többi szobákban felaggatva, s miként Káray megjegyzé, általánosan ki
valának közülök minden kedvetlen tárgyúak zárva. Nem, ily áldozatot a
művészetnek, bár tisztelem azt, nem teszek! mondá a báró, a mint ez
iránt Káray évődék vele. Nem régiben barátom, szent András kínoztatását,
Dominichinótól, csekélységért megkaphatám vala, s eleresztém azt; sőt
magát a nagy becsű Laokoont, vagy Angelónak János fővételét sem fogadnám
el, ha valaki azokat ingyen fogná is tolni szobor-gyűjteményemre. A
fájdalom könnyen emlékeztet elmulta után is; a reppenő örömnek kell
inkább emlékeztetésekkel szárnyát metszeni.
A képek közt kevés volt az eredeti mű; de többnyire nagy mestereknek,
jeles művészek által másolt remekjeiből álltak azok. Én, úgymond a báró,
föllebb becsülök egy jó remek-másolatot, mint egy középszerű eredetit.
Óhajtnám, hogy többet ügyelnének erre művészeink, s ne nyitnának oly
korán saját utat magoknak!
Ott álla Rubens szép nője, Caracci Krisztus-feje, Correggio Magdalénája,
Rapháel Sixtini Madonnája, Correggio éjszakája, táj-festések Poussintól
és Claude-Lorraintól, társasági darabok Wouvermantól, Tenierstől,
Ostadetől: ezen utóbbiak ébredt vidorságokért legszámosabban.
Gyulának valódi lélek-legelés vala ezen művek szemlélése, s művészi
szellemének sokakban fáklya gyújtaték általok. Elvont ismereteit,
kivitelben látá itt, s megkapott lelke kedves világban járdala. Mily
káros elmaradás, hazánk szegény sorsú művészeire nézve, így sóhajta fel,
kényteleníttetni ellenniök ily oskola nélkül!
Ezen megjegyzés, természetesen azon módokra és eszközökre vitte a szót a
társaságban, miknél fogva elősegítni lehetne hazánkban a még árva
művészetet.
Könnyebb életet óhajtnék hazámban, úgynevezett szép lelkeinknek, mondá a
báró; szabad elme, gondtóli üres pálya, önkedvtelésének, szenvedélyének
derülten eredt lélek, szükséges kellékei a költőnek és művésznek. Miként
madár a föld felett, lebegjenek ők az élet felett, miként lepke,
repkedve igyanak ők virág-nectárt, miként méhecske, vígan dongva
szedjenek mézet a jelen és késő korok számára. Ha hangyaként élelem után
száguldoznak, elcsillan az isteni szikra nálok, vagy elfúl az élet
gondjaiban.
Fő eszközöknek gondolnám e részben, mondá Káray e kettőt: útat nyitni
művészeinknek a tökélyesb kiképeztetésre, és alkalmat nyújtni nekik
arra, hogy becsültetéshez s könnyebb élelem-módhoz juthassanak. Az első
úgy lehetne eszközölhető, ha felsőbb ügyelet – lenne az academiai, vagy
művészek és műkedvelők egyesülete – jeles európai művészek által
másoltatná, vagy illetőleg mintáztatná – minthogy eredetiekhez még most
sem erszény, sem remény nincsen – azon régi görög és újabbkori remek
műveket, mik a művészet osztályaira nézve időszakokat alkottak. Nem
fogna nehéz lenni, megkapni gypsz- vagy viasz-öntésekben, a híres görög
mívű Laokoont, Apollót, Vénust, Antinoust, a küzdőt; s újabbak közöl az
Angeló Mihály tizenhat emelkedett medaillionjait. Ezek mellett
megkellene hozatni, az oskolás remekeket, hadd tanulnák művészeink, a
hibátlan rajzolást, a magasztosb és nemesb tiszta ízlést. Rapháeltől,
Dominichinótól és Caraccitól; a kedvességet Correggiotól,
Parniggyanotól, s a báj-ecsetű Guidotól; világosítást és árnyékozást
Rubenstől, Van-Dycktől és Rembrandtól; színezést Titiántól,
Georgionétól. Mindezeknek remekjeiből a nevezetesbeket, jeles
másolatokban megszerezni, nem fogna erőfeletti költség lenni; s ifjú
művészeink köz termekben munkálhatnák azok után tökélyíthetésöket. Ezen
fölül, nagyjaink közt ritka az olyan, ki ne birna néhány eredeti
remeket, s azokból egy kettőt ne volna kész, legalább közhasználásra,
hon számára átengedni. Hazánk egyházaiban is birunk több jeles
oltár-lapokat, és szenttárgyú festményeket, Pater Norberttől, Ősertől és
másoktól.
