mint az úri és cselédi közt ingó kétlaki állapot, a milyen Lénié vala a
háznál: első gondjául vevé utasítni rokonát, s kijelölni új pályáján
annak, úgy a folyó mentét, mint szirtjeit, hogy a lyányka a maga
életsajkáját biztosan kormányozhassa azon.
«Az úr, mint nap körül forogjon fő gondod és ügyleted, mert viszont ő
körülte forog az egész ház; s ki a mozgató kereket forgatja, bizonyosan
forgatni fogja az egész gépet». Ez vala Leguli oktatásának kivonatja, s
Léni nem vala buta tanítványné.
De most a legkínosabb járat állott még Leguli előtt. Valkayt kelle
csonkított lova iránt megengesztelnie, s ez nehezebb feladat vala, mint
még rettegé is. Valkay felzúdultát nem akará enyhítni semmi ajánlott
kárpótlás. A ló nem volt enyém, mondá nyers hangon, s így nem csak károm
forog fenn, hanem becsületem is koczkáztatik. Bal csillagzat látszik
állni ellenségesen a két ház közt! Morogva ment ki szellőzni
bosszújából.
Azonban a forgott Leguli nem azon ember vala, ki félpályáról lépjen le,
melyre őt saját haszna lépteté fel. Nyájas tisztelettel csókolá meg
kezét Kriskának, kivel most egyedül marada a szobában, sima hízelgéssel
kérvén ki szelid közbenjárását felgerjedt atyjánál. Bánatos hanggal adá
elő, miként lenne ő maga legtöbbet vesztendő, ha a két ház továbbra is
meghasonlásban veszteglene, nyomasztatván látogatásaiban, melyek éltének
a legkellemesebb órákat igérik. Kriska nem állhata ellent a csapodárnak,
megigéré a közbenjárást, s Leguli ismét megigérkezvén más napra, ez
úttal függőben hagyva a dolgot, tére vissza.
Valkay nem vala más napon az, ki tegnap. Kriska esdekei, annak
meggondolása, hogy Matyi balságból inkább, mint hibából tevé a kárt, az
eset nem-esetté többé nem tétethetik, ezekhez járulván Gyurinak is egy
pár szóejtése Matyi jóságáról, meghajlíták szívét, s Legulival csakhamar
megköté a kárpótlás alkuját, azon fenntartással azonban, ha azzal a báró
megfog elégedni. Leguli hálás köszönetet tőn Kriskánál, s egyszersmind
egy gyönge kézszorítást mere nála, mely miként a felelő pillantásból
gyaníthatá, nem véteték rossz néven tőle.
Matyi naponként felejte bújából, miben híven segíté őt szerencsés
kedélye, mely nem bíra sokáig mulatni egy tárgy felett. De neje iránt
nem vala a régi szíves; homályos idegenség borongott keblében iránta,
melyet még inkább nevelt annak későbbi megtudása, hogy Mari postát külde
levéllel a bátyjához, miből szövetkezést, vagy legalább összeértést
gyanított maga ellen. Ehhez járult az is, hogy eddigi belső háztartása
iránt is, most nyílék ki szeme, mióta Léni átvevé annak kormányát.
Tagadhatlanul izesebbek lőnek az étkek, alkalmasabbak az ágybeliek,
rendezettebbek a fehérnemüek, gyorsabb a cseléd, rakottabb és
rendezettebb az éléstár, egy szóval: élet szállt az udvarba, s mint
mondani szokás, égett a munka mindenfelé.
Mari nem vala egyike a sörényebb gazdasszonyoknak. Kertet és fonást
kivéve, majd mindent szenvedélyes figyelem nélkül végzett a háznál, s
némi kis hanyagságot, nem minden ok nélkül lehetett vetni szemére.
