önmagában is teljes, a természeti nélkül. Úgy vélem, együtt a kettő
teszi tökéletessé világi jólétünket; de azt bíztan merem állítani, hogy
ezen két boldogság elszakadása esetében, többször lehet már ma pótléka a
társasági a természetinek, mint ez amannak. Kénylet és csillogás,
hatalmas két ámulatja az emberi szívnek; s örömeink nem ámulások-e? nem
képzeleteink alkotják-e ki azon szűk anyagból boldogságunkat, melyet
körünk, sorsunk, s az élet nyújtogatnak előnkbe?
Minden embernek van bizonyos fokú, némi jó véleménye önmagáról, s az
önzésnek ezen hiú játszodtatása teszi, miként tapasztalásom tanítja,
hogy mindenki bir bizonyos nemével és fokával a kitünni- a
fényleni-vágyásnak. Minden emberi indulatok közt fiam, ez a
legnyugtalanabb, legnehezebb kielégítésű. Ez lelki tűzhányó hegye a
halandónak, mely nyughatik ugyan kiskorig, de ki nem alszik soha, s
pihenései csak új kilökésekhezi készületek. Míg a többi indulatok, az
ifjúság korával elzajlanak, ez különféle alakokban bújkálva, végig
kiséri korainkat a sírig, s ki nem elégíttetve végig dúlja,
kielégíttetve pedig végig boldogítja éltünket. Rangjainkat rendszerint
még akkor is szeretjük, midőn azokat már nem birjuk többé fentartani, s
fényes születésünket még akkor is, midőn sorsunk nem hagyott meg
számunkra egyebet nála.
A szerelem, édes Vinczém, szép virág, csak az kár, hogy nyílása,
egyszersmind első percze is lehaldoklásának. A lángoló ifjú ezen
tűzpontban gyűjti össze boldogsági képzetének minden sugarait; de a
menyekző után, kielégíttetlen kebellel sugárzik ismét széjjel, oly
örömek után esengve, mik előbb a szerelem napjának ragyogása mellett,
csak szegény csillagi homályban állottak; de a melyek állandók, s éltünk
egéről le nem húnynak soha. Szerencsés ekkor az ifjú, ha ezeket botor
észszel, és vak hévvel, amaz egy lidércz fénynek mind áldozatúl nem adá.
Ifjú valék egykor én is, folytatá a septemvir egy pillantást vetve
hitvesére, szavait, és épen nem átallom az ifjúra nézve a szerelem szép
varázslatát; de boldogságaért óhajtom azt, hogy éltének utótájába is
tekintve, párítni tudja az észnek és későbbrei gondoskodásnak tanácsait,
szivének kivánatival, s ne építse erre, mint valami inghatatlan vagy
egyetlen alapra, reményének, boldogságának arany várát. Indulatink
zajában, gyakorta készek vagyunk, oly ledéren vetni el királyi
pálczákat, miként séta-botjainkat, s magunkat mintegy felezgetni az
áldozatokban; de kijózanodván, régi jogaiba lép a hideg ész vissza, s
keserű megbánással bünteti gondolatlan bohóságunkat. Meg kelle vala
fontolnunk, hogy minden házasulandó, ivadékok csirája s ezek földi
boldogságának alapítója, hogy szegénység és homály, két földi rosszak,
miket átkul választni magának és maradékának, legkímélőbb névvel nevezve
is botorság: míg ellenben rang, vagyon és nagyszületés, hatalmas
eszközeink a boldogságra. Mily nagy előnyereménye van egy nagy, egy
vagyonos úr gyermekének! Nagy tárgyak környezik őt, s már ifjonta nagy
mérszerekhez szokik, mikkel az életet, világot és embereket méregeti; s
így mennyivel könnyebb erővel lehet maga is nagy! Hány nem marad örökre
törpe, csupán a miatt, hogy a nagyság mérszereit nem ismerheté soha!
Ha az ég három kérést engedne a halandónak, hidd el fiam, egyike, ha nem
ketteje, rangért, és vagyonért fogna általa tetetni. Mert a rangnak és
vagyonnak édes Vinczém, négy fő haszna van az életben.»