Én azt tartom, mondá a báró, a nélkül hogy jó barátom, szép óhajtásodnak
ellenszegülni kivánnék, hogy önmaga a természet lévén eredeti szülő
anyja a művészetnek, ő maga is képezheti leghívebben a fiatal művészt.
Magok a legremekebb ó és újabb művek sincsenek hiba nélkül. Lám, ím itt
Correggio éjszakájában, melyik értő nem óhajtná ki hagyatni az oda nem
illő holdat? Dűrernek ritkán jó a levegője; s nem szoknak-e ezen művek
által fiatal művészeink, tán inkább a mesterek modoraihoz és
sajátságaihoz, s nem ritkán hibáihoz is, mint a hibátlan természet
hűségéhez, és remekek jelességeihez?
Abban igaza van nagysádnak, felele Káray, hogy a tős példány mindenkor a
természet marad; mert kivülötte nem találunk formát, alakot
képzetünknek, s ő véges elménknek foglaló rámája. Benne gyökerzik minden
tudomány, igazság, s azon bölcsek, kik a természeten túl vagy kivül
keresnek igazságokat, déli napfényben gyújtogatnak silány fáklyákat. De
a természet nemest és nemtelent egybekeverve zár magában, miket
általánosságban, minden megválasztás nélkül, az isteni művészet fel nem
foghat; s nem könnyíttetik-e, nem biztosíttatik-e a választás nekünk, az
által, ha láthatjuk: a lángelmék miként ejtik csodált remekeikben ezen
kiválasztást? a természetnek ezen nemesítését? Ezekben már csak a
tévedéseket kell kikerülnünk s tovább építnünk a már felépültnek felibe.
Majd általában a müvészet és művészi ízlés sűlyedésének okaira fordult a
beszéd, s a báró azt jegyzé meg, hogy hazánkban, különösen a
festészetről szólva, a művészet ezen ágának technikai részére nézve,
több ügyeseket ismert ugyan, de annak költői emelkedésére nézve, alig
egy kettőt.
Én ennek azt vélem okának, mondá Gyula, hogy nagyjainknál csekély a honi
művészet iránti pártfogás, s ez, az élet szükségeivel küzdve sínlik.
Továbbá kevés az értő, a szenvedélyes, s így csekély és ritka a művészet
iránti figyelem és méltatás. Csak művészi szellemű, képes megitélni a
művészek dolgozását. Más, felfogja tán számolni tudni az eredményt, a
hatást, a művek közti különbséget; de nem fogja utánszámolni érteni azon
nehézségeket, miket a művész művében legyőzött, s így nem valódi érdemét
ennek.
