Vincze szelid ábrándozással szemében, a mint a tetőre felértek. – És
szép hazánk földje, édes Vinczém, felele Gyula, amerre innen szemünk
széttekint! Nézd Vinczém, csak meddig az ég boltja láthatárunk előtt
lehajol, mennyi kedvesünket zárja a haza! hát a távolas kék hegyeken
túl, mennyi rokonos honfiat nem ápol az? Nyájas érzelme keblünknek:
tartoznunk, szorosabban köttetve állnunk valamihez. Mi az élet varázs
kedvellése és ingere egyébb, mint kedves köttetésünk egy megszokások
köréhez, rokoninkhoz, és darab földhöz, melyet dagadó kebellel
_hazánknak_ nevezzünk? Csodásan emeli a keblet a honnak szeretete, épen
miként kedvesünknek szerelme, ki felé kéjes vágygyal, örömreményekkel
eped szívünk; de hon felé büszkébben édes Vinczém, és magasztosabb
önérzettel! Épen régi kedves tervemen legelt szivem és elmém ismét, mai
egész útunk alatt. Szép őszi vidékek, mondhatnám, szívemre még inkább
hatnak, még inkább szólnak kedélyemhez, mint tavaszéi. És a tisztes
hegyorom, mely annyi zaját látta a magyarnak, örömét ritkán, teljes
egyértését majd soha sem, ó mint haboztatja lelkemet! Majd búsan meríti
azt a múltnak gyászaiba, majd szép hajnalt derengtet neki a jövőből elő,
s reménnyel, önbizalommal edzi, emeli azt! – A jövő tavaszszal kiutazunk
külföldre. Ne tegyük ezt édesem, csupán vak szokásból. Im itt ég és haza
láttára tegyünk fogadást egymás között, hogy reményes vetésünk leend
kiutazásunk, egykori aratására jó hazánknak!
Vincze hévvel szorítá meg barátja kezét. Én tisztviselő leszek, édes
Gyulám, s példányúl fogom készítni magamat: miként kelljen a
tisztviselőnek hivatala legnemesb irányait ellesni, és czélul tűzni ki?
miként kelljen a haza javára terjedezni a legszűkebb körben is? miként
nem venni álcsillogást a hivatalból, hanem önmagából kölcsönözni ki
valódi nemes fénykört számára annak? miként megvonnunk a hasztalan
fényűzés költekezését háztartásunktól, hogy többre teljünk a haza
segélyére?
Én a szorgalom és művészet tág mezőit fogom pályáimnak, mondá Gyula.
Megismerkedni mindkettőnek gátjaival, azokat elhárítni segítni, és
divatot s becset szerezni mindkettőnek hazámban – ezek leendnek czéljai
lelkemnek, elmémnek és minden iparomnak!
Nemes lánggal ölelék meg a barátok egymást, s a szép czélú kötésre, szép
büszkeség szállott szíveikbe.
Káray eljöve értekezni az utazás felől. Az ifjak azonnal meglepék őt
tett kötésökkel. Nyájas javallás mosolygott a férfiú arczain. Így
óhajtnék minden magyar ifjat, mondá, kit rang, szív és elmetehetség
többre jelöltek ki a hazában, mint csak leélni benne a növényi életet.
Mindketten szép pályát választottak ifju barátim; de megvallom, én
inkább hajlok a Gyuláéhoz, minthogy szabadabb kezet és több oldalúságot
enged. Egy vagyonos magyar birtokosnak házi élete igen tág mező; sokat
tehetni abban a hazáért, sokat róvhatni le fogyatkozásaiból, sok jót és
hasznos újat terjeszthetni el maga körűl, sok hiányt pótolhatni,
legalább sok hibás előitéletnek szeghetni nyakát. – Gazdaság-folytatása,
gyermek-nevelése, ház- és cseléd-tartása, jobbágygyali bánása,
kereskedői szemlődései – mind követendő példányok lehetnek, és világító
fáklyák, a nélkül, hogy elzárnák őt a tudományoktól, haza dolgaibani
részvétektől és szép mesterségektől; mikben pártfogói, művészi, vagy
legalább értői mellék-szerepeit, használva, sőt serkentve viheti.