A főispánné, ki eddig békésen hallgatá férjének ömledező szavait,
elveszté ezen felosztásra türelmét, szándékozván még maga is, saját
modorjában, ragasztni nyomtatékul valamit azokhoz. Szívem! így szóla,
vendégek érkeztek, s tán várnak is reánk; nem lesz-e hosszas?
A főispán nem örömest szeretett félbeszakíttatni, ha már egyszer
ömlésnek eredt, azonban érzette a figyelmeztetés helyes voltát; az
illendőség győzött szónoki szeszélyén, s így sietett a berekesztéssel:
«Mindezekből édes Vinczém, átfogod azt látni, hogy nem szülei átalkodás,
vagy dölyfös szigorúság az tőlünk, ha Klárcsivali szerelmeskedésedet
ellenzeni kényteleníttetünk. Klárcsi jó, szelid lyánka, ki egy falusi
úrfit boldoggá fog tehetni egykor; de nem főispánnak és septemvirnek
egyetlen fiát, kitől mind szülék, mind haza többet várnak és várhatnak,
mint silány hernyói élet-pályát, mely tavaszi kurta emésztése után,
gubóba köti tojásai közé magát. Vedd ezeket fontolóra fiam, s ledéren el
ne játszd szüléidnek, irántad, és boldogságod iránt ápold gyöngéd
indulatát.»
Ezzel a septemvir kifordula a szobából, s fiát neje szavainak engedé
által.
A főispánné, szokása szerint nem válogatá ezeket. Vincze! így szóla;
ismersz, s bár feledni látszatál, tudod, hogy anyád csak oly menyet
fogadand el, ki udvarnáli összeköttetéseire, se születési se vagyoni
tekintetben homályt ne vonjon. Nagyanyád udvari mesterné, egyik
nagynénéd keresztes dáma volt, s te falusi szegény libával akarod-e
meggyalázni emlékezetöket? Ősök érdemében és nemességében, hidd el, több
fekszik, mint vélnéd, azokra tartni valamit, több mint hiú büszkeség.
Természet rendénél fogva, csak nemes magból várhatsz nemes gyümölcsöt.
Innen ne reméld bolondságodban azt, hogy valaha oly ember leányát
engedjem elvenned, kinek minden érdeme csak az, hogy atyja nemzetségembe
vala szerencsés házasodhatni, ki a maga esztelen háztartásával,
innet-tova koldusbotra jutand, s vejénél fogja enni a kegyelem-kenyeret.
Mi neked a Rónapataky generál kisasszonyát, Málit szántuk. Most az egész
háznép váratik ide. Hozzd helyre hibádat; viseletedtől fog függni
minden, s a Klárcsi sorsa is. Okosnak kevés szó is elég. – Ezzel
elbocsáttaték Vincze, szótlanul, miként vala a leczkék alatt.
Szüleimnek, gondolkozások folytában igazok van, így szóla magában, midőn
egyetlen fioknak Klárcsit ellenzik; boldogságom iránti aggodalmok
megbocsátható, sőt hálára érdemes; de nekem is igazam van, ha lelkem
sugallata után Klárcsimnál megmaradok. A boldogság alanyi eszme inkább,
mint tárgyalagos, s maga nézete után akarni intézni másnak boldogságát,
épen annyi, mint azt kívánni, hogy kedves étkünket, más is minden étkek
felett ízesnek találja. Helyesen mondod barátom, így szóla Gyulának,
hogy Klárcsinak még évei vannak hátra; hagyom idő folyására és
kifejtésére a dolgot.
Szíves kifogása szokott lenni az embernek: ott hol a bajjal
szembeszállni s megvíni átall, halasztani a dolgot, s azt az idő
kifejtésére bízni, azon könnyű s gyakran henye reményben, hogy eredhető
kedvező szelecske, önevezésünk nélkül is, kívánt révpartra vezérlendi
majd sajkánkat. Így vala Vincze is. Ő ámbár erősen ellőn is tökélve, nem
állni el Klárcsijától, elhatározá magában még is, ily korán a czél előtt
nem ellenkezni szüléivel; mely szándékban még inkább megerősíté őt,
rettegése attól, hogy szüléi haza találják küldeni kedvesét. E végre
legsikeresesb eszköznek látá, Gyulának tanácslását, hogy Klárcsi iránt
figyelmetlenséget mutasson; de annál több figyelmet ma Máli iránt, s így
valódi érzelmét álorczába bújtassa.
