kedveért, melyben egyik kedvtelését találá. A nap szép tavaszi vala, az
út szikkadt immár, s ifjaink sétálva mentek ki a rendelt órán. A mint
benyiták a báró kapuját, látták a kert festett rácsain keresztül, miként
vala Póli a kertben, csinosan feltüzött köntösében, szorgalmas plántái
és virágai körül. A két ifjú mintegy vonatva a kertnek tartott, s
benyitá a csinos kertésznére annak ajtaját. Póli nyájasan üdvezlé őket,
üléssel kínálá egy márvány padon, s munkáját folytatá. Mindjárt kész
leszek uraim, mondá vidoran, s az öreg kertészszel ültetett, gyomlált,
öntözött, járt, kelt, hajlongott, s kis öntözőjével el-el lebegett az
ifjak előtt. Gyula gyönyörködéssel kisérgette szemeivel a karcsú
termetet, s derítette őt azon vidor elevenség mozdulataiban, minélfogva
minden munka égni látszott kezei alatt. Most már engedjenek meg uraim,
mondá az ifjaknak, hogy alkalmas heverésökből kirántani merem; öntözőket
nyújta nekik által, s kert-veteményeiket kelle öntözgetniök azokkal. Tán
kedvesebben fogna menni a munka, szóla enyelgve Gyulához, ha Klárcsika
is velünk öntözgetne.
Úgy Vincze sem fogna elmaradhatni, felele Kálmán.
Ej mit? folytatá Póli; a szerelemben nincs tilalom-tábla, úgy-e Bélteky
úr?
Gyula pirult és mentegette magát; s Póli szíves volt elfogadni a
mentségeket.
Tán ki is fárasztottam kendet jó öreg? szóla ő nyájas leereszkedéssel az
éltes kertészhez; menjen takarja be már esteli hideg elől az
üvegtáblákat.
Gyulának igen tetszék ezen kíméltetése az öreg cselédnek. Ki az
emberiséget mindenkiben tiszteli, ezt gondolá magában, van abban
önmagában is tisztelni-való.
A báró leérkezék a kertbe egy pár vendégével, s lármásan üdvezlé Gyulát.
Isten hozta öcsém uramat, kiálta, még is hogy lophata valahára időt
számunkra is, attól a szép kis lyánkától! s darabig évődék az ifjúval, s
jókat kaczaga annak zavarjain. Gyula ismét menté magát. Elfogadom a
mentséget, ha kárpótlást igérsz öcsém! mondá a báró, ki szokott
egyenességével, örömest szeretett a második személybe szökni
szólításaival azoknál, kiket megkedvelle; és megigéred, hogy nevem
napjára te is kijösz sógorommal a septemvirrel, Kisrétre hozzám. Hallom
festész s tán poéta is vagy, s ezen embereket mindig különösen
kedveltem.
Gyula szerény meghajlást tőn, s magát mindkét művészetben csak
kedvellőnek mondá.
Az vagyok én is, mondá a báró; nekem barátom s úgy vélem az emberiségnek
is mindenki, ki az életet rózsaszínben tekinti, s abban látatja azt
másokkal is, ki más szebb életből, más jobb világból kölcsönözget
színeket, hogy azokkal e gyarlót számunkra szépítse, s kedves ámulatba
ringassa, vagy nyájas előérzetekbe fúlasza a porhalandónak gondjait és
terheit; ki a rózsának mielőtt azt kezünkbe nyújtná, letördeli szúró
töviseit, hogy szaga, színe, szúrás remegése nélkül, kéjesebben
gyönyörködtessenek. Olyan az ő saját életök is, mint ezen cserebogaraké,
mondá kaczagva, s a virágba borult fákról szedegeté azokat, csupa
virágok közt repkednek, zúgnak –
S gyümölcsöt nem látnak, domine illustrissime! közbeszökék szavával
nevetve az egyik vendég, egy költői darabjairól ismeretes, de csekély
vagyonú férfiú.