Most azon eszközökre tértek, melyek által az ifjak idővel tervök
kiviteléhez férhetni reméltek. Gyulánál új eszmék keltek, és tisztultak
a régiek. Másnap ez egy iratban benyújtá feltett gondolatjait, miket ő
_terv-szikráknak_ neveze, Káraynak. Azokból egy kettőt ide csatolunk:
«Minden nemzet úgy védi agg szokásait, s ezek közt ősi előitéleteit is,
mint vagyont; s a magyar, ki agg-szokásihozi ragaszkodásának sokat
köszönhet, még inkább más nemzeteknél. Így van a dolog egyesekre nézve
is. Példaadás itt a legjobb eszköz, ha javítni akarunk. Mi sem győzi le
sikeresebben az előitéleteket. Látnunk és tapasztalnunk kell a jobb
újnak hasznait, üdveit, hogy kedveért, a sajátunkká, sőt természetünkké
vált régiszokást, melynek még hiányait is szivesen megszokjuk, cserébe
adni birhassuk. Szóért, tanácsért, javaslatért, mik repűlnek, s mindig
kisebb vagy nagyobb mértékben gyanúsok előttünk: ha valljon úgy fognak-e
elsűlni a kivitelben, miként árultatnak? s tiszta jóakaratuak e magok az
árusok is? ritkán vagyunk képesek ilyes cserékre bírni magunkat.»
«Kímélettel, tűrő szeretettel fogok föllépni hazámfiai között, hogy
makacsságot és rögzést ne okozzak nálok, halkkal, hogy ne riasszak. Azok
a súlykoló, zajütő újítók és javítók, nyitás helyett szívet csuknak
magok előtt. A honfiak nemes önérzelmeit lázítják magok ellen, s így
rendszerint kiáltó szók leendnek a pusztában. Okni, értesíttetni óhajt
az emberi nem, mert tökélyrei vágy és törekvés első tulajdona; de úgy,
hogy az oktató ne éreztesse a maga felsőbbségét vele az által, hogy
kiskorúnak tekinti őt.»
«Kitűrés legyen paizsa a gyom-irtónak, a javítónak. Az emberiség szép
növényi közt, veszélyes folyó gyomok az előitéletek, mik körülfonván
amazokat, vagy csak együtt velök, vagy csak vigyázó gonddal irtathatnak
ki. Nem illő lebágyadnunk szép pályánkról csak azért, hogy egyszerre
sokat nem tehetünk, nem annyit, mennyit óhajtanánk, nem annyit, mennyire
szükségünk volna. Kis haladás is közelébb ejt a czélhoz. Kövenként rakák
meg a királyi palotákat, és roppant városinkat; perczekből áll a század,
fövény-szemekből a tenger partja, s cseppekből megmérhetetlen vize.»
«Ha művészetet elősegélni óhajtasz, mindenekelőtt az értő közönséget
törj nevelni, s elérvén ezt, eléred azt is, hogy a művészt tisztelet és
vagyon fogja jutalmazni. A művész tapasztalni fogja, hogy csupán
kéz-ügyesség nem fog ezekhez vezethetni, az értő közönséget csak értő
művész fogja kielégíthetni, s kölcsönös leend mind kettejöknél, az
egymás iránti figyelem és becsülés. A művészeti értés, nyájas élelmet
nyújtván a léleknek, szükséggé fog válni nagyjainknál, a művészi izlés
kielégítése, s így alkotva leend művészeink szerencséje.»
«A művészet, ez az égnek hozzánk lenyúló bájöve, varázs fénnyel folyja
el a halandó életet, s foszlanak előle árnyéklatai ennek. A mi isteni az
életben és emberi az égben, összeköti és egy szép életet alkot belőle,
melyben él maga s mások számára teremt. Földünk golyója csak pihenő
zsámolya a művésznek, miként fa a madárnak, mely vígan repked hígabb
levegőben. Miként nemesűl élet és emberiség, a művészet által! A földre
szegzett tekintet felszokik sejtve ég felé, honnan a bájöv lenyúl, szép
magasztos gondok és vágyak fogják el a lelket, alacsonyoknak és
aggódtatóknak helyébe. S művészek ne volnának-e jótevői az emberiségnek?
és ne azok, kik őket pártolják?»
