begyülekezék, hogy én örömnek barátja, ily kies napomat hamvboltomban
ünneplem. Mondhatnám, hogy bánat és öröm, jobb és balkarjainkon vezető
utitársaink az életben, hogy ma a bút és vénséget akarom eltemetni,
mielőtt ezek temetnének magamat ide; kérkedhetném, hogy a nagy kaszást
akarom elbízottan, bús birodalma sorompói között, bajvívásra keresni
fel. De nem, barátim; gyönge halandónak ismerem mindíg magamat, s e
gyarló élethez még nem eléggé bölcsnek; s épen ez az oka, hogy a
borzadály e helyére tevém által víg lakozásunk tanyáját. Ti, a kik
ifjúságom baráti vagytok, tudjátok, hogy szivem, miként nyílt vala
mindenkor minden örömöcskének, melyet ízelésre ránthatott; úgy gyermeki
félénkséggel remegett azon végponttól, melyben dobogni megszűn, s az
élet eltün tőle minden örömeivel együtt. Gyakran borongott e miatt az
élet bennem és körültem, s az elmulás képlete megkapott gyakran, miként
éjjel rém szokta felriasztni álmunkat. Emlékezhettek, mert nem egyszer
valék ingerkedéstek tárgya e részben, miként kerűltem ki a beteges
házakat, orvost, patikát, temetőt és tort! s miként borzasztott a
lélek-harang! miként irtóztam hallani halálról, miként lestem
kishitüleg, változásomnak minden apró jelenségét, ha beteg voltam.
Akaratlanul is, homályos bús előérzettel, komor sejtésekkel borzasztott
el, minden reám hulló őszi levélke, mint előképe enyésztünknek; s az
élet rövid közének bús elgondolása, fojtólag lepett meg gyakran legszebb
éldeleteimnek közepette is. Ha az órámat felhúztam, gyakran eszembe
ötlött, hogy ismét egy láncz hossza folyt le életemből. Így csak félig
vala sajátom az élet, mert csak félig birjuk azt, mit igen féltünk;
reppenő madár vala az kezemben, melyet csak egy tollacskájánál fogva
tartogaték! Csodás küzdő ellenetben álla a lélek-gyöngeség bennem, azon
öröm-lihegő vidám-kedélylyel, mely vérem és elveim kivonatja nálam! s ha
bár amaz nem birta is legyőzni emezt, de véletlen ostromaival, magányos
órámban, titkon még is gyöngítette azt. Nem mintha szívem nem óhajtotta,
elmém nem birta volna egy szebb élet báj reményét; hanem hogy a
véghatár, mely az ismert kedves létezést és az ismeretlent elválasztja,
iszonyú alakban tűne fel lelkemnek. – Ezen gyarlóság a maga kínzásaival,
különös nagy fokra hágott ez előtt néhány évvel nálam, a mint hitvesem
kidőle mellőlem. Futottam házamtól, de magammal víve gyötrő képzetemet,
és mellemnek épen akkoron súlyosodott éles fájdalmát.
Csüggedésem nagy volt. Az orvosokat csak bizonyos távolságra szeretem
magamtól; mert valamint köntösömet csak félig tartom magaménak, ha pörbe
fogták azt: úgy éltem némiképen búcsuzó képet ölt előttem magára, ha
orvos jár körültem. De az én orvosom egyszersmind barátom is volt, s
erre még inkább volt szükségem, mint amarra. Ezen orvosom, gonosz keserű
pemete-theát rendelt számomra rendes italul. Akaratos ínyem sokáig
átalla megbékélni azzal. Azonban megtörtént a béke, s egy pár hétre
alkalmasint tűrhetém gyógy-italomat, sőt szomjamban némi kívánattal
ihatám azt. Ugyan ekkor sok egyébről is le kelle szoknom, mikről,
mintegy természetembe szövöttekről leszokhatnom, mi reményem sem vala.