Igaz, felele komolyabban a báró, ebben egyeznek; de abban is
különböznek, hogy ezeknek életök néhány nap, s a költőké századok; mert
édes barátom, a cserebogár dal-zúgó költőcskéket, én csak verselőknek
tisztelem. A halhatatlan költők nagy tekintetüek előttem, ámbár
részemről egy perczet a jelenből, nem adok egy évért a jövőből, s nem
egész századért a multból. Folyt a szó a művészet becséről, érdeméről;
csakhamar szóba vegyült mindenki a társaságból, s Gyula főkép Pólinak
csodálá kifejtett ismereteit a tudás e nemében, s találó észrevételeit
abban. Ezen művészi kedvtelés, még egyszer oly kedvessé tevé
rokonosságával a lyánkát előtte. Szóba jött a szép tudományok és
művészetek csodás rokonsága egymással. A szép tudományok és mesterségek,
mondá a báró, nős szövetségüek, egymással, melyben a férfi szép elmével
hódít, a nő szép testtel bájol. Nálam a képcsarnokban állnak poétáim, s
ritkát ismertem valamelyik nemében nagyot, ki a többi iránt is hideg
tudott volna lenni. Ha értő nem volt is azokban, vonzalmat bizonyosan
érzett keblében irántok.
Természetes is, mondá a fentebbi költő; mert maga a szép egy egész, mely
körülfolyja a lelket, miként levegő a testeket, s a művészetek csak
ennek részei, s mindnyájan a természetnek tündér-gyermekei. A plasticai
művészet legközelebb csügg emlőjén, a festész már távolabb játszodozik
tőle, a költő pedig szárnyra kelve lebeg felette. Mindegyike játszva
szépít, szépítve boldogít.
Gyula előtt most lőn világos, most lőn megfejtve azon titkos vonzalma
saját keblének, melyet főkép a költészet iránt abban mindenkor érzett,
azon kéj, mely a régi költők olvasására olykor elözönlé lelkét, azon
sejtés, vágy és óhajtás, melyek azt az ő koraik és hőseik felé ragadák.
A társaság egy mulatóban telepedett meg, Póli közte a maga kötésével; s
a beszéd tárgya csakhamar a világ politicai dolgainak rostálgatása lőn,
mi a bárónak egyik szenvedélye látszék lenni. A politizálás, úgymond,
valóságos firmája a férfi társaságoknak. Jól esik alkalmasan ülve, nagy
dolgokról, nagy változásokról, világi zajokról kényént beszélgetni; házi
kis munkák és fűtött kályha mellett, állományi eseményekről végezni,
jósolgatni, véleményekre, pártokra oszlani, valószinűségekkel hadazni
magunk körül, s véres háborúk helyett szó-csatákat folytatni, mik
nyelvet és eszet köszörülnek, de távolesvén ki köreinkből, közelről nem
érdekelnek bennünket s epéinket nem mozgatják. A világ messze zajjait
eresztvén szemlénkre, kedves nyugalomban érezzük, itthon a béke
csendjét. Ilyenkor gyakran szép alkalmam akad mosolyognom azokat, kik
messzedolgokért lángolnak, s itthoniakban hidegek.
Csak az a kár, méltsás úr, mondá a másik vendég, egy jeles tudományú
professor, hogy a magános egyénre nézve, ki a munkás rugókat nem
láthatja, a politizálás s kormányok dolgairóli vitatkozások, rendszerint
nem egyebek találgatásnál, s igaznak, féligaznak, gyanításnak,
ámításnak, hírnek, s elmefutásnak egymás felibe állítgatásánál. Alacsony
sorsból, nagyszerű és állású dolgokról és emberekről itélni, rendszerint
olyan, mint hangászatról, melyből csak egyes hangok, s legföllebb csak a
gordon zúgása hat messzünnen füleinkbe, hozni itéletet.
Épen ez a kedves az egész dologban, kaczagá a báró; vaktában
jósolgatunk, s ha találtuk a dolgot, jelét adtuk elménk élességének, s
mi elégedettek vagyunk önmagunkkal. Ha csalódtunk, mit sem vesztettünk;
minden vonzalma vitatkozásinknak egyedül ez volt: «nekem van igazam».
Ámbár barátim, ezt veté félkomolyan utána, ez a «nekem van igazam»
alkalmasint több rosszat szült a világon, mint járvány és háború együtt.
