nyügöt veszünk a nőszülésekben. A fényűzés lábra kapott hazánkban, s ez
a szépnemnél bujábban tenyészik, mint körülünk. A mátkával, egész sereg
szükség tér be házunkhoz, s én csak saját örömeimre győzzek keresni!
De a nős élet varázs örömei, sok mást fölöslegessé tesznek, mondá Gyula,
s pehely-könnyűvé sok önmegszorításokat.
Meglehet barátom, viszonzá eltérve Regéczy; de egy kis adag érzelgés
kell hozzá, s ez, tudod, nem sajátom. Vincze felől csak futólag
emlékezett a báró.
Felmentek ifjaink. A termet már telve találták. Hemzsegett, zajgott a
sokaság, fonta, fejtette magát a bálnép, öröm ült minden arczon, éldelet
csiklánya pezsgett minden érben. A két ifjú hamar bevegyült a világba.
Regéczy, ki a félvárost ismerni látszott, nevezgette barátjának a
vendégeket, s rendszerint mondákat, jegyzeteket raggatott neveikhez.
Gyula, kit az éldelet újsága is meglepett, kényént hullámzott a víg
sokaság közt, s épen merülve volt szétbámultába, a mint Regéczy megkapva
kezét, egy szép lyánykához ragadá őt; testvér húgom! szóla Gyulához, s
ez Bélteky barátom, édes Pólim, mondá a lyánykának, ki nyájas
udvariassággal üdvözlé az ifjat, kiről bátyjától sok jót halla, Pesten,
s e vígság helyén. Gyula köszönő hajtással fűzte karjára őt, s lejtett
fel s alá vele a sétáló sorokon.
Hogy tetszik a bál? kérdé Gyulától Póli.
Jól, felele az ifjú; ez a sok elégedett arcz együtt, valóban kedves
ámulatba ringatja a lelket.
Épen ezen egy oldala a bálnak az, mely vele megbékéltet, mondá Póli. Az
az alkalmatlan felkészülés, jövés, hazamenés, éjrontás, azok a fényűzési
erőködések benne, kedvetlen ellentétei falusi nyugalmamnak. De ide
mindenki verős oldalát hozza fel mutatóul, sorsának és körülményeinek,
otthon hagyja, sőt kissé feledni látszik árnyékossait, ünnepi köntösben
tűn fel test és lélek, s az ember édesen hajlik hinni, hogy csupa
boldogok közé van varázsolva. Épen úgy képzelem bálban az embereket,
miként csomó kulcsaimat otthon; barátságosan csörögnek, zsúrolódnak
együtt, s külön mindegyike más zárt nyitogat.
Én, megvallom, sokasítni óhajtnám az ily ámulati órákat az életben,
mondá Gyula; hiszen legtöbb része örömeinknek, nem véleten alapszik-e?
Csak tartósabbak volnának ezen ámulati órák! megjegyzé Póli; de korán
felfoszlanak azok, s azon kárt okozzák, hogy édes mámorhoz szoktatván a
lelket, elborzasztják ezt a nem oly nyájas való józanságaitól.
Gyula nem örömest óhajtott válni a varázslatától, s más tárgyra tére.
Nagysád, úgymond, miként szavából értem, barátnéja a falusi lakásnak?
Ha sorsom tetszésemtől függne, felele szerényen Póli, falun laknám; de
látogatnám a várost is. Ebben, azon csodás összeszövődései, egymásba
illesztései az emberi munkálatoknak, járásnak kelésnek, tevésnek
hatásnak, mikben minden perczen, önszeretet zsurlódik önszeretethez,
simábbá, közlőbbé teszik az embert s fejledezésre ingerlik a
tehetségeket; de másfelől, ritka városban az oly bíztos kebel, mely a
békés és szelid természetet kipótolja. Emberi erőködések nem nyújthatnak
elegendő kárpótlást, a természet egyszerű, de tisztább ízletű örömeiért.