Kivált rendszeres elrendelés, átlátása az egésznek, épen nem valának
sajátjai; egyes munkákat vett elő és végzett, miként azok jöttek, miként
eszébe ötlöttek, vagy miként cseléd emlékezteté őt azokra. Hogy így sok
fontosabb és sietősebb tárgy hátramaradt, a csekélyebb és maradhatóbb
mellett, könnyen gondolhatni. De kivált egyik azon fő ágát nem bírta ő a
gazdasszonykodásnak, mely folytonos és kitartó ügyeletnek kivonatja
szokott lenni nőinknél; tudniillik: évenként sok megromlott keze alatt
azokból, mik eltartani valók valának. Utánlátás, nézeglés, kiválogatás,
a féltőbb czikkelyeknek soros fogyasztása, és szükséges megóvások, únott
s többnyire felejtett foglalatosságai valának. A cseléd iránt különösen
engedékeny volt, s nem mindennapi hibának kellett annak lenni, a miért
kikelt. Ebben azonban része volt a szelid szívnek és jóságos kedélynek
is, mik őt arra bírák, hogy gyakran még cselédsége örömeiről is önmaga
gondoskodjék. Kegyetlenség, úgymond, kívánni, hogy a cseléd, ember
miként urasága, szűk fizetésért, munkájával és szabadságával együtt,
örömeiről is lemondjon. Ha bár mi csekély hálás kedv és vonzalom vegyül
is annak kötelességei közé, kedves egésszé olvad a háznép össze, s annak
tagjai az életnek nem csak szükségeit, hanem boldogságát is kölcsönösen
segítik egymásnak elő. Így zajtalanul ment szokott útján a háztartás s
utóbbi betegeskedéseiben Marinak, még nagyobb ereszkedéssel mint az
előtt.
Lénit ellenben égette a vágy, minél előbb kitüntetni gazdasszonyi
tulajdonait. Már rendesen is az új cseléd kettőztetni szokta szorgalmát,
hogy feledtesse, vagy vesztes ellenetbe tegye magával a régit. De Lénit
ezen kívül sürgette büszkesége, és nyomasztó körülményei is, miknélfogva
szülétlen árvának, helyet, élelmet s pártfogást kelle magának kivívnia.
Anyja s egy özvegy asszonyság, kinél amannak halála után tartózkodék,
kiképezék gazdasszonyi hajlamát, melyet most a Bélteky-háznál, csakhamar
egész fényben tündököltete. Első gondja vala: abban mindent saját
rámájára vonni, korlátolni a szabadabb fogyasztást, elzárni az
orozgatások forrásait, rendre, helyre, időre hozni minden gazdasági
czikkelyt és munkát, s a megszokott ipartalan hanyagságból, serény
forgolódásra költeni a cselédséget. Maga mindenfelé volt, s keze, lába,
szája nem nyugvék soha. Gondolhatni, hogy mindezek zajlás nélkül meg nem
eshettek; de Léni tartván a változásokkal elégedetlen cselédség
árulásitól, okos vala korán értesítni Matyit és Legulit tett rendelései
felől, kik rendszerint szívesek valának, ellátván hasznos, sikeres
voltokat; javallást és erőt adni azoknak. Matyinak nem lehete nem látni
a kedvező fordúlatot házánál, annyival is inkább, hogy Leguli sem
mulasztá el, figyelmessé tenni őt, minden új rendezésre, haszonra és
kényletre, mely Léninek vala köszönhető, s mintegy elvetve gyakori
ellenetbe állítni Mari eddigi háztartását a mostanival. Így Matyi
naponként mindinkább meggyőződék a felől, hogy Léniben áldásos nemtő
szálla házához, hálaul figyelmes és nyájas lőn iránta, s kivált asztal
felett, hogy inkább biztosítsa őt nemcselédi rangja iránt, víg
enyelgéseket válta vele, miket Leguli szokott zajos vígságával segíte
elő, Léni pedig eleven elménczséggel, s okos pajkossággal tuda
folyamatban tartani.
