bajuszával hagyá őt játszani, ijesztgeté azzal a kis bohót. Óra-számra
elenyelgett vele bábjai körül, s ha sokáig nem látta, vagy Veronka
elfoglalta őt, hiányzani látszott mindene. Nagyobbodván a gyermek, még
bájolóbb, még kötelezőbb, még szükségesebb tuda lenni atyjának. Keresé
az alkalmat, miként tehessen apró szolgálatokat körülte. Reggel atyus
sipkájával küldé be őt Veronka, aztán pipáját vivé ágyához; este ő
nyújtá az utolsó pohár-vizet és háló süveget neki, és tőn mindent
körülte és a háznál, mit kis ereje megbírt, kész önkénytességgel,
legkisebb ködöcskéje nélkül az unatkozásnak. Nem is vonhata bú vagy gond
oly ránczot Gyomay homlokára; melyet Klárcsi gyermeki ártatlan kedélye
ki ne bírt volna simítani.
De ha szeme fénye volt ő atyjának, Veronka nénjének épen lelke mássa
vala, s gyűlpontja szerelmének, gondjának és kényeztetéseinek, miknek
rontásaitól a lyánkát, csak szerencsés kedélye óvá meg. Miként őz-fiú az
anyjával, úgy szaladozék Klárcsi Veronkával mindenfelé, hol segítvén
munkáit, hol pedig akadékoskodván játékaival neki. Elszakadhatlan volt
tőle; s Klárcsi éjjel is nénjével óhajtozott hálni; de ez félvén a maga
nyavalyájának lehető káros befolyásától öccsére, nem engedte azt meg;
sőt ezen gyöngéd aggódása annyira terjedt forró szerelmében iránta, hogy
szív-küzdelmei ellenére is, csak ritkán, s csak arczfelen csókolta meg
testvérét, kiért szíve lángolt.
Ezen örök együttlét Veronkával, még inkább kifejté született lágyságát
Klárcsi kedélyének. Csöndes kegyes jótevői körbe szoktatva, szeretettel
ölelte ő az egész világot; harag volt egyedül azon rossz oldal, melyet
az emberekben, betegség és szükség, melyet az életben ismert; amaz ellen
a kiengesztelést, ezek iránt pedig az ápoló kéznyújtást tanulta
kötelességének. Mindenkinek örömét, mindenkinek búját magáénak fogadta,
s ő mintegy mások érzelmeinek visszhangja látszott lenni; mások
akaratját, ha bár áldozattal is elősegítni, s nem követelni saját
akaratot, elégültnek látni mindenkit maga körül, s e látásban lelni
saját elégedését, valának fővonásai jellemének. Ha Veronkát
kór-jelenségei vevék elő, fél napokon át, játék és tágulás nélkül
figyelt ágya szélén, s elég jutalomnak vevé, ha párszor kedves betege
párnáját igazíthatá. Ha szunnyadott nénje, órákig ült szobori csendben a
szobában. Ha atyját felindulva látá, bájolón szede elő mindent, mit
kedvesnek tuda neki. Cseléd apró vétségeit magára vevé, s reg- vagy
est-étjét, meg nem eheté úgy, hogy azt a cselédség éhes gyermekeivel meg
ne osztotta volna. Ő, ki az égi-háborútól rettegett, és szemét dugta a
villámlások elől, a csodálatig bátor tudott lenni, ha atyja otthon nem
létében, egyedül maradt égi csattogásban Veronkával; csakhogy ezt, kinek
szintúgy gyöngéje volt az attóli félelem, nyugtathassa.
A generálnak, ki a Gyomay-részen kívül egészen bírá a falut, egy évvel
korosabb Máli lyánkája, barátnéja volt Klárcsinak; egy lelkes de lobbanó
heves lyánka. Málinak különszakított virágkertecskéje volt az udvar
kertjében, s a két lyánka egy estén, vígan öntözgette abban együtt a
virágokat. Klárcsi enyelgve szökdel kis bádog öntözőjével, vigyázatlanul
lép, s legkedvesebb virágját barátnéjának, letapodja. Ez haragra lobban
a káron, mérgesen löki el a kis kártevőt, s ez hanyatt esve egy
virág-kórón felhasítja karját. Eljajdul a lyánka fájdalmában; de látván
maga felett ijedt-halványan állni barátnéját, a sírásra vonult száj
egyszerre mosolyt hazud, felszökik s angyali kedvességgel követi meg
Málit kártételeért. Máli, karjára pillantva, vérben látja azt, néma
reszketésben áll kiskorig, majd hevesen szorítván magához Klárcsit:
bocsáss meg, bocsáss meg! ez minden ejthető szava a zokogástól. Máli
nyakkendőjével köti be a sebes kezet, s kölcsönös követések és
hiba-elvállalások közt, még szorosabban forr a két lyánka szíve együvé.