Városon mintegy színjátszói vagyunk az életnek, s csupán szerepei
tulajdonaink; falun magok vagyunk a személyek, sajátunk az élet úgy
bajával, mint örömével együtt. Városokon szétoszlunk érzeményeinkkel, s
kis köreink biztos érzelmei elfúladnak a zaj tengerében; falun
önmagunkba vonulva boldogítnak azok: itt hozzánk simul az élet, mely
városon bő köntösként áll el tőlünk.
Úgyvan! kiálta kénytelve Gyula, s mily szabadon emelkedik szív és lélek
a mező szabad magányában! Szabad madár repül felettem, szabad féreg
mozog alattam, szabad szellő lengi homlokom; míg városban lánczok fognak
körül! S mily tisztán buzog ki az élet forrása a természet kebléből
annak, ki mint anyjának, ártatlan gyermekségben csügg édes emlőin! – A
kedvelt tárgy édes érzelmekbe kapta Gyulát, s ömledezett érzelgésről
érzelgésre, melyek mind rokonul hangzottak Pólinál vissza.
Nézd az érzelgő párt! így ébreszté őket eszméletre Regéczy, ki utánok
tolakodott elő s hátra; városi bál-közepett a természet bájain legelni,
ugyan eredeti egy éldelet ám!
Egy pajzán álarcz zajgott feléjök. Szekrénykébe pakolt üvegei, miket
szerte áruba kínált, az opticust czímezték. Elmés tréfákat nyilazott
mindenfelé, s vidám csoport tolult vele, ingerelni és felfogni azokat.
Mivel szolgáljak neked szép pár? így szóla nyájasan párunkhoz. Ti tán
elég is vagytok egymásnak, s nem szűkölködtök semmiben. De még is
fogjátok e látcsőt; egymás szerelmét, jó tulajdonit s örömeiteket e
nagyító csőn tekintsétek; de kicsinyítőre fordítsátok azt, ha egymás
gyöngéit, s az élet bajait nézitek.
Egy ázsiai kalifa, rabszolgáktól kísértetve, dölyfösen lépett elő,
favorítnéja karján. Megállj! kiálta a látszerész, itt egy microskóp
számodra, azon nézzd az embereket, hogy még is valamiknek tessenek
előtted.
Egy magyar parasztnak caleidoscópot nyújtott; fogd úgymond, hogy te is
láss olykor szép-képzetjátékokat, barátom!
Nekem is valamit! kiálta egy magyar gavallér, s kis tükröcskéhez nyúla.
Nem földi! felelt az opticus, tükröt nem adok, személyedet úgy is sokat
nézegled; nesze inkább e teleskóp: nézz messze előre unokáidra vele, s
ez úti szem-üveg, hogy a finom por meg ne vakítsa szemedet míg feléjök
utazol. A tükröt ennek a jó anyókának adom, hogy ha kegyes könyvében
olvas, maga eleibe tehesse, s láthassa: mit mível háta megett csintalan
unoka-lyánykája, a még csintalanabb ifjúval.
Egy bűvös jött elő tisztes szakállal, varázs botját tartván kezében: hát
számomra mit szántál barátom? kérdé dörgő gordon-hanggal.
Legbecsesb üvegemet, mond a látszerész, ha véghez viszed bű-erőddel,
hogy az egész bálnép egyformán lásson, s azonnak tekintsen minden
tárgyat.
Hatalmam ennyire nem hat, mondá a bűvös, de azt megcselekszem, hogy
bálunkban minden férfi a legokosabbat lássa, s minden nő-személy a
legszebbet.
No ugyan mester vagy! viszonzá kaczagva az opticus; azt én is megteszem.
Egyik tükrömet tartom eleikbe, s látandja mindegyike a mit kíván.
Lator! elloptad varázs-botomat, szólt a bűvös, s elfordult.
Azonban megzendültek a hangszerek, s az ifjúság tánczos párért pattant
szét, éltesbje tánczkört engedve szélekre vonult, s egyszerre maga
maradt az opticus. Párunk is táncz-sorba állt s kényént lejtett a
többivel. Táncz, enyelgés és tréfa közt folyt el nagy része az éjnek.
