Regéczy Kálmán. Barátom, így szóla ez, ma egy nevezetes festésznek
holmija eresztetik árverésre; jer tekintsük meg! Gyula kész vala, s a
két ifjú egy szűk szobába lépe, mely tele vala jól öltözött férfiakkal.
Az oldal- még kisebb szobából, egy éltes asszony hordogatá ki a képeket,
s itten egy fiatal lyánka válogatá az eladni- és megtartani-valókat. Úgy
látszék, nehezen kívána ez azokból némelyektől megválni, s mintegy
áldozatot tőn az öregnek, többeknek ár alá eresztésével. Gyula lepetve
vala, s az látszék lenni nagy része az árverő közönségnek. Mert a lyánka
különös kecsekkel birt, s úgy látszott, mintha maga a művészet
istennője, szállt volna le benne az égi hajlékából. Égszín könnyű ruha,
bájolva folyt el rajta, s csak röviden nyúlt le, hogy lebegő lépteiben
gátlást ne tegyen; hajfürtjei gondtalan csomóra tűzve álltak hátul, s
pongyola kedves hanyagságban lebegtek elül. Szép hajlott orra, görög
szépségnek tagja volt, s nagy barna szemeiben lélek tüze szikrázott. A
lyánka ismerősen köszönté Kálmánt, s csakhamar biztos beszélgetésbe
fonódék vele. Gyula a festményeket nézeglé, s néhányat megvásárla
közőlök.
Hát a _szép hívtelennel_ mit tegyünk Angelica? kérdé az öreg, egy
festményt nyújtván által leányának.
Az maradjon édes anyám, felele súgva Angelica; kedves darabja volt
atyámnak, bár gyakran elborult is felette tekintete.
A kép egy különös szépségű lyánkát ábrázolt, ki rózsát tartott kezében.
A munka nem annyira szorgalmas volt rajta, mint lángoló ecsetnek
dolgozása.
Kálmán többnyire Angelicával mulatozott; bemutatta ennek Gyulát is, mint
jeles műkedvelőt a festészetben, s így befonódván a beszélgetésbe ő is,
kedvesen töltött néhány perczet a lyánkával, még az árverők eloszlása
után is. Az ifjak rövid napra megigérkezének ismét, s a lyánkának könnyű
köszöntése, és az öregnek szertartó hálálkozása közt búcsút vőnek.
Hogy tetszik Angelica, barátom? kérdé Regéczy Gyulát.
Úgy látszik, lelkes egy leány; felele ez.
Az is, mondá Kálmán; de szép, de angyali! Az a fiatal gömbölyegség a
deli tagokon, azok az ingerlő ajkak, az az igézet arczon és termeten!
Gyulának, nem tudá: miért? nem tetszének e szavak, s e szokatlan hév, a
különben kimért érzelmű ifjúban.
Egy pár nap mulva ismét megjelenének Angelicánál. Az öreg ismét szós
tisztelkedésekkel fogadá őket, a leány pedig nyilt szivességgel; s
egyszerre bizodalmas vala Gyulához is, mint már ismerőshöz. Harmadik
szóban már a művészetnél valának. Angelica saját festéseit mutatá elő, s
Gyulát csodálat lepé meg. Rajzai nem valának ugyan mindenkor hibátlanok,
táj-festéseiben gyöngének tűne fel fény- és árnyék-adása, a
perspectivben sem vala egyaránt erős; de ecsetje bátor volt, színek
vegyítéseiben és felrakásában értés tetszék ki, s kigondolásai és
összealkotásai mindenütt lelkesek és költőiek valának. Művészi
beszélgetéseiből még inkább kitündöklének lelkes felfogásai, s az a láng
és lelkesedés, mely őt a művészet iránt gyulasztá, igéző bájokat
kölcsönözött különben is ritka szépségének.
