Egy kis hallgatása után: kedves úr! így felele, szokott dolog
ifjainknál, sokat róni bakütések rovására. Viszketegből: emlegettetni
valamiről, s víg zaj közt emlegethetni valamit, mi nem mindennapi
bohóság, sok becsületes jámboron keresztül jártak ők már. Nekem nem
barátom a viszálkodás; éltem hanyatlik s ezen szegény leánykára, nem
örömest hagynék rosszakarókat. Azonban a szív akaratosabb mint a fő.
Asszonyainkért megteszem azt, hogy megfizetvén Bélteky úr kecskeimet,
elállok peremtől, s nem leszek idegen szomszédi szívességektől is
iránta, ha viszont ő is megkímél bosszontásaival. Ez fegyver-nyugvásra
elég, s tudja ön, hogy a békét rendesen fegyver-nyugvás előzi meg. Ezzel
tölt poharát felvéve Valkay: éljen tens Béltekyné asszony, az áldott
lélek! kiálta.
Férjével együtt kedves úr! esdekle Leguli s Kriska hozzászökék segítni
őt atyjánál kéz-csókolásival.
Nem uram, mondá Valkay határozottan, s letevé poharát. Az évekig
táplálgatott haragtartás, nem köntös, hogy tetszésünk szerint leöltsük;
sebzett szíveknek idő kell a hegedésre. Előbb tudni akarom: nem a kisebb
sorsút gázolta-e szomszédom? mert a dölyf sértése uram, mérges nyílnak
sebe, mely nem gyógyul soha.
Leguli megelégedvén kivívott állásával, nem töré tovább Valkayt, nehogy
visszaveszítse ezt is; s összekocczantván poharát kegy-asszonyáért,
csakhamar újat köszönte el a házi urra és kisasszonyra, s tovább mene
követségében. Halk szemességgel lépe fel Matyi kivánságaival, kihagyva
mindazáltal a diófákat, s eleikbe bocsátva, az általa megajánlott
kecske-váltást. Az üszők szívet nyitának Valkaynál, s még inkább
Kriskánál, ki azonnal tehenei sorába számolá azokat, s Leguli reményadó
mosolygást sejte terülni az öreg arczára.
Installatiót illető kívánságait Bélteky úrnak, így szóla, teljesítem a
mennyiben lehet, főispánunkért is, kivel egyszer-másszor kedvező alkuim
valának. Gyurim mehet, de vigyázást ajánlok reá, nehogy palaczkhoz
férjen. A fakó nem enyém többé; azonban Bélteky urat jó lovasnak
ismerem, s reménylem, nem tesz hibát benne, ha az installatio
ünnepélyére átengedem.
Leguli nyájas köszönést monda a nyájas válaszért, s búcsuzóul ismét
kezet csókolván Kriskánál, haza tére, kedvező véleményt hagyva maga
felől a Valkay-háznál.
S mi tilt el engemet attól, így szóla magában, Valkay kapuját elhagyván
Leguli, hogy mindezek, miket most láttam, szolgálván a szerencse,
sajátimmá legyenek? A természet, mely egyfelől mostohácska vala Kriska
iránt, nem volt-e édes anyja másfelől? s nem adott-e nekem elég erős
kedélyt, tűrhetnem e mostohaságot s becsülnöm az édes anya ajándékait?
Ily elmélkedés közt megért nála a szándék; mert minél erősebben óhajtjuk
a czélt, annál inkább elgyengülnek fontolásunk előtt a kivitel
akadályai.
Matyi habozás közt várta Legulit, s követsége alatt nyugtalanul járt
folyosóján fel s alá. Én csak attól félek, szóla Mari hozzá, nem sejtve
Leguli simulását, hogy Leguli a maga tüzes okváltásaival mindent el fog
rontani.
Attól ne tarts, felele Matyi, a kígyó sem tud görbedésekhez jobban, mint
ő. Én a nyers, nyakas szomszédtól tartok.
Így minél nagyobb vala mindkettejök aggodalma a követség sikere iránt,
annál kedvesebben lepé meg őket Leguli, nem várt válasz-hozásával.