Gyűltek a vendégek, s köztök érkezett egy pár szomszéd koma is, egy
szekér hangász-czigánnyal, kiket Halkó azonnal igazgatása alá fogott.
Kik ezek? kérdé Gyula Kálmánt.
Ezek, felele Kálmán, házi komák, kiknek tisztjök vígan emésztni, s
másoknál emésztést segítni elő; unalomnak előző szerei,
tréfa-pattogtatók, s viszont elfogadók, ha kissé vaskoskák is azok.
Nem sokára elérkezett négy barna-pejen Rónapataky generál is, s kiki
üdvözlésére rohant a hintóhoz.
Legelőbb is maga szálla ki a generál, barna felöltőben, melynek
gomblyukaiban egy pár rendszalag díszlett; egy magas tekintélyes termet.
Izom mutatkozott a tagokon, és megkimélt ifjúi erő éber mozdulatain,
kivévén, hogy ballábát, melyen egykor sebet kapott vala, alig
észrevehetőleg kissé vonta lépteiben. Arczában a katonai nyerseséget
nyájas ember-szeretet enyhítette, s a szíveket, tisztelés mellett
egyszerre bizalomra hódította.
A generál után, Máli leánya szökött ki a hintóból. Sugár magas termet,
eleven, kissé halványos arcz, lángoló fekete szemekkel. Jó indúlatu, de
szeles leányka, kinek, az atyai lágy szeretet szabad hatást tevést
engedett, s kit az némi elbízásra bátorított. Most került csak
nevelésből haza, melyben őt, a generálnak utánai esengése, csak egy pár
évig tűrheté.
Máli után Uzory orvos hágott ki; egy szőke arczú, gyönge testalkatú
ifjú, világos kék, érzelgésre mutató szemekkel. Mint árvát a generál
fogá fel s taníttatá őt. Most ennek jószágaiban folytatja orvosi
gyakorlatait. Szótlan ő, merült gondolkozású, s ajka ritkán nyílik
mosolyra.
Isten hozott Móricz barátom! kiálta szívesen örvendve az öreg báró, s
összeölelkezék a generállal; század, hogy nem láttalak!
Annak az az oka, hogy te kétlaki vagy, felele a generál, nem tudja az
ember: mikor vagy városon, mikor falun? s Harsag másfél nap ide. – Ime
bemutatom neked a lyányomat.
Ide kis szarvas! kiálta a báró, s körül karolván a lyánkát, egy párszor
megcsókolá. Szúr az öreg szakáll, nemde? kaczaga, a mint a lyánka
kifejtőzni töre; nebúsulj, lesz itt simább állú legényke is. – Szokása
szerint ekként pajzánkodék a báró, szíves gazdai jó kedvvel, vendégei
között széjjel.
Most egy huszár-tiszt nyargala be a kapun; tajtékzó lovát átadván
legényének, a még künálló társaság felé sietett, mely ujság-vágygyal
találgatá az új vendéget. Egyszerre eleibe és nyakába szökének ennek
Gyula és Kálmán. Ongay hadnagy volt a tiszt, s zajogva hozták meg őt a
barátok a társaságnak. Nyájasan csüggött ennek szeme a deli ifjún, ki
mint egy had és szerelem fia, ifjúi szép erőben, kedves katonai
büszkeséggel állott előtte. Kálmán megnevezé őt a társaságnak, az s
öregek ismervén jó nemzetségét, azonnal rokonságukba fogadák.