Ilyen vala Klárcsi mindenkihez; önkedveltetés, áldozatrai készség, s az
egész emberiség iránti szelid jóakarat, valának szép tulajdonai.
De Gyomayt gond aggasztá gyakran, ha kedves Klárcsijára tekinte. Mind
irántai gyöngéd atyai indulatja, mind büszkesége, keveslék számára azon
szűk körű nevelést, melyet háza és Veronka adhatának vala neki;
terjeszkedést pedig semmifelé nem engedének körülményei. Klárcsi utolsó
sarjadéka vala a Gyomay- agg-nemzetségnek, s egy rangos vő, ki ezen vég
szikrát még egyszer vidor lángra lobbantsa, nem vala utolsó az atya
számos reményei között. Egykor e feletti szív-hánykódásában, eltökélé
magában, hogy a generállal értekezzék a tárgy felől, s ha ez nevelőnét
hozatna ki Málijának, engedné meg Klárcsit is részt venni annak
oktatásiban. Gyomay különösen tisztelte a rangos, de e mellett minden
büszkeség nélküli katonát, a nyájas emberbarátot, a nyílt eszű gazdát,
és világtapasztalt embert benne, s egyedül ő vala, kinek szavára
gyakorta hajlott. – Mint agg-szabású magyar, nem ízelé ugyan a generál
sokféle újításait, idővel azonban ezeknek sok hasznossaival
megbékéllett, s legalább annyiban halada türelmében, hogy a faluban nem
ellenzé azokat. Magyar szokás szerint, bátor maga Gyomay is, a nagy
genealogus, alig tudá a rokonságot nemzetségi tábláiból kierőtetni,
atyafiságot tarta egymáshoz a két ház; a generál, uram bátyámnak szólítá
Gyomayt, ez viszont, megadván a rangnak is a magáét, méltóságos uram
öcsémnek a generált.
Kedves uram bátyám! így szóla a generál, a mint Gyomay a maga czélját,
beszélgetésbe fonva előadá; én megvallom, sem fiúra sem lyánra nézve,
nem vagyok barátja a házi nevelésnek. Két fő zára van minden
tudnivalónak a világon. Egyiknek kulcsát a természet nyújtja kezünkbe,
másikáét a világ és emberei. Ama tudomány szép, s kis körben, szerencsés
körülmények közt, boldogíthat ugyan magában is, de bíztalan; a másik nem
oly tiszta, de biztos fonalat nyújt az élet csalkertjében kezünkbe, azon
pályával és azon szerepekkel ismertetvén meg bennünket, melyen és
melyekben játszanunk, zajlanunk kell. Boldog ki a két tudományt
szerencsésen páríthatja egymással, mint barátja a természetnek, és
barátja az embereknek. Az itthoni nevelés, könyvekből tanít inkább; az
iskolai, életből és emberekből. A könyvekből merített világismeretet
holt tudománynak nézem, otthonról adott utasításnak hosszú útra, s
másnak szabott köntösnek, mely testünkhöz ritkán simul oly teljesen,
hogy itt el ne álljon tőle, ott ne szorítson. Ily győződéssel nincs
czélom nevelőnét hozatni ki, inkább leányomat küldöm nevelésbe.
Úgy vélem, méltsás uram öcsém, mondá Gyomay, hogy fiú-gyermekre nézve
áll ugyan ezen elv; de a lyán-gyermek minek bolyongjon a világban? Házi
csend és háza népe, az ő köre és világa idővel is; s azt: miként kelljen
élni és díszt tenni nemzetségének? megtanulhatja házi nevelés mellett
is, s úgy tartnám épen ennél legjobban. Nagy világban nagy köröket tanul
ismérni, s mi természetesebb mint az, hogy ezeknek csillogásit és
alkalmait, a még tapasztalatlan gyermeki elme és szív, kívánságai közé
szívja be, s idővel elégedetlenül kicsinyelje saját körét? Gyomay a régi
magyar nőket hordá például elő, kik anyjaik körül neveltettek.