Miként lég a tárgyakat, úgy folyja a szokás éltünket körül, így biztata
orvosom. Gépi rabjai vagyunk a szokásnak; de rabságunk édes és
eszméletlen, mert lánczait amaz nem csörgeti utánunk. Hozzánk simít, sőt
sajátinká tesz mindent, mit vagy maga, vagy természet eltola tőlünk; sőt
rázó menykőcsattogások, ágyú-durrogások, vulkáni kilökések, vagy a
niagarai omlás zúgása közt is, miként nyájas méhdongás felett, kedves
szunnyadásra csillapítja, előbb borzadott érzékeinket.
Hogy hogy? ezt adá ekkor egy jó lélek belém, nem tehetné-e a szokás, e
hatalmas kényű úr, barátommá a csont-kaszást is, kitől gyarló kedélyem
remeg? s rém-képeimet nem nyájasíthatná-e mosolygókká felém? – Így
építtetém, orvosommal közölve tervemet, ezen hamv-boltot, a felettei
teremmel együtt; s hogy egykori nyughelyemet, nyájas képekben szoktassam
képzetemhez, a termet, melyben két élet árnyad össze, öröm-tanyának
szentelém. S hála az egeknek, reám nézve hasznos lelki gyógyszerre
akadtam. Legyenek tanúim koma-urak, nem töltöttünk-e már itt több víg
órát egyszer-másszor?
A komák kaczagva bizonyíták ezt, s mintegy erősségül a báró intésére,
azonnal rá kezdé hangáját a banda.
Csodás eredeti egy szoktatás, Orbán sógor! kaczagá a septemvir.
Én nem egészen értem nagysádat, mondá főt rázva Káray. Többi
élvezeteiben gondosan kerül minden bús emlékeztetést, mi bánatra vagy
mulandóságra mutat, s ím itt a világ zaját és éldeletét, síri csendbe
viszi által.
Úgy van barátom, felelt a báró, minthogy bánat és mulandóság eszméi,
öröm-éldeleteimnek ellenségei. Melyik bár legvitézebb katona, lesz oly
bohó, hogy kezét, arczát, naponként hagyja tűvel vagy tövissel
marczongoltatni? Elég ha csatákhoz szoktatott szíve, nem remeg akkor,
mikor szembeszállani kénytelen az ellenség ölő fegyverével. Nem úgy
van-e bajnokok? tekinte a generálra, s ennek leánya mellett sompolygó
hadnagyra. Egyébiránt, ha a gyász és bánat, víg kastélyainkba is
belopódzik, ne legyen-e szabad az örömnek is egyszer viszon-köszöntésül
besimulni a gyász rejtekébe?
Felhordattak az étkek a konyhából, mely a domb oldalába vágva, közösen
szolgált a hamv- és borház mulatságainak. Letelepedtek a férfiak
vegyesen a szépnemmel. Csakhamar feledve volt a hely iszonyúsága, s víg
élő tanya zajgott a holtak bús tanyáján. Nincs kellemesebb társaság,
mint melyet fesztelen tisztelet és nyájas figyelem szőnek keresztül. A
szíves és vidám gazda, a társaság nyájas öregje, szív-vonzalmakkal szőtt
ifja, hanga, melegedő gyomor, s maga a mulatozás különössége, sikeres
ingerek valának a vígasságra. Maga a septemvir és nője is, nyájas
vegyűlésre enyhűlének, s víg tréfa és zajgás között kerültek körül a
kelyhek; nem ügyelt kedvforranásában arra senki, hogy mindegyikén
halálfő vala kimetszve.
Póli titkon, atyja háta megett, belopá annak Gyula által festett
mellképét, s elkészített szegére felfüggeszté azt. Szemfogóul másokat
állítván előre, körülövedzé a festményt virágkoszorúkkal, s alája szinte
virágkoszorús halálfőt helyeze. Káray, ki átellenben ülvén, látá a
munkát, bevárá Póli elkészülését. Ekkor kelyhét fogva: Méltóságos báró!