Berky, az Angelica atyja, híres festész volt, és szerelmes a maga
művészi osztályába. Innen egyetlen gyermekét is, Kauffmann Angelica neve
után keresztelteté, s villogó szemekkel sejté korán ebben, a még
szunnyadó művészi lelket. Maga Berky, koptusi mord szótlan férfiú volt,
elvonakodó minden társaságtól, minthogy ifjúsága örömeit egykor megzúzá
a sors. Festése tárgyai is komolyak, gyakran borusak voltak; örömet és
virágot önszántából nem festett soha. Szintúgy neveltetett Angelicája
is. Világot és rangot ne ismerjen leányom, mondá Berky; minek szegény
sorsát örömök bilincsül adni szivére? Legyen boldog, ámulatban; hiszen
különben is nem ismeretlenség-e, legbiztosabb őrje ártatlanságunknak, s
így boldogságunknak is? Ismeretség küzdést fogna szülni, mely mindenkor
kétes a gyarló halandónál. – A gyermek inkább festegetett, mint bábjait
öltöztette, mindent lerajzolgatott maga körül, s felhasznált minden
papir-darabkát, minden festéket, mihez csak juthatott. Későbben oktatást
adott Berky lyánkájának a festésben, s ez mindinkább nagyobba meré
ecsetjét. Miként testi kincsei, úgy művészi eszmélete is naponként
gyarapodának, s deli hajadoni korára, lelkestül s testestül művészné
lőn. Azonban míg gyermek volt a lyánka: a művészet legyen kárpótléka!
ezt szokta mondogatni Berky; de minél inkább növekedett amaz, annál
inkább kerülgette őt kéjes gyönyörködés mellett, gyakori búsongás és a
feletti aggódás: mi leend gyermekéből? Angelica, ha nem festett, művészi
könyvet olvasott, vagy gondolatját tevé fel; a gazdasszonyság és
háztartás, teljesen ismeretlen dolgok valának előtte. Világ- és
ember-ismeret csupán művésziek valának nála, s inkábbára csak
festményekből ismeré az emberi veszélyes indulatokat. Szüléi, egy pár
koros barát, s néha festető vagy vevő, valának minden társalgása. Így
ártatlan kedélye jót vélt mindenkiről, s tárt szívvel és elmével
fogadott minden új ismeretséget. Mételyetlen tiszta kebléhez nem fért
semmi tartózkodás, semmi gyanú. Művészi éldeletei valának minden öröme,
s világa festményei.
Berky megbánva tettét, rettegett leányaért, ha meggondolta, mint lehet
az egykor kénytelen világ zajába rántatni, melyet csak képzeletben
ismer. Azonban nem vélte még idejét boldog álmaibóli felköltetésének,
vagy azért, hogy a kedvetlen dolgot szívesen halogatjuk, vagy hogy
szerencsés alkottatásunkhoz tartozik: kihalásunkat távolban gondolni,
messzebbi távolban, mint végét terveinknek. Elég idő lesz akkor, gondolá
magában, ha az isten megmutatja szerencséjét, s elkészülend az apai
háztól. Azonban ő költözött el, s az árva gyermek, tapasztalatlan
szívével ég gondjára maradt; mert anyja, egy nem rossz, de gyönge
jellemű asszony, igen annyi vala mint semmi. Maga is inkább csodálója
volt mint tanácslója leányának, s inkább látszott ő függni ettől, mint
ez tőle.
Gyula eleinte nem tudá magát fellelni Angelica körül. Az a gondatlan
biztosság, melylyel állását, ülését vevé, miként azt a festés munkája
látszatott kivánni; az a képzetes öltözet rajta, az a gyermekes
őszinteség, szóban, tettben és minden mozdulatban, szokatlan jelenetek
valának előtte. A lyánka, ha az ifjak valamelyike festett, biztosan
hajlott fölibe, s alig takart melle és karjai vállán nyugodtak. Olykor
valamely művészi villanatra mellé szökék le a félig üresen hagyott
székre, beszéd-közben kezét ragadá meg, s könnyű prédaul hagyá neki
saját szép kezeit is; sőt Kálmánnak, ki inkább látszaték használni az
alkalmakat, ölelése elől sem ragadá el karcsú derekát. Mind ezen
ujdonságokra, habár gyöngén is, némi gyanú kezde fészkelődni Gyula
szivében, hogy tán a lyánka hiú lépező; s anyjának hízelgő nyájassága
irántok, és kitetsző elégedése lyánya mulatozásival, nem arra mutatának,
hogy e részben megczáfoltassék. De minél tovább foglalatoskodott
Angelicával, annál nyilvánabb lett előtte ennek ártatlan kedélye.