Matyit zajos örömbe hozá azon gondolat, hogy most már illően jelenhet
meg az installatión; Marit pedig azon remény melegíté, melyet Matyi csak
mellékesen érze, hogy az áldott béke nem sokára beszálland a szomszédság
közé, s lelke előre annak jótékony gyümölcsein legelgete. Falun,
úgymond, hol nehány házra szorul össze az élet, egyik fő balzsama a
társalgási öröm, sajnos részünkre, azok közöl csak egynek is elvesztése.
Én részemről szívesen lemondok, a kártékony árnyú diófák elleni
torzsonyomról.
Örökre ne Mari, kiáltá Matyi, hiszen csak nem él örökké az öreg sas.
Úgy van nagysád, mondá Leguli, s a lyányka bizony áldott lélek, kivel
megférni nem leend nehéz. A gondolatot önmagában kissé tovább is
terjesztgeté Leguli.
Másnap eszközlésbe vétettek a követségi határozatok. Leguli
általkövette, s nyájaskodással mutatta be Kriskának a szép üszőket, s
cserében Gyuri átvezeté a tánczos fakót. Amaz próbáit tartá a bandával,
emezen próba-lovaglást tőn Matyi.
Harmadnapra, indult Matyi az istallatióra. Kötőféken ment a nyerges
mellett fakója, s ez már az úton megállítá az utast, s tánczára voná
szemét. Hátul a nap-égette banda jött, pihenve a szabad mezőségen, de
zúgatva szerszámait a falukon keresztül, s Matyinak szív-élemény vala,
látni a mindenfelől kicsődülő népet. A zaj és csengés még nagyobb lőn a
megszállásokon; mindegyikén növekedék az úti sereg, s egyik bohóság a
másikát űzé. Matyi elemében volt, s legbohóbb, ha idegen ajkú falun
kelle átmennie: hadd lássák, úgymond, miként utazik a víg magyar!
Vendégfogadókban, melyekben megszállt, míg evett ivott, mindig szidta az
idegen nemzetű fogadóst, s íztelen drága vendéglését; de azért híven
megfizetett, örvendve magában, hogy őt sors és magyar ég jósága oly
módba tevék, melyben silányságokért is nagylelkű lehet. Helyre érve első
gondja vala Matyinak, aranyos kardját, mely régóta használatlanul függe
a falon, tisztíttatni adni, s mást kölcsönözni a gyakorlatokra. Ezekbe
csakhamar betanult a kis sereg, sajátja lévén nemzetének a katonai
hajlam, s Matyi deli fakójával, kitünő termetével, egy volt a legjelesb
szárny-legények közöl, kik valaha banderiális szolgálatot tettek a
hazában. Leguli, hű árnyéka kegyurának, szintúgy kijára gyönyörködni
benne a gyakorlatokra, s így jogot szerze magának, szintoly jó
étvágygyal ülni a banderiális vezér vendégléseihez, mint Matyi a maga
vitéz-társaival.
Elérkezék az ünnepélyes bemenet fényes napja. Követségek küldettek a
főispán eleibe, s urak, cselédek, lovak és szavak pompáztak mindenfelé.
A megye-széki város határánál diadalkapú emelkedett, annál állott ki a
banderium tisztelkedni, onnan bekisérendő a megye főkormányzóját.
Azonban kevésben mult, hogy Matyit kudarcz nem éré. A fegyvermíves, most
munkája megtolultában, elkésék Matyi kardja tisztításával, s ennek
legénye kénytelen vala utánnyargalni azzal, s félúton cserélni fel a
kölcsönzöttel.
Rendben állott a sereg, tárogató jelenté érkeztét a főispánnak, s a
vezér kardrántást kiálta. Kardot ránt minden vitéz, s ugyanarra erőködik
Matyi is, de a rozsda-fogott penge akaratoskodik, s azt szabadra
kisegítni Matyinak nincsen erejében. A hintók már robognak elő, hő veri
Matyi homlokát s kínos zavarában legényét szólítja segélyre. Ez vetett
lábbal ragadván meg a kard hüvelyét, izmos Matyi kirántja ugyan végre
átkos fegyverét, de oly szerencsétlenül, hogy még a burkus-háborúi
felkelésből élesen maradt kardvas, a fakó balfülét az erőszakos
rántásban lerepíti fejéről. Szökik fakó véres füllel, és Matyi szorult
kebellel, részint magába fojtott átkozódással, részint egy pár
szóba-szalasztottal is a fegyvermíves ellen, végezte szárnylegényi szép
tisztét.