Eleinte kis körökre oszlott fel a vendég-sereg. A generál, báró,
septemvir, és Káray, mint egyvívásu tanuló-társak, egymással
beszélgetének, majd komoly tárgyakról, majd vigakról, ifjító
enyelgésekkel váltogatva azokat. Kálmán, Gyula, Vincze és Ongay
egymással teledeztek, s azon kölcsönös történeteiket hordták össze, mik
utolsó látások óta érték őket; vagy a mai társaság lyánkáit ismergeték,
mustrálgaták. A lyánkák, miként terjedelmes rózsabokron, kinyílt és
nyíló rózsák, bimbókkal vegyest ülnek, úgy mulatoztak nyájas
csoportozatban együtt, öltözködés közben enyelegtek, s a társaság ifjai
iránt ingerkedtek egymással, miben különösen Máli fő mesterné volt
köztök. A szelid s most búsongó Klárcsi, kivel Máli csakhamar a régi
játszó-társné vala, lőn leginkább tárgya csipkedéseinek, ámbár a sorból
a többi sem igen maradhatott ki. Neked Klárcsi, vitézedül Béltekyt adom,
mondá Máli, ennek tűzszikrázó szeme, jól fog illeni a te szelid
tekintetedhez. Vinczét Póli néninek; hadd vegye ki őt csendes
szelidségéből. Magamnak, mint katona-leányához illik, a huszárt
választom. Póli, ki a többek nevében vívé Máli ellen a csatát, rést
nyere itten kifogni a pajzán leánykán. Tisztelem, becsülöm a nemkatonát,
felele pajzánul Máli; atyának, bátyának, tanítónak, s több effélének
szeretem; de kedvesnek, előbbre teszem a katonát. Amaz józan
fontolgatással tesz minden lépést, tunya békében él az egész világgal,
csak kedvesével nem; ez tüzes, gondtalanul zajong a világban, harczban
áll a nemzetekkel, de áldott békére szelidül kedvesénél. Aztán nénike
csak vallja meg, hogy az a kis büszke rátartás jól áll a katonának, s az
a testre öntött forma-ruha, kissé csakugyan ajánlóbb, mint az az áldott
civil-kabát.
Igen, de a hűség, édes Málim? mondá Póli.
Ó abban a pontban, gondolom, igen egy húron pendül civil és katona!
kaczagá Máli.
Jó, hogy valaki meg nem les bennünket! mondá gyönge pirulattal Klárcsi.
De már meg is lesett! kaczaga be az ajtón az öreg báró, s a lyánkák
sikoltva vevék észre, hogy elárultattak. Volt kérlelésnek, kéz- és
arcz-csókolásnak dolga! A báró hagyta egy darabig kérleltetni magát,
felfedezéssel fenyegetőzött; de végre enyhűlt a szép esdeklők iránt, s
hallgatási fogadást tett nekik. Most jertek, értetek jöttem, mondá, a
kertbe megyünk le mindnyájan; ott jobban szemügyre vehetitek
vitézeiteket. Kaczagva vezeté szép seregét a báró, s ez nem kis
szívszorongásban követé a pajzánkodót.
Az egész társaság lement a kertbe. A septemvirné után városi
szertartással sompolygott a paszomántos cseléd. Menj dolgodra, barátom!
szóla a báró neki. A hátam borzad, ezt veté az inas eltávozta után
hozzá, ha kertben czifra cseléd kullog a sétáló, s az együgyű
természetet használni kivánó uraság után. Feszes uraság szabad
természetben! – A septemvirné megpirult e czélzásra, titkos
neheztelésében; de ezt kiadni nem meré, mi a mint tudá, úgy sem fogott
volna az egyenes szívű és szájú bárón.
A kert ángol ízléssel vala alkotva, s tanúja a báró értésének a kerti
művészethez. Nem volt az megterhelve alkotásokkal, szakaszai nagyszerűk
és fontolással rendezettek valának. Főkép a halastó vidéke, valóban
magasztos egy szakasz volt. Egy szirtes természeti hegyecske aljában
terült el mesterkétlen alakban a tó, mely amannak forrásából nyeré
vizét. A hegynek déli oldalát szőlő-tőkék ülték; a tófeletti északi
oldalt pedig sudar fenyvek, s egyéb bokrok fürtözék, mik közöl messzire
kitünt egy régi lovagi vár-toronynak romja, még fenálló agg kapuval
összeragasztva. A tóban alant halak hemzsegtek, s hófehér tollazatú
hattyúk úszkáltak tiszta tükrén. Szélén egy pár csolnak állott megkötve.