A generál nem tagadá azon gyakori hibát, melyet Gyomay feszegete; de azt
legtöbb lyán-nevelő intézeteinknek, nem legczélszerűbb alkotásaiban és
rendszereiben keresé. Kiterjeszkedék némely hiányaira ezen intézeteknek;
de más részről előadta a házi nevelés káros befolyásait is életünkbe,
nevezetesen azt: miként szűkíti össze isméreteinket, zsugorítja össze
szíveinket, s miként teszi rabjául a leányt jövendő sorsának; míg a
világban kimívelt nő, inkább asszonya annak, bár miként hányja vesse is
az.
Gyomay hajlott meggyőződni a generál okoskodása által, mert önszíve
óhajtásaival is egyezett az; de maga részéről reményt teljesedésökhöz
nem látott, s még nehezebb szívvel tért haza a generáltól, mint hozzá
ment volt.
Azonban a történet szerencsésen kisegíté őt aggodalmaiból. A septemvir
ellen folytatott pere, igen kedvezőleg álla, s amaz kénytelennek látá
magát, vagy alkut tenni, vagy nagy részét jószágának veszélyeztetni.
Mint világ-okos jól tudá, hogy a szíveskedés selyem-szálacskái, inkább
lekötik a makacs szívet, mint durva lánczok, nője egyezésével eltökélé,
házához, mint rokonaihoz nevelőbe venni Gyomay lyánkáját, hogy így a
kedvező alkuhoz közelebb simúlhasson.
A septemvirné különben is büszkeségét lelé az ily növelésekben; általok
oly háznak kívánván ismertetni a magáét, mely fiatal nőszemélyeknek illő
képzést nyújthat.
Gyomay meglepetett habzásban álla, a mint a levelet vevé. Nyájas
udvarisággal vala ez írva, és oly kímélettel, hogy az ajánlás
szerencséjét inkább maga részére látszék hajtani benne a septemvir, mint
a Gyomayéra; ennek büszkeségének teljesen elég vala téve; de pört
folytatni, sürgetni, nyomni oly jótevőnk ellen, ki kedves gyermekünk
boldogságát munkálja, lelketlenségnek látszék előtte; felhagyni a pörrel
háza rontásának, alkudozni pedig még korainak. Napokig hányódott a
választások között; végre győzött az atyai szív, s elhatározá magát,
hogy átadja leányát. Addig, úgymond, pihenjen inkább a pör; egy ügyes
vő, ha nem élek befejezheti, vagy alkuval elölheti azt, miként neki
tetszeni fog. A lyánkát tehát telésen felül is kikészíté, miként
büszkesége kiváná, s egy reggel magához emelé a kocsiba. Nincs toll
leírhatni a két testvér kínos búcsú-vétét. Gyomay csaknem erőszakkal
ragadá ki Klárcsit Veronka karjai közől, s ez azután is még sokáig sínlé
veszteségét. Gyomay a mint kedves magzatját átadá a septemvirnének,
kijelenté akaratát, hogy lyányára sajátokból mit se költsenek.
Kikészítve van a leány, úgymond, miként falun lehete, s ha ki nem
kerülhető szükség adná elő magát, költséget küldeni, miként telik, kész
leszek. Gyomay tudniillik, mintegy sejtve a csinos cselvetést, kikerülni
kivánta, a mennyire lehet, mélyebb leköteleztetését a septemvir háza
iránt.
Klárcsi csakhamar kedvelt lőn a háznál; néhány nap mulva nem vala annak
egy tagja is, ki neki szivességgel ne lett volna adós. Magát a szigorú
háziasszonyt is, ki tudá fegyverkeztetni haragjából, a maga kedveltető
nyájassága s unatlan szolgálatrai készsége által, minélfogva nem sokára
egész keze lőn a háztartásban.
