amaz, naponként nyomasztóbb lőn neki ezen idegenes viszony közte és azon
személy között, kinek oly sokat köszönhetett házánál, s ki iránt oly
meleg hálával telt el szíve. Kettőzteté tehát figyelmét a kettőztetett
szorgalmú leány iránt, s idő, kor, alkalom, háztartás közös gondjai, és
kölcsönös szíveskedések, megtörék végre a jeget köztök, melyet a fortély
úgy is csak gyöngén fagyaszta vala meg. Apró visszatért bíztosságok
levének a kelő s majd nagyobbak a növekedő szerelemnek jelenségei; ámbár
hogy czél előtt ne untasson, mindenkor józan marada abban Léninek
okossága, hogy csak fél birtokúl engedé Matyinak által nyájaskodásait.
Léni naponként közelébb látszék simúlni czéljához, mely is a vagyonos
úrnak keze vala; de Matyi nem igen akara harapni a kivetett maszlagba. A
lányka iránti szívességei egymást érék ugyan, s ezt szabad rendelkezésű
asszonynak állítá be a háznál; de a házasság nem akara elméjébe ötleni,
s Léninek olykori czélzásait nem látszék érteni, vagy érteni akarni. – S
valóban nem is vala ez tervében Matyinak, kissé olcsónak becsűlvén
önkezét, egy szegény sorsú vagyontalan lánykaért, kinek minden érdeme,
sima arcz és házi ügyesség vala.
Léni azonban nem tágíta. Kártyás asszonya, s egy pár czigányné, neki
úr-férjet jóslának, s ez oly közel látszik immár állani hozzá? Előszedé
tehát varázs talismánjai mellé, minden szolgálatjára lehető fortélyait.
Majd lobbantatá, majd kialvást fenyegetve hagyá pislogni Matyi iránti
gerjedelmét, majd elkészűle a háztól, majd pedig betegen sinlődék.
Matyi, mindezekben szíves, engesztelő, és vígasztaló vala; de a czélt
mindenkor mellőzé, és kitére annak. Azonban maga sem gyanítá: mily
mélyen vala már körűlhálózva a lányka ármányai által. Ő körűlte forga
már minden figyelme, érzé: miképen unalmas özvegységének, egyedűl ő
minden fűszere, hónapról hónapra nem távozék a háztól, sőt víg tanyái,
és vadászatjai helyett is, ő vala a gazdag és kedves pótlék, s nem
sejté, hogy mindezeket, némi kelő féltés sugallataiból teszi; mik immár
veszélyes jelenségei szoktak lenni a szerelem rabságának.
Majd egész év folyt el Mari halála óta, s Léni még sem haladhata
czéljához, s hihető nem is fogott volna haladhatni, ha a történet
kedvező vizet nem hajt malmára. Egy grófnak ispánja megkéré kezét, s a
szerencse nem megvetendőnek látszék. Derék fiatal volt a kérő, jó házból
eredt, s hivatala eltartá emberét. Léni épen nem sietett
kikosarazásával, nyájasan fogadta, eresztette, s kurta időt rendelt
neki, mely alatt bátyjával értekezendik s válaszát kiadandja. Értekezett
is Legulival, cseléd közt elégedettnek adta ki magát kérőjével és
szerencséjével; s minden tevése arra mutatott, hogy azt elszalasztni
nincsen szándékában.
Matyit bánat fojtogatá belül, s eddig nem érzett rágó aggodalom gyötré
éjjel és nappal. Homályos kínjai a féltésnek, és közelgő megválásnak,
kísérék őt minden lépteiben. Komor volt, s most először hideg és
méltatlan Léni iránt. Fegyvert fogva befutotta vadászat örvével a
határt, de úgy tére meg, hogy válláról le sem vevé fegyverét. Szomszédba
lovaglott, de gépi merűlésben ült lován, s a társaságban; és bánatja
korán hazahajtotta őt ismét oda, honnan forrása eredett. Léni, a gonosz,
sejté, hogy horga pedzi, még egyszer oly szíves, és kedvkereső volt
iránta, bánatos arczczal járt körűlte, lassú, mintegy szánó hangon szólt
hozzá; s minden mozdúlatával kimutatni iparkodott, miként az elválás
órája közelgett, s ez az ő szerető szívének fájdalom és gyötrelem.