Gyula óránként elbájoltabb lőn, Póli mívelt lelke, eleven elmés
társalgása által, s titkon hízelgett hiúságának az, hogy a kellemes
lyányka, számos ismerősi közt is, tetszőleg kijelelte őt nyájas
figyelmével. Mi sem vonz bennünket inkább egymáshoz, mint gondolkozási
és kedvtelési rokonság, minthogy más alakban mintegy önnünket
tiszteljük, szeretjük; s Gyula előtt perczenként nyilvánabb lőn
lélek-rokonsága Pólival. Innen meleg indulattal kére engedelmet arra,
hogy tiszteletét tehesse nagyságok házánál, s Póli szint azzal adá azt,
szint az feküdt ennek pillantatában is, midőn Gyula őt kocsijához
kiséré, s nyájas jóéjszakát mondának egymásnak.
[Illustration: Táncz, enyelgés és tréfa közt folyt el nagy része az
éjnek.]
Gyula visszatérte után a frissitőbe mentek ifjaink. Gyula derült
szívteléssel volt, Regéczy szintúgy elégedett estéjével, s vigan ürült
egy két pohár köztök. Jöttek mentek többen a báró ismeretségéből. Ez egy
két tréfát váltott velek; de Béltekynél maradt, s nyájas és becsülést
mutató figyelme, ma sokat lerovott Gyulánál azon idegenségből, melyet
amannak közelében mindenkor érezni szokott. Új csoport jöve elő s Gyulát
mint ismeretlent, bemutatá annak Regéczy. Bélteky Gyula úgymond, Bélteky
tanácsos egyetlen fia! s hajlongások estek mindkét részről. Gyulának vér
szökött arczába; mert éretlen méltánytalan nagyralátásnak tartá, rangon
felül kívánni tekintetni magát.
Barátom, hited még gyönge, a mint látom, mondá Regéczy kaczagva, a mint
őt a csoport eltávoztával, Gyula ámításaért dorgálá. A nagyvilágban
magunk szabunk árt magunknak, s ez attól függ: miként valánk
szerencsések árverésre eresztni személyünket, tulajdoninkat, és
körülményeinket. De az első igérőnek önmagunknak kell lenni, s minél
merészebbek vagyunk e részben, rendesen, annál fentebb kél portékánk el.
Örök maszkban járunk, s kölcsönös csalás és csalódás, rendje a világ
folyásának. Hidd el barátom Gyula, hogy itt cselekvőleg kell inkább
föllépnünk, mint szenvedőleg veszteglenünk. Tedd felsőbbségbe magadat és
ámítsd a világot; különben ez fordul felül s te léssz a csalatott.
Álfénnyel, költött érdemmel csillogni, nem lehetne sajátom soha! mondá
kedvetlenül Gyula.
Miért ne? ez érzelgés édes Gyulám, mely idővel gyógyúlni fog. A szép
csinált virág, mely dámáink kalapján pompázik, mindig több előttem, mint
a sövény aljában veszteglő ibolya. Ha van érdemed, mutogasd; ha nincs
költs, s tóld elő való gyanánt; kéztől várni, kétes is bajos is, csak
gyermeki hiedelem. Hidd el, én érdemes férfiakat ismerek, kik szeretnek
többet mutatni, mint mivel bírnak, s ha bujkálnak is érdemeikkel, igen
oly formán teszik azt, miként Virgil pásztor leánykája, mely almával
dobálja kedvesét, fűzek mögé szalad rejtőzni, de előbb általa
megpillantatni hagyja magát. S mit veszt a világ az ámulatokban? Nézzd
barátom, most neszmélyit iddogálunk, s én a zamatjáról ismerem, hogy az
atyám bánhegyi bora áll előttünk, melyet nem régen árulánk el a
fogadósnak; s mi kárunk, ha neszmélyit ittunk benne? Hit nyugtat és
boldogít.
Víg robajjal zajgott egy ifjú csapat elő, s asztalt keresett magának.
Ide Halkó! ide fecske! hangzott többfelől a szobában, s a báró megkapva
karját, erőtete egy ifjat asztalához, kiben Gyula csakhamar a pajzán
opticusra ismere.
Somlyait ide! kiálta a báró.