Lehet egyik ok ez is, de nem egyetlen, viszonzá Káray. Csodált
festészeink többnyire szükséggel küzdtek. Rapháel hordó-fenékre festé
képét, melylyel a fogadósnál tett adósságát lefizeté; híres prophétáját
Rómában az Augustinusoknál, szabójának tartozott bérben festette! s
Correggio szintígy inségben festegetett. Pártfogás fejthet ki ugyan
lángelmét, és amannak hiánya némileg nyomaszthatja ezt; de hol ez nem
létezik, nem teremtheti pártfogás elő, sem a hol létezik, el nem ölheti
azt a pártfogás hiánya. Értést, irányt, és alkotó erőt, csak rászületés
és saját ipar nyújthatnak. Én fő okául a művészet sűlyedtének, úgy
hazánkban, mint másutt, a század uralkodó szellemét tartom. Úgy látszik,
mintha századunkban, mindenben, életben, munkásságban, irodalmi,
művészi, és kézmívesi dolgozásainkban, bizonyos felületesség, bizonyos
futólagosság volna sajátunk; s az a lelkesség, erőtelj és erőráfordítás,
az a mély nyomósság, az a műveinkbeni mintegy önkimerítődésünk, mik a
régieket halhatatlaníták, nem találtatnának fel többé nálunk. Az újabb
kor, úgy látszik, nem bírja oly biztos mérszerét, a nagyszerűségnek,
vagy is egyszerű nagyságnak, mi fő tetője a szépségnek, mint az ó kor
bírá vala; helyébe a könnyű, a tetsző, a csinos lépett. Futólag szemnek
és szívnek tetszeni, fő vágy, ipar és czél már ma művészeinknél. Pedig
íróban, művészben, sőt kézmívesben is, nem szeretem azt a korai és
könnyű önelégedést. Bizodalmatlanul szigorú legyen inkább maga iránt, s
higyje, hogy alatta áll mindig pályájának, bár sokat haladt is azon;
mert a művészet, miként maga a természet, nem kimeríthető. Foglalásokat
tehetni a művészet pályáin; de teljes meghódításokat nem! Mennyei
lajtorja a művészet, melynek fokaiból, egyik többet hág meg, mint a
másik; de a legfelsőbbre juthatni fel, egy halandónak sem adatott! Mai
korban, mindenben sokat akarunk és könnyen. Innen átfutó divat simúl ma
minden tevéseinkbe, divat magába a művészet szentjébe is. Hogy a
festésztől el ne távozzam, nem áraszt-e el bennünket a sok lelketlen
arczfestés? Gazdag és szegény, festményben bírja már ma magát és
magáéit. Kiki elégedett lévén önbecses személyével, csak hasonlatosságot
kiván festőjétől, nem művészi tökélyt! A művész szívesen teljesíti azt,
mit teljesítnie könnyű és jövedelmes, s így elhanyagolva önmagában az
isteni szikrát, fest legfölebb – ügyesen. – Hajdan nevezetes férfiak és
nagyok festeték magokat, lelkes ecsetek által, s kölcsönösen
tiszteltetve valának festő és festetett. Nem így ma; festészünk s
főképen arczfestészünk, mintegy árverésre eresztve olcsóságát, és
hizelgő szolgálatát, sűlyeszti a művészi érdemet, és művészet szép
becsét.
Ez Gyulának, ki most épen e nemben forgott, valódi tükör-mutatás volt;
hallgatott ugyan, de eltökélte magában az arczfestést oly ritkán
gyakorolni, mint csak lehet; most is azzal mentegeté az arczfestőket,
hogy köztök sok jelesek találtatnak, kik a test vonásiban, lélekkel
festik a lelket; s ezt nem tagadá Káray is.
Eleitőlfogva, úgymond ő, dolgoztak a legnagyobb művészek is az
arczfestészet nemében. Már Apelles festé Nagy Sándort, Titian az
emmauszi szent vacsorában, mind élők arczait festé. Van-Dyck ily
ecsettel még kincset is gyűjtött magának. – De a régiek külön
arczfestési osztályra nem szakadtak soha, s ezen elvet látszottak e
részben követni, midőn mintegy kénytelenek valának arczfestésre
lehajlani: hogy ki magát a művészetet érti, bizonyosan érteni fogja
annak egyik csekélyebb részét is.
Az öreg báró megtartá vacsorára a társaságot, mi Gyulának óhajtott dolog
vala, alkalmat remélvén fogadott azon czéljára magának, hogy a bárót
titkon levehesse. Póli pajkos ravaszsággal talált ebben módot. Atyját
ügyesen befoná kedvelt tárgyába, a politizálásba; Gyula számára pedig
elkéré tőle, Rubens luxemburgi galleriájának rézmetszeteit, külön
gyertyákat teve ennek, papirt és ólmot ada kezébe, s a jókora könyv
ótalma alatt, a földabroszon merülve keresgélő bárót szerencsésen
lekapá. Így! súgá örvendve a körülte sürgő lyánkának, ezt áttenni s
kidolgozni nem leend immár nehéz.