Az ispán elérkezett a rendelt napra, s Matyi megdöbbent szívében, a mint
a csinos ifjú udvarába behajtatott, s Lénitől nyájas szeméremmel
fogadtatott. Csakhamar átjöve Leguli is, tisztába hozni a dolgot, és
nevelni Matyi kínjait; mert amaz már úgy szóla a dologról, mint
elhatározottról, s Matyinak nem vala szíve, valamit ejtni ellene. Az
ispán kérői megadák neki a tiszteletet, s legelőbb is ő tőle kérék meg a
leányt. Matyi nyájasságot erőltete, de szorúlt melléből alig ejtheté
szavait; megigéré azonban a kérőknek, hogy szóland a leányzóval. Azoknak
kifordúltával oldalszobájába mene, s itt mázsás teherkint nyomá el
bánatja szívét. Pusztúló-félben látá maga előtt házát, udvarát, és
kietlenre dőlve özvegyi életét. Ily érzelmek közt lepé meg őt a belépő
Léni. Bús arczczal közelíte ez hozzá, s megcsókolá kezét.
Tekintetes úr! eddigi kegyességeit megköszönni jöttem – mondá, s itt
elnémúla.
Léni! szóla lassú hangon Matyi, s el bír ön hagyni? Én azt reméltem,
együtt öregszünk meg. – Tens úr! felele Léni, tudom halálom is lesz!
tudom meg sem is lábolom; de a szegény leány sorsa – nem folytathatá
tovább a zokogástól szavait.
Léni! kiáltá Matyi kitörő fájdalmában; válasszon köztem és kérője
között. Öné kezem, ha tetszem.
Kétesen pillanta fel hozzá Léni, s nedves szemeibe szöktete minden
ígézőt, mivel csak bír vala. Matyi eskűvel szorítá őt karjai közé, s
Léni örömsírással, majd arczát, majd kezét csókolva, adá meg magát.
Beszólíttaték ez ujságra Leguli, ki zajos örömmel ölelé meg leendő
sógorát. Csinos kíméléssel utasíttattak el a kérők, nyájas kosárral az
ispán, s néhány napra férj és feleség lőnek Matyi és Léni. Azonban ámbár
Léninek férje iránti nyájas kedvkeresései, és előzgető szerelme, gyakran
megnyugasztalák is Matyit, s amaz az által is különösen megnyeré ennek
kedvét, hogy Biri iránt igen nyájas vala, s mostoha leányát, mintegy
barátságába szövé; mindazáltal nem eszközölheté, hogy férje lelkében
tett-áldozatja ne borongjon.
Az új szövetség és viszony, új kötelek valának a két ház között. Feledve
volt minden hajdani viszály, egész napokat töltöttek egymással, s kivált
Biri, kit főkép férfi-társaság hiányában, majd elölt az unalom,
szorgalmasan használta a visszaállott egyértést. Minthogy Léni többnyire
el vala foglalva, egyedűl járt által Kriskához, s falusi szűke a
társalgásnak, szükség és unalom, némi barátságos hajlandóságot szőttek,
a különben sokban elágazó kedélyű és kedvtelésű két személy között.
Rendesen átvitte Biri munkáját is, de az szinte rendesen pihent;
enyelgés vagy futosás a gazdasszonykodó Kriskával, inkább egyezvén
kényesős véralkatával, mint ülő foglalatosság.
Az öreg Valkayt, a száraz kórság kiragadá az élők közől, s Leguli szabad
kezet nyere házában és vagyonában, mert Kriska úgy tekintetheték e
részben, mint semmi. Ez igazságos, s tán önmaga iránt kissé szigorú
érzettel is bírt, megismerni haladt korának és test-alkatásának
mostohaságait; elégűltebb volt azon szerencséjével, hogy tisztes főkötő
s ótalom alá jöhete, mint hogy mellé még akaratot is követelt volna a
háznál. Ezenfelül atyja mellett, ki nem volt tudományos ember, oly
tanúlt jeles férfiúnak ismeré és tartá férjét, hogy annak akaratjában és
végzeteiben, tekintély-tisztelésből előre is megnyugtaték. Rendelkezés,
adás-vevés és pénz, csakhamar Legulin fordúltak meg mind, s Kriskánál
egyedűl a gazdasszonyság terhe maradt meg.