Ezen előbeszéd s mintegy apologia után, szemlére eresztettek a száraz és
vizes világ dolgai. Gyulát csak azok látszattak érdekleni azokból, mik a
magyar hazával távolas, vagy közeles viszonyban állottak.
A híves esteli lég, fölmenésre inté a társaságot. Öcsém, te művész vagy,
így szóla a báró Gyulához, lásd meg Póli arczképét, mely félmunkában még
a festő-álláson áll. Gyula valamint a báró is, nem valának elégedettek a
festéssel; amaz óhajtását jelenté megpróbálhatni a maga erejét, Póli
arczképe levételében, melyet azon homályos vágy látszék szülni benne,
hogy alkalmas ürügyet nyerhessen, többet mulathatni a nyájas háznál.
Póli szót ejtett Gyula előtt arról is, miként atyját óhajtná titkon
levétetni, s névnapja ünnepén meglepni őt arczképével. Az ifjú kapott az
adott alkalmon, s szívesen ajánlkozék.
Napot rendele a báró, melyen képgyűjteményét, megmutatandja a kis
társaságnak, melyre ez meg is igérkezék. Az alatt is Gyula szorgalmas
volt tett ajánlkozása teljesítésében; s legelőbb is Póli lefestésével
sietett. E végre Kálmán hozta össze a párt, s a munka azon bizonyos
órákra szabatott, miken a báró ellehetett Pólija nélkül.
Gondold el barátom, mondá Kálmán, a mint szereivel Gyula áthozakodék;
Póli erővel egyszerű köznapi köntösben kivánja festetni magát.
S úgy vélem, mondá Póli, van is kis igazam benne. A gála-köntös mintegy
kiemel önmagunkból bennünket, és vagy szokatlan kecseket, vagy
feszességet kölcsönözvén személyünknek, megcsalja a hasonlatosságot, s
úgy tapasztalám, hogy a szemet is rendszerint az arcztól, minek fő
szempontnak szükség lennie, magára vonja el.
Helyes, mondá Gyula, én csak a nagy hivatalú és rangú férfiakat kívánnám
gálában festetni, hogy köntöseik szólják rangjokat, s mutassák ki azon
osztályt, melyben hivataloskodnak; annyival is inkább, hogy ebben
rendszerint leginkább tetszenek önmagoknak. Másokat rendes öltözeteikben
óhajtnék festetni, minthogy ezek inkább adják ki a szokott testtartást
és arczvonásokat, s nem kívánnak ünnepélyi feszességet arcztól és
testtől. Czélszerűbbnek is vélném, rendes foglalatosságaiban festeni
őket inkább, mint meredt ülésben, vagy testtartásban; s ez alkalmasint
egyik oka rossz arczfestményeinknek. A bár hasonlatos vonásokban,
gyakran különböző lélek festetik. Azonban a szépnemet, melynek saját
rangja nincs, leginkább óhajtnám azon köntösében festeni, mely vagy
legkedvezőbben áll testén, vagy melyben leginkább tetszik kedvesének.
Hosszas tanácskozás után, Gyula javaslatából, azon ruhában állapodott
meg Póli, melyet ama bálban viselt volt, mely első alkalma vala
ismeretségöknek. Gyula munkához fogott. Tréfa közt vett ülést Póli,
enyelgve tiltatott el arczától a fölösleges világosság, Gyula igazgatá
fordulását és tekintetét, s festészi szabadsággal forgatá üléshez a szép
fiatal leány tagjait. Kálmán derült kedvvel tőn gyönge czélzásokat, s
ritka arczkép fösteték valaha vígabban, mint a Pólié. Azonban mihelyt
Kálmán kifordula a szobából, mi gyakran megesék, komolyabbakra vonúlának
Póli arczvonásai, s Gyula munkától szűnve, követelé előbbi derültségét.
Kedves tárgy körül hagyja nagysád forogni képzetét, mondá.