Marinak különben is gyönge egészségét, igen megviselé a bátyja s férje
közt történt viszály. Mihelyt magát annyira összeszedheté, levelet íra
testvérének, melyben őt istenre kéré, játékból ne szerencséltesse házi
nyugalmát. Most már naponként súlyosodék nyavalyája, mert teste bajához
lélek homályos epekedése is járula. Nem lappanghata Mari előtt férjének
elhidegülése, mely szembetünőleg növekedék. Ritkán jelene ő meg Mari
szobájában, s ha megjelene is, alig erőtethete el magától egy pár
perczenetnyi mulatást. Fagyos vala tudakozódása állapota felől, figyelme
panaszára csekély, gondja enyhítéseire hideg. Később több ízben
tapasztalá Mari, hogy elforgatva felel kérdéseire, s gondolatjai
szórakozottak. Szintígy nem vala Lénivel is elégedett; csatázásait
nehezen tűrheté, de főképen azt fájlalá legérzékenyebben, hogy vele bár
most tehetetlennel, de még is ház asszonyával, mit sem közle, sem vele
házi szokás és tanács iránt nem értekezék. A cselédség, bár szereti
szelid asszonyát, bár szívesen önté is előtte Léni elleni panaszait:
miként szokott, inkább hódolt az új parancsolónénak, inkább figyelt
szavára, melytől immár függni látszott mind saját szerencséje, mind
háznak ügye. Ezen általános mellőztetés mindinkább sebzé Mari szivét, és
súlyosítá nyavalyáját.
Miként alkalmas idei eső a hervadozó növényt, úgy éleszté fel Marit,
érkezett levele a főispánnak, melyben elhatározását jelenté, hogy
Gyula-fiát előbb magához vegye gyakorlatra Pestre, később pedig ha
tetszik, a maga fiával együtt utaztassa ki külföldre. Matyi több okokból
szívesen elfogadá a kettős ajánlást, s megtiszteltetve érezvén magát a
főispán ezen kegye által, nem gáncskodék a szükséges költségekben.
Különben is csak egy pár hét lévén a Gyula oskolai folyamából még hátra,
azonnal írt ennek, hogy hazajöttét siettesse.
Gyula a levél vételével kéjben úszék. El vala hát érve forró óhajtása
keblének, láthatni a külföldet, tapasztalhatni tökélyeit, haladásait, s
hasznos növényként áthozhatni ezeket édes hazája főldjébe. Újra
felzajlottak szívében és képzetében régi szép álmodozásai és eszméi,
tapasztalásának jövendő használásai iránt, de tisztább és józanabb
alakokban most. Az egykori gyermeki lobbanások, most szilárdabb lánggal
égtek az ifjúi kebelben, mely önerőt érze magában. Különben is ő, kinek
keblét művészet és szabadság szeszei dagaszták, nem gondolhata valami
kecsesebbet az utazásnál; mit azonban eddig óhajtni sem mere, ismervén
atyjának némi idegenségét ettől. Magyar földön kívül nincs élet! mond
Matyi; mit láthatni a külföldön, mivel jó hazánk bővebb mértékben ne
bírna? Annál meglepőbb vala Gyulának a váratlan öröm.
Utazni fogok: kiálta villogó szemmel Ongaynak. Gondold barátom magadnak
a kéjt, láthatni az élet és szokások habzásait, a művészet elszórt
remekeit, természet és emberi erő különféle alkotásait! Mily hasznos,
mindenütt ugyanazon emberi bohóságokat látnunk, de különbféle alakokban;
s így türelmet tanulni el honfiaink és leányaink számára! az emberi
míveltség különbféle lépcsőzetein, jótékony szokásokat, intézményeket,
találmányokat lesni el, hogy velek idővel itthon boldogítsunk!
Miként terjeng, viszonzá rokon lángtól hevülve Ongay, ismereteivel
együtt a lélek! világ polgárjává lesz az ember, szűkebb keblű honfi
helyett; nyílt elmével, szabad kebellel halad városról városra,
nemzettől nemzetig; a hon szeretete és vágya, levonulnak kissé a szív
rejtekébe, csak a szelid emlékezést hagyván fenn honunk számára, miként
kedvesünkkére szoktunk fenhagyni, kit nem sokára ismét bizonyosan látni
reménylünk. Óh, már csak azért is boldog a katona, hogy utazik!
Kedvesen érzelgett így sokáig a két ifjú, korának tündér világában; és
sok szép terveket alkotott, miket tüzes képzetök bájosan színezett ki.
Hon java volt a jelszó köztök, és kitűzött irány, utazásaikra és
tapasztalásaikra nézve.
Csak az a kár, mondá Ongay búsan, a mint Gyula szekerét pakoltatni látá,
hogy nem együtt utazunk!