De Leguli, ki Kriskáját nem szívvonzalmából, hanem mellék-tekintetekből
jegyzé el, hamar únni kezdé azon tartalékot is, melylyel házassága őt
megköté. Miként maga szerencsétlenségét másnak, úgy szerencséjét
szívesen magának szokta tulajdonítgatni az emberi hiúság. Leguli is
csakhamar súlyegyenbe állítá rangját, tudományát, a Kriska
vagyonkájával; s ezenfelűl ő a csupa élet, vidor kedély, jól táplált
test – és Kriska a félsinlésű, búsongó kedélyű, aszott testű nő, mily
külömbségek! Nevelte elégületlenségét az is, hogy Kriskánál örököshöz
kevés reménye lehete, s azon olykor eszében megvillant gondolat, hogy
miután sógorságba lépett Matyival, tán Birit is megkaphatá vala.
Ezen önepesztések azonban, Legulinál kitörésre nem jövének; legfölebb
néha czélzatlan apró méltatlanságokat vonának szegény nejére. De annál
gyakrabban dúlának azok keblében, s most inkább, mióta Biri átjárdalt,
mint másszor. A lángszemű, kedélyű, vérű, a virító korú és egészségű
Biri, és fonnyadozó felesége, sokkal szembeszökőbb ellenetek voltak,
mint sem azok Leguli lelkén eszméletlenűl bírtak volna elsimulni.
Kénytelennek érzé magát hasonlítgatni, s szemét, lelkét a delibb tárgyon
legeltetni. Leguli, eleven éldelet-vágy mellett, kifogyhatlan volt
tréfáiban; Biri kézreadó, szíves szóváltó, s minden tréfát és enyelgést
örömest felfogó. Kergeték egymást köztök az elménczkedések, víg tréfák,
évődések, s magát Kriskát is gyakorta beránták azokba. Körűlmények és
alkalom, szövik legtöbb fonalait éltünknek, legtöbb fonalait
érzelmeinknek, s így szerelmeinknek is. Azt véljük gyakran, hogy
ideáljainkat leltük fel, holott csak alkalom köté össze elágazó
szíveinket. Biri mindíg szívesebben jára által, Leguli mindig
szivesebben fogadá őt, s apró bíztosságokban naponként inkább kezdék
érteni egymást. – Most ha Kriska gazdasszonyi tiszte után kűnjárt, egy
vagy más ürűgy alatt, szivesen benmaradt Biri, s ilyenkor Legulinak épen
nem vala hibája a bátortalanság; szivesen vőn Birinél apró szabadságokat
magának. Indúlat szövődék köztök, mielőtt Kriska és Matyi csak
álmodnának is róla.
Az alatt Matyi folyvást érzé, hogy házasságában botlott, s meg nem
emésztheté azt. Azon látogatásaiban, miket nejével a szomszédságban tőn,
nem úgy láták Lénit és magát is, miként várta és óhajtotta, s boszúsan
tére meg azokból. Feltevé magában visszavonúlni, s otthon vesztegleni
inkább, mint mellőztetni. Vesztés inkább szokott fájni, mint nemnyerés;
így a rangban is: ha fölebb nem hághattunk, megemészthetjük, de ha
sűlyedtünk, s jellemünk nem szilárd, vérző sebünk örökös. Matyi is mord
volt, és szokott kedvtelései hagyogatni kezdék. Élesebb lett minden hiba
iránt a háznál, s gyanakodóbb és szigorúbb. Nehezen kezdték őt tűrhetni
cseléd és jobbágy. Gyűlésekkel és közhelyekeni megjelenésekkel,
installátio óta úgy is felhagyván, látogatásokat pedig sem tévén sem
kapván, nem sokára egy pár szomszéd komára zsugorodott le minden
társalgása. Ezekkeli vadászat lőn most szenvedélye, és borozgatás
mulatozása; s minthogy bor-hevűleteiben, mintegy feloszlani érzé
bánatát, rövid időn kedvelni kezdé a pohár örömét; mely eddig inkább
czím-jegye vala nála a vigalomnak és mulatozásnak, mint kedvtelés.