Átevezett a társaság a bércz erdejébe, s az ifjak fölsegíték szépeiket a
romhoz. Ez előtt kies gyepterecske nyúlt el, szirtekkel és bokrokkal
kerítve, melyen s a csonka-kapun áthaladva, a torony-ajtóhoz ért a
sereg. Keskeny lépcsők vezettek itt fel a torony szobájába, mely kedves
ámulattal varázsolta az agg lovagi-kort a képzeletbe vissza. Régi modorú
és alakú festések álltak itt a falakon, és magas boltozaton, s a nap
sugarai, megtöretve a góth-ablakok festett üveg-karikáin, kellemes fél
alkonyatot kölcsönöztek azoknak. Görbe lábú egyszerű bútorok álltak a
szobában, s régi fegyver-nemek csüggtek a falakon. Az asztalon régi
ércz-edények, tetemes kelyhek, billikomok és medenczék álltak, régi
szabású asztali szerekkel, mintegy csak az imént tartott lovagi
vendégség rendetlenségével elszórva. Egy szűk ajtócska még fölebb
vezetett innen, kellő csúcsába a toronynak, mely pártázattal volt
kerítve. Magasztos volt innen a kilátás a környékbe. Városok, faluk,
hegyek, erdők és mezők, kies szövetű szőnyeg gyanánt, terültek el a
legelő szem és éldelő lélek előtt.
Lovagi-várban vagyunk gyermekek, mondá a báró, a mint a szobába
visszatértek; nosza minden hölgy válassza ki a maga lovagját. A leánykák
megérték a csúfolkodót, és elpirulának.
Ó édes uram bátyám, mondá Póli; a szegény hölgyek hajdan is csak
választattak, miként választatnak ma. Inkább a lovagok válasszanak.
A báró reá állott erre is. Azonnal sorsokat készített és sorsolni hagyta
az ifjakat. Vincze húzá az elsőt, s tervénél fogva választá Málit.
Második sors Gyuláé vala, s Pólit kéré magának. Ongay Klárcsihoz
szegődék, s Kálmán egy szomszéd kisasszonyt vőn hölgyének. A sors-húzás
rendelésével Gyula volt a legelégedettebb, és a septemvirék, kiket fijok
választása, reménynyel bíztatott, leendő kijózanodása iránt. Az én
orvosom, mondá a generál, fűvészni ment, a mint hallám; kár, hogy nem
részesült az osztályban.
Az öregek enyelgve vegyülének az ifjak tréfáiba, s vígan telepedék le a
társaság a rom gyepére, honnan egy oldalról szabad kilátás nyílt a tóra.
Egyszerre megzendült az oldalban a hanga, melyet Halkó rendele oda, s
pompás viszhang kettőzteté annak zengzeteit. Idő mulva elhallgatott a
muzsika, de édesen váltotta fel azt a tórúl egy guitarre, énekkel
kisérve, mely az aljból a bérczen ülőkhöz kellemesen hatott fel. Maga
Halkó vala ez, ki egy csólnakon libegve, nem művészileg képzett hanggal
ugyan, de kedves ügyességgel éneklé, valóban művészi játszása mellett, e
dalt:
Kristály habokban a halak
Mily boldogok, tündér alak!
Kedvök szabad, vizök szabad,
Víg csajkaként úsztok halad;
S én rab, mióta láttalak!
Volnék arany halacska bár,
S ferdő tagod mosná az ár,
Játsznám körülted pajkosan,
Közelgve, futva gondosan;
S nem volna kéjemben határ!
Vagy vetve horgodat felém,
Sebző vasad ha elnyelém,
Szánnád piros szép véremet!
Ah most te nem szánsz engemet!
Bár horgodon sírom lelém!
Tiszta, szelid mérsékletű májusi nap, örömre nyílt keblű társaság,
melynek egy része titkos vonzalommal csüggött egymáson, előtte viruló
természet, mögötte az ó kor jelképe, távolban békés vídékek, közelben
bájoló zene-hangok, igazán tündéri jelenetek valának!