Gyulát is elfogá ezen gondolat. Egy részről jobb, felele vigasztalást
színlelve; külön úton, külön virágokat szaggatunk tapasztalásaink
nyalábjaiba; s ha útaink egykor egybe folynak, mily bájos leend a
kölcsönös kicserélés!
Meglehet, felele főt csóválva Józsi; de édes Gyulám, ím kereszt-úton
vagyunk. Olyan az ember az iskola szűk falai közt, mint pénznemek az
erszényben; ha kiadattak azok belőle, vagy kerülnek még valaha össze,
vagy soha sem!
Rezgő könnyel némán ölelte meg a két barát, és sokáig tartá karja közt
egymást. Végre Gyula kiragadá magát, kocsijába szökék, s elhajtata
Béltek felé.
Égi kéj szállt Mari keblébe, a mint szép ifjúvá serdült fiát ölelheté.
Eltolta kissé magától, hogy legelhessen egészség-ülte arczain; majd
ismét meljére vonta őt, sírt, nevetett, özönlötte tudakolásait, de nem
várta be reájuk a feleleteket, s majd gyermekké lőn zajos örömében.
Feledve volt nyavalygása, s a viszontlátás öröme új életre ocsúdtaták
őt. Matyi szintúgy meg vala lepetve, ámbár a tudós arczot és tartást
rajta, miként nevezé, nem kedvellé. Leguli udvarias és figyelő volt
iránta; s így Gyula igen meg vala elégedve fogadtatásával az atyai
háznál.
Csak néhány napra lévén határozva otthoni mulatása, mindjárt másnap
szabott, varrott számára a fehérnép, hogy oly illően kikészíthesse őt,
miként új pályája kívánta. Maga Mari az erőtetésig varrt szeretett
fiára, s éjfélekig égett világ kedves munkája felett; csak a mivel maga
nem bírt, bízta Lénire, ki iránt most engeszteltebb lőn, látván: mily
kedvkereső kedves vendége körül, mily ügyelő emlékeztetni az anyát
mindenre, mire az ifjú úrnak szüksége leend, vagy lehet. Kényelmére is
szívesen ügyelt Léni; neki vetteték a legjobb ágy a háznál, hajdan
kedvelt étkei, miket az asszonytól kérdeze ki, kerültek fel asztalra,
egy szóval: Gyula mindenben figyelmet tapasztalhatott maga iránt.
Elsőbb napji kéjként teltek el otthon. Keble édes vágyát: rajzban
bírhatni szeretett anyját, sietett betölteni. Áthordá festő-szereit
anyja szobájába, s szembe, oldalt, mell-képben, egész nagyságban,
napokon át festegeté Marit, hogy több módja legyen biztosabban
találhatni el vonásait, s lelki kifejezéseit. Elkészülvén festvényeivel,
megitélésre szólíttatott fel minden háznál-lévő; mindegyike javallta,
magasztalta dolgozásait, egyedül Gyula nem volt elégedett azokkal. A
hasonlatosság fellelhető lehet, úgymond, a vonásokban, azon lehet
homlok, orr, száj és szem állása; de nem anyám szelid, s nyájas
szeretettel tölt lelke ül azokon, sugárzik ki azokból. Szívemben jó
anyám képe más vonásokkal él! A lágyult anya forrón csókolta át fiát, s
ez forrón csókolta anyja kezeit.