Ilyenkor mulatozásai vadabb zajuak levének, s rendszerint
méltatlanságokkal párosúlának.
Fejthetetlen rejtély vala azonban mindenek előtt az, hogy Léni iránt nem
csak kímélő volt, legszilajabb felgerjedteiben is, hanem szinte remegő
előtte. Oly hatalmat tudott ez magának kivívni felette, hogy Matyit
majdnem gyermeki tartalékban tartotta. Titkola és titkolni parancsola ez
előtte mindent, mit ellenére lenni gondolt, és kicsapongásait, neje
gyakran bámulandó diadalokkal korlátolta. – Mert Léni mit sem ügyelve
tüzeskedéseire, indulat-zúdulataira, kifogyhatlan vala fegyvereiben azok
ellen. Ha szép szó, nyájas javaslások és hízelgések nem akarának
használni, amazoni vitézséggel álla férjével szembe, szél-kelepként
indúlt meg nyelve, épen nem kímélé az éles pörpatvarokat s efféle
szó-csatákból, rendesen vesztéssel voná magát Matyi hátra.
*
Az alatt Káray a maga ifjaival, nagy részét bejárá a német földnek;
segíté és kormányzá ezeket hasznos ismeretgyűjtéseikben. Csodásan simult
az ifjaknak emberekkeli bánások, biztosúltak fogalmaik, az újabb és
újabb emberekkeli és szokásokkali folytonos zsurlódás által. Beértek a
művészet dicsőitett raktárába, az olasz földre, s Gyulának keble kéjes
sejtésben és várásban dagadozott. Már Flórencz műremekei
varázs-gyönyörrel kapák meg lelkét, mit nem érze még Róma s Nápoly
kincseinél! De szóljon saját levele, melyet Rómából Ongay barátjának írt
haza.
«Ha köröd zajlása édes Józsim, oly kevéssé töltheti el kebledet tieid
elől, mint az utazás szétszórása enyémet, úgy nem váltunk meg távolban
is, vagy csak kiskorig tértünk el egymástól, s csak azért, hogy annál
édesebben találkozzunk ismét. Terjed és nyiladozik az ember midőn
utazik, de csak miként szekrény, melynek rejtek-fiókja csak hazánknak,
csak hátrahagyott kis körünknek pattan fel. Sok jót, sok szépet
láthatunk a külhonban, szebbet jobbat mint hazánkban; de hol a nap
legelőbb sütött gyermeki ártatlan örömeinkre, hol szivünk rokoni
lakoznak, hazánk, örökké legszebb falatja marad nekünk a világnak, épen
úgy, miként az anya szivesen kéjelg ugyan másnak jelesb gyermeke körűl,
s méltatva ajánlja ezt a magáénak példányúl: de ez utóbbit, az anyai
előszeretet gyöngédségével szorítja kebléhez, s nem bírhatná cserére
szívét, bár félvilág pótlásával. Mi sok új, mi sok lélek-emelő tárgyak
tűnnek, a merre járok, lelkem eleibe! Kies falvak terjedeznek előttem
ajánló nyugalommal, nyájas háztájak mosolyognak béke varázslatával
előmbe; nem óhajtok lakósa lenni amazoknak, nem gazdája ezeknek: szívem
haza vágyik tőlök, nem épen bajtalan békében és nyugalomban élni – de
otthon! de otthon!