A város kapujában új követség fogadá a főispánt, a szék házánál második
s a terem ajtajánál harmadik. Mozsarak durrogtak, nép zajgott és
ordítozott, s minden szem, szív, tárva állott a nap ünnepélye örömének.
A terembe érve, miután a betolakodó sokaság zajja s kard-csörgések
csillapultak, elkezdődtek a meg- és visszaköszöntések.
Kegy-kedvkeresések és kölcsönös hízelgések pompáztak büszke szavakban, s
kivált a főispán kitündökölteté jártas szónokságát. Itten Matyi csak az
éljen! kiáltásokban vőn ugyan részt; de példányt szemele ki magának
titkon, mely után a lakománál elmondandó leend köszöntését, melyet
Leguli esztergályozott számára, s ő már rég elméjében tartott.
Elvégeztetvén a szónoklatok, zaj, vélekedések, jóslatok, gáncsok és
javallások közt, kioszlott a sokaság az udvarra, hol sátorok alatt
hosszú táblák áltak terítve, a Karok és Rendek megvendégelésére.
Helyet foglalt mindenki, s Matyi Káraynak szomszédságában, épen
átellenében Szögváry sógorának, foga széket. Nem vala ugyan megelégedett
helyével, mert tartott sógora szokott szeszélyeitől; de már gazdája volt
minden széknek s maradnia kelle. Hajladoztak az asztalok, fény, pompa, s
válogatott ételek, italok súlyai alatt; mely utóbbiakban csaknem az egy
kenyér és víz valának hazaiak. A magyar Matyi sokat eleresztett közülök;
azonban a pezsgő champagniai bornak szívesen megadván az indigenatust,
korán kezde azzal barátkozni, s Leguli, harmadik szomszédja, csaknem már
későn intézé hozzá titkos intését, hogy nyelve forgandóságát ne
veszélyeztesse.
Szögváry, hevülvén gyomor és fő, csakhamar tárgyaul fogá Matyit
csintalankodásának. Sógor! így szóla által hozzá, ma csakugyan te voltál
a nap hőse, mert csak te ontottál vért. Én részemről számadásra vonnám
azon sziléziai fegyvermívest: miként merészlette egy magyar levente
kardjánál számba sem venni a pengét?
Kaczaj támadt ezen szókra s azonnal akadtak, kik közbeszólt tréfákkal
folytatandónak óhajták, emésztési segélyül, a megkezdett ingerkedést.
Leguli kifakadástól tartván: örüljünk, úgymond, hogy a hosszas béke,
melylyel az ég hazánkat megáldotta, rozsdásnak hagyta fegyvereinket, s a
magyart elszoktatá a kardrántástól! Mely szavak alkalmat adván, poharak
üríttettek a béke-adó magyar királyért s nyugalom-szünetet szerzének a
lángoló Matyinak. Az alatt megzendült a hanga, s Matyi már előbb
kinyervén a főispántól bandájának az engedelmet, felváltva játszattak
emez által nemzeti dalok, a vidékben fekvő ezred bandája által pedig
operai darabok. Matyi engesztelődött, mert a nemzeti előszeretet,
bandájának adta az elsőséget, s a számos áldozatokat ez zúgatta. Most
érettnek gondolá Matyi magát és időt arra, hogy köszöntését megtegye.
Felálla tehát teli pohárral kezében s csendet kére és nyere szavainak.
Nem épen könnyű, néha akadozó, néha megszaladó nyelvvel, ejté ugyan
azokat; de még is egész befejezésig tűrhetően haladva. Engedje meg
méltóságos főispán úr, így rekeszté be sújtásos szónoklatát, hogy én,
mint ugyan csekély része ezen nemes megyének, de méltóságod érdemeinek
buzgó tisztelője, több számos tisztelői sorában ezt kiálthassam: a
magyarok istene éltesse méltóságodat _stentori_ időkre!