Ritka est suhana el kellemesebben Gyulától, mint ez. A báró természetes
vidorsága, ártatlan évődései idegennel és háznépével, közbe-közbe lelkes
beszélgetései az asztal felett, az a fesztelen és erőtetlen szellem,
mely a háznál uralkodott, s mely még gyermekeit sem korlátolá atyjok
előtt, az az otthonos szabadság a vendégre nézve, mind oly jelenetek
valának Gyula előtt, mik eszméletét egészen elbájolák. Szembeszökő vala
az asztali beszélgetéseknél előtte azon különbség, mely atya és fiú
lélek-vonásaik közt mutatkozott. Öröm és éldelet vala vágya
mindkettőnek, de mily különböző útakon keresék azt! A báró nyilt keblet
hordozott mindig, azzal fogadta s viszont közlötte azon örömöket, miket
természet és emberek önkényt nyújtottak neki. Kálmán kizsarolni óhajtá
magáéit az emberektől, egyenetlen osztályt, maga részére hajlót, kivánt
e részben, s minden simasága mellett is, nem hagyá magához közelférni a
társalkodót.
Vacsora után Póli maga szobájába vezeté az ifjakat. Noe kis bárkája vala
ez. Kályha alatt kényletesen feküdt egy elhízott mopszli, szék-vánkoson
egy különös szépségű macska, s kalitkákban mindenféle madarak függtek
széjjel. Ezeket Póli gyermekes nyájassággal rendre mutatá be az
ifjaknak, s mindegyike körülhízelgé szeretett úrnőjét. Gyulának eszébe
ötlék azon köz megjegyzés, hogy az állatok barátja, ritkán nem barátja
az embereknek is. A falakon néhány kép függött, s egy szegletben zongora
állott.
Nagysád játszik is? kérdé Gyula, s kérőleg széket igazíta a hangszerhez.
Valamit, felele Póli, s ülést fogván, néhány darabokat játszék. Póli nem
nagy művészséggel veré a zongorát, de érzéssel, s Gyula csodálva jegyzé
meg, hogy kedvelt darabjai, mint látszék, kedélye ellenére, inkább
érzelgők vagy szomorúk. Kedvvel játszá el a Gyula bálja darabjait is,
miket végezvén: játszd az «Epedést» kéré Kálmán, s Póli nyájas
készséggel játszá e dalt, művésztelen kedves hangjával kisérve azt:
Tán hol a nap bíbor-öltve
Kel, vagy estlángban leszáll,
Nyílik értem illat-árban
A varázs szép rózsa-szál,
Mely fölé ver égve szívem,
Bús titokban untalan,
Mely után mint árva gerle,
Nyög epedve pártalan!
Töltve kertem szép viránya,
Bájoló virágival,
Rajta rózsák játszadoznak
Alkonyat fuvalmival;
Bús szemem ah messze tőlök,
Bájvirágomhoz mereng,
S alkonyatnak fuvalmi közt,
Bánatom sohajja leng!
Ah ürek hajósi, szellő,
És te víg szabad madár!
Szálljatok, napköltre, szálltra,
Rám hol e bájrózsa vár,
Ó hozzátok őt nekem meg,
Hogy virítva keblemen,
Hintegesse illat-árját
Tőle árva éltemen!
Az alatt a csapodár és kézhez szokott macska, a társasághoz simult, s
elfoglalva látván játszással úrnőjét, Gyulának, ki legközelébb üle
ehhez, ölébe szökött, s nyájas törlészkedéssel kezdett hízelegni neki.
Póli végezvén játszását, s látván állatja biztosságát, mint alkalmatlant
el akará azt emelni Gyulától, ez udvariságból ellenkezék, a macska
kapaszkodék, s körmét Gyula mellfodrába eresztve, jót repeszte azon.