Gyulát a történet kedves ismeretségbe foná otthon. A mint egykor
foglyázva a szőlőket járá, megpillantá Valkayt, ki az aljban egy darab
földet forgattatott fel, melyet gyümölcsösnek szánt vala. A munka újság
volt neki, s levonta őt a szomszédhoz. Köszöntés után tudakozódott
iránta, s Valkay szokott kész volt a tolmácslatra. Vidoran ébred és
éldel akkor lelkünk, mikor emberünkre akadtunk, ki nyájas táplálékot
képes nyújtni kedvtelésünknek. Gyula mintegy leszögezve volt, mert egyik
szó egyik eszme a másikat űzte Valkaynál, s bár éleseknek, sőt olykor
darabosoknak tetszének is neki az öreg megjegyzései, de józanoknak is és
vonzalmasoknak. Gyakori vala ezentúl Gyula Valkaynál, ki tiszteltetve
érezvén magát a szép hevű és tudományos kiképzésű ifjúnak figyelme
által, szíves nyájassággal tárogatá ki előtte, munkás élte folytában
szedett tapasztalásait, s némely hazai fogyatkozások iránti fontolással
tett észrevételeit. Mind megannyi terv-szikrák valának ezek Gyula hő
keblének, s ha bár sokban nem egyezék is gondolkozása a Valkayéval; de
eszméi legtöbbnyire vagy rokon újakat támasztottak elméjében, vagy ókat
világosítottak fel. Hazatérve mindenkor feljegyzé azokat; mert
tapasztalá, hogy a leírás által rendszerint tisztába jöttek gondolatjai,
vagy rendszerbe alakultak eszméi, s miként Káraytól hallá vala, fő
jelensége annak: sajátunk-é, s tisztán áll-e lelkünk előtt a gondolat?
az, ha felbirjuk azt papirra tenni.
Gyula csakhamar keresztüllátott a ház mostani állásán. Szíve megszorult
anyja sorsán, s egy két cselédet nyomósan igazított kötelességére.
Ellátván azonban: mennyit függend Léni ápolásaitól anyja
nyavalygásaiban, nyájas, kedvkereső volt iránta, és Léni viszont
figyelőbb Mari iránt. Szinígy lekötelezé kis ajándékival Anna asszonyt
is, ki különösen vala ennek szolgálatjára rendelve.
Elérkezék Gyula elindulásának ideje, s Matyi és Leguli titkon nem
valának ellene. Gyula tisztelő vala ugyan atyja, és udvarias Leguli
iránt, de mindkét részre hideg, s Matyi, fiának beavatkozását is a
cseléd rendre-igazításába, nem a legjavallóbb szemmel tekinté s csak
azért hagyá szó nélkül, mert úgy is kurtára volt szabva mulatása.
Egyébiránt az ifjúnak komoly, ritkán mosolygó feszessége, részvétlen
hidegsége, szótlansága, olykori jeleivel párítva az elégületlenségnek,
némi lakat valának a két férfiú kedvteléseinek.
Lovagolni, vívni tanulj! mondá Matyi; ezek nélkül a magyar nemes, ki
született katona, csak félember!
És törvényt úrfi! inté Leguli; e nélkül házából sem léphet ki a magyar
nemes, hogy ne sértsen vagy ne sértessék. Társaságos életben,
viszon-jogok és kötelességek tudása nélkül, bajos azzá lennünk, mit
emberséges embernek nevezünk.
Már abban nem vagyunk egy értelemben barátom! kiálta Matyi: sok
gazembert ismerek, ki soha törvénytelenséget nem követett el. Ebből
vitatkozás nyílt, melyben Gyula, atyjának részére állott.
Hogy tetszik a fiam? kérdé Matyi, Gyula kifordultával Legulit.
Jól, felelt ez; de ezt a korai érettséget, azt az örömtelenséget, mit te
tudós arcznak nevezgetsz, megvallom, nem szeretem benne. Ennek rendesen,
vagy önmagábai vagy világbai bizodalmatlanság, szokott szülő oka lenni,
s mindkettő sok szerencsétlenségnek kútfeje. Az ifjat örömért lihegve,
sőt zajlakodva óhajtom inkább látni, mint szerfeletti kiszámolt
józanságban. Amabból van mit veszteni, hogy vén korunkra is jusson egy
kis hév melegítőnek, az idő telében. Ebben már nyarunkban télre dőlünk.
Jól mondod barátom Leguli! mondá Matyi; én azt tartom, azok az átkozott
könyvek okozzák. Én nem voltam barátjok soha.
Mari már egy pár nappal fia indulása előtt, súlyosodék. Szemei ritkán
valának szárazok; az elválás, s meggondolása annak, hogy Gyula idegen
emberek közé, s majd idegen tartományokba vetődik, anyai féltés rémítő
vázaival gyötrék gyenge szívét, éjjel és nappal. Bágyadt erővel karolá
utóljára által gyermekét, a mint a nyugtalan kocsis ostorát pattantá;
nem szólhata annak meljén, s erővel kelle őt elválasztani tőle.