Télre borúlt a természet, s az ifjak Káray tanácslásai után, minden
iparral az előkészületek körűl valának. Olvasás, utazottakkali
beszélgetés, földrajzok nyomozása, és utazási terv kidolgozása, voltak
váltogatott foglalatosságaik. Azontúl ki-ki maga osztályában
tökéletesítette magát. Vincze a politicai közintézményeket vette czélba,
s megismerkedést a külvilág nagy embereivel. Gyula a szorgalom és
művészet pályáiról szedett előismereteket magának. Ezen előkészületek
annyira elfoglalák ifjainkat, hogy egész télen szobáikból is alig
menének ki. Ezt most könnyebben ejtheté Vincze, mint tavaly, minthogy
Klárcsijával úgy sem vala módja találkozhatni; egy két szemvill, egy
futó kézszorítás, lehete csak minden szerelmi érintkezése. Azonban tett
fogadásaikban nyugodtak valának, s annál hőbbek szíveikben, minél inkább
visszaveré külső megköttetésök kebleikbe, forró lángjaikat.
Gyula az első alkalmat, melylyel Pólijával lehete, arra használá, hogy
minden vád-esetre mentve legyen előtte Angelica iránt, s örűlt, hogy
erre szükség sem látszék lenni, oly erős bizalommal volt lánykája
iránta. Bánattal, de egyszersmind szép viszontlátás iránti nyájas
reményekkel váltak meg egymástól.
Lenyílt a tavasz az égről, melyet ifjaink félszívvel előkivánának,
féllel pedig hátratolni óhajtának, s elhozá az indúlás idejét. Káray
bejött korán, segítni a rendeléseket, s ifjaival, áldások, könnyek és
szüléi tanácslások között kiindúlt. Vincze egy levélkét vete le, alélt
Klárcsija lábaihoz a lépcsőkön, a mint a többi kikísérések között,
mellette a kocsihoz lemene. Ez vala a levélkében:
«Egyetlenem! Nincs távolság a szerelem előtt, nincs messzeség mely tőled
elszakasszon! A hű pár végetlen tengeren át is kezet nyújt egymásnak.
Örömnek és boldogságnak közepette is, messze világokról hozzád fog
visszaepedni lelkem, hogy körűlted mulatozzék, hozzád fog epedni vissza
Vinczéd, hogy egyedűl nálad lelje boldogságát. Hű légy, állandó és okos,
s bármi sors- és szív-habzásban, bízó, tántoríthatatlan hűségéhez
Vinczédnek.»
Elmarjúlt szíve a lánykának, a mint a szekér elzörrent, borzasztón
egyedűl maradtnak, elhagyatottnak érzé magát, s a mint magános
szobájában a kis levélkét olvasá, eláradt fájdalmában, könnyet záporozva
dőle a pamlagra. Elkietlenedett ház, emberek és élet körűlte, s az
ebédnél kisírt szemekkel jelent meg. A septemvírné borús szemet vete a
lánykára, s ez szíve mélyére rejté, forró tilalmas bánatát az emberek
elől.
*
Mari, kedves fiának eltávozta után, naponként mindinkább hervadozék
teste és lelke szenvedéseiben. Hervadozásával csökkent az irántai
figyelem, cselédnél és Léninél, s ez utóbbi bízván az urak
pártolásaiban, naponként inkább bitorlá a szabad kezet és asszonyságot a
háznál. Mellőző kezde lenni az igazi háziasszony iránt. Marinak nem
sokára alig marada egyébb híve Anna asszonynál, az öreg vadásznénál.
Cseléd hűségének nagy részét szokta tenni a hírhordás, s hogy annál
inkább bebizonyíthassa ez, ura vagy asszonya pártján-létét, ritkán üres
ellenséges hírektől és kedvetlen besúgásoktól. Így vala Panna asszony
hűsége is kelletinél hívebb, a szegény Marihoz. Megvive vala neki
férjének minden szava, tette, Léninek minden méltatlan terjeszkedése, s
az örök lélek-ostromoltatásban, elsínlett a rokonos testnek ereje.