Vinczét a deli lyánka, mely mint sugár őzfi, szellői könnyűséggel
szökdelt előtte, az ifjúság szép hajnala bájaival mosolygott felé, s
mételytelen szív és kedély ártatlanságával nyilatkozott szavaiban és
tetteiben – egyszerre elbájolá. Különös kéjes jólét terjedezett
lelkében, ha a lyánkát látta, vele szólt, körében mulatott; de azt még
szerelemnek nevezni magában, nem fogta volna merni is, ha valaki érzetét
számon kérné tőle. Hiszen még gyermek! ezzel ámítá magát, mulatok vele,
miként kedves ártatlan gyermekkel. Egyébiránt is a tartózkodó szerény
ifjú tartott a kinevettetéstől, hogy gyermek tudá őt bilincsre verni.
Ezen ámulat csalása mellett, naponként mélyebbre gyökerezék meg szívében
a szerelem. Szeme előtt lebegett untalan a kis leány angyali alakja,
erősen dobogott szíve, ha lépteit hallá a folyosón, s általában
közlőbbnek, elégedettebbnek, jobbnak érzé magát, mióta körébe simult a
Klárcsi kedves alakja. Hasonlóan vala Klárcsi is. Nem tudá a kis
ártatlan, mi derít el bájfénnyel körülte mindent, mire csak tekint? hol
veszi azon kedves kéj magát, mely ereiben pizseg, ha Vincze bácsiját
látja? mi vonja őt a folyosón, ennek ablaka mellett el az éléstár felé,
mely néhány lépéssel hosszabb útja annak? mi rántja szemét és gondolatit
ő felé, s mi nyugtalanítja őt, ha Vincze kimegy a háztól, vagy épen pár
napra elutazik? Jó ember az a Vincze bácsi! s jóhoz ki ne tudna jó
lenni? Ez vala az ő ámulatja, mi mellett gondtalanul ülteté el, és
ápolgatá, az első szerelem bájillatú virágát szívében.
Azonban ezen zsenge indulat, mindkét részről igen lassan nyiladozék,
Klárcsinak leányi és gyermeki tartalékja, Vinczének pedig sajátos
bátortalansága miatt. Kéjes pillantások, kölcsönös apró kedveskedések, s
legfölebb az asztalnál, ha a számos vendég miatt, magoktól a figyelmet
elvontnak tapasztalák, gyönge kézszorítások, valának minden tápláléki
annak. Rokonság alkalmas palástja alatt, lappangott az a ház tagjai, sőt
maga Klárcsi előtt is, mert szavakba nem ömlött soha, s Vincze a maga
félénkségét azzal bátorítgatta, hogy kedvese gyermek még s így korai
fogna még lenni a nyilatkozás.
Egy estvén Vincze, anyja szobájában mulatott. A septemvirné, a
paszomántosnak, kocsihoz hozott mustráit nézeglé, Klárcsi megette
kötögete, Vincze pedig egy szék háta mögőtt állva, válta lopott
pillantásokat vele. Tisztté vált szokása vala Klárcsinak, koppantni a
gyertyát. Ezért mene most is az asztalhoz, de oly ügyetlen vala ma, hogy
hamva helyett világát vevé a gyertyának. Vincze sebesen szökött az
asztal felé, gyújtani vinni a gyertyát, de a melyet már kezében fogott
Klárcsi, s egymásba ütközött a két szerelmes. A sötétség kedvezése
szívet adott a bátortalan ifjúnak, s hevesen szorította kebléhez a
kedves lyánkát. Ez átengedte magát a hevesnek, s pillanatig mellére
borult, azután kipattant a gyertyával. Lángoló arczczal tért meg a
világgal, mit a septemvirné, a maga egy pár keményen ejtett dorgáló
szavának tulajdonított. De az ifjú pár lángolt belül is; az
egymást-feltalálás és szív-váltás boldogsága özönlött el lelkeiken.
Azonban ezen jelenés után is, a régiben maradt nálok minden, kivévén,
hogy az előbbeni gondatlan nyájaskodás helyébe némi tartózkodás lépe
közikbe. Szemeik nyilvábban szólának ugyan, de szájaik még zártabbak
levének; s kivált Klárcsinál hajadoni szemérem lépett az előbbi gyermeki
kedély helyébe. Epedének egymást látni, oly sok mondanivalójok vala
egymásnak, s ha szem ellenében álltak egymással, elhalt a szó nyelvekön;
idegen nem fogta volna sejteni szobrai állásokból azt a kéjt, azt az
egymásoni lélek-legelést, mely egész belsőjökön édeni boldogságot
terjesztett el. Egymással volt munkás képzetök untalan, s az élet minden
habzásaiban, gondjaik kölcsönösen egymáson csüggtek, bájderülettel
forgottak egymás körül gondolatjaik, azon boldog biztossággal, hogy ők
egymáséi. De tovább haladni bátortalan szerelmök még nem mere.