Mindinkább meggyőződék a felől, hogy tartózkodás nélküli szavai és
tettei, azon magas erkölcs-tisztaságnak, mely sejteni sem tudja a
rosszat, valának jelenségei. Pillantásai nyugalmasok maradának mindig, s
szavaiban tiszta egyenes érzelem mutatkozott. Nyájas tisztelés lepé meg
azonnal, gyanúja helyébe Gyulát, de egyszersmind aggódás is, a mint
Kálmánt egy pár nem tetsző pillantáson kapá. Még inkább csodálá Gyula a
lyánka művészi szellemét, lelkének bátor reptét s biztos fölfogását
mindennek, mi a művészet költői szépségére, nagyságára tartozik. Különös
vala az benne, hogy mintegy mellőzve nemét, leginkább a nagyszerű és
magasztos körül foglalatoskodék lelke, s valamint a lágy ecsetet nem
keresé, úgy virág, gyümölcs, állat, vagy arcz-darabok festéseitől
erejét, idejét sajnálá. Nagy alkotások, nagy históriai vagy táj-darabok,
ezen utóbbiak rendszerint élettel párítva, valának legkedveltebb
dolgozásai. Gyula, ki a művészet theoriájában alkalmasint előbb vala,
jegyzéseket tőn a lyánka műveire, s ez elragadtatott figyelemmel csügge
szavain.
Most Sapphón dolgozék: miként ugrik az, boldogtalan szerelme
kétségbeesésével, a leucádiai szirtről a tengerbe. A történetet olvasá
vala egykor, s lelkesedéssel önté most vászonra.
A dolgozat helyes alkotású és lelkes is leend, mondá Kálmán; de a
tárgyat másszerűnek óhajtnám. A szép, az öröm-adó szerelemnek, ezt a
borzasztó véget adni Angelica! Ily kétségbeeséssel rendszerint
lélek-tévedés van egybekötve, s a mellett, hogy gyarló nemzetiségünk
képzetét nyújtja előnkbe, hihetetlen is.
Angelica egy kis gondolkozási szünet után; borzasztó ugyan az eset, így
szóla, de nekem nem hihetetlen. Ha éltünk boldogságát, minden reményeit,
csupán egy pontba vonjuk össze, s a lélek ez egy ponton csüggvén egész
erejével, ezen pont összerogyik, mit várhat többé a lélek az élet romja
felett? Nem lesz-e az únott, megvetett, úgymint mely már csak egy
növényi tenyészéssé vált előtte?
Gondoljuk hozzá, mondá Gyula, Sapphót a görög nőt, a szép éghajlatú
lesbusi lyánt, a képzelet világában, és érzelmek özönében élő költőnét –
s nem leend rege előttünk a történet.
Ő nekem igen hihető! mondá Angelica.
Különös! szóla Kálmán, enyelgésre fordítva a beszédet; egy lyánka, ki
még nevéről is alig ismeri a szerelem veszélyes indulatát, oly biztosan
szól jelenségeiről.
A művész és költő, iker-gyermekek, felelt mosolygva Angelica, s egymást
megértni tartoznak.
Angelica szállása szűk vala ugyan, s a legfelsőbb emeleten álla; de a
dunaparti fekvése kies, s kilátása a Dunára, az agg Gellért-hegyre és
Budára, ritka bájú a hazában. Gyula nem győze vele betelni: természet és
emberi kéz, mintegy példánydarabot állítának ide a legelő szemnek és
emelkedő léleknek! így kiálta fel; s kéré Angelicát: engedné meg neki
ablakjáról levehetni a tájt.
Angelica, ki örült a lélek-rokonságnak, és anyja, ki tiszteletnek vevé
az igérkezést, szívesen elfogadák azt. Én Sapphómat, Bélteky úr a tájt
fogjuk dolgozni! kiálta villogó szemmel Angelica, gáncsoljuk, igazítjuk
egymás dolgozásait – én nyerek, ó én sokat nyerek e szövetségben!
Én legtöbbet, közbeszóla Kálmán, mert én sem akarok kimaradni a
fűheréből; nekem minden dolgom csak az leend, hogy titeket csodáljalak.
Vagy adtok dolgot nekem is? Szívesen fogadom, ha gyönge erőmhöz-valót
találtok.