[Illustration: Szélkelepként indult meg nyelve…]
«Alkonyat aranyzá épen Angyalvár tetőjét, és szent Péter kúpját, a mint
Róma alá értünk. Előttem feküdt tehát ez a híres város, úrnéja hajdan a
pogány, később a keresztyén s most a művész világnak. Nem vagyok képes
számolni önmagamnak, édes Józsim, ekkori érzelmeimről, nemhogy tollba
bírnám önteni azokat. Miként bűvösnek tűkrében, úgy lengtek el lelkem
előtt a múlt nagyságnak hősei: a Camillusok, Manliusok, Scípiók,
Fabiusok, Catók, Caesarok tiszteletes árnyaik; kerestem szemeimmel
valószinű lakaikat, pálya-helyeit magasztos tetteiknek. Lángoló
ihleteimben mit nem adtam volna tudásaért azon földfalatoknak, miket
egykor Rómának ezen s több más hősei tapodtak! Szent vala nekem, a mint
Róma utczáin haladék, érettök minden szög, mert abban születhettek,
lakhattak, járhattak, ott tervezhették, ott tehették csodált dicső
tetteiket. Tengerként hullámzott keblem, a mint a régiség óriási romjait
mindenütt elszórva szemlélém, mint egy mérszerűl csodálatunknak, mintegy
szemrehányásul kicsinységünknek. Emelé lelkemet a nagy hajdan, sűlyeszté
a kis jelen; s a mulandóság gyász szelleme, homályos sejteményekkel
borzasztott el!
«Ily érzelmeim édes Józsim, nem hagyának egy pár nap művésznek lennem.
Csak későbben hathata lelkemre azon nyájas kéj, melylyel a művészetnek
szép diadalát itten, minden más csillogó és zajos emberi nagyságok
felett, ünnepelhetém. Mily özöne van itt elhalmozva a művészi
remekeknek! Mily kis része e becsülhetetlen kincsnek, bírhatná gazdaggá
tenni hazámat! Szem, lélek habozik, őgyelegvén a különbféle mesteri
darabokon, nem bírván biztosan megválasztni a legméltóbb nyugvó-pontot;
méltó mindegyik, csakhogy más más nemben és fokozatban, legméltóbb
másutt, itt – új remek feledteti a látott remeket, s téveszteti a lelket
választásaiban. Szorúl a szív és bizatlankodik az elme. Ki utasítja itt
el a lángoló, de kétesen habzó művészt? mi után vegye irányait? mi
példány után indúljon? Nyitva áll itt a művészet szentek szentje előtte;
de fényt- és irányt vesztve lángoló tiszteléseiben, pillog, nyúl minden
után, s biztalan keze mit sem szorít! Nemesített emberiségnek szelleme
ül a tisztes antikokon; ezek után eredjen-e? nemesített természet trónol
Raphael, Angelo, Guido-Réni dolgozásain; ezeket fogadja-e ideálokúl?
Vagy közölje magát köztök? mert hiszen élő színekbe lehellék ezek is
azon emberi alakok tökélyeit, miket amott a plasticai művészet testekben
nyomott ki.
«Hidd el Józsim, az első órákban nem éldelet itt a művésznek dolga;
hanem elhalmoztatás, habzó zavar és szorongás, miként utazóé az elágazó
ösvények szeldeléseinél. Fél a tévedéstől amaz, s utóbb is téved, hanem
ha a természet titkos harmoniájának törvényei vésve állnak szivében, s a
szépnek képei teljes erőben élnek lelkében, és csak szunnyadnak abban, s
csak költésre vala szükségök azoknak. De ha kiválasztá egyszer maga
biztos útját, itt az ő világa! Lelkesedve halad előre; igaz, csak azért,
hogy ismét tovább haladjon: mert a művészet czélt és véghatárt nem ér
soha, s csak az a szerencse – különben kín fogna lenni az örök szomj –
hogy már maga a pályafutás és haladás, ihlelt lelkének fenséges
élemények és jutalmak.
«Minden nemében a művészetnek mutathat Róma mesterműveket; mik
vezér-fáklyáúl világíthatnak a magát képező művész pályáján; az egy
tájfestést kivéve. Salvator Róza remekein kivül, alig akadtam egy két
olasz dolgozású tájfestményre, mely csak közelítne is a francz
Claude-Lorrain vagy Poussin dolgozásaihoz. Sokáig nem bírék eligazodni
annak titkán: mi lehet oka, hogy a hű érzelmű olasz, derűlt nyájas ege,
s hogy csak Rómánál a Tivolit említsem, mely Horátzba egykor oly
lelkesedést bíra önteni, kies tájai mellett is, oly elmaradozó a
tájfestésben? Később úgy hiszem, megfejtém a titkot. Róma, Nápoly,
Florencz, halhatatlan antikjaikban, az emberi test szépségének ideáljait
bírják, ezek forognak szüntelen lakosaik szemei előtt, ezekkel vannak
lelkeik tele, s így ezeket öntik ecseteikbe is. Neveli a kedélynek ezen
hajlamát az olasznál, a divatos vallásosság is; minélfogva műveiben a
magasztos vallásos styl foglal első helyet, mely a többit mintegy
homályba borítja.