Jó, felele Póli, mosolygásra nyílva, gyöngéd nyájassággal tekintetében,
minthogy bál-ruhámban festetem, azon kedves bál örömeit fogom lelkemben
visszaéldelni. Kéjes szívveréssel csókola kezet Gyula, s tovább feste. A
mint a fővonásokat végzé, feloldá Pólit mára az ülés unalmától, s ez a
Gyula széke megett, szemlélni hajola a munkát. A lyánka meleg lélekzetét
érzé arczain az ifjú, vállán biztosan feküvék az egyik keze, s őt kedves
zavar fogá el a további dolgozástól. A világért nem mozdul vala feszes
ültéből, míg Póli föl nem egyenesedék.
Párnap mulva kész vala a kép, s Póli vidám igézetben álla a vásznan.
Kálmán a festményt szépnek ismerte, megadta annak a festészi érdemet; de
az arczban idegen lélek-vonásokat talált.
Igazad lehet barátom, mondá Gyula, én azt óhajtnám, hogy az arczfestész,
egy arczot se venne le addig, míg a személyt, kit fest, lelkének
legalább fővonásaiban nem ismeri; különben kénytelen: vagy festészi
érdem nélkül, csak híven, legföllebb ügyes kézzel dolgozni, vagy
hasonlatosság rovására, idegen lélek-vonásokat adni az arcznak. Az
egyénnek belsejét, annak megfelelő valódi külső alakjában és
színezetében adni elő – ez az igazi arczfestészet titka.
Gyulát, bár nem vala teljesen elégedett művével, vigasztalá Pólinak
elégülése, és az, hogy Kálmán is csekélynek lelé azon hiányt, mit
pótolandónak óhajtna a képben, de mit megnevezni maga sem tudott.
Alig létezhetik hálátlanabb munka az arczfestésnél, mondá Gyula.
Valamint minden arczban, úgy minden néző szemben is, csaknem annyi az
egyediség, mint tárgyalagosság, s a festő műve soha sem vívhat ki
közmegelégedést magának; tán ez az oka, hogy az arczfestészeknél oly
gyér a művészi büszke tűz, és oly gyakori a hideg közönyösség,
minélfogva művök, könnyen csak kézmívesi dolgozattá aljasul le.
Kedves látogatás várá otthon Gyulát. Káray érkezék be a septemvirhez,
részint pörös dolgai végett, részint hogy külföldi utazások iránt
végezzen. Ő nagyon helybenhagyá az ifjak határozását, utazási
előkészületeik iránt, s forrásokat fedeze fel nekik azokhoz. Csakhamar
barátjok lőn az ifjaknak, kik nyílt bizalom mellett, nyájas tisztelettel
viseltetének a korosabb, a tanultabb és tapasztaltabb férfiú iránt. A
septemvir, ki különben is mint egykori kitünő tanuló-társát kedvellé,
tisztelé Kárayt, különösen kedvkereső vala most, fia tekintetéből is
iránta; az vala a többi ház is. Most különösen vonzók és oktatók valának
az asztal-feletti beszélgetések és vitatkozások. Egy estén szóba jött,
némely megyékben, lassú folyama a köz dolgoknak, tisztviselői között.
Hazámfiaitól azt kivánnám, mondá Káray, hogy ne hagynák magokat
elöregedni a hivatalokban, engednének helyt a munkásság-vágyó és bíró
ifjúságnak. Nem egyszer tapasztalám, miként a kor tehetlensége, eltörlé
az előbb aratott érdemet. A septemvir nem hajlott ezen gondolatra.
Öregnél a tanács, mondá.
Azt nála is hagynám, felele Káray; de a kivitelt a munkás és izmosabb
kornak adnám által. Nem maradna-e az ország és megye gyűlésein, elég
pálya számokra fenn, melyen tanácsadásaikkal használhatnának a honnak,
annak terhelése nélkül, és szövétnekül világíthatnának az ifjúságnak?