Angelica tapsolt örömében, hogy új művészi élet nyílt lelkének;
beszaladt az oldal-szobába, s egy kis kutatása után, ki hozzá Huysumnak
egyik gyümölcs-darabját. A báró ezt fogja másolni, mondá; addig én
festész állásainkat hozandom rendbe.
A kis művészi egylet bővebben teregeté ki tervét, s elhatározá, hogy
mihelyt Kisrétről haza térendnek ifjaink, kezdje meg az dolgozásait.
Gyula és Kálmán szívesen kióhajtották volna ezen egyletből az öreg
festőnét, kinek sok fecsegésiért, nyűgös szíveskedésiért, csak a
kellemes Angelica társasága nyújthata kárpótlást nekik.
Orbán napja elérkezék, s előtteni napon, a septemvir egész családjával,
kiutazék a báróhoz Kisrétre. Vincze nyugtalanul számította addig a
napokat, s elérkezvén az óhajtott indulásé, boldog égi kéjjel szökött
fel Klárcsija mellé, kivel együtt foglalák el az előülést a kocsiban. Az
utazás kiessége, otthon hagyott gondok, őket váró örömek reményei,
egymást váltogató tárgyak, mik a kicserélt szívek és boldog szerelem
tekinteteinek különös varázslattal tüntek elő, szép tavaszi világ,
kivülöttök mindenfelé, szebb tavasz világa önmagokban belül, viruló
természet körülöttök, viruló kornak érzelmei, reményei és boldogsága
dagadó kebleikben – mind ezek édeni igézettel foglalák el a boldog párt.
Apró jeladások, kedves szorongás a szűk ülésben, s az édesen rejtező
közös titok bája, nevelék ezen új viszony kecseit. Néha messze
szállongtak el az ügyetlen szemek, s közel bent tanyáztak a gondolatok;
majd előttök fekvő szép tájakra, kis völgybe, ér mellé, vagy
domb-oldalba képzelték kis viskójokat, és egymást belé.
Édesen-szorgalmas képzeleteik kidolgozák egészen, vagy félig e bájos
képeket, s ismét új szebbekbe fogának. A két öreg hátul, rétet, vetést
nézeglett, s az év termését jósolgatta; vagy láthatára terjedtében a
birtokokat nevezgette.
Gyula Kálmánnal utazott. Neki szokása volt, útközben szótlanul eresztni
el szabad legelésre gondolatait a világba és életbe; innen félig hallva,
félig nem ügyelve, s csak ritkán felelve, eszmélt utitársa bő
beszélgetéseire.
Ez már a somosi határ, mondá Kálmán, atyám tulajdona. Gyula reá voná
figyelmét e szóra, de nem sok vidulást arathata abból. Az uraság táblái
búsan tetszének ki a szűkebb nyúlatok közül, s foltos, ritkás, utóbb
maradt vetéseikkel, mintegy panaszlák a néző szemnek, javításban,
munkában és magban lett meglopattatásaikat. Már másutt hányta fejét a
vetés, itt még főtlen sínlett, s alig adhata szállást a jámbor
nyúlacskának is. De annál biztosabb fekvés várta ezt, ha néhány holdnyi
baktatást nem restelt, az uraság majorság szőlejében, mely gazos
pongyolájában a hegyaljban, épen oly formán látszott ki szomszédjai
közöl az ország-útra, miként régóta beretvát nem tapasztalt férfi-áll,
szép lyánkaalakok közől. Bent a faluban, messzünnen kizöldeltek, mohhal
borult épületei a bárónak; azonban a javító kezet még sem tagadhaták el;
mert az itt-ott alájok vont oszlopok és karók, bár kínosan, tartogaták
még is a falak súly-egyenét. Gyula figyelmezteté ezekre Kálmánt. Atyám
gondolkozása ez: inkább épületem legyen rongyos, mint jobbágyom, mondá
Kálmán; s Gyula kímélő tisztelettel tekintett ezentúl a roskadozó
épületekre.