Engedelmével nagysádnak, mondá Halkó, hazámfiát akkor szeretem inni, ha
lelket akarok kapni, így iny-csiklandoztatóul egy kis külföldit
instálok.
Náczi, champagneit a gonosznak! kiálta ismét Regéczy. Mondd el; hol
nyaraltál fecske? örök idő, hogy nem láttalak. Így nevezék Halkót
ismerősi, minthogy járó kelő vala, megjelenése örömtavasz volt, s
egygyel több inger a vígasságra.
Tarczalyval voltam házasodni, felele Halkó, pipájával bajlódva,
tudniillik neki, nem nekem. Víg járatunk volt, s megerősödtem azon régi
óhajtásomban, hogy bár csak hazámban, hol többet adnak szivességre mint
pénzre, mindig házasulandóval utazhatnám, külföldön pedig gazdaggal. A
merre csak jártunk, mindenütt rokonsága voltam a magyarnak, öcsém uram
az öregebbnek, bátyám uram az ifjabbnak. Ebédjeink felibe borultak a
vacsorák, víg mulatozásainkat éjfelek oszlatgatták! s aztán egész nap az
az áldott semmit nem tevés! Minden háznál csak a beköszöntésnél voltunk
vendégek; egyszerre otthonivá lett úr, cseléd, fuvar. Csak gyomorral
győzné az ember! Egyszer rám is ijesztett a nyavalya, veszélyesen
voltam; de az ég azt a jó gondolatot adta belém, mindenben ellenkezőt
tenni azzal, mit az orvos rendelt s szerencsésen felgyógyultam.
A champagniai megérkezék, s Halkó megtöltvén poharát: tartsa meg az ég
hazánkban a vendég-szeretést! addig nem féltem a magyart! kiálta, s
magamat! ezt súgá utána; s víg kocczantások között kiivá mindenki a
szobában poharát.
Már ezen elköszöntésre csakugyan hazait kell vala innunk, mondá Gyula.
Nem kedves úr! az is eleven tanusága, a magyar kissé ugyan messzevitt
vendégszeretetének, hogy finom borai közt helyt ad sok külföldi lőrének
is!
Tréfa kergette a tréfát, elmés enyelgés űzte egymást, s nem volt a
kaczajnak szünete a szobában. Gyültebb lőn ez perczenként, és Halkó
száján, egészen csüggött minden szem; körülte mint tengely körül forgott
a vígság kereke.
Gyula, ki eleinte tartott, hogy azon tréfaűző komák közöl egyre akadott,
kik vendégletért, haszonért, mulattatók lenni erőködnek s emésztést
segítnek az asztaloknál elő, csakhamar megkedvellé Halkót, látván, hogy
itt természet szülte a maga boldogát. Halkót, egy középtermetű testeskés
ifjat, már a természet arra rendelte, hogy lelke legyen a társaságoknak.
Testállás, mely minden tréfákra hajlékony vala, szem és száj járásai,
arczvonások, mik minden szavával együtt beszéltek, ömlő, kész és nem
erőtetett elménczsége, híg vérmérsékletével párítva, oly tulajdonok
voltak benne, miket más kegyleső tréfaűzők nem utánozhattak. Bár mi
csekély történetecskét ada is elő, súlyt nyere az szájában, s ám
próbálta utána azt előadni más! nem vala többé zamatja és fűszere annak.
Kedvelt volt Halkó minden háznál és minden társaságban. Soknemű
ügyességei, társasági tátos-nevet szerzének neki. Különös tapintatja
volt kinézni: ki fő a háznál? kitől függ az nyilván, vagy titkon? s
ahhoz intézé főképen figyelmes kedvkeresését; így úrhoz, asszonyhoz,
gyermekekhez is, kiket legbiztosabb lépcsőknek tapasztalt, magyar házak
szivességeihez. Egyébiránt nyájassága kiterjedt mindenkire a háznál, s
hogy ne feszítse azt, figyelmes tisztelő volt ennek szokásai, sőt
gyöngeségei iránt is. Mindezek oly tulajdonok valának benne, mik őt
szerte hol megfordult, mindenütt egyszerre otthonivá tevék, s egyszerre
mintegy ház tagjává fogadtaták.