Az öreg házi orvos, ki most a főispánnét folyosórul gyógyítá, a
septemvirhez álla. E század szelleme, így szóla, úgy látszik, nekünk
öregeknek nem igen kedvező. A minap egy társaságban hallám vitattatni
azon elvet, hogy némely nyavalyák gyógyítására, mik az újabb időben
változott életmód által, változott alakot öltöttek magokra, s inkább a
század nyavalyáinak mondathatnak, ifjabb orvosok által gyógyíttassanak
inkább, mint agg orvosaink által. Mert úgymond, ezeknél a tapasztalás és
hosszas gyakorlat, könnyen egyoldalúságot, és megszokotthozi
ragaszkodást szülnek. Innen az újabb felfedezések, tapasztalások,
gyógyszerek, és gyógymódok, azok előtt rendesen idegenek maradnak,
irántok ők rendesen bizodalmatlanok, s így elmaradnak az idő, a kor és
század szellemétől, s az új nyavalyáknál régi utakon bukdácsolnak.
Nincs is egész igaztalanság ebben, mondá Káray, ha szinte a vádat, mely
általánosságban különben sem fogna megállhatni, kissé túlvittnek találom
is. Gyarlósága az embernek, megszokni mindent, s így elveket is. Ezen
köz gyarlóságtól épen nem ment az orvos is. Vannak mindegyikének, ki
korosabb, kedvelt és gyülölt szerei, színtígy nyavalyái, mikben
szerencsésebb, s modorjai a kórjelenségek összevetésében, miktől nem
szeret messzetávozni; szintúgy mint minden nevezetes festésznek vannak
néhány szinei, mik iránt különös előszeretettel viseltetik, és
megszokott ecsetvonásai. Megvan továbbá azon viszketeg is bennünk, hogy
vénségünkre tanítni vágyunk inkább, mint tanulni; s ez az orvosi
tudományban, mely folytonos köztapasztalásnak tárgya és eredménye, meg
nem állhat.
Az nem vezet egyébre, mondá buzgólag az orvos, mint arra, hogy az öreg
orvos, biztosabb útra szokván, nem könnyen tér el attól, minden új
koholmányú, s jégre épített rendszerekre. Hány ilyennek értem már én
meg, fel- és letünő csillagát! Hányszor nem cserélgetünk a világban ó
tévedésekért újakat, s nem ritkán veszélyesebbeket!
A septemvirnek kedvtelése vala, az öreggel, kit kedvelle,
vitatkozásokban évődni, s új alkalmat lele erre, a mint a nagysás
asszony orvos-üvegét kihozák. A főispánné nem vacsorált, s a hosszas
asztali beszélgetés-közben, eljött a bevétel ideje.
«Minden órában egy evő kanállal» olvasá az üveg papir-foltján a főispán.
Alattomban felkéré az asztalnál lévő kanalakat, mikből kisebbek és
nagyobbak valának felrakva, a mint azok többféle nemzetségi osztályokból
szakadtak volt a család birtokába. Eleibe tevé ezeket az öreg
Aesculápnak, mosolyogva kérdvén tőle: melyikkel vegyen be neje?
Értem, méltsás úr! felele az öreg; a kétes bevevéseknél határozottabban
is szoktunk mi rendelni. Jól tudom, hogy a biztos természetben, biztalan
tudomány az a miénk; de nincs-e elöntve az emberi gyarlóság, s általa
korlát vetve, minden osztály tudásában? Elhatározzák-e nagyságtok, midőn
botokat itélnek a rabra, azt, hogy milyen erejű hajdú, milyen vastagságú
bottal üsse el azokat rajta?
Káray ismeretes és járatos volt a báró házához. Gyula, hogy biztosabban
menjen elő a báró arczfestésében, Kárayt kéré: ismertetné meg őt a báró
némely lélek-vonásival, s ez szivesen engede a kérésnek.
Az öreg báró Regéczy Orbán, így szóla ő, egyetlen a maga nemében.
Bajtalan élet, öröm-éldelet és kényelem, voltak gyermek kora óta szíve
vágya, s czélja és eleme lekének. Már az oskolában, egyedül magának
volt, az akkori szokás ellen, külön szolgálatja, legalkalmasb szobája,
első asztala a városkában, és fogadott kocsija, mely sarakban felhordá
őt leczkékre. Költő pénzéből kész volt gyermeket fogadni, ki felhordá
utána könyveit, írásait, írószereit a tanításokra. Később társalgási
pénztárt gyűjtött össze, egyedül víg tanyázásokra, maga volt a
tanya-mester, ő rendelgetett a részvényeseknek napot, órát, nemet és
szabályozást a víg mulatozásokra. Szerette őt mindenki, s az ő szíve is
mindenki eleibe nyiltan repült; lelke, miként az örömnek, úgy mindenki
barátságának nyitva állt, s a többieknél rakottabb erszénye, szinúgy.