De mi sem érdeklé őt annyira, mint férjének hideg változása. Matyi igen
veszélyes útra tévede. Heves indúlatja, kora, kedélye, s nejének megúnt
tartós betegeskedése, eleinte távolnak homályában, később mindinkább
közelgő fényben, költögeték szíve mélyében azon óhajtást, hogy bár csak
szabad nőtlen, vagy épen özvegy lehetne. Leguli segítni látszék ezen
költögetést, s Léni csakhamar sejté, hogy ezen új szív-fordúlatban a
főszerep az övé. Léninek szavában, mozdulatában és viseletében, sok
amazoni vala. A férfiakat vadászatra kíséré, s míg azok hajtásaikat
végzék, ő a tanyán csínosan és ingerlőn öltözve, övedzve, sütött,
főzött, s az érkező vadászoknak, kedv-nevelő elevenséggel tálalta fel
ízes étkeit; poharat koczczantott velek, s eredeti ötleteivel, mikben
leleményes elméje meg nem fogyatkozék soha, kedves ingereket tudott
kölcsönözni kedvteléseiknek. Többnyire önmaga is ügyesen betudott ezekbe
simúlni. Körűlményesen kitudakolta: ki mit lőtt? hogy ugrott a vad?
melyik kopó miként viselte magát? Nyájaskodott azon ebbel, mely
leginkább dicsértetett a férfiak által, különösen kedvezett annak;
valamint a többi vadászebnek sem lehete panasza, hogy koplalni hagyja.
Ha kilovagolni készűlt Matyi, jó eleve megfutotta Léni az ólat,
megtekintni: miként készítik fel a lovat? czukorral magához szoktatta a
paripát, s gyakran maga vezette azt pajzánkodva urának elő. Érkező
vendégnek, betölték Léni sziveskedései minden kivánatát, s rendesen
elért czélja vala ennél, magasztaltatni ügyes és mindenre kiterjedő
gondoskodásaért.
De ezen gondoskodás, leginkább forgott maga Matyi személye körűl. Sejtve
és teljesítve valának ennek kivánati, már születésök előtt, s oly
figyelem csüggött kedvtelésein, hogy Matyi majdnem ázsiai kényletekre
puhúlt mellette. Ha útból érkezék haza, mint tevé törődött tagjait
egyszerre otthoni kényletbe! ha útra készűlt, mint gondoskodék
mindenről! S hátha még őt változás éré? Nem tágíta ekkor mellőle, s édes
forgolódásival, maga a gyógyúlás elől is ellopá a nyavalya enyhűletét. A
gazdasszonyságban, és háztartásban, Matyi udvara példánya volt a
vidéknek. Rendre víve és szoktatva vala minden cseléd, s bőség mellett,
takarékosság volt a házi rend mindennemű felemésztésben. Léni
elhíresztelt gazdasszony vala messze földig, s ritka vendég nő jelent
meg a háznál, ki egy vagy más ágában a háztartásnak, valamit ne tanúlt
volna el tőle.
Mindezen tulajdonok, hová-inkább becsessé, s későbben kedvessé tevék
Lénit Matyi előtt. Személyének és sziveskedésinek megszokása, előre
borzasztá őt azon gondolattól, hogy tán el is veszthetné őt házától
egykor. Ezen lehetőség képzete még inkább növelé nyájasságát iránta,
minélfogva mit sem mulaszta el részéről, hogy udvarát s a lakást benne,
kedvessé és kivánatossá tehesse a leánynak. Mindenben figyelmes vala
iránta, s a cseléd csakhamar tapasztalá, hogy legbizonyosabb és
súlyosabb lakolású bűn a háznál, Lénit megsérteni. Viszonlásúl, az ő
kényleteire is gondja volt Matyinak, s az ajándékok és vásárfiak
omlottak minden sáfrányos vagy szomszéd vásár érkeztével.
Ily különös és kölcsönös figyelem, nem maradhata sokáig az illedék és
tartozás hideg korláti közt. Már korán érze Matyi némi haza-vágyást, ha
elmene a háztól, kedvderűlést, ha Léni körűlte foglalatoskodott, nyájas
kéjt, ha számára valamit vásárlott, vagy valamiben kedvét tehette a
leánynak. Későbben, olykori magános pillanataiban sejteni kezdé, hogy
Léni körűl szivesen rajzik képzete, sőt egy párszor feltolakodó
sóhajtáson is lepé magát.