Ez kiürült engedelmével nagysádnak, hozz mást vén jambus! kiálta Halkó a
fogadósnak, kit, minthogy egyik kurtább lábára sántított, neveze így, s
a báró nevetve parancsola két palaczkot.
Szeretném víg kedvedet Halkó! mondá egy a szomszéd asztaltól.
Nem szolgálhatok vele, felelt ez; nekem véremben fekszik boldogságom,
ámbár kedvező körülményeim is segítnek. Semmim sincs, tehát min
búsulnék? s ha járok kelek, oh be könnyűszerű vagyok, szinte az
elrepülésig! Guitárom minden úti bútorom, s egy pár húr reá. Senkivel
osztozni valóm nincs, tehát szivesen fogad rokonának mindenki; s kinek
jó vér helyett jó kenyeret adott a sors, szivesen megosztja azt velem,
mert sajtul vígkedvet teszek fel mellé.
Már szürkület kezdé bágyasztni a bál-világítást, a mint ifjaink víg
mulatozásokból szétfejlének.
Másnap megérkezék Vincze. Hajadoni bátortalan szemérem foglyozá ezt, s
küzde benne nyilt eszméletével, melylyel Gyula ölelésére rohanni
óhajtott volna. Pillantati mintegy égtek Gyula felé; de nem mert
nyilatkozni, kétkedve: miként fogna fogadtatni? Gyula szintúgy
tartózkodék eleinte, minthogy könnyelműségnek tetszék neki, korán szőni
barátságot; azonban még az nap lehántá szivéről a tartózkodás kérgeit.
Vincze nem kéré, hanem egyenes nyilt szívével, melyet szüntelen száján
hordoza, ragadá magához a bizalmat. Már estére érve, úgy vala a két ifjú
együtt, mintha régóta látta volna egymást. Így képzeltelek magamnak, így
óhajtottalak, miként látlak! mondá Vincze; Gyula eszmélődött magában:
nem látta-e valaha Vinczét? oly rokonos vala lelkének, egész lénye.
Egy szobában fogunk lakni, mondá Vincze, s nyájasan rendelkeztek el
ebben. Gyula elbeszélé új barátjának mult éji mulatozását. Vincze jó víg
magyar háznak nevezé az öreg báróét; de Kálmánról hidegen szóla.
Gondolkozásunk kelet és nyugot, mondá; ő világ embere, én magamé, ő
zajlakodva vadássza, s emberektől zsarolja ki örömeit, én a természettől
nyújtandókat, saját ölébe vonulva, vágynám leélni.
Külföldi utazásuk fordult elő, s Gyula ütközve sejté, hogy Vincze nem
különös szenvedélyt mutata ez iránt. Megteszem, úgymond Vincze, csupán
atyám iránti tetszésből, de mondd meg barátom: mire való a még ember-,
világ- s hon-ismeretben tapasztalatlan ifjúnak, ezen még térebb
tengerrebocsátkozás? Érett, állapodott gondolkozás, s honunknak,
honfiainknak biztos ismerése, fognának lenni, véleményem szerint,
szükségesek, ily utazások előzményeül, hogy mintegy mérszereket
bírhatnánk, mik után szabogassuk tapasztalásinkat; különben egyedül azon
hiúság rejtőzik a külföldi utazásokban, hogy ez vagy amaz várost láttuk,
s az ángolt, olaszt a maga hazájában. Ha valamelyik fűvész, gyűjteni
indulna ki a külföldre, mi előtt honja füveit ismerné, nem nevetnők-e
ki? s nem történhetnék-e az meg, hogy oly füveket hozna gúnytárgyul
haza, miket itthon lábával tapodott. Különben is, úgy látszik, mi
magyarok könnyen tévedünk abban, hogy hazánk rovására imádjuk gyakran a
külföldet, és viszont a külföld rovására hazánkat.
Jól beszélsz Vincze barátom, kiáltá ébredezve Gyula, tudnunk kell előre:
mit hagyunk benn s mit fogunk találni künn? – Elintézék teendő
készületeiket az utazáshoz. Eltökélék, előbb megismerkedni mind
hazájokkal, mind a külfölddel, a mennyire ezt könyvek és utazók
utasításai után tehetni.