így szóla felállva, s csend lőn a teremben; ma név-napodat üljük. Hosszú
életet kívánjunk-e neked? Mi a leghoszszabb élet is az örökléthez
képest? Egy marok nap, egy cseppje a megmérhetetlen tengernek! S mily
kevés vágyait töltheti be keblünknek, mely azoktól szüntelen leng,
miként nyugtalan fatető! Mi egyéb nyereségünk a leghosszabb életből is,
mint hosszú visszaemlékezés, és bizonyosság, hogy annál rövidebb köz
választ el immár bennünket hamvboltunktól? Nem kivánunk tehát neked
hosszú életet, vagy legalább magában nem kivánjuk azt. Úgynevezett
bölcseséget sem kivánunk hozzá neked; mert rendszerint akkor kezdünk
bölcsek lenni, mikor már fogyatékán vagyunk képességünknek éldelhetni
örömeinket, s nem lehetünk többé bohók.
«Sorsunknak nyájas arany fonala e kettő: hogy a legaggottabb öreg is,
évet, hónapot, hetet, vagy legalább napot igér magának, s bizonytalan
homályú háttérbe állítja végperczét; s így barátságos remény simogatja
elmulástóli borzalmát; és hogy minden kora éltünknek, szívünknek tágabb
vagy szűkebb nyiladozásihoz képest, bővebb vagy szűkebb marokkal,
zajosabb vagy nyugodtabb örömökkel kinálgatja éltünket. Boldogul folyt
le élete annak, kinek az elfogadásra nyiltan maradhatott keble, szinte
hamvboltjáig!
E két arany fonalat kivánjuk mi ma neked, méltóságos báró, neved
ünnepén; tudniillik, hogy a halált folyvást oly hiteleződnek birt
tartani, ki bizonyosan eljövend ugyan egykor a tartozásért, de messze
véld, és felejtsd őt; szíved pedig csak akkor csukódjék el az örömnek,
mikor az az életnek csukódik el. Mint ím amott arczképedet virág övedzi,
úgy övedze az öröm élted napjait, miket eddigi sajátod, lelked vidor
kedélye, fűzzön tetsző koszorúkba!»
Itten kiivá kelyhét Káray, utána «éljen» s hangazúdulat közt az egész
társaság a magáét. Isten éltesse a méltóságos öreg báró urat! kiálta
egyik koma az asztal-végéről.
Öreg a komor, felele derült lelkességgel a báró; az öröm-fogékony-szív,
mindig fiatal. Előttem az utólsó őszi virág szintoly kedves, mint az
első tavaszi.
Sok őszi virágot tehát nagyságának! kiálta ismét a koma, s a másik,
segédül azonnal kezde néhányat számlálni az őszi virágokból.
Bor és mulatozás, csakhamar száműztek minden komoly tartózkodást. Felül
az öregek visszaifjító tréfákkal, s tanulói koraikbóli előhozakodásokkal
mulatoztak; alul az ifjak szomszédnéikkal enyelegtek, s főkép Máli,
Póli, Ongay és Halkó szavaik és kaczajjaik örök munkásságban valának.
Csakhamar neki bátorodának a komák is, s köz lőn az öröm zajja a
társaságban. A komák megértvén, hogy ifjaink utazni szándékoznak,
előhozakodának saját utazásaikkal, miket a haza különféle vidékeiben
egyszer-másszor tettek. Ezek közt legfontosabb nevezetességül kivánták
méltattatni azt, hogy Jászberényben, a Lehel borral tölt kürtjét, egy
hajtással kiitták.