[Illustration: … hevesen szorította kebléhez a kedves lánykát…]
A septemvirné szokásban tartá vala, minden farsangon egy estmulatságot,
s mellette tánczot tartani házánál, mintegy viszonzásul olykori
meghívattatásiért. Megtevé azt most is, s összegyűle a meghívott vendég.
Folyt a mulatozás, és táncz eleinte feszesen, később melegebb
szabadsággal. Vincze, mint házi úrfi, s különösen ügyes tánczos, hordá a
vendég lyánkákat, s végezvén az udvariság tartozását, Klárcsi után
tekingete. Ez a kis, még falusi bohó, félénk búsongással hasonlítgatá
össze, egyszerű otthoni szabású köntösét, a többi lyánkák városi
bálöltözetjeikkel, csüggedve nézé azoknak gyakorlott lebegésöket,
tánczfordulataikat, miket ő még csak a tavaszszal készüle betanulni,
látá miként zajlakodik a tánczban Vinczéje a már serdültebb
hajadonkákkal – s keserű önérzetében vagy félrevonulva álla, vagy dolgot
keresve jára ki s be a palotában. Vincze feléje mene, s tánczra kéré őt.
Már többeknek kosarat adtam, felele némi hidegséggel Klárcsi, tudja
bácsi, hogy én még nem tanultam tánczolni. – Bízza reám, édes Klárcsim,
súgá Vincze, s karjára vévén a lyánkát, lejte vele. Eleinte bátortalanul
ejté az lépteit, de ügyes tánczosa kisegíté őt. A második táncz jobban
ment, s a bátorodott lyánka csakhamar járása könnyűségével tánczolt.
Derült Klárcsi arcza, s Vinczéje még egyszer oly kedves lőn neki. Már az
ügyes tánczos nagy becsű a szép nemnél, úgymint kivel ez alkalmat nyer
bámultatni, s nyereséggel éldelni a mulatságot; mennyivel inkább
becsesebb előtte az olyan, kinek hálával tartozik azért, hogy mintegy
beavatá őt lány-társnéji báli körébe.
Klárcsi, a frissítőnek felalkotott szobába mene italokat rendelni; utána
suhana Vincze. Egyedül valának, s egy gyertya hosszú kanóczczal
bágyadtan pislogott a szobában. Édes bácsim, be sokkal tartozom önnek,
sipegé Klárcsi, hogy velem ma nem restelt annyit bajlódni. – Semmivel
angyal, felele Vincze, s a lyánka kezét hévvel szorítá ajkához. Klárcsi
zavarodtan a szokatlan megtisztelésre, feléje hajlott, s a táncztól és
örömtől hevült ifjú, forrón ölelé melléhez kedvesét. Összetalálkozának
ajkaik, s csókra forradának össze. – Enyém vagy, kedves lélek! rebegé
Vincze. – Öné – tied – súgá a lyánka, s jövést hallva, mennyel keblökben
pattanának szét egymástól.
Azon ifjú, ki első figyelmet mutat a serdülő lyánkának, s kivált első
kézcsókjával tiszteli őt, rendszerint örökre felejthetetlen marad neki,
s alakja még későre is, kedves vidék gyanánt mosolyg reá, bájos
előkorából vissza. Klárcsinak is e pillanat óta végtelenül kedves lőn
Vincze; de egyszersmind magát is fölebb kezdé becsülni. A nyert
tisztelet súlyt adott szerelmének, becset ön kis személyének, s ügyelést
támasztott benne minden szavára, tettére, nehogy érdemetlennek árulja el
magát reá. E nap óta hajadonnak érzé magát, s annak óhajta tekintetni;
komoly szemérem tolá el a gyermeki őszinteséget, szerény testtartást és
járást kezde, könnyű szökdelései helyébe, s a kis hiú láb-hegyre
emelkedve lépdelt, hogy szálasabbnak tessék, s némi duzmazkodást nem
titkolhata el magában az iránt, ki őt még gyermeknek hajlott tekinteni.