Matyi teli erszényt, Leguli egy rakás levelet pesti ismerősihez,
nyújtottak Gyulának által, Léni pedig kocsihoz ment, megtekintni: ha jól
vannak-e pakolva úti bútor és eleség? Ezek csak magyar leány sütései,
mondá enyelgve a felülő ifjúnak, tudom jobbat fognak sütni a külföldiek.
Mari még kiizent fiának, hogy egészségére vigyázzon és gyakran írjon; s
ez jókívánásokkal útjának eredt.
Pestre érve, kedvetlen érzet borongott Gyulában, a mint a főispán és
septemvir laka előtt megállván szekere, nem fogadá őt senki, s bár
újságvágyó cseléd állt a kapuban, nem nyúla butorához egy is; alig
akada, ki szobát tuda mutatni, hosszas tudakozódásaira neki. A szeretet
karjai közől, egyszerre idegenbe látá taszítottnak magát. Maga emelé le
lomát, s épen fel akara czipekedni azzal, a mint egy csínos öltözetű
ifjú vállára üte s lármásan üdvezlé őt. Az ifjú báró Regéczy vala ez.
Isten hozott barátom Pesten! kiálta, hallám s lesém jöttödet. De mit
akarsz? kérdé a lerakodót. Legény! hordja fel kend a kocsissal az úrfi
holmiját! kiálta parancsolva egy cselédnek, s ez lekapva sapkáját, ugrék
elő.
Gyula jártasnak vélé Regéczyt a házhoz, hogy parancsa oly készséggel
fogadtaték. Igen ritka vagyok itt, felele ez, ámbár atyám baráti lábon
áll a főispánnal, mert a ház szellemével nem igen férek öszve. De
barátom, nekem szokásom parancsolni inkább, mint kérni, s a cseléd, hidd
el, előbb engedelmeskedig ezen tónnak, mint vizsgálná: ha volt-e az
embernek joga hozzá? – Ma, barátom, bál adatik a hét választóknál, oda
jőnöd kell velem, csak azért is, hogy előismereteket közölhessek veled a
főispán házáról. Ezt úgy is csak holnaputánra várják, s mit peshednél
itthon? – Gyula megigérkezék.
A báró korán eljött Gyuláért. Szemlére vette ennek minden
köntös-darabját s maga lett öltöztetője. Városon külsőnk az első, mondá,
hol a tágas szétvegyülésben, keveset tudhatunk egymás belsejéről. De
világszerte nagyobb szerepet játszik öltözködésünk, mint vélnők. Ha nem
mindig biztos mérjegye is az körülményeinknek és ízlésinknek; de
többnyire csakugyan az, s mindenesetre külső alakunkkal együtt, mely
általa sokat nyer vagy veszt, első bemutatónk a társaságokban s így
méltó figyelmünkre, bár mit mondjon is a mogorva szigorkodás. Mindenkor
önünk iránti méltatlanság, a külsőnk körüli hanyagság. Felkészülvén
Gyula: van-e becses gyürűd? órád? aranylánczod? kérdé Regéczy; rakd fel!
Kalmárkodnunk kell a világban mindenünkkel; majd tapasztalandod, hogy
nagy része az embereknek, kirakott mutatványaink után húz
következtetést, a bolt belső becsére. Továbbá arra kérlek, szokj meg
parancsolni; ritkán nem nyerünk azzal, ha úri tónt követelünk magunknak,
s azt némi zajjal vívjuk ki számunkra. Ha félve parancsolsz, észre
veszik, hogy a parancsolás nem sorsod, s ha zaj-ütés nélkül pénzt adsz
ki, azt vélik: költesz, mer pénzed van, nem pedig; mert úr vagy. Gyula
ma szabad kénye alá adta Regéczynek magát, s ez a szép virító ifjat, még
kitünőbb alakba önté.