Póli, kedveltetésből sürgött a vendégek között, s bátorításul megtölté a
komák kelyheit is. Ó édes nagyságoskám, hízelge az egyik, már ködöske
fővel és nyelvvel, s kezét csókolá Pólinak, be áldott egy lélek! Nem
hittem volna, hogy ez váljék belőle, midőn még szopóska korában, néha
karomon csintalankodott. Még akkor nem szúrt így a szakállam, nem félt
tőlem; de már most – öregecske lennék gyermek-mulattatónak. Biz azóta
sok szép víz is lefolyt a Tiszán, folytatá a koma a férfiakhoz fordulva,
még az a nagy szükség előtti évben volt – annak lehet jó huszonöt
esztendeje.
Póli arczain láng és jég váltogaták egymást. Botor beszéd! seppege
kifakadva; de vigasztalódék, látván, hogy az ifjak felfelé figyeltek, a
báró egyik ifjúi eseménye előadására.
Halkó sejté a bakot, s hogy lehető több szökését megakadályoztassa:
megvan-e még kis török lova, komám uram? kérdé a hajdani gyermek-ápolót.
Ó annak nagy szerencséje akadt, felele ez; itt az udvarban van, s a
nagyságos kisasszonyka lovagol rajta. Látnák csak az úrfiak, abban a sok
gombú lovagló-ruhában rajta! szinte kevély alatta a gonosz pára!
Alig hallák a lyánykák a lovagló-ruhát említtetni, neki esének
esdekjeikkel Pólinak: venné fel azt, főkép Málitól, ki szenvedélyes vala
a divatba jött női lovaglásban, épen nem menekedheték.
Tánczra és oly ruha felöltésére, mely jól áll, ritkán hagyja magát
sokáig kéretni a szép nem. Póli megigéré, hogy délután felöltendi
dicsért lovagló-köntösét.
Egy inas Szögváry érkezését jelenté. Kedvetlen hír vala ez mindenki
előtt, ki Szögvárynak gúnykodó és akadékos természetét ismeré, s a bárón
és leányán is megtetszék, hogy félték tőle a társaság szabad kedvét, s
egyedűl csak a szoros illedék üdvözölteté velök a kelletlen vendéget.
Azonban Szögváry váráson felül békésen viselé magát, némi fékben tarták
őt az öregek rangjok és tekintetök. Szokatlan komolyságát nője
betegeskedésével menté, kit most is ágyban hagya. Gyulához is szíves
vala, de ez tőle, bár közel rokonától, eltolódék szívében, eszmélvén
szüleiveli méltatlanságaira, miket anyjától hallott vala. Szögváry,
mintegy sejtve kelletlenségét, kedvkeresésből köszöngeté a gazdára és
társaság előkelőire poharát; sujtásos szavakkal ejté elköszöntéseiben
hízelgéseit, majd fokonként hevülvén, a házi kisasszonnyal mulatozék,
majd az ifjak tréfáiba vegyüle és komákkal pajzánkodék. Nem sokára
feledve volt az irántai idegenség, s tövistelen évődései még nevelni
kezdék a közvígságot.
Asztal után asztalkák rakattak, s hátaikra kártyák tétettek fel; de a
gazda kináját nem fogadá el senki.
Azt szeretem, mondá a báró, hogy a mulatozás ezen nyomorú pótlékát nem
ízleli köztünk senki. Emlékeztek-e még barátim, kérdé a septemvirt és
generált, miként fejtett ki egykor Olmay a kártyával minden pénzünkből?
s a szegény Káray tengődtetett, míg otthonról pénzt kapánk, bennünket?
Emlékezem, felele a generál. Átkozott Olmay, adózásban tartá kártyájával
az egész oskolát. De ugyan mi lett belőle? Azóta sem hallottam róla.
Elölte felele Káray, a kártya melletti sok virrasztás. Szerencsétlen
fia, örökölte atyjának szenvedélyét. Emlékezem, miként az öreg Olmaynak
szokása vala, ajándékul vetni a háznál minden viselt kártyát fiának,
kinek már gyermekkorában csakhamar egyetlen mulatsága is lőn az.