A szokatlan szónokságra szájt tátott vendégség hasító kaczajjal kiáltá
ezen befejezésre «éljenét» s a Matyi bandája, mely tövében álla az
asztalnak, éber figyelemmel ügyelvén urára, oly mohón zúdítá meg tussát,
hogy Gyuri, ki már ködöske vala, a tüzesen neki rántott vonóval, néhány
asszú-boros poharat zúdíta le egyszersmind, miket az inas a szoros
közökön, töltve tányéron hordoza a vendégek között. Új zaj, új kaczaj
harsogott erre a teremben, melynek végzetével: ez már igazi nestori
kaczagás vala! kiálta Szögváry lihegve, s a hahota új élelemmel hangzék.
Matyi csak most eszmélt szó-hibájára, s hozzájárulván Gyuri ügyetlensége
és sógorának gúnya is, egyszerre lángba csapott s közel volt immár a
kifakadáshoz, a midőn szomszédja, a mérsékes Káray, megszorítván kezét:
Tens uram, így szólt, gúny ellen legsimább pajzs a nemügyelés, s
legelőbb szünnek meg rovásunkra kaczagni, ha együtt kaczagunk mi is.
Matyi jónak látá elfogadni a tanácsot s az elfogultlant erőteté
viseletében. Leguli azzal mentegeté nyelv-botlását, miként Stentorról
meg nem írták ugyan a történet-írók, hogy meddig élt? de erős szava
lévén egykor, az erős hang pedig csak erős mellből jöhetvén, minthogy a
mell legnemesebb részeit zárja az emberi testnek, és így az erős mell
jelensége, sőt szükséges föltétele a hosszú életnek: szükségesképen
következik, hogy Stentornak, hacsak baleset nem érte, soká kellett
élnie, s így a Nestor- és Stentor-nevek, mint alkalmasint
egyjelentésüek, bízvást fölcseréltethettek egymással. A mentség, új
kaczagás közt elfogadtaték, s Matyi együtt kaczaga, bátor belül
hámorként lángola, és Szögváry elleni idegenkedése, most csaknem
gyűlölségig mérgesedék keblében. Azonban a főispán poharat fogott,
keresett szavakkal, de egyszersmind nyájas szívességgel fogadta s
köszönte Matyi jókívánását, s magát a Karoknak és Rendeknek ajánlva,
ivott egészségökért, barátságokért. Ismét zengett az «éljen», mely az
enyhült Matyit a további gúny elől elvonta, s a vendégség felosztott.
Matyinak nem oly víg vala haza- mint odautazása. Tapasztalá azt, mi
gyakran megszokott esni a világi életben, hogy onnan, hová mint
öröm-forrásra sietünk, gyakorta bút viszünk haza magunknak. Magyar
leventai és publicistai kedvelt pályáin érék őt kudarczok, s azokat oly
ember segíté szem elibe, kit rokonság köte hozzá, s oly úr előtt, kinél
maga iránt kedvező figyelmet vágyott gerjesztni. Borús és néma
kedvetlenségben ült szekerében, nem mert azon oldalra tekintni, melyen a
csonka fülű fakó ment, s a faluknál ismét reá kezdő bandájának,
szitok-dörögve parancsolt hallgatást. De kivált Szögváry iránti bosszús
érzelmei tépdelték keblét. Nincs fájdalmasabb és nehezebb gyógyúlású
seb, mint a melyet az üte rajtunk, ki köz nevetség tárgyaul használa
bennünket; az összezúzott önérzelem ekkor, hű emlékeztetéssel kínoz
untalan.
Leguli sejté: mi borong Matyiban? s ő a víg lakozások barátja, nem
tűrheté kegyurának ily kedvhunyását. A ravasz jól tudá hogy
baklövéseinkben, egy másikra kell lőnünk azon nyilat, mely keblünkben
szégyen mérgébe mártva dúl, s azonnal könnyebben békülünk önmagunkkal.
Szögváry, Matyi barátom, így szóla Leguli, nem a legszebb atyafiságot
bizonyítá irántad. Egy nyelvbotlásból oly szégyen-követ fúni fel! De ne
bánd barátom, ellene folyó pörödben meg van már fölperességed itélet
által állapítva, azt nyomni fogom, hogy eszén kívül simul majd a
kereszthez! Eddig is befejeztem volna azt; de hitvesedtől nem tehetém.
