
figyelmét. Elszedé előtte atyja szavainak olykori fulánkjait, s ennek
kegyével altatá az ifjat. Maga pedig, hogy fűszerezze otthoni
tartózkodását, kedvteléseihez csatlá magát. Meglátogatá gyakran kertbeli
munkáit, órákat tölte ezeknél vele, elragadtatást mutata alkotásaira,
apró és könnyen teljesíthető saját kivánságait jelenté neki a
konyhakertre nézve, s mindenben nyájasságot és bizalmat bizonyíta
iránta. Szükségeiről, kivánságairól, szolgálatos készséggel gondoskodék.
Reggelijét; ozsonnáját maga hordá ki a kertbe, vagy be a szobájába;
fehérneműire első gond vala a háznál, s Gyula nem egyszer tapasztalhatá,
miként mostohájánál, mellette minden más, ha kivel ütközésbe kelle
jönnie, mellőzteték.
Gyula, mostohája iránti tartozó tiszteletében nem hibázott soha; de azt
inkább kötelessége eleven érzetéből, mint vonzalomból tette. Most annyi
sziveskedés után, nem állhatott ellent, mostohája iránt szívében kelő
hálájának, bár különben attól némileg idegenkedett is. Kezdé megismerni
csalatkozását benne, hiányos míveltsége mellett jó teremtésnek tartani
őt, olyannak, ki atyja zajos természetéhez, tán ezerek felett
legalkalmasabb lehete. Ennélfogva maga is viszont nyájas vala iránta, s
mi alkalmat sem ereszte el használatlanúl, melylyel neki szivességet
tehete.
Matyi, fiának hazajötte óta, vigyázóbb lőn mind viseletében, mind
bor-italában. Azonban annyi erővel még sem birhata maga felett, hogy
olykor az asztalnál meg ne tévedjen szokott mértékében. Így vala ez
vacsora felett, midőn az idei szűk szénatermésre fordúlván a szó, Gyula
a bélteki rétek soványságát róvá meg, s csodálkozását jelenté abban,
hogy hazánkban, melynek termesztés és marhatartás a fő ereje és
gazdagsága, oly csekély gond és szorgalom fordíttatik a rétek
javítására. Magok a kender-földek, melyek inkább soványságot látszanak
kedvelni, sok helyen bőven kövéríttetnek, míg a rétek magára a
természetre hagyatnak. Vízzeli megfuttatásaikról, vagy hasznosabb
fűmagokkali bevettetéseikről épen szó sincs. Ezen javítások hasznai
bizonyságaira a német s francz tartományokat hozá fel.