Vincze nevelőjének, egy nyílt gondolkozású, de szoba-tudósnak, ez vala
fő alapelve, a nevelésben «ha boldognak akarod nevelni a gyermeket,
legelőbb szívét, kedélyét képezd; tedd sajátjává azon biztos tapintatot,
minélfogva szíve könnyű önkénytességgel fogja fel a jót; s később képezd
támaszul mellé az eszet. A szív makacs zsarnok, s ha elromlott egyszer,
készebb mentegető ügyvédül szegődtetni az eszet, mint ennek gyönge
tanácsára hajlani. A szív, bár kétes világú lámpájával, nehezebben tér
el az igaz útról, ha egyszer erre szokott, mint az ész vakító fényű
bolygó tüze, mely szolgai hízelgéssel rendesen a szív után futos. A jóra
képzett szív, ha bukik, fölkél; de a rossz végképen sülyed, s nincs
kiképzett ész, mely ki bírja őt ragadni sülyedtéből. Szív, nem pedig ész
hajlítja az akaratot. Hány megtudja mutatni, hogy nincs kisértet, s éji
sötétben, ettől remegtében, még sem mer egyedül maradni a szobában?»
Ezen alapelvnél fogva figyelmessé tevé a nevelő Vinczét, a természet
szelid bájaira, csodás rendjére, ízlelteté vele ennek ártatlan örömeit,
úgy hivén, hogy minél közelebb áll szivünk szövetsége a természethez,
annál inkább megmarad eredeti ártatlan jóságában. Jó emberekkel hagyá őt
társalogni, s gondja vala, hogy bosszú és ingerlések ne maszlagítsák a
gyermek békes indulatját.
Szüléi csak házi nevelést óhajtván adni fioknak, könnyebb vala ennek
körzetét úgy intézni el, hogy rontás ne férhessen hozzá. Későbben a
gyermek köréből, az életből és históriából szemelt ki nemes tetteket
számára, s kifejté azokban a követésrevalót. Utoljára, midőn már szívét
elég erősnek vélé, horda elő dísztelen és aljas tetteket, kifejtvén
azokból az utálatra-méltót, hogy így ész is mívelődjék az ember- és
világ-ismeret által. A szüléknek felváltott lakásuk városokon és falun,
kívánt alkalmat nyújtának, ezen nevelési terv sikeres kivitelére.
Legveszélyesebb szirt vala e részben a nevelőre nézve az, hogy Vincze
ezen nevelés mellett, mint természet fia, korán vonakodék oly becset
adni rangnak és szerencse javainak, miként szülei ezt titkon óhajták. E
részben csaknem ellenlábuak szobája vala a nevelőjé és Vinczéjé, s a
septemvir és neje palotája. Szerénységök ugyan ezen utóbbiaknak, meg nem
engedé, hogy a rangkórságot amazok ellen pártolás alá fogják, ámbár a
septemvirné, olykori kifakadástól meg nem tartóztathatá magát;
mindazáltal ha a kis Vincze nyilt egyenességgel, bácsijának szólítá,
szintúgy a látogatóul jött kegyelmes urat, mint többeket a cselédség
közöl, a szobaasszonytól szivesebben hagyá magát megcsókoltatni, mert ez
többféle szívességgel kötötte le őt magához, mint a kegyelmes
asszonytól, minthogy ennek, úgymond, tobákos az orra – ha félre tett
pénzecskéjéből cselédeket ajándékozott, minthogy édes anyja méltatlan
volt irántok – ha a gyermek, feszes köszönésekre, vagy épen tudása
fitogatására erőtetvén a vendégek előtt, elbúva előlök vagy első
alkalom-nyiltával kiillana – ily esetekben nem vala nehéz arczaikból
szívök elégedetlenségét kiolvasni, sőt ilyenkor a nevelő sem kerülheté
ki, hogy általok komoly szóra ne vonattassék.
Én tisztviselőnek szántam a fiamat, mondá a septemvir neki, s ilyennek a
világ és állományok belső választó-falait ismernie és tisztelnie kell.