Ezen utóbbi szó, melyet Leguli részint önmentségül, részint némi
bosszú-vétből Mari idegenségeért ejte, homályos keserűséget támasztottak
Matyi keblében. Oly formán tetszék neki, mintha neje, mintegy
szövetkezésben állna ellene testvérével, és sajnosan szívelé, hogy
érzékeny sérelmeiben, saját házában és családjában, még csak részvétet
sem remélhette.
Kötött ember a házas! sóhajta Matyi s elforgatott érzelmekkel ére haza.
Szokása ellen egyenesen maga, nem Mari szobájába mene. Egy jó testtel
indult s eleven szemű, friss forgású lyánka, hozta könnyebb úti bútorát
utána, s nyájasan üdvözlette őt. A mi Lénink, ki iránt írtunk volt,
nevezé Leguli, ajánlom őt kegyeidbe. Matyi futólag meghajtá magát, s az
asszonyról tudakozódék.
Gyöngélkedik, felele Léni, hol fenn van, hol fekszik. Mari bevánszorga
bádgyattan férje szobájába: meg nem látogatnád a beteget, édes Matyim,
szóla gyönge szemrehányással, s bágyadt üdvezlő csókot nyomván férje
arczára. Hol jártál?
Ne kérdezd, felele Matyi nyers hangon; János bátyád, mint szokása, újra
sógorára vicsorg.
A szelid asszony nem nyomozá a dolgot, mert úgy taníttatott egykor
anyjától, hogy férfiak tetteibe, titkaiba hatni akarni, szegény nőhöz
nem illő; de testvéri s egyszersmind közbenjárói tisztének tartá, egy
pár szót ejtni bátyja mentségére. Előadá kérlelő hangon, hogy János
ugyan szívesen kaczag s nem ritkán mások rovására, de inkább könnyű
vérmérsékletből, mint szív hibájából teszi ezt. Lám pörödben is, mondá,
nem ő nyújta-e előbb békekart neked? Valld meg édes Matyim, hogy ha ő
hibázott is, de te valál előbb szeretetlen iránta!
Tüzes – majd mit mondok, kiálta Matyi; no csak a kellett még, hogy én
legyek a hibás! Egy szót se asszony többé!
Mari zúzottan tére szobájába vissza. Matyi nem vala ugyan a
legkedvkeresőbb, a legfinomabb bánású férj, annyival is inkább, hogy
valódi szerelmes sem vala Mariba soha; de durva sem volt hozzá, sőt
szelid erkölcse, nyílt esze iránt, bizonyos nemét érzette magában a
tiszteletnek mindig, mely főkép jelenlétében, darabos szokásaiból is
sokat letördelt. Engedni ugyan ritkán tudott, de sértés nélkül tagadott
meg valamit, s fejeskedése melynek Mari korán aláadá magát, nem találván
ellenzésre, kifakadó nem vala soha. Nem épen szokatlan példa volt az is,
hogy neje szelid tanácsát, jó órában elfogadja. Így, ha nem kéj-adó volt
is házas életök, de visszás sem vala az, s nyugalmas összeszokásban
folyt le nap nap után nálok. Ugyan azért szivet járt Marinál, férjének
ezen első durvasága. Női tisztjeit szenteknek tartá mindig, s a házas
élet csendjét legőrzendőbb kincsnek, s most ennek szárnyra-költét
remegé. Hevült képzete s gyöngélkedő in-rendszere, nagyításokkal kínzák
szegényt, s álmatlan nyugtalanságban tölt el éje.
Azonban eszébe ötlék jó anyjának egykori mondása: ha csak egyik fél is
igazán akarja fenntartani a házas élet csendjét, ritkán bomolhatik az
végképen fel. Legyen ez áldozatra kész, s a béke fejér galambja nem
reppenhet le a házról. Eltökélé magában, nem vegyülni a férfiak bajába s
Matyit kedv-előzésekkel kötni le. Beszólítá Lénit, s körülményesen
utasítá őt: mit kedvel férje, háztartásban, ételben, italban? s mi van
ínye ellen?