Otthonról társzekér jára be hozzá eleséggel, s ez rendszerint a víg
tanyák javára érkezék.
A báró egy volt a jobb tanulók közöl, de ebben őt inkább szerencsés
talentoma, mint szorgalma segíté. Mit sem gyűlölt inkább mint huzamos
észkínzást, miként nevezé a tartós figyelmű és ráfordítású tanulást.
Innen a mathesist, algebrát nem szenvedheté; de annál jártasabb lőn a
politicai és széptudományokban. A költőket elragadtatással olvassa még
most is, s Horátzot, már ifjonta kedveltjét, majd egészen tudja könyv
nélkül ma is; mert úgymond, ez tele van élet-bölcsességgel, s joviális
szeszélylyel nógat élni sietnünk.
Elvei nemesítve azok, mik egykor Epicuréi valának, vagy is inkább neki
tulajdoníttatának. «Személyünk a legbecsesb a világon, s nincs
körülmény, mely megérdemelje csak egy órai törődésünket is, annál
kevésbé bánatunkat. Kiki középpontja a világnak, s ő körülte forog az,
minden dicsőségével, örömével együtt, s ezen kurta életre tulajdona neki
mindezekkel; maga a hibás, ha nem használja amazt, vagy rosszul
gazdálkodik ezekkel. Éltünk szűk folyama, ez a néhány csepp az öröklét
tengeréből, egyformán suhan el tőlünk, akár virág virított annak
partján, akár vad tövis. Ragadj meg tehát minden örömet, mit körödbe
ránthatsz, s mi nem bele-való, ne hajházd, nehogy elégedetlenség munkás
férge rágja le, bírható virágidat is. Ne felejtsd, hogy a valódi öröm,
lélek-elégedéssel párított jóléte a testnek.»
Mind ezen síkos elvek mellett, a báró egyike a legjózanabb,
legemberszeretőbb halandóknak. Világgali, de főkép önmagávali béke,
éltének főiparja; mert úgymond, ezek nélkül minden öröm csak futó mámor.
Az öröm-leélésben egész rendszert tart. «Ne öld el egyik öröm-éléseddel
a következőt» ez egyik szabálya; botor gazda az, ki míg a fa gyümölcsét
szedi, gallyastól töri le azt, s megfosztja magát a jövő évek
reményeitől. Innen, jóllehet az asztal örömeit kedvelte, folyvást a
legjobb étele, bora, ágya s mindenben a legválogatottabb kénylete volt
is a vidékben: még is soha semmiben mértékletlenséget nem mutatott.
Közlő, barátságos ész, szives ő mindenki iránt; mert úgymond, a
társaságos embernek, társalgás a fő örömforrása; jótevő majdnem a
pazarlásig; mert sajnálja mindazokat, kik elől minden öröm-forrást
mintegy kiapadottnak lát.