Kisrétre érve, kedves nyájassággal tünt elő a báró laka. Csekély
emelkedéssel állott, egy pompátlan, de nagy terjedelmével mindennemű
kényelmet igérő alépület, nemzetségi czímert tartó rizalíttal az utcza
felé, s olasz ízlésű oszlopzattal az udvarra. A felső udvar csinos
gyep-térrel bírt, melyet apró kavicscsal terített tág út kerít vala, s a
gyeptér közt külföldi bokrozatok virultak, s egy pár árnyékos fa
terjedezett. Az udvar egyik szárnyát cseléd-lakok foglalták el, másik
szárnyán vendég-szobák épültek, s ellenében a nagy épületnek, csinos
festett rácskerítése állott a kertnek, nagyszerű és szobor-tetejű
kapu-oszlopokkal. A vendégi alkalmakban kitetszett, hogy miként magának
a bárónak kedves volt a szabad és alkalmas kényelem, úgy vendégeinek is
ezeket kiváná nyújtani. Magányos szobák voltak az egyes, és kettősök a
családos vendégek számára rendelve, s gond volt minden szükségeikre,
szinte az utolsó bontó-fésűig. – Gyuláék elérkezvén, Kálmán a lovakat és
hintókat rendezé el, Póli a vendégeket szállítá szobákra; s ez utóbbi
most falusi új foglalkozásában, könnyű futkosásában, a vele csörgő
kulcsokkal, s gondos nyájas rendelgetésivel, új kecseket nyere Gyula
előtt. Póli is kedves szívességgel s a kézcsókolásnál ejtett gyönge
kézszorításával, bizonyítá az ifjúnak, hogy ő a legkedvesebb vendége.
Káray már ott volt, s Kálmán megjöttéig az udvari tisztet segíté a
rendtételekben. Megjöve Halkó is, s szokása lévén kis érdemecskéket
szerzeni magának szeretett házainál, már akkorra cúráját végzé,
Kálmánnak egy kedves, de beteg lábu agarán.
Honnan szálsz fecske? kiálta neki Kálmán.
A Detky torából jövök, felele Halkó.
Tor és Halkó! mondá kaczagva Kálmán.
Úgy van nagysád, de a tort öreg nőtlennek temetése felett ültük ám; s a
mint a testet kikisértük, szerettem volna azt a finom ember-ismerőt
látni, ki, hacsak egy pár fekete köntös útba nem igazítja, megbírta
volna főkép az asztalnál határozni: tort lakunk-e, vagy menyekzőt? Régen
voltam vígabb mulatságban.
Számos volt-e a gyülekezet? kérdé Káray.
Szép gyász-nép kisérte ki a testet, de mind idegen; a háztól csak az
öreg inas jött ki, az úr öreg vizslájával.
Hát az atyafiak? kérdé csodálva Káray.
Nem mert mozdulni egymástól, közölök egy is, nehogy addig a másik
pakoljon a toros háznál; mondá súgva Halkó. Én még is csak kikapám a
tömegből örökségemet.
Hogy hogy? kiáltá Kálmán.
Szegény boldogult Detky, mindig savanyú borral vendégelt életében, s
barátságomért azt iddogálta maga is; ámbár kóstolám a pinczéjében,
néhány hordó finom érmelléki borát, s szóval eleget csalogatám ezekre.
Most a torban gondomra bizatván a bor-feladás, természetesen az
érmellékibe üttetém a csapot; s minthogy hosszú életeért szegény
Detkynek nem ihatám azt, most hamva csöndes nyugalmaért ivám belőle.
Még kaczagának Halkón, a mint a septemvirék megérkezének. Kocsihoz
futának ifjaink; de Gyula ütközéssel vizsgálá az érkezteket. Az öregek
komoly vont képpel szállának ki a hintóból, Vincze lényében felforgatva
lép le, s Klárcsi sáppadtan és bágyadtan emelteték ki belőle. Vincze
mihelyt köszöntéseit megtevé a háznál, vonaglón ragadá meg Gyula kezét s
szobába rántá őt. Veszve vagyok barátom! így kiálta fel; szerelmünk
elárulva szüléim előtt, kik Klárcsi körülményeit fiok számára
kicsinylik. Említém vala neked, hogy ők Rónapataky generálnak egyetlen
leányát, vagy egyet az udvar kisasszonyai közöl szántak számomra. Egy
pár kemény szavából atyámnak, és szokatlan keménységéből anyámnak,
melylyel Klárcsi iránt viseltetik, látom, hogy Klárcsihozi indulatom
szálka az ő szemükben. Történt volna bár mikor inkább a felfedezés, mint
most! A generál itt lesz, a mint hallám leányával együtt, s így nekem
kínos mulatozásom leend Kisréten.