Én nem szenvedhettem Olmayt soha, mondá a generál. No igaz, tán más oka
is volt idegenségemnek. Tudjátok: vetélkedőm is volt a szegény
Jusztinkánál, bár igen magam forma szerencsétlen! Szegény Jusztinka!
jertek barátim, igyunk az egészségeért, vagy boldog nyugtaért, bár merre
hányódik is a világban, bár hol nyugszanak is hamvai!
Hagyjuk azt uram bátyám! kiálta lángolva a septemvirné, s a septemvir
nem mere nyúlni poharához.
De én iszom veled, Móricz pajtás! ha socratesi pohár leend is! mondá a
báró. Ó be bölcsek vagyunk, boldog nyugodt pillanatunkban! mi bizakodók,
mintha botlani sem volnánk képesek! Némi hév tört ki ezen szavaiból a
bárónak.
Az isten jobb legyen hozzá, mint az emberek voltak! kiálta a generál,
könybe borult szemmel. A két férfiú lelkesen koczczantá össze poharát, s
kiivá csordultig azt.
Hová siet ön! kérdi a báró Uzory orvost, ki homlokához nyomott kendővel
sietett ki.
Méltóságos úr, felele ez, gondolom, délelőtti átázásom ártott meg –
főfájásom iszonyú – szabadra kell kimennem!
Tán a borocska is hozzá adá magáét, mondá Szögváry, az orvos távozta
után kaczagva.
Nem uram, mondá a generál, erről jót állok, s ömlött szájából az ifjúnak
dicsérete. Nevezetesen magasztalá mértékletes, szelid viseletét,
vasszorgalmát mind tudománya, mind betegei körül; de egyszersmind
busongó érzelgésre hajló kedélyén szánakodék.
Az ifjak künn csoportoztak össze, s pipa és enyelgés közt, koraik
elevenségével zajlakodtak. Szögváry, kinek már bor-köd ülé fejét,
közikbe tolakodék s a csoport-szélre vonult. Uzoryt fogá ingerlés alá.
Ez kitérve neki, az erdőcskének fordult. Most Gyulán vala a sor, kinek
mellőző hidegségét már az asztalnál is orrolá.
Hát te édes öcsém, így kaczaga hozzá, letudod-e már atyádként vágni a
ló-fület?
Le biz én, édes bátyám, felele hideg vérrel Gyula, az ember-fület is, ha
arra kerül a dolog.
S a mit te le nem birsz vágni, pajtás, mondá sejtve az ingerlést Ongay,
majd levágom én!
Ez mintegy jelszó vala az ifjúságnak; közbe fogák Szögváryt, s ő, ki
eddig rendesen vivólag vala a csipkedésekben, egyszerre védőleg fordulni
kénytelenítteték. Szögváry szokva volt, meg nem tagadhatni magától azt,
hogy hol lehete, más rovására nevessen, inkább később jóvá tevé ismét,
mi még jóvá tehető vala; de rendszerint az, ki másnak rovására szivesen
nevet, ritkán erős a magáéra hagyni nevetni mást. Most e mellett, sem
ére, sem-mere a sokkal, kiket ételen, italon és vígságon kivül, barátság
is kötött és hevített. Innen kivánt alkalmul kapá azon hírt, hogy héja
csapdos Póli galambjaira, a félre illanhatásra. Azt meg kell lőnöm!
kiálta; megpróbálom rajta új fegyveremet. Felfuta az udvarba, s nem jöve
vissza többé. Cselédtől érték meg az ifjak, hogy miután ködös fővel, a
héja helyett, Pólinak egy a gyeptér fáján labodázott páváját lőtte volna
le, befogatott és haza hajtatott.
Örvendett elmenetelén az egész társaság, de senki sem inkább mint Póli.
Nekem, így szóla ez, leginkább kijutott; mert ma különösen szerencsés
valék választott tárgya lehetni, kissé ízetlen mulattatásinak.