Léninek, ámbár Matyi egy vala a szebb férfiak közől, nem annyira ennek
személye, mint rangja feküdt szívén. Miután Mari betegeskedésében,
távolról némi kis remény-sugár csillogott elő, nem késett czélját éber
ügyelettel venni munkálatba; mindazáltal oly rejtélyesen, oly józan
kiszámolással simúla előre, oly kevés bíztosságot engede Matyinak, s
ezeket is rendesen oly ügyesen rántá vissza, hogy Matyi Léninek
szíveskedéseit, hiúskodás nélkül alig merheté az ő szíve rovására
számolni. De annál buzgóbb vala Léni, a maga tervére és reményére nézve,
titkon szívében és szobája rejtekében. A kártya-hányó asszonynak gyakran
bekelle jőni a faluból, s ez a ravasz, csakhamar kilesvén a hányatóné
óhajtásít, nem vala fösvény a kedvező jóslásokban; sőt a folytonos
ajándékozások, igéretek arra is lágyíták szívét, hogy különbféle
varázs-szereket javasoljon és szerezzen, mik az óhajtozó lánykát,
szerencséje felé még biztosabban segítsék.
Egy este, néhány vendégével mulatozott Matyi. A nap vadászattal telt el,
s szerencséje és fáradás víg forgást adtak a pohárnak. Egyik nőtlen
pajkos vendég, kedvtől és bortól hevűlve, nyájaskodásival igen ostromló
lőn Léninél, s ennek össze kellett szedni eszének minden fortélyait,
majd büszke rátartását is, hogy féken tarthassa a tolakodót. A szintúgy
bor-hevűlt Matyi, nehezen szívelé, miként Leguli előtt nyilatkozék, ezen
méltatlan bánást, mely neheztelés azonban, már sebhett keblében, a
féltés fészkelődése vala; minélfogva mord lőn és boszús. Léni, szobájába
voná magát, s Matyi rendelés színe alatt csakhamar nála termett. Édes
Lénim, így szóla enyelgve hozzá, a mint látom, ön búvik szerencséje
elől. Ott bent tudakolja a nőtlen úr. – Ó, tértem már én nagyobb
szerencséknek is ki! felele mintegy neheztelve Léni. – Az én Lénim, úgy
látom embergyűlölő, s tán ez az egyetlen hibája. Súgja meg nekem, mondá
Matyi pajzánkodva, s átölelé Léni derekát, miként kelljen önnek
tetszeni? tán magam is megkísértem. – Fal áll köztünk! felele Léni, s
abba még egy harmadiknak is szólója van. – E szavait oly pillantással
követé az ármányos leány, mely Matyinál tolmács vala, hogy szerencséje
nem fogna jeges szíven elsiklani.
Matyi nem bíra romlott szívvel, inkább vala az gyönge; minélfogva ennek,
bár még csak homályban borongó óhajtásában, Maritól lehető szabadúlása
iránt, mélyen érzé a méltatlanságot. Jobb óráiban férfiasan vítt ő
ezzel, bement Marijához, ápoltatásai iránt szívesen tudakozódott, s
ennek olykori fogyatkozásaiért, keresztűl zajgott a cselédségen. De ezek
rövid, s mint egy vég fellobbanásai valának jobb szellemének. Hajlékony
szíve, kedélye, s Léni fortélyos lépezései, visszasodrák őt
eszméletlenül sorsa örvényébe.
Azonban Mari lebetegedett, s holt gyermeket szült. Orvosa a sír széléről
hozta őt vissza, de csak pislogó életre hozhatá, erőre nem többé.
Sínylés és folytonos szenvedések közt vonszolá napjait. Az orvos
kiaszástól félté őt, s körűltei reményeit igen szűkekre méré. Matyi
ütközten lelkében, elkövete körűlte minden gondoskodást; úgy látszék,
hogy a közelgő elválás, visszavoná tévedezett indúlatit az ártatlan
szenvedőnéhez.
Az alatt Leguli mindennapi volt Valkaynál, s naponként bíztosabb és
óhajtottabb Kriskánál. Fortélyát oly ügyesen foná a két háznál, hogy a
békét köztök teljesen kieszközlé. Kriska gyakran félnapokig üle Mari
ágyánál, s a férfiak is látogaták egymást; ámbár a bíztos szivességet
még mindig udvarias figyelem pótolgatá nálok.
Leguli megérve vélvén dolgát, jelenté magát Kriska végett Valkaynál. Ez
megköszönve háza megtiszteltetését, lányához utasítá őt. Kriska
csakhamar megajánlá magát, s jövendő ipa és vő az összekelés napjáról
értekezének. Valkay, házához kíváná vejét, s ennek mi kifogása sem vala
e kivánság ellen. A jegyváltáson jelen vala Matyi is, s a két ház közti
új viszony, feloszlatá mindkettőnek eddigi idegenes tartalékját.