Legulinak is a maga részéről, gond fúrta fejét, szívét. Számolásán
gonosz átvonás vala a fakó fülvesztése. Mi kár-pótlékot kapjon Valkay? s
mi módon tartassék meg nyíló engesztelődésben? ezek valának azon
feladatok, miknek megfejtésein tanakodott. Kinézteivel meg nem férhetett
az, hogy a két ház továbbra is vont lábon álljon egymás ellenében;
sietett tehát a dolgot szóba hozni Matyinál.
Válasszon lovaim közöl a fakó helyébe! vala ennek válasza, s ha ezzel
meg nem elégednék az öreg, igérj pótlást a mint jő: tudod: a fillérkedés
nem volt sajátom soha.
Legelőbb is tehát Leguli javaslatából, Gyurinak gazdag borra-való
adaték, nehogy otthoni elbeszéléseiben, rosszakaratot is tóldjon az
igazság mellé.
Mari, lassadán nyugosztalódván lelke, arczczal is nyugodttal, bár
halaványnyal jelent meg az ebédnél. Matyi komoly vala ugyan és
elégedetlen, de Mari kedvkereső nyájassága s Léni jelenléte, apródonként
annyira nyerék őt, hogy az asztal beszélgetéseibe vegyülve, szokott
kedvére nyiladozék vissza. Meg van bennünk az a hiúság, hogy új vendég s
főkép leendő háztag előtt, nem örömest óhajtnánk legelőbb is kedvetlen
színben tünni elő, s balvéleményt támasztni benne magunk iránt. Matyi,
bár szíve nem teljesen emészté még meg neje iránti kesernyét, előbb
erőtetésből, majd önkényt közlő és víg lőn; azonban azzal magyar
férfiúságának tartozni vélé magát, hogy Marinak csak futólag s nem egész
megadó figyelemmel felelgessen, s tréfáit inkább Legulihoz, vagy az
eleven kedélyű Lénihez intézgesse.
Már fölkelének s Mari, szobájába készüle vissza, a mint lovas érkezék
levéllel, mely domború méhében látszólag valamit zára.
Mi lehet abban? tünődék Matyi, s kezdé bontani a levelet.
Bizonyosan lyányod küldi az igért zacskót, kiáltá váró örömmel Mari, s
közelebb álla a bontóhoz.
Matyi lepattantá a pecsétet, s a levélből – egy szőrös fül-darab hulla
ki! A papiron ily szavak álltak:
Édes sógorom!
Örülök, hogy neked, fakód boldogult fülével kedveskedhetem. Azon esetre
is, ha fakód igaz sajátját el nem fogadná többé, tudom kedves leend
előtted, vitézségednek ezen örök becsű ereklyéje.
szerető sógorod,
_Szögváry János._
Dühös vala Matyinak első felindulása, színek kergetőztek arczain,
szitkok, átkok omlottak ajkain, mikbe foglalva volt még ártatlan Marija
is. Mari kulcsolt kezekkel tört kérlelni férjét; nem merte ugyan
mentegetni az előtte ismeretlen dolgot, de azt, miként neki valóban
tetszék, tréfának keresztelé, milyet János bátyja, vastagon ugyan, de
sértés minden ingere nélkül szokott alkalmazni.
Rokkához asszony! rivalkodék Matyi; előbb gyermekeid ellen munkáltál,
midőn a pört minden módon ellenzetted, most a magyar nő, gyönyörű
hadával, férje ellen szövetkezik. Zajosan rendelé vasra tétetni a
levél-hozó legényt, zajosan parancsola nyergeltetni. Pisztolyra vele!
kiáltá szelet fúva, s a szegény Mari közel vala az összerogyáshoz.
Leguli, kinek minden esetre nem vala tervében, messze eresztni a dolgot,
erősen hivé ugyan, hogy Matyi első lobbanása csak szalma-tűz s magában
elhamvad; mindazáltal szokott fogása lévén, minden lengő szelecskét
önvitorlájára használni, az alatt míg Matyi lármás rendeléseit tevé,
nyugasztalni kezdé Marit, s hogy magát nála is érdembe helyezze, magára
vállalá Matyi kiengesztelését, ebbeli iparkodásának épen nem kétkedvén
foganatjában. Mari köszönve fogadá el az ajánlást, s szívesen esdekle a
csalfának.