A fölfedezés körülményeit így érté barátja szájából Gyula. Vigan pergett
a kocsi a szikkadt úton, aggtalanul nézeglett szét belőle az öreg pár, s
kénytelve éldelte a fiatal, a természetnek és szerelemnek szép tavaszait
egymás mellett; a mint Klárcsi, ki az előüléshez nem vala szokva,
változásokat kezde érezni, s arczai kedves pírja lassadán halványodni.
Lelke boldogságában, tűrte testének baját a lyánka, míg tűrheté; de feje
mindinkább kezde szédelegni s gyomra háborogni, mígnem aléltan Vincze
mellére rogyék, s húnyt szemei ájuláshoz közelgetni látszanának. A
főispán megállíttatá a kocsit, Vincze pedig a szerelem ijedt hevével
karolá által kedves betegét, s kiszökék vele a kocsiból. Letevé fűre a
csüggő lyánkát, vizért futa, egy nem messze csergő patakból kalapjába
merítni azt, locsolá a beteget, mellé térdele, nyájas nevekkel
szólítgatá, élesztgeté, s féltő aggodalmába merűlve, feledé maga körül
az egész világot. Fölveté végre bágyadt szemeit a lyánka, s életre jöve
és hozá magával a kedves ifjat is.
Soha se aggódjál tovább, kiálta élesen a főispánné, magához jött már a
dáma! s Vincze e szóra borzadozva adaték vissza önmagának. Az öregek
szigorú arczczal és nyers hanggal parancsolák magok közibe hátra
Klárcsit, ki sáppadt bágyadtsággal, miként hervadozó liliom, ült köztök,
inkább emésztetve már elárult titka bánatától, mint mulóban lévő
változásától. Vincze bűnös rab módjára ült elül, s nem merve egyenesen
tekintni, fásult elmerüléssel nézett ki a még kevés pillanattal előbb
oly bájoló természetbe, most borzasztólag kietlenbe.
Mihelyt beszállíttattak a főispánék, parancsot vőn Vincze, hogy jelennék
meg szüleinél. Klárcsi még gyermek, inté őt Gyula, éveid vannak,
vigyázz! idő sokat változtathat.
Vincze szorult mellel lépett be szüléihez. A főispánné borús képpel ült
egy karszékben, a főispán pedig egy asztalkára támaszkodva, mellén
keresztbe vetett karokkal állt, s hideg vizsga szemeket vetett belépő
fiára.
A septemvir, szokása szerint, meg nem tagadhatá e fontos családi
alkalommal is, magától kedvtelésének azon neszét, hogy fiának tartandó
leczkézését, szónoki alakba, miben erejét érzé, ne öntse, s így kezdé
Vinczéhez ünnepélylyel szavait:
«Édes fiam, két fő osztályú bölcsek, kinálgaták eleitőlfogva az emberi
nemet, a magok tanácsadásaikkal és szabályaikkal. Egyik osztály az élet-
és ember-ismeretből voná ki azokat számára, s vevé az embert a mint van,
természeti és társasági körülményeivel, erejével és gyöngéjével együtt,
s tanítá ismerni, becsülni és használni ezeket, érteni önmagát, de
érteni a való életet is, s feltalálni a boldogságot, az emberi gyarlóság
és társasági kör szűk határaik között is. A másik osztályú bölcsek, úgy
vevék az embert, miként lennie kellene, de a milyen nem lehet soha.
Csigázott képzeletök szárnyain angyalokhoz repkedtek fel, pára-köntösért
a halandó test számára, s azt kivánták, hogy égi manna és tömjén legyen
eledele, hibátlan erény dobogjon szív helyett mellében, s tiszta hymnust
zengjenek az indulatok ajkain. Ezek kiszakíták az embert földi
szövedékei közöl; társasági viszonyait, melyek szintoly szentek, mint
többi viszonyai, nem ismervén, azokat vagy kigúnyolák, vagy képzeti
világok alakjai után csigázák.