«Elvagyok munkával halmozva édes Józsim; ezért veended ritkábban
levelemet, és azért, hogy hagyhassak majdan négyszemközti beszélgetésre
valót is. Utazó kertésznek képzelem most magamat, ki növény-magokat
szed, tudománya és hazája számára. Jegyzem tapasztalásimat, mik egykor
hasznot igérnek, s fenmaradt óráimat, a régiség nagy emlékeinek és
művészi remekeknek lemásolásira fordítom. Elememben dolgozom mindíg, s
úgy tárgy mint kedvtelés, örök lelkesedésben tartanak.
«Minél tovább utazom, annál inkább érzem: mily hiányosak, mily csonkák,
legjobb utazóink tudósításai is! Mily tökéletlen képet nyújtnak ők
látott, tapasztalt tárgyaikról! A hibát ott találom, hogy hazulról
mérszereket nem visznek tapasztalásaik számára, s nincs aztán mi után
mérniök és adniok azokat. Hiszem, hogy csak hazafi utazó tudósíthatja
honfiait valóan a külföldről; mert csak ez bírhatja szabni új
tapasztalásait, honfiai előtt ismeretes fogalmakhoz. Nálunk jó Káraynk
pótolgatja e részben, hazánkbani járatlanságunkat.
«Közűlünk mindenki, egész napon át, külön saját kezére teszi
tapasztalásait, s estvénként számolunk azokról egymásnak. Nem
képzelheted barátom, mily oktatók, mily üdvösek a kölcsönös
kicserélések! Miként terűl, tisztúl, alapúl az ismeret, a tekintések,
felfogások többoldalúsága által! S képzeld közöttünk Kárayt, a lelkest,
a sokoldalú tudománnyal és tapasztalással bíró férfiút. Csak te
hiányzol! de még sem óhajtlak közinkbe, nehogy mire sem érnék a sok
teendő közől!
«Szüleim és a septemvír még egy évet engedének utazásunkra. Így hát még
sokáig nem látlak téged és Pólimat; de ne bánjátok ezt, szintoly teli
szívvel térendek majd hozzátok vissza, s úgy hiszem, jóval telibb fővel.
Előbb meglátogatjuk Párist, a divat vidor leányát, s Angliát, a tenger
komoly úrnéját.
«Te sokat írj otthonról, minél többet a kedvesekről; én e helyébe
tapasztalásokat gyűjtögetek számotokra, mikkel majd, érzelmeimmel
eggyütt ömölhessek köztetek.»
Az ifjak meglátogaták még a széptájas Sveiczot, a barátságos francz- és
iparos ángolföldet, s rakodtan új ismeretekkel, de egyszersmind égő
szívvel, epedő honvágygyal, térének meg hazájokba. Remény és remegés
közt habzó kebellel, szálltak le Pesten a septemvír udvarában. Vinczének
erősen dobogott szíve, amint a lépcsőkön felhágott. Nem bíra magának
bátorságot venni, hogy az eleibe rohanó cselédségtől tudakolja
Klárcsiját; egyedűl szüléit kérdezé. Ezek falun valának; s így Klárcsim
is velök! gondolá Vincze magában búsan. Már felhurczoltaták kocsiról
holmijokat, még sem bírhatá magát kérdezésre. Gyula gyanítá barátja
kínját, megszólíta egy cselédet, s tudakozódván tőle előbb ő nagyságának
egészsége felől; hát Klárcsi kisasszony mit csinál? kérdé.
Hát nem tudják nagyságtok? hiszen nem sokára, a mint kiútaztak, haza
vitette az atyja Harsagra.