Kijövének az öregek is, s mulatozának az ifjúsággal; mely közt
mindegyikének egy vagy két kedvencze vala. A septemvir és neje szivesen
foglalkoztak Málival, ki kényesői természetével, nem igen akara nekik
helyt állni; a báró Gyulával évődött, kit most festészi talentomáért még
jobban megkedvelt; a generál különösen a magába vonult Klárcsival
enyelgett mint egy falubelivel; atyjáról, nénjéről, falujáról adott
híreket neki. Gyermeki bizalommal és tiszteléssel tapadt a lyánka az
érdemes férfiúhoz, ki atyjának barátja, barátnéjának atyja, magának
pedig falubelije volt; s a generál is gyöngéd vonzalmat érzett a lyánka
szelid kedélye iránt, melyet még gyermeki korából kedvelt meg.
Halkó teljes foglalatosságban volt, egy teli hordót felállíttatni,
emelkedetten készült állására, s csapot üttetni belé. Körülötte a gyepet
söpörtette, s az oldalba ülést tétetett a hangászoknak; Póli pedig
enni-inni-valókról gondoskodott; mikről látható vala, hogy nem csekély
számú nép váratik.
Egyszerre kiáltás esik: jőnek! s mindenkinek szeme a falu felé fordul,
honnan víg zajú csoport tolul fölfelé. Duda-szó kiséri azt, s ezt víg
ujjongás és táncz; mely között felér a csoport, az elibe csődült úri
néphez. Tizenkét csinosan öltözött paraszt lyánka, vezete egy
virágkoszorúkkal, számos szalagokkal és arany lapokkal aggatott tarka
bárányt, s kettő közülök kis szarván fogá azt. Utánok szinte tizenkét
ünnepi köntösű paraszt ifjú, hoza selyem pórázon egy virágkoszorús szép
borjút.
A báró előtt tisztelettel megálla a sereg, s egy az ifjak közöl, kit
tekintete, köntöse, bátorsága, s jelentőbb arczvonásai kedvezőleg
jeleltek ki a többi közöl, e szavakat intézé hozzá: fogadd el méltóságos
báró, kegyes földes urunk, általunk név-ünnepedre, jobbágyaidnak
hódolását, és e csekély ajándékaikat. Csekélyek ezek, és csak azon
remény bátorítá híveidet azoknak küldésére, hogy hálás érzetök, minek
tanúi ezek, becset fog adni csekélységöknek. Midőn kis ajándékinkat
átalnyújtjuk, jutalmazzon tégedet azon belső érzelem, hogy jobbágyidat
oly karba tevéd, melyben ajándékokat is nyújthatnak. Úgy van nagyságos
uram, kegyességedből terjedelmes saját gulyánkból szakítók ki e borjut,
terjedelmes saját nyájunkból e bárányt.
És kivánjuk, seppegé az egyik lyánka, hogy nagyságod becses életét addig
terjessze nekünk az ég, míg e borjúból oly terjedelmes gulya, bárányból
oly terjedelmes nyáj szaporodik, mint a melyekből azokat szaggatók!
A báró nyájasan köszöné meg figyelmöket s küldőiknek megmondatni hagyá,
hogy atyjok kiván lenni, míg él. Póli, kinek évenként tulajdonivá
szoktak válni ezen ajándékok, átvevé most is azokat.
[Illustration: Mindenkinek szeme a falu felé fordul…]
Bámulás és suttogás erede az úrfiak közt, mert a szóló lyánka, szebb
volt a legszebb fakadó rózsánál, s ártatlansága tetszőbb mint bárányaé,
melyet vezete. A legsugárabb termeten, nyájas igézettel állt egy
madonnai fő, melynek arczain, őrzetlen ajándékaul a természetnek, gyönge
liliom és rózsa virítottak. Ifjaink, főkép Kálmán, nem győzének megtelni
magasztalásával, s a lyánkán meredező úri szemek, lesütni készteték azt
a magájéit.