Midőn társaságos életbe léptünk, kapujában ennek, sok szép köntösét
leraktuk a jámbor természetnek.
Kegyes engedelmével nagysádnak, felele a nevelő, én ugyan a mai
világban, melyben sokaság tolul hivatalokra, épen nem látom károsnak, ha
egy két belső és külső tehetséges, elvonul is előlök. Azonban szüléinek
kívánságára, reménylem véghez vihetni azt, hogy Vincze ne irtózzék a
hivataltól, s idővel meg is felelhessen annak. Azzal, úgy vélem, nyer a
haza, ha hivatalnokai inkább terheiket tekintvén a hivataloknak,
áldozatul adni határozzák el magokat, mint puszta fényeikre pillogva,
ragyogni vágyó hiúságból esengnek azok után.
Teher és ragyogás kedves úr, toló és húzó erők a hivatalos világban,
mondá a főispán; egyik a haza illetősége, másik a tisztviselőjé. Kérem
tessék ügyelettel lenni ezen szempontra.
Megigéré ezt a nevelő, s örvendezve lelkében, hogy csak czél s nem gát
téteték iparának. Azonban új hullámok kelének ellene, miket
lecsillapítni nem álla erejében! A septemvirné, kemény, szigorú
asszonyság, kedvét lelé abban, hogy sokat igérő fiát a társaságokban
ragyogtassa, s egyszersmind korán szoktassa őt rangjához és társasági
illedékhez; s ezekben annál buzgóbb vala, minél inkább hivé, hogy
ellenmunkálatúl a nevelő elvonult szobai nevelésének, azok szükségesek.
Untalan fitogtatnia kelle az úrficskának a maga tudásait, feszes
bábmódra állnia meg a koros vendégek előtt, száz meg száz korholást és
apró fenyítést emelnie el anyjától, apró vétségeiért az udvariság,
társasági illedék, helytelen szóejtés vagy test-tartás ellen. Szintígy a
főispán mindazért, hogy erejét érezvén abban, szenvedélye vala, mind
pedig hogy tisztviselői pályára azt elkerülhetetlennek itélé, minden
iparral szónokságra kíváná képeztetni fiát, s azt korán kezdetni meg
vele, hogy a szükséges testállást, hajlást, nyelv-forgást és főkép
bátorságot, idejében megkaphassa. Nem esheték a háznál ünnepély,
ismerősök körében név- vagy születésinap, új év s a t., hogy a kis
Vinczének szónoklása ne lett volna, melynek próbáit mindig maga előtt
tartatá az úr. Ilyenkor elönté szabályokkal a gyermeket, de nem bírván
nevelői béketűréssel, gyakran zordon vala hibái iránt, s czélt vesztve,
ritkán lehete szerencséje megérni, hogy elcsüggesztett és
elbátortalanodott fia, elakadás nélkül adhatta volna szónoki
mutatványait.
Ezen nevelési tévedések, el nem látott káros befolyással valának Vincze
egész lelki sajátjára. A gyermek szívlágyságot, meleg érzést, és
hajlékonyságot kapott ugyan nevelőjétől; de szüléinek erőszakoltatásai,
bátortalanná és bizodalmatlanná tették őt önerejéhez; emberek közt
bizonyos vak-szemérem tartá őt magába vonulva, s rendszerint idő,
ismerkedés és átmelegülés kellének ahhoz, hogy valódi alakjába tűnjék
elő; a midőn is közlő, szives, meleg, sőt forró s mindenkép
szeretetreméltó lőn.
A nevelő, nyilván növendékjénél, korával együtt mind szív mind fő, ügyes
tapintattal tudá egybeolvasztani a szülék kilátását, saját nevelési
elveivel. Kifejté a gyermek szivében a fiúi tiszteletet, a haza
szeretetét, fejében pedig azon kötelességeket, mikkel ezek iránt
tartozunk; s szépnek, nemesnek festegeté neki azon elhatározásunkat,
minélfogva ezek javáért, nyugalmáért, áldozatokra is készek vagyunk. A
gyermek hajlékony szíve, sajátjává tevé ezen nyájas képletet.