Uzory orvos előcsörtetett a hegyen, s egy csomó gyöngyvirágot, más több
mezei virágokkal vegyest, hozott kezében. Tisztelő meghajtással
nyújtotta azokat által Málinak.
Édes uram bátyám, mondá ez a bárónak, volt-e szokásban hajdan, két
lovagot bírni egy hölgynek? mert Uzory úrnak ezen kedvtelésem iránti
figyelme jutalmat kiván, s ha szabad, elfogadom őt második vitézemnek.
A kérdés csiklandós, édes húgom, felelt nevetve a báró; úgy vélem, az
efféle szokásban vala eleitől fogva szinte a mai napig; annálfogva mi
kifogásom sincs kivánságod ellen. Máli legyezőjével lovagjának üté
Uzoryt, s ez köszönetül csókot nyoma kezére.
Inas jött jelentni, hogy a halászok megérkeztek. Azonnal lesietett a
társaság a tóhoz, melyen már vonták hálóikat a halászok. No lovag urak,
kiálta a báró, ím itt egy rakás horog, kinek van kedve, hölgye
szerencséjét megkisérteni? A halászat úgy is eredeti élet-mód lévén
szinte az özönvíz óta, nem ellenkezik a lovagi komoly
foglalatosságokkal. Mindegyik ifjú horoghoz kapott, s hölgyestöl együtt
állást fogott azzal a tószélen. Az első halász kora óta alig esett
valaha ily lelkes, ily külünös bájú halászat mint a mai. Halat, szívet
lesett itten mindegyik halász és halászné, s horgászá mindkettőt
különféle remény és érzelem között; kisebb vagy nagyobb horgon
veczkendvén maga is. Egyikének sem szolgált úgy a szerencse mint
Gyulának. Pólinak olykori mulatozása lévén a horgászás, legjobban ismert
a társaságban mind helyet, mind fortélyt: Gyula pedig mint szerencsés
lovagja, legnyugottabb kebellel veté ki horgát. Nem így a többi.
Vinczének szívében gond üle és féltés kezde fészkelődni. Klárcsijával,
szem lévén szüleitől reá, nem szólhata; s őt egy deli katona ostromai
alatt tudni, epesztő kín vala neki, s így gépi eszméletlenséggel álla
elmerülten kivetett horga felett. Ongay Józsi, szintígy békétlennek
látszék, s meg nem foghatá: mi lehet oka, hogy kis hölgyecskéjét,
búsongó elmerüléseiből ki nem birja rántani? Klárcsika, bár jól átlátá,
hogy akként kelle történni a dolognak, nehezen szívelé még is Vinczéje
választását; s annál keserűbb érzelem gyötré őt, minél inkább régóta nem
vala az titok előtte, hogy kedvesének épen Máli vala szánva szüléitől.
Bántá őt azon hideg mellőzés is, melyet Vincze ma tettetni vala
kénytelen. Hát ha megfordult szíve, szüléinek forró óhajtására? Így
epekedék magában; s e részben mily könnyű segélyére lehetnek neki a
szép, gazdag Máli kecsei, vidám éber kedélye, s kedvező körülményei,
ellenem szegény egyszerű leányka ellen!
[Illustration: Az első halász kora óta alig esett ily különös bájú
halászat…]
Máli szeles víg volt és zajló, hogy a szomszédban álló tisztecske,
bokrokon át is hallhassa pajzánkodásait. Ezeknek fő czéltárgya, második
lovagja Uzory vala, ki nem győzé előtte mentegetni halászi ügyetlen
kisérleteit. Ide csak a horoggal! kiálta végre Máli, ki tüzet rejtő
vérével eddig is alig tűré a henye nézést, kivevé az orvos kezéből a
horgot, felhága tó-szélen egy kőre, s hogy bevethesse a tó mélyére
horgát, teste elejével a lehetőségig behajlott; de a mint épen veté a
horgot, kiindúlt helyéből állás-köve, s a lyánka rémült sikoltással
omlott a habok közé. Egy percz alatt utána volt Uzory s kiragadá a
vérhagyott arczú s minden tagjában reszkető Málit. A társaság
összeriada, mely közt a generál, kedves leánya felett, eleinte nem kis
rémülésbe jöve; de nem látván veszélyt, csakhamar megnyugvék. A báró
egyszerre tréfára fordítá a balesetet. Két lovag közt, úgymond, mi nem
esik a szegény hölgyön! De az egyik vitézül kimenté, mondá Káray, s Máli
nyájasan nyújtá kezét a szolgálatos orvosnak, ki azt szerény elégedéssel
nyomá ajkához, s aggódva inté új öltözködésre a lyánkát.