Rang és vagyon, így szólnak ezen utóbbiak, alacsony prózája az életnek,
s a szerencse ajándékai és kedvező körülmények, csak földi rongyfoltjai
az égi rokonságú embernek. Önnünkön kivül nincs emberi érdem. Szerelem
az élet költői világa, szebb hazának előérzete a halandóban, mely
fölülemelkedve a föld salakjain, csak önmagában keres és talál érdemet,
s csak önmaga bájvilága, jutalma magának. Egyaránt boldogítja általa a
herczegi hölgyet, szegény viskójában a pásztor legényt, és góth
menyezetek alatt herczegét a pásztor-lyányka.
Ilyformák mintegy ezen bőlcsek elvei, miket a fellengzésre hajlékony
ifjúság, miként száraz föld az esőt, mohón beszívogat. Mert az ifjúság
heves kora és vére, a maga gyúlt lángjában, csak hevest csak lángolót
szeret.
Volt tanítóid édes fiam, szerencsétlenségedre, ezen bölcsek tanítványai
valának. Úgy hiszem, megfér irántoki hálánkkal azon sok jóért, mit tőlök
tanultál, abbeli megjegyzésem, hogy szobáik szűk falai között, nem
ismerék ők igaz minőségökben, sem a világot, sem az emberi nemnek,
körülményeivel és határaival egyező boldogságát. Czéljaik, iparjaik jók
valának; s nem csaltunk, nem gonoszkodtunk akkor, ha midőn másokat
tévedni segítettünk, önmagunk is együtt tévedtünk. De a szüléknek, kik
félszázad óta hányattatnak világ és élet zajai közt, s nőve áll
szivökhöz magzatjok boldogsága, sokkal gyöngédebb és aggodalmasabb
irántai gondoskodásuk, mitsem őt egy hívtelen tengeren, árbocz és
kormány, sőt közeli part reménye nélkül, hányatni, aggtalanul
hagyhatnák. Gyermekeinkkel úgy vagyunk, miként kerteinkkel. Az idegen,
gyönyörűséget érez, látván a szépített természetet abban; ó de be más
gyönyörűség a tulajdonosé, ki minden bokorhoz, virághoz, fához és
ültetvényi szakaszhoz, külön sajátos örömet aggat, úgymint a saját
alkotás, ápolás, és birtok gyönyörűségeit, s teljesülendő remények
biztatásait! Gyermekében ifjúdott alakban látja a szüle magát, s tesz
érte mindent, mert mintegy önmagáért teszi azt. Engedd meg hát édes fiam
Vincze, hogy ezen gyöngéd aggodalomból, elődbe adjam azt, mit tartnak a
másik osztályú bölcsek, kiket, míg javát éltemnek átküzdém, szedett
tapasztalásaim után, egyedül ismerek valódi bölcseknek: ellenben
veszélyes vagy legalább múló lidérczeknek kell mondanom amazokat.
A társaságos élet úgy ki veszi az embert természeti sajátságaiból,
miként az erdő fáját, feldolgozása által az esztergályos; találgatnod
kell a legismertebbet is, midőn ennek kezéből kijő: mi nemre és fajra
tartozik? Sokat változtat ez kötelességeinken is, és sok újat mér reánk,
a természetiek felibe. Egyike ezeknek az, hogy azon fő társaságnak,
melyhez tartozunk, a hazának, oly nagy körben használjunk, a milyet csak
tehetségeinknek kivívni birunk; mert a társaságos élet, maga szoros
adóssává teszi jótétivel, annak minden tagját. Tagadom azt, hogy az, ki
kormány dolgaira született, vagy hivatott, elegett tett légyen szűk
kézmívesi körben, a társaság iránti köteleztetésének.
Miként a természet, állati kötelességeink mellé, ingerlő gyönyört
ragasztott, akként ragaszt a társaság is, kötelességei mellé, buzdító,
serkentő gyönyöröket és jutalmakat. A belérzet szép önjutalmazásán
fölül, fénylés és köztisztelet a társaság jutalmazása, s ezek teszik
összesen a társaságos boldogságot. Ezen boldogságnak, rang és vagyon a
fő rugója, főhévérje; s nincs édes fiam, oly mogorva philosophia – nem
értem ide azt, mely józan elmén kül képzeleg és saját árnyékát kergeti,
– mely e kettőt legalább úgy, mint nemesb czélokhozi eszközt megvesse.