Ezen baj orvoslást kivánt. Póli nem bizván cselédre azt, tűt, czérnát
vett elő. Bájoló, de egyszersmind kisértő is vala az a helyzet, melybe a
gonosz állat párunkat hozá. Egymás ellenében, arcz arczhoz oly közel,
hogy egymás lélekzet-fuvalmait érzék, a lyánka munkás keze az ifjú
lángoló mellén, a lyánkának olykor-olykor kedves zavarral felpillantgató
szemei, és szint olyszerű visszapillantásai az ifjúnak – valóban ritka
bájú helyzetek valának. Szerencse, hogy Vincze és Kálmán a festményeket
vevén szemléjök alá, a pár kedves kínjára nem ügyelének.
Póli búcsuzáskor maga világított le az előszobából a vendégeknek, s
vidám enyelgésivel, kedves emlékezetet hagyott maga után nálok. Kivált
Gyula, egész esve, körülte forgó édes jeleneteken jártatta gondolatit.
Nem meré ugyan még szerelemnek nevezni Póli iránti érzelmeit; de Klárcsi
vonásait gyengülni érezvén keblében, áldá az ég bölcs gondoskodását
abban, hogy az emberi indulatokba, tán többször boldogító mint
boldogtalanító állhatatlanságot szerkeztetett.
Káray itéletet nyert a hétszemélyes táblán s egyezésre utasíttatott.
Békétlen lőn ezen a szelid férfiú. Húsz évi pörlésem, költésem után,
legyek-e kénytelen egyezkedni? mondá a főispánnak, mit inkább pör előtt
kelle vala megkisértnem. Nem czélszerűbb-e addig békéltetni, míg szív és
erszény rongálva nincsenek? s nem lehetne-e a feleket törvény által
kényszerítni arra, hogy mielőtt bármi pört megkezdnének, előbb
megkisértni tartozzanak a béke egyezkedéseit? Ebben, és abban óhajtnék
hazámban minél előbbi javítást, hogy törvényeink betű szerint
vétessenek, s nemcsak kárpótlás, hanem büntetés is szabattassék minden
törvényszegőre. Jelenleg a törvény lelke tolmácslatot kiván és fogad el,
s ez mindenkor kétes és körülményektől függő. Legyen a törvény vész és
hasznos eső, melyek tekintetlenül arra: mi határon mennek keresztül?
egyedül a természet változhatlan rendét követik.
A septemvir nyugosztalá az avatatlan törvénykezőt. Hol nincs javítni
való a gyarló világban? mondá; azonban óhajtásai édes barátom, úgy
remélem, a teljesülés útján vannak. Hazánk egy deli hajadon, kinek
fürtjeit, köntösét megbolygatá ugyan a vihar, s kinek öltözködésre még
tán idő sem vala engedve; de a test ifjúi erőben, tavaszi virúlatban
díszlik, s csak idő s öltöző-asztalka hiányzanak neki, hogy Európa több
gálás dámái közt méltó ülést foghasson.
Káraynak szokása volt, lefekvés előtt kellemetest olvasni, s mintegy
lélek-nyugosztalással készítni elő álmát. Most Virgiljét vevé elő, s
letevé ágya előtt egy székre. Ez alkalmat nyújtott Gyulának, kinek még
lelke tele volt a bárónál folytatott művészi beszélgetéssel, újra szót
fonni Kárayval, a költészet és művészet becséről és rokonságáról.
Én, mondá Káray, nem tagadhatom, hogy előszeretettel vagyok a görög és
római költők iránt. Úgy látszik: ők mind szivökben, mind érzetökben,
inkább birták a természetnek, mely szülő anyja a művészetnek, nemes
szépségeit, mint mi, kik azokat inkább elme-élességgel és okoskodással
törünk kivonni abból és a régiek műveiből. Homért, ki egyszerű
nagyságával, úgy álla maga korában, miként kopár homok-pusztáknak
közepette terepély élőfa, maga jótevő árnyékával, mi ihleté örök
műveiben egyéb, mint lelkes érzete a szépnek? Virgil, Horátz, a már
koraikkal simábbak, már gyakran az elme gondos s olykor aggodalmas
ráspolyát használják, mély érzelem helyett. Mi újabbak, ha Shakespeárral
egyet kettőt kiveszek, apróságokra terülünk el, s éles finomságokkal
szorítjuk el lelkünket.