Felsiete e végre az egész társaság, horgászott zsákmányával, melyből
ünnepélyes étek készítteték fel az asztalra, s az ázottak öltözködének;
mi megesvén, Póli meghordá mindnyájokat a maga gazdasszonyi
majorságaiban. Megmutogatá svajcz teheneit, kis fáczánosát, galambjait,
páváit, válogatott szépségű baromfiát, s mindenütt oly jó rendet
találának, milyet csak ízlés, szorgalom és kedvtelés tarthatnak. Orbán
barátom! mondá a bárónak a generál, úgy látom gazdaságodból kertedbe és
majorodba szorult be a rend, s megölelé Pólit. Gyula büszke vala
érzetében a maga lyánkájára, ki most gazdasszonyi kurta felöltőjében,
mely a karcsú termetet még karcsúbbnak tünteté elő, csinos kis
előkötőjében, még egyszer oly bájoló vala előtte.
A szakács megcsendíté konyha-harangját, s jelt ada az ebédhez. A báró
vezeté a társaságot, s ez csapatokban kénye szerint folya el utána.
Senki sem érté az utat a vendégek közöl, mert a báró nem a kastély,
hanem az azzal átellenben fekvő domb felé tartott, s mosolygásával inte
amazoknak, hogy kövessék őt. Halkó és komák a bandát vezérlék utánok, s
hegy völgy vígan zengett ennek hangszerei után.
A septemvir, ki titkon átallá a bárónak, mint vélé, gyermekes
rendeléseit, s maga szokott feszességeivel, ennek vidám
lélek-szökdeleteibe teljesen be nem bírt tanulni soha: már értelek
Orbán, így szólala meg fél gúnnyal; borházadban akarod ületni
névnapodat, hogy alattai pinczédből azon frissen itathasd velünk rossz
borodat. Friss lesz borod Orbán, friss, de rossz!
A báró mosolygott, de nem felelt; hanem a hevülni kezdő nap melegétől és
sietéstől izzadva, törölgette arczát. Felértek a dombra és aljára,
melynek oldala szőlőket hordozott; de a társaság csodájára, a báró a
borház sarkánál elfordult, s a domb nyugoti oldalánál a völgynek
sietett. Kies erdei bokrok, s egyes terepély fák alatt kígyódzott itten
az ösvény. Majd reá sürűdtek azok, míg nem a domb egyik kiálló lábán,
agg bikkek árnyában, előtüne titkos sejtést terjesztve, egy római ízlésű
épület, egy pár dóriai oszlopon nyugodva.
Helyen vagyunk! mondá a báró, s a vendégeket ámulat fogá el; mert az
épület homlokán nagy betűkkel álla írva: _Báró Regéczy-nemzetség
hamvboltja_.
Növekedék csodálkozások, a mint a báró által a nyitott ajtón
beerőtetének. Egy pár lépcső, tágas terembe vezeté le őket, melynek
alacsony boltozatjáról számos lámpák csüggtek, komoly fényt kölcsönözve
annak, minthogy egy pár ovál lyuk az előfalon, inkább lég- mint
világ-adásra szolgála. Háttérben egy ajtó vezetett le magába a
hamvboltba, s felette egy tömérdek koponya állott márványból kifaragva,
keresztbe vetett pár lábcsont felett. Ezek alatt ily betűk olvastattak:
_Éltünk futó jelen!_ A teremben hosszú terített asztalok nyúltak el;
feketébe öltött cselédség forgott azok körül, s mindegyikének fátyol
vala balkarjára kötve.