Csak kisasszonyi köntös neki, kiálta az egyik koma s nincs az a hintó
melybe be nem illenék!
Máli és Póli felfogák a szót, s karon kapva Erzsit, a paraszt lyánkát,
felfutának vele a kastélyba, nem ügyelve Pistára, a szónok
parasztlegényre, ki nyugtalanul nézett az elrablott lyánka után. Az öreg
urak leereszkedve nyájaskodtak a paraszt ifjakkal és lyánkákkal; az
urfiak ezt nem mervén tenni, a komákkal súgtak, tudakozódva tőlök egyik
vagy másik felől; s nem minden irígykedés nélkül érték, hogy Erzsi és
Pista szerelmes pár; amaz a juhásznak leánya, ez a báró hajdani
gazdájának, most jobbágyának fia.
A báró, mulatságra, tánczra nógatá a paraszt ifjúságot. Eleinte
vonakodék ez; de Halkó, ki némelyikével ismerős vala, a hordó mellé üle,
csapola a legénységnek, s borral és biztatással csakhamar eloszlatá
tartalékját ennek, s berántá azt szokott vígságába.
Visszaérkezének Máli és Póli, közbett vezetve Erzsit, kit csinos fehér
hosszú ruhába öltöztetének. Haja kellemes fürtökben pajzánkodott szép
homlokán, s nevelte az ibolya-szemek szemérmes tüzét. Valóban igéző volt
a lyánka, s még igézőbb zavarja pirulásaival, miket a mindenfelől feléje
hangzó magasztalások vontak szép arczaira. Egyedül Pista nem vala
elégedett az átöltöztetéssel, s makacs borúval oldalgott a fél
kisasszonytól, kivel eleinte a szép úri ruhában, csak Halkó és a komák
tánczoltak; s idő telt belé, míg a paraszt ifjúság őt tánczra kérni
merte.
De ha Erzsi szép volt, bájoló vala Póli is a maga lovagló-köntösében,
melyben most megjelene. Ritka kellemű termetére öntve volt az, s élénk
mozdulatinak különös kecseket kölcsönözött. Gyula be nem telhetett
nézésével.
Az ifjúság, kivévén Klárcsit, kit a septemvirné keresett szín alatt
magánál fogott, s Kálmánt, ki szivesen látá Erzsit tánczolni, az
erdőcskébe sétált be gyöngyvirágot szedni. Gyula Pólit vezeté, Ongay és
Vincze Málit fogák közbe; a többi kény szerint szállongott széjjel.
Különös éldelete van fogékony s epedélyre hajló sziveinknek akkor, mikor
kies időben, kies erdőben járdalunk. Nyájas sejtések zsibongnak
kebleinkben, átlengő sejtései egy szebb életnek, szebb világnak. Ezek
után merengnek föl lelkeink, s varázs érzelmeink kiemelnek e szűk élet
szorongó köréből bennünket. A susogó fatetők, mintegy felsőbb tájak
lényeivel beszélgetnek, s fuvalmaik rejtélyes borzalmat, titkos óhajtozó
vágyakat lengetnek le belénk. A zöld éj ünneplő homálya, a világnak ide
vonult csendje, melyet egyedül, itt szerelmesen nyögdelő gerle, ott
párnak dalló fülmile, amott békés fészkekből riadozó madárkák
szakasztnak meg, reményteljes kis világ lesz óhajtozó szívünknek, melyet
ez örök élet-tanyának vágynék e nagy világból kiszakítni magának. Hát
még ha tőlt kebellel, mint Gyula, boldogságot hordva szívben és karon,
lépünk az erdő biztos homályába, mi kéj lehetne fogható kéjünkhöz?!
Szerte virító gyöngyvirág-szálak csakhamar szétcsalák a társaságot,
melyet azonban beszélgetés, víg zaj, dallás és átenyelgések,
összefüggésben tartának. Póli és Gyula egy kézre szedének, s Póli már
teli markot hordoza. Azonban egyszerre megáll Gyula, s egy fán fenakad
ábrándozó tekintete. A sürgető Póli tudakozza: mi idegzé fel annyira
figyelmét?