Vinczének, ki épen bőrládájából rakodék ki, le kelle térdelnie ez előtt,
nem bírhatván őt e hírre reszkető lábai. Mihelyt ejtheté, különfogá a
szobaasszonyt, s ezt ajándékkal megnyervén, kitudakoza tőle minden
körülményt, mi Klárcsival viszonyban álla. Szavaiból s azok
összeszerkezéséből, így voná ki történetét a lánykának:
A főispánné, már a kisréti útban eltökélé vala Klárcsi hazaküldetését,
azt azonban jobbnak látá, fia kiutaztáig elhalasztani, győződött lévén
az iránt, hogy az indúlat ellentállással még inkább nő és élénkűl; s
biztosan számolván ifjúi lángok szokott ellobbanásira, miket elősegítend
majdan az idegenbeni húzamos bolyongás, s új tárgyak váltogatása. Innen
származék férjének azon későbbi utasítása fijához, hogy Francz- és
Angol-országokat is utazza meg.
A septemvírné gyanítá ugyan, hogy fia és Klárcsi nem hagyának fel
egymással; de a búcsúvétkor erről teljesen meggyőződék. Megpillantá a
levélke elvetését, látá Klárcsi kisírt szemeit, fija utáni búját s egyéb
jelenségeit a szívbe fojtott szerelemnek; s eljött idejét vélé a lányka
elküldetésének.
A septemvír nyájas, udvarias levelet alkota össze Gyomayhoz. Tele vala
az Klárcsi dicséreteivel, előadva benne: mily sajnos mind magára, mind
háznépére nézve a tőlei megválás; de elhatározott útja a füredi fürdőbe,
hol húzamos leend mulatása, azt kívánja, hogy a lányka felügyelés nélkül
ne maradjon. Ennélfogva bár nehéz szívvel is, őt hazaereszteni
kénytelen. s a t.
Gyomay elégedett volt a levél szellemével, nem sejtette annak igaz okát
és alkalmát, s így a mint leányáért bejött, nyílt nyájas köszönettel
vált meg vele a septemvír házától. Sok szépet halla ugyan ő a
generáltól, leányának fejlő kellemei és igéző kedvessége felől; de
ezeket most meghaladva lelé atyai hiúsága, s ez némi hálaérzetet
támaszta szívében a septemvírék iránt. Különben is leányához vonzó
gyöngéd szeretete, rég haza óhajtá azt. Veronka pedig esengett érte; s
így csupa boldogságot vitt leányában haza. A két testvér, lelkes
ölelésben csüggött egymáson sokáig.
Gyula mindjárt átöltözködése után, omlott a báró háza felé. Keményen
vert szíve, a mint a lépcső ajtaján csengetett. Idegen cseléd nyitá azt
ki, s Gyula kérdésére nyersen válaszolá, hogy új birtokos lakja a házat.
Kálmánt keresé fel, s őt Pest egyik külvárosában találá fel kissé
félrefekvő utczában ugyan, de majdnem a pompáig csinosan bútorozott
szobákban. Kálmánnak első fogadása zavart volt, később nyájas ugyan, de
hideg és kiszámolt. Gyula, ki különben is inkábbára csak Póli testvérét
tűrheté benne, most minden érzelmével eltoltnak érzé magát tőle.
Az alatt, míg künn utaztatok, így szóla Kálmán, nagyot fordúlt a világ
itthon. Atyám, szokott élete s gondolkozása modorjában, nem sokat ügyele
gazdasága és vagyon-állása gondjaira. Adósságai eszméletlenűl
halmozódtak, újak és ó kamatok meggyűlései által. Egyik nyugtalanabb
hitelezője, betábláztatá ellenei követeléseit, ez szemet nyitott a
többinél, s a sűrű betáblázások után, szintoly sűrűen záporoztak a
pörbe-idézések; s atyám szép vagyona egyszerre veszőben forgott.
Nagyságos uram, így szóla egyik tisztje hozzá, egy hazánkban divatos elv
jutott eszembe: eleget búsultunk mi, míg a pénzt összekerítettük, hadd
búsuljanak most már azok, kik azt kiadták kezökből. De az atyám
elhallgatni parancsolá őt szép tanácsával.