Én azt vélem, mondá Gyula, hogy a formákra tartunk igen is sokat, s a
nagynak, szépnek, lelkeinkben fekvő elemeit és anyagjait aggodalmasan
amazokba szorongván, eltörpítjük, vagy épen elbénítjuk ezeket.
Lehet egyik oka csekélységünknek az is, hogy szolgai módon követjük
formáit inkább, mint lelkét, példány-műveinknek. A csodált lángelmék
majd mind új formákat öntöttek műveiknek, a nélkül, hogy az örök szépnek
határán túl léptek volna. Én inkább óhajtnám, hogy kritikáink és
aesthesisseink, a szépnek-lelke, philosophiája, s az egyszerű nagyság
körül forognának oly kimerítőleg, mint ezt ma annak külső formái körül
teszik. Ezen utóbbiakra nézve egyedül azon fő szabályt kivánnám
felállíttatni, hogy az arany almák, ne fa- vagy ólom-tányéron, hanem
azokhoz illőleg tétessenek fel. Kétkedő figyelemre serkenthetne
bennünket azon gondolat, hogy maga a természet is, mindig változtatja
formáit, s aesthetikáink is, a formákra nézve, időszakonként, miket
láng-elmék szültek a szép irodalomban, már eddig is sokat változtak, s
még sokat változhatnak.
Úgy találom, mondá Gyula, hogy ezen apróságok körüli aggodalmas
bibelődés, festészeinket is bántja. Mily gyakori ma már a Horátz fáber
imussa, ki tapadó gonddal vesztegel a köröm és hajszál festegetésében!
Ez az apróságokrai hanyatlás, bizonyos törpeséget szül a lélekben; s
ennek szabad reptét foglyozzák, a minden kicsinységre kiáradozó
szabályok.
Úgy látszik, mondá Káray, hogy általában a művészetben is korszakok
vannak, különös sajátságokkal. Mélység vala a régiek kora, terjeszkedés
a mienk, és ipar mindennemű ismeretet rendszerbe vonni. Ezen két
sajátság dolgozik aesthetikáinkban is. A szép körüli mélység, szívből
buzog fel a főre, terjengés pedig és rendszereskedés, fejből le a
szívre. Az ízlés, vagy is szépnek felfoghatása, alkalmasint mércsője
míveltségünknek, és kivonatja, lángja annak; s így mostani ízlésünket
is, korunknak ama sajátsága fogja vezérleni. Korunkban, a főnek kell az
ízlést előbb megnyugtatnia és meggyőznie az iránt: mi szép? és mintegy
felszabadítnia arra, hogy belőle származott gyönyörködésének eredhessen.
Azaz mindent biztosan akar tudni: miért tetszik? s ezen nyomozásban a
túlságig menvén, akként van gyakran, miként természet azon búvárja, ki
egy látást szaglást ingerlő kies rétből, nem merne addig gyönyört
érezni, míg annak egyes növényeit, virágait nagyító üvegen nem csodálná.
Gondolnám, közbeszóla Vincze, az egész dolgot az fogná elhatározni: ha
biztos jellem-jegyét adhatnók a szépnek.
Mely alkalmasint, mondá Káray, inkábbára csak a szívben és érzelemben
él, s ezeknek biztos tapintatában. Örökre szív és érzelem, fognak utólsó
bíróiszéke maradni a szépnek. Mívelt ember ugyan minden esetre számot
veend érzelmei iránt önmagától, de ezt csak azon viszonyban fogja
tehetni, melyben a szépnek művei, saját lelkéhez és míveltségéhez
állanak. Ez fogja tenni a szépnek alanyiságát, tárgyilagosságát pedig,
bár miként okoskodjunk, a mívelt férfiak itéleteinek többsége.
Gyula nem vala e részben egy véleményben Kárayval; félté a művészetet
ily bizonytalan alaptól. Kell lenni, így szóla, a szépnek valami
bizonyos jellem-jegyének, alapjának a természetben. Úgy vélem: Homér
Virgil, Rapháel, Angelo, Mozart remekei nem azért szépek, hogy
legtöbbeknek tetszenek; hanem azért tetszenek legtöbbeknek, mivel
szépek.