A kiházasítás, mondá a kézfogás ellakása felett, Legulihoz Valkay,
legfölebb egy pár még szükséges bútorból, s Kriska számára fejkötőből
fog állani. Én a vesztegető és gondolatlan kiházasításokat, majd minden
ágai között a fényűzésnek, legboldogtalanabb következményűnek tartom,
különösen a magyar nemes házakra nézve. Épen abban a pontban, melyben az
ifjú párnak legszükségesebb a segély és ipar-serkentés, e helyett
adósságba veri az magát, s legszebb korát és erejét, ennek
letörlesztésére lesz kénytelen áldozni. S mit kap a most divatba jött
kiházasításban szükségére valót? Egy rakás ruhabelit, mely idő és
divat-változások folyamában, haszontalan ronggyá válik, némely
drágaságokat, csillogó csecsebecséket, bútorokat, mik a későbbi valódi
szükség beköszönésével, csak azon okból is fél vagy harmad áron
vesztegettetnek el, hogy az azok fényének megfelelő szerepet, az új pár
nem bírja.
Itt másként áll a dolog, megjegyzé Matyi, mert leány hozza a vőlegényt
haza. De más esetekben, miként mellőzzék a szegény szülék, kínos
megszólatás veszélye nélkül, a szokott kiházasítást?
Én megvallom, felele Valkay, még lélek-erőt sem látok erre szükségesnek.
A háztartás kikerűlhetetlen első szükségein kívűl, tőke-pénzecskét adnék
leányom kezébe, vagy tennék le számára; s ha rangom többet kívánna,
legfölebb egy rakás ezüstneműt adnék mellé. S melyik okos szólhatná meg
ezért józanságomat, mi szerint leányom boldogságát kívánom inkább
eszközleni, mint saját hiúságomnak áldozván, boldogtalanságának hintni
el magvait?
Helyes! mondá Matyi; erre csak néhány lelkes példaadás kellene előkelőbb
házainktól, s hiszem, menni fogna a dolog.
És mennyi úri házat nem fogna megóvni romlástól, vagy legalább
gyengűléstől! közbeszóla a kedvkereső Leguli. Most a pazar kiházasítások
által a termesztő rendtől, mely különben is pénzetlen, a nagyvárosok
lakósaihoz omlik a pénzbeli erő, mely különben is aránytalanúl nála volt
már, a kereskedés és kézmívesség gazdag csatornáinál fogva.
Az összekelés vígalma, teljesen összegyalúlá a két házat. Leguli
továbbra is használni kíváná Matyi házát; ez pedig maga részéről
hasznosnak látá több ágában a gazdaságnak, példányul és tanácsadóúl
használni Valkayt. Kriska mindig vonzalommal és tisztelettel vala Mari
iránt; s így kölcsönös érdekek erősíték a békét, és simítgaták a
folyásba jött társalgás surlódásait. Mind Valkay, mind Matyi,
kénytelenek valának most megvallani, hogy nem ismerék egymást, s réműl
ijedeztek egymástól. Öröm volt látni, hallani, mily kímélve jöve ki most
Matyi a szigorú és nyers Valkayval, s ez viszont: mily kitérve, a heves
és gondolatlan Matyival. Naponként egymással valának; Leguliné pedig
egész áldás vala a beteges Marinak.
De ez szegény nem sokáig használhatá Kriska ápolásait. Ereje lassanként
fogyott, és szemlátomást hervadt a sír felé. Matyi orvos-tanácsot
tartatott felette, s ez legfölebb egy pár hétre szabta még világi
mulatását. Egyszerre megváltozott a háznál minden.
A közel megválás, Mari felé hajtott minden szívet és gondot. –
Szánakozás és hűség nedvesíték a szemeket, élesíték a körűltei figyelmet
és igyekezetet. – Matyi, szíve vádolási között nem tágított ágyától, nem
sajnált gondot, költséget, áldozatot, csakhogy betegének bár kissé is
enyhűlést szerezhessen, s valódi fájdalmában egészen megvonakodott. De
ki sem vala most áldozóbb Léninél. Jónak látá ez egész éjeket virrasztni
a sínlődő mellett, békén tűrni beteges kikeléseit, pontoskodni
mindenben, a mit az orvosok rendeltek, vagy a betegnek könnyebbséget
okozhat, étkeit saját kezével elkészíteni és behozni, cseléddel zajlani,
ha körűlte valamiben hibázott; s mindenesetre láttatni Matyival: miként
kész mindent megtenni jó asszonyáért.