Vincze a maga részéről víg vala, teljes eltökéltében, hogy a lyánkát
sajátjává teendi, s boldog érzetében oly vigyázatlan lőn gyakran, hogy
majdnem gyanút gerjeszte a háznál.
Így állott a dolog, a mint Gyula Pestre jött, s viseletével a pár szép
szerelmét megzavarta, de egyszersmind élénkítette is. A féltés
nyugtalansága, elevenen érezteté Vinczével azt, hogy Klárcsival vesztve
van életének boldogsága: de szíve nem bíra nyílt lenni barátja és
Klárcsi iránt. Titokban hagyá dúlni keblében a féltés dühét, míg tovább
nem tűrhetett kínjai, nyilatkozásra fakaszták őt.
A szerelem csodás jelenségei közt, így fejezé be szavát Vincze,
legcsodásabb előttem a féltés. Mily dicsekvő a boldog szerelmes, mily
szós, mily közlő! de a szerencsétlen féltő, mily magába-vonult!
Bizonyosan azon önzés, azon hiúság szégyene zárja el ajkát, hogy
vetélkedői közti mellőztetése, majdan oly gyanúra fog okot szolgáltatni,
mintha amazok érdemesbek lennének nála, a lyánka szerelmére.
Én azt vélem, felele Gyula, miként a szerelem boldogságát azon győződés
teszi, hogy minden nemünkön lévők közöl kiválasztva, egyedül
szerettetünk, s ezen boldogság vesztének éles fájdalma csap meg a
féltésnél bennünket.
És elzúzatásunk édes Gyulám, s hiúságunknak azon megtörettetése, hogy
megszüntünk ideáljaik lenni kedveseinknek, s mintegy becsünk veszett.
Sokat becsül, sokat szeret a gyarló ember; de mindent magáért, és magát
legjobban.
Kölcsönös nyilatkozásai a két ifjúnak, végképen lefosztának szíveikről
minden gyanú-tartózkodást, szabadon dobogtak ismét azok egymásfelé, s
egy titok köz birtoka, még szorosabb barátokká forrasztá őket, mint
eddig lenni kezdének. Vincze visszanyert boldogságának érzetében kéjjel
telve, vígan; Gyula pedig áldozatját barátja boldogságába fúlasztva,
csendes nyájassággal ballagának haza felé. Mit nem hozhat egy óra!
felkiált az úton Vincze; s mennyiszer nem fogná hozni vissza
nyugalmunkat, örömünket, ha ember ember társának ellenében, mindenkor
nyílt szívű és szájú birna lenni! Miként jöttem ki, s miként térek
vissza! De te édes Gyulám –
Hagyd el, mondá Gyula, a persenő bimbót ujjoddal is lenyomhatod még;
izmos ágnak kell a fejsze. Serkedő indúlat, mely szívhez nem nőtt még,
könnyen szétfoszlik.
Ekként bíztatá Vinczéjét Gyula, maga is együtt ámulni óhajtván; azonban
haza érve, csodás ürességet érzett szívében. A septemvir háza tájáról
egyszerre letűnt előtte azon varázs fénykör, melyet az teríte vala el
körülte, hogy Klárcsit zárja. Különös tetszetlenség foglalá el keblét,
borzasztólag magánosan érzé magát, s kiholttá lőn körülte minden!
Gyula, szokva lévén uralkodni érzetein, csak titokban küzde meg azokkal,
s ezt sikerrel tevé. Eleinte ugyan, az asztalnál már megszokott apróbb
biztosságok, s a lyánka kedves nyájassága, mely körülte is elbájolva
foglalatoskodott, olykori tántorítások valának küzdéseire nézve; de
barátja iránti kötelességének érzete, legyőzeté akaratoskodó szívével e
kisértéseket. Nem sokára sejté Klárcsi viseletéből, hogy Vinczéjétől már
megtuda mindent. Most már gyakran szóba hozá előtte Vinczét, biztosukká
fonódék a szerelmeseknek, s aprónként lefoszlék szívéről az irigység kis
ködöcskéje, mitől eleinte meg nem óvhatá egészen magát.