Azért, felele Káray, mivel legtöbb mívelt lelküeknek tetszenek. Minden
ember keblében szunnyad bizonyos ideálja a tökélynek, mely
tehetségeinkkel és azokhoz képest, végetlen kimívelődésre képes. Az,
minek felfogása ezen ideált úgy költi fel és fejti ki keblünkben, hogy a
külső érzékekben gyönyört, lelkünkben pedig vágyat a végetlen tökély
felé önt el, nevezhetjük szépnek. Vagy is a szép: végetlen tökélyek
iránt kebleinkben szunnyadó ideáljainknak, tárgyakbani valósulása, úgy
hogy ezen valósulásból gyönyör áradjon el kielégített érzékeinken, és
sejtő lelkeinken. Így mindenkor alanyi fog lenni a szépnek képzete, s
egyes míveltségek fokai, fogják megszabogatni annak is fokait.
Ha lángelmék, magasztosabb ideáljait költik fel a tökélynek keblünkben,
megszűn előttünk szép lenni a tán előbb csodált alsóbb fokú ideál, vagy
legalább veszt a szépségéből. Ezen alanyisága, ezen hasonlítás alá
esendősége a szépnek, oka annak, miként mind írókra mind művészekre
nézve, örök aestheticai szabály marad az, hogy a mívelt közönséget
tartsák szemeik előtt. Mert ennek magasztosabb ideál él keblében, mely
nehezebben borítható homályba. Hány hajdan dicsőített költő és művész,
sűlyedt már ma homályba azon okból, hogy ezen szabályra nem ügyelt
dolgozásaiban? Én azt vélem, hogy azok is, kik eddig úgy szólván
halhatatlanok a művészetben, csak azért fénylenek, mert még nem érkeztek
lángelmék, kik szépi ideáljaikat felülhaladták volna.
Gyula azt veté ellen, hogy a míveltséggel, nem mindenkor szokott
aránylag fejleni ki és haladni a művészi ízlés.
Igaz, mondá Káray; a szépnek ideálja bennünk függetlenül nyugszik más
tehetségektől, miként vadász-ebben, rejtélyesen a vad nyomának szaga.
Minden míveltség mellett is, örökké gyéren fogott volna kiválni az
emberiségből, azon néhány lángelme, kik időszakokat alkottak a szép
körül; Homérok, Vinkelmannok; Shakespearok és Göthék, minden esetre
gyérek fogtak volna lenni a szépnek világában. Azonban még is
míveltségünk mindenkor áll némi viszonyban ízlésünkkel, vagy legalább ez
ama nélkül nem haladhat a tökély magasb fokaira.
Darabig folyt a beszélgetés, mely számos új eszméket nyitott Gyulánál, s
többeket, miket eddig csak sejtett, tiszta fényben kezdett látni most. A
szó régi remekek olvasására fordult.
Sokat vesztünk, így szóla Káray, abban, hogy a régi remek írókat
inkábbára csak iskolai falak közt nyomozzuk, nyelvbeli gyakorlatért
inkább, mint azon czélból, hogy szellemeikbe hassunk, s e felett oly
korainkban tesszük ezt, mikben szellemeiket felfogni sem fognánk lenni
képesek. Emberi gyöngéinkhez tartozik az, hogy mi gyermek-korunkban
nyomasztó kötelességünk vala, ritkán leend idővel gyönyörűségünk. Azon
erőszakoltatás, melylyel az iskolákban, a régi classicusok kedvökért,
gyakorta elvontak bennünket gyermeki édes mulatozásainktól, rendszerint
szokott hátra hagyni eszméletünkben, egy kis idegenséget amazok iránt,
mi miatt, érettebb korunkban sem igen vágyunk méltányolva szorosabb
barátságukra. Engemet a későbbi tanítói pálya vont inkábbára hozzájok
vissza, mint saját vonzalmam; s ezt csak később szülé nálam, azon majd
elérhetlen nagyság és tökély, mely őket halhatatlanítja.