Egy éj rávoná Marinak szívére a halál hideg leplét. Miként kifogyott
olajú lámpa, csöndesen szunnyadott el a kegyes. Matyit zajos bánat kapá
meg e vesztésre. Együtt leélt boldog órái mellett, vádolva repkedtek elő
azon bús pillanatok, mikben méltatlan vala jó nője iránt. Majd minden
kegyét ez egyben látszatik kiadni a kegyetlen halál, hogy elvitt
martalékának emlékezetét, a hátrahagyottaknál rendszerint kímélőnek,
kedvezőnek, áldottnak hagyja. Marit igaz bánat és szánó könnyek kísérék
ki a végnyugalom helyére.
Temetésre, haza hozatta Matyi a leányát a nevelésből. Biri ottan azon
bimbóból fejlett ki, melyre itthon persent volt. Szeles, gondolatlan
szavú, viseletű mindenben, s kivált férfiak irányában a merészségig
szabad társalgású. A nevelőnénél gyakori társaság gyűle össze, s nem
épen szoros válogatással. Mi előtt sejtené amaz, Biri egy pár ifjúval
ismeretséget köte; zongora-mesterével pedig épen szerelembe szövetkezék.
Néha játékszinbe vitetvén, ott név, játszás, de kivált testalak után,
ismere minden színészt, s elemét találá megitélgetésökben. Különös
ügyessége volt szós ifjúval fentartani az enyelgést, s bátortalant
szavakra bátorítni, s ezeknek kedvelt tárgya mindenkor szerelmes bohóság
vala. Rátartó büszkeség épen nem vala sajátja, sem gondos válogatás a
társalgásban; óhajtott mulattatója vala minden férfi, ki őt figyelmére
méltatá. Azokban, mik kedvtelésével összevágtak, szép ügyességre fejlett
ki. Jól, ámbár kissé szabad mozdúlatokkal tánczolt, ügyesen, ámbár
szeleskedve s ritkán érzéssel játszott a zongorán s énekelt mellé, jól
öltözködött s szavallásokban és játékszíni mutatványokban, különösen
hajlékony és ügyes vala. Legnagyobb ellensége volt mindnyájábani
tökélyűlésének, mozgonyi türelmetlensége; minélfogva csak addig bírt egy
tárgyon mulatni, míg e mulatás őt örömmel kínálta. Czélnál várni le az
örömet és gyönyörűséget, s érte húzamosan munkálni, nem volt tulajdona.
Egyébiránt tetszetes termete, eleven pírja arczainak, az egy kissé
merészen pajzán szemekkel, sok férfiaknak veszélyesek lehetének.
Biri a temetés közbánatában, megbúsítá kissé magát, de azonnal
gyászköntöse illesztgetéséhez foga. E részben sorba tanácsúl vevé a
fehér cselédséget, s felkészűlvén, kitörő elégűléssel sejté a tükörben,
hogy válla havával, s képe liliomjaival igéző ellenetben áll fekete
gyásza. Ekkor a gyülekező férfi tor-vendégeket fogá szemléje alá, s
Léninek, kihez különösen csatlá magát, az egész temetési szertartás
alatt, sok tisztes vendég botránkoztatására sugdosa róluk.
Léni, Marinak halála után, sokban megváltoztatta eddigi viseletét. Az
udvart, szabadabb kezet nyervén, szorosabb rendbe vette ugyan, s
igyekezeteit megkettőztetvén, maga az írigység is kénytelen volt
megismerni az ő gazdasszonyi talentumát, s Matyi háza körűli hasznos
szorgalmait; de maga Matyi iránt tartózkodóbb lőn; engedett apróbb
biztosságait visszavoná, szobája tisztogatását akkor lopá meg, mikor
Matyi künn mulatott; szavában, tettében gondosabb és elvonakodóbb lőn –
egy szóval: a szemérmes, s leánynézői szem alatt álló hajadont játszá
előtte; oly kiszámítva azonban, hogy szigorúságai ingereljenek inkább,
mint csüggesszenek.