Ifjaink korán értek a bálba; s gyűlekezésig a kávéházban mulattak. Itt
egy asztalka mellé telepedve, Regéczy így értesíté Gyulát a főispáni ház
felől:
Maga a főispán, édes barátom, a mint veszed, jó ember; mert csaknem
egyedül maga a tabularisták közt, ki nem kendezi ifjait, hanem a
tisztelőbb «öcsém-uram» czímmel szólítja őket; de testestül lelkestül
hivatalnok. Hivatal nála az egyedüli becsmérték; s ez után ad, ez után
kíván tiszteletet. Innen felsőbbek iránt, miként rangjok hozza magával,
vagy szerény, vagy szolgai tisztelő, alsóbbak iránt feszes rangtartó.
Nála minden ember, rangja vagy hivatala mögött áll, s szerinte lelkének
minden tehetségei csak ezekről sugározhatnak szét; ha hát rangja vagy
hivatala nincs, hogy amazok csak bágyadt fényt adhatnak, önként
következik. Történt, történendő, vagy történhető hivatali előmozdítások,
kedves beszélgetései; azokat gyanítgatja, jósolgatja untalan. Már előre
figyelmes a nagyon reményesek iránt, s ritkán előzheti meg valaki őt a
megüdvezlésben, ha az előlépés megtörtént. Rangilledék és rang-rendszer,
miknek egész sorozatát bírja, nagy része nála a világi rénynek, s
azoknak megtörése, ha nem vétek, bizonyosan nagy hiba vagy bohóság neki.
Annak biztos elhatározása: kit mennyi illet? sok vesződséget ad
expeditorának, kinek lelkiismeretesen kell ügyelnie levél-borítékokon a
czimzetekre, nehogy több vagy kevesebb adassék azokból az illetőségnél.
Latolnia kell minden levél felett: kinek irattassék ki az egész czímzet?
kinek vonattassék ez össze egy vagy több szavakban? «a tisztelettel» szó
magában álljon-e vagy melyik epithetonjával? Szintígy az aláirási
«szolgája» szó mellé, köteles, lekötelezett, kész, hivatalos, jóakaró,
vagy alázatos ragasztassék-e? a levél külön borítékot kapjon-e, vagy
magából adja azt ki? Szintily lépcsőzetben állnak nála a köszönések is.
Különös jártassága van annak megszabásában: kinél van helye az elsőbb
köszönésnek, kinél az elfogadásnak, s hol kell bicczenni egyedül a főnek
és hol mozdulni mellnek is, vagy deréknek? Egyszer épen azt vitatta az
atyámnál, hogy ázsiai okos szokás szerint, rang után kellene elhatározni
nálunk is a ruházati rendszert, hogy a tisztelet-adásban eshető
tévedések mellőztethessenek.
Mi hivatalra nem vezet, vagy azzal összeköttetésben nincs, csekély becsű
előtte. Körülte minden feszes, s én azért járom házát gyéren, mert soha
otthoni nála nem lehetek, és szertartó feszességet ad még házi örömeinek
is. Azonban mind a mellett, hogy egész élte feszes alkalmatlanságokban
telik el, elégedett, és abban fő örömét leli, ha ifjait s főkép rokonait
hivatal-pályákra segítheti. Egyébiránt nevezetes törvénytudó, kitetsző
szónok, s világ- s ember-ismeretben, mint tartják, nem járatlan.
Kegyasszonyod igazi mellék-darab a férjéhez. Anyja udvari mesterné lévén
egykor, s maga is az udvarnál neveltetvén, udvari élet, szokás,
összeköttetés, szívének minden vágya, beszédjének minden tárgya. Miként
férje a hivatalos előmozdításoknál, szintoly munkás ő kisebb rokon vagy
idegen házaknál, befolyást szerezni magának; mi végre főképen a
házasság-szerzést választá eszközül. A házasság, mint tudod, elválasztó
pont az életben, s így ez által kielégítheti abbeli büszkeségét, hogy
sorsot alkosson a családokban. Erre ügyesen használván férje és saját
tekintetét, sok szegény leánykát főkötő alá segíte már, s nem egy
szegény legényt nyűg alá. Szokása minden házasulandó ifjat
lányajánlásaival gyötreni. Én rendesen bujkálok előtte, hogy
házasításait kikerüljem, mert nálam úgy is szerecsent mos.
S te nem szándékoznál nőszülni? kérdé Gyula?