Tekintsen csak nagysád eme fára, felel Gyula, lehet-e jelentőbb jelkép
nála? Fenn a csonka száraz galy, a bús nőtlennek sorsát jelenti, alul a
búja lombos ágak, melyek közt a gerle fészkét rakogatja, a házas élet
szelid bájait ábrázolják. Mint nyögdel a hím párja körül, s ez mily
szorgalommal hordja, rakja, közös fészekül gyönge rőzséit! Nem érez-e,
kérdi, megszorítván a lyánka kezét, némi nyájas sejtést, előérzést a
kedves jelképben?
Póli egy lelkes pillantással felele az ifjúnak, s ez bátorodva általa,
hevesen szorítá a lyánkát karjai közé. Legyen az, kedves lyánka, reánk
nézve is jelkép! kiálta.
Szívem, első látásunk-óta, becsülte önt, édes Gyulám, felelt
szem-lesütve Póli, s úgy érzem, e becsülés azóta erősebb érzelemmé vált
benne.
Boldog vagyok tehát! kiálta Gyula; s egymás ajkán csüggött a szerető
pár.
Éneklés zendült meg a hegy-oldalban, s párunk magához riadt. Halkó volt,
ki megúnván a parasztok tánczát, a társaságot jött felkeresni, s szokása
szerint dallott, nem sejtve, mily rosszkori volt most jötte és bohós
dala.
Más ösvényen térének Gyula és Póli vissza, s Uzoryt egy fa alatt, fejét
kezére támasztva találák. Főfájásról panaszkodék ez; de kisírt szemeiben
bútanya ült; s Gyulát és Pólit a nagy ellenet, mostani saját boldog
érzelmök s az ifjúnak bánatja közt, csodásan megilleté.
Barátom, mondá részvétellel Gyula, enyhül közléssel a fájdalom. Lám ezen
erdő fáji, a köz vészben, egymásra hajlongva zúgnak; miért rejtezik ön
bánatával félre?
Az orvos meredten néze maga eleibe, s huzamos hallgatása után: vannak
bánatok, így szóla, melyek szív és sír fenekein nyugszanak
legbiztosabban, s az enyém ezek közöl való! Az emberiség sors-kereke,
rendesen forog nagy czéljában, ügyetlenül arra, hogy tán egy kettő a
halandók közöl, forgása körében áll, s szétzúzatik általa. Én épen a
kerék alá születtem. De hagyjuk ezt a vígság ölén és napján! – Az ifjú
derűt erőtetett fel arczára, s nem sokára együtt zajgott a többivel.
A mint Gyula és társasága a tanyára visszatértek, épen készülőben volt
haza a paraszt ifjúság. Ki sem örült ennek inkább mint Pista, kinek
egész déllyest borongóban állt kedve; az úrfiakban s kivált Kálmánban,
héját látván kerengni kedves galambja felett.
Dudája előtt mene vígan haza a sereg, s nem sokára utána felkészüle az
úri társaság is. Most a kastélyba a bál álla be, s bár nagy zajjal, de
mégis igen megoszlott kedvvel és elégedéssel folya az majd viradttig. A
septemvirék átallák azt, hogy a hadnagyocska sokat fonatkozék Málihoz, s
Málinak viszont mindig vala ehhez intézni-való szava. Vincze, bár
erőteté magát zajgani Máli körül, bosszús vala magában; mert kemény szem
alatt álló Klárcsijához sehogy sem férhete, s ennek tegnapi változását
mentségül használá a septemvirné, ha tánczra kéreték. De annál
lelkesebbek valának Gyulának Pólival s Ongaynak Málival mulatozásai.
Apró biztosságok, miket az est és táncz alkalmai hoztak közikbe,
megszövék a szerelem bájfonalát közöttük.