Azonban érzé még is, hogy elszóródásra van szüksége. Vinczét nem
használhatá, rajta is tapasztalván azon igazságot, hogy általában az
igen szerelmesnél nincs haszonvehetlenebb társalkodó. Most tehát
jókoriak valának neki, az ifjú báró Regéczy látogatásai. Ez híven tőn
tudósítást: mi történik a városban? tudá: minemű vendég színjátszó,
művész, alakos, vagy angol lovagló érkezék? mi katonai gyakorlat,
színdarab, vagy hangászat vala naponként rendelve? s kocsija, lova,
készen álla Gyula számára mindig. Gyula vonakodék használni ezeket,
átallván, maga sem tudá miért? kötelezettje lenni a bárónak. Homályos
finom eszmélet tiltá őt szivességeket fogadni el attól, kitől érzé
némiképen eltolakodó szívét. Azonban esengő kínáira, s mintegy hálózó
figyelmeire, meg nem tagadhatá tőle, hogy néha vele ki ne kocsizzék,
vagy ki ne lovagoljon. Ilyenkor nem győzé eléggé csodálni a bárót. A
félváros ismerőse vala, s ki tisztelve, ki barátságosan köszönté őt.
Mindenkivel volt dolga, köze, titka, végezni-valója, s Gyula nyilván
kiveheté, hogy a felsőbbség mindenkinél a Regéczy részén állott. Ha
társasági körben ültek, ő csodált száj vala abban, minden figyelem
körülte forgott, mindenki tőle vett tanácsot, és utasítást, főképen a
világiakban és élet folyásában, mikbeni jártassága, ügyes összevetései,
minden szavával kitündököltek. A város minden zugait, kézmíveseit,
árúsait ismerte, biztosan tudta: hol, kinél, mit lehet legjutalmasabban
s legjobb minőségben kapni? minden dolognak ismerte biztos eszközeit,
útját és kivihetőségét. E mellett szava, testállása, modorja, parancsoló
volt a kisebbeknél, figyelmet-vonó a hasonló vagy nagyobb rangúaknál, s
Gyula bámulta azon biztos tapintatot, melylyel több tekintélyes
férfiakkal társalkodott. A mint ez iránt nyilatkozott a báró előtt:
Egy két barátunk van e világon, mondá ez, kezét szorítva Gyulának,
kikkel szívet osztunk, a többivel hasznot kell megosztanunk. Hogy ezen
osztályban ne csalódjunk, felsőbbségünket szükség megállapítnunk az
emberek között, s ezek önként fogják a nagyobb részt átengedni nekünk,
hogy a kisebbet ne átalljuk nekiek. Ingerök van édes barátom az
embereknek, hacsak egy lépcsővel is fellebb mutatkozni, mint miként
állnak. A kis nemes nagy nemesnek, ez bárónak, ez grófnak, s ez
herczegnek polczára pillogat, s így van ez a társaságban is. Ha
szerencsés vagy, felsőbb rangot erőtetned ki sorsodból, mint mely
sajátod, ezen állásod köre fog utánad tólulni. Szükség nagy becset
hinnünk önmagunkról, csak hogy az carricaturáig ne menjen, és ezen
becset követelnünk az emberektől, s hidd el, ha hívek és józanok tudunk
maradni felvett szerepünkhöz, az meg is fog adatni nekünk.
Gyulának újak valának ezen elvek. Én inkább óhajtnám, mondá ő, hogy
világ s emberek iránt egyenes lelkűek, nyiltszívűek volnánk.
Igen, kis házi körünk tagjai és barátink iránt, felele Regéczy, kik
mieink, kik szíveinkké. De a nagyvilágot én játék-pályatérnek nézem, s
az életet játékunkra engedett kurta időnek. Mire valók fognának lenni
ehhez az igen komoly érzetek? Játszanunk kell az élet játékát, s a
játéknak, tudod, az a fortélya, hogy kedvezéseit ha lehet, magunk felé
hajtsuk.
Alkalommal szót ejte a báró, atyjának háza felől, s Gyula ütközést érze
magában, hogy még sem tevé meg tiszteletét ennél. Azonnal megkéré
Kálmánt, hogy minél előbb vezetné őt be, s az nyájas szívességgel ajánlá
készségét erre. Más napra rendelének órát reá, s Kálmán megigéré, hogy
barátjaért fog jőni.