öntetett egy versezet, melylyel legelőbb is Matyi vala megelégedve,
Leguli kevésbé, a kasznár pedig, bár legtöbb része vala benne, épen nem.
Kell valaminek lenni a verselésben, mondá fejcsóválva ez utóbbi, mi nem
egészen foglaltatik a fiscalis úr theoriájában.
Az, felele kaczagva Leguli, hogy álló földöni járáshoz szokott lábunk,
nem híg légbeni lebegéshez. Kierőtetni magát világból, életből,
önmagából, sőt még szokott nyelvéből is – nem mindenkinek dolga.
Azért ne is mindenki fogjon belé! mondá a kasznár.
Miért ne? szóla Leguli, czélunk nem levegői pára. Épen nem poétai név
az, mely tollat fogat velünk. Sokszor nem árt öneszméletünk ellenére is,
együtt bohóskodnunk másokkal, s titkos örömet éreznünk biztos
józanságunkból. Vannak tudományok és ügyességek, miket, miként
bojtorjánt leráznék magamról, ha reám ragadnának is. Ilyek nekem a
költészet, és szép mesterségek gyermekeskedései. Száraz nyári
villámlások ezek, hasznos eső nélkül. Így vagyok a játékszínnel is.
Mosolygom magamban a hosszú monológokat – mert melyik ki nem őrűlésre
hajló, fog magában beszélni? – kaczagom az operákban, az énekelve
haragvókat, dühösködőket, sőt énekelve küzdőket, kínnal,
kétségbeeséssel, és halállal. Sokszor ezek az én jó embereim, a
színészek, kiket személyesen ismerek, s kikről tudom: miként vágynak
élni, s kényelmesebben élni mint mások, úgy játszanak az élettel, mint
gyermek a maga labdájával; majd felspékelik egymást, miként húros
rigókat, majd nyakra-főre veszik egymást férjül, nőül, hogy szinte
megtéved az ember bennök és a valódi életben. De azért ha városban
vagyok, el nem mulasztom megjelenni a szinházban, s legelni másoknak
sovány lelki élelmökön; mert úgy gondolkozom, hogy önkedvtelésünk örök
űzése, s eltolása mindennek, mit tulajdonunká nem tehetünk, igen
egyoldalúakká tesz bennünket, s végre haszonvehetlenekké a
társaságokban.
Déltájban, két lovas könnyű szekeren, vendég hajtatott fel az udvarba.
Még messze jöttében, hasztalan találgatták azt Matyi és Leguli, míg nem
Mari gyermeki örömmel sejté, Káray volt tanítóját a vendégben. Ő volt, s
Mari öröm-feledkezésében ajkához ragadá kezét, miként kis leányka
korában tevé vala, atyja és háza barátjának; s most annál szívesebben,
hogy inkább érzé: mit köszönhete neki. Csillogó szemekkel vezeté be a
férfiaknak, s nem ügyelve önállapotára, futosott szobát készíteni kedves
vendégének, s belé hordatni holmiját.
Káray egy középtermetű, sovány de ép inszálas testű férfiú, jól behaladt
immár estjébe életének. Azonban lelkes szeme, mely tiszteletet