Ezen elvekkel tökéletesen egyezik könnyű kedélye. Víg eleven
véralkatával szivesen megkap minden alkalmat, hogy vigan tölthessen egy
napot, órát vagy perczet. E végett különösen kedveli a házi
ünnepélyeket. Megül minden név- és születési-napokat, melyek házára
esnek, meg eleitől fogva a keresztelői és nászi lakomákat; minden télen
vadászatokat, farsangi bált, minden tavaszon zöld majálist ad, s
gyermekesen örül már az ezekhezi készületeknek is. Néha maga is elmegy
ily házi ünnepélyekre másokhoz; de inkább szereti a mulatságot saját
házánál tartani, minthogy a jövés-menés s vendégi tartózkodás,
nyugalmával nem igen férnek meg. Innen vendégfogadót meg nem szenved
falujában, hogy így a vendéget udvarába szállni mintegy kényszerítse;
háza ritkán üres vendégtől, annyival is inkább, hogy állandó jó kedve,
öröm-nyíltsága, sőt már derült arczvonásai is, a legszivesebb gazdának
alkották őt a hazában. Ő érzi s érti is azt a gazdai szép kötelességet,
hogy vendégei necsak gyomorban vendégeltessenek meg, hanem kellemesen és
lelkesen is töltsék nála óráikat. Ha halál történik házánál, azonnal
utazik, s torra nincs ember, ki elcsalhatná. Gyermekeit ezen elveknél
fogva, kényletesen és lágyan nevelte. Nincs nagyobb méltatlanság, ezt
szokta mondogatni, mint szigorúan és sanyargatásokkal nevelni
gyermekeinket. A gyermekkor harmadát, ha nem felét teszi egész
életünknek, s azt elnyomorogni az élet másik fele barátságaért nem a
botorságig drága vásár-e? Síkos elveit, úgy látszik, leginkább fia
öröklé el tőle; művészi hajlamát pedig némi részben Póli leánya, kit
mindezért, mind háztartási érdemeiért, többi gyermekei felett kedvel.
Hogy ily elvek s háztartás mellett, a báró gazdasága nem mehet rendesen,
könnyű elgondolni; e részben úgy látszik saját elvei játszódtatják őt.
Ház és gazdaság rendjeinek fenntartásai, folytonos ügyeletet kívánnak, s
olykori szembemenést és megküzdést a kedvetlenségekkel, miket ő
telhetően kerülni szokott. A kedvetlen munkát és bajt pénzzel ölni el,
szokott dolga. Nemcsak számot venni tisztjeitől átall hanem magát a
pénzbevételt és kiadást is pontosan vinni restelli. Az örökös
vendéglések, sokba is kerülnek és rendet is bontnak, mely a gazdaságnál
mulhatlan föltétel. A pompát ugyan nem keresi a báró, mióta neje egy
ranglátó és pompázó asszonyság, kiért a báróságot is kénytelen vala
megszerezni, elhala, s inkább a kényelemre tekint mindenben; azonban nem
is kerüli a fényt és pompát, s kivált már három leánya kiházasítására,
követvén nagyobb házaink szokását, nagy részét vagyonának csillogással
költé el.
Képgyűjteményét, már ez előtt néhány évvel láttam, így fejezé be szavait
Káray, s ez szint azon szellemmel van gyűjtve, mint mely egész élte
modorát átszövi. Egy sincs benne, mely kedvetlen tárgyat ábrázolna. A
művészi kedvteléssel összeköti még a tárgyak gyönyörködtetését is. – Így
udvarában meg nem szenved mord vagy elégedetlen komorságú cselédet, s
ezen olykor természeti mostohaság miatt, kész a legjobbat, leghűbbet is
elereszteni szolgálatjából; mert úgymond, kedves tárgyaktól
környeztetni, pitvara a világi boldogságnak.
A rendelt napon siete Gyula, Káraynak és Vinczének társaságaiban,
megtekintni a kép-gyűjteményt. Az öreg báró, öröm-lepetéssel fogadá
Kárayt, s kitetsző nyájassággal az ifjakat. Isten hozott mentor! kiálta
Káraynak, kit ekként szokott nevezni, minthogy egykor
leczke-gyakorlójok, tanács- sőt intés-adójok volt néhányoknak az
iskolában; rég nem láttad képgyűjteményemet, azóta nevezetesen
szaporítottam azt.
Bútor és bútor közt, nagy különbség van az idegenre nézve. Ha egy derék
férfiú, gazdaghoz lép be, s szobáiban csak drága, de ízlés nélkül
halmozott bútorokat lát: azok és gazdájok felett valónak érzi magát,
azon titkos büszkeségből, melynélfogva hiszi, hogy kürülmények embert
nem tehetnek, sem nem pótolhatnak; de hol ezekben tudományt, ízlést,
mívelt lelket talál, egyszerre mintegy előzve van nála a tulajdonos
iránti tisztelet, s magát összeszedi a lelkes előtt. Ez utóbbi eset vala
a bárónál is.