Leguli külön fogá Matyit: barátom, mit határoztál? kérdé. – Pisztolyra a
gazzal! felele ez, a magyar nem hagy maga orra alatt piszkálni.
De a magyar szál-kardra szokta kihívni egymást.
Tán véled, hogy ettől is félek? felpattana Matyi.
Nem barátom, nincs kétségem, hogy helyén áll szived, ámbár Szögváryval,
ki már nem egy-kettővel haraptatott a fűbe, megvívni nem tréfa dolog. De
mondd meg nekem: nyerj bár, vagy veszíts, mi leend a következés? Hírbe
akarsz-e jőni az egész megyében? s magadra élesítni a fül-gúnyt? Földi
salakjához ragadt gyöngéje az az emberi nemnek, hogy gyakran, egymás
rovásán is épülni vágyik, egymás kedvetlenségében is örömet halász.
Temetésekre, baleseményekre, üres szívvel tódulunk sokszor, miként
néző-színbe, és saját külön viszonyainkra számolgatunk azokon.
Installátiói baleseményeid, miket eltemetve óhajtnál, még inkább életben
maradnak, ha azokat neheztelésiddel ápolod, s minden víg társaságokban,
mikben megjelenendesz, jelszavak leendnek azok kedv- s kaczajélesztő
gúnyokra, minthogy sikeretlen bosszúiddal magad adsz fűszert azoknak. Én
azt tanácslom barátom, vedd a dolgot annak, a minek árúltatik, tréfának,
bárha annak faragatlan is; köszönd meg kaczagva a küldött fület, a
pörben pedig bosszuld meg magadat, hol azt illően teheted.
Matyi, hogy ne láttassék magát könnyen megadni, tőn még egy pár könnyű
czáfolású ellenvetést; de végre reáálla Leguli tanácsára, örvendve
titkon magában, hogy vitéz szíve, mely, tagadni nem lehet, kissé
dobogott a megvívásra, ily tisztességes palást alá búvhatott.
Megvendéglé tehát a vasra kárhoztatott legényt, s enyelgve izene tőle
köszönést Szögvárynak, a küldött ajándékért.
A szegény Mari, elvonulni látván a fergeteget, örvendő szivességgel
hálálkodék Legulinak, egyedül kinek tulajdonítá a kedvező fordulatot; s
miként rendesen vidámabb lélekkel szoktunk lenni, szerencsésen átvívott
baleseményeink után, mint mi előtt azok értek bennünket: ő is vidám
eszmélettel rendelgetett holmit közeledő lebetegedéséhez, intézgeté a
háznak az alatti szükségeit, mikben őt a gyors Léni buzgón segítette.
*
Léni, mintegy huszonötéves, izmos, kissé testes termetű, vidám kedélyű
és járású személy. Arczvonási nem érdeklők ugyan, de a pár nagy fekete
szem, nyájasan közli elevenségét azokkal. Serény s úgynevezett tüzes
gazdasszony, de ritka önfejűséggel párítva. Minden maga kívánt lenni
mindenben, egyedűl rendelgetni, s alszerepet játszani a háznál nem esék
kényére. Lármásan szokott végzeni mindent, s örök perben állani a
cselédséggel. A gazdaasszonyság minden ágához értett, háztartásbani
ügyessége hasonlíthatlan volt; de ezekre kevély is vala, s megkíváná,
hogy ház lelkének ismertessék, s a határtalan önkény, bizalom és szabad
kéz munkásságától el ne szoríttassék. Ellenkező esetben, hajló
kárörömre, sőt apróbb bosszúkra is. Különös ügyessége vala, magát
elkerülhetlenné tenni azoknál, kikhez őt haszon vagy más kinézés csatlá,
s terveiben munkás, állhatatos, kivitelre termett és merő. Egyébiránt
vak-buzgó és babonás, ki gyakori szokatlan óhajtásai számára, szívesen
idézgete szokatlan főbb erőket is elő. Ily tulajdonokkal, nem fogott
volna Léninek nehéz feladat lenni: kérőt nyerhetni: de nagyra-látása,
szerfeletti önbecscsel hízelgvén képzeletének, csak rang után esenge, s
Léni erősen hívé, hogy a neki szánt még nem jöve el, de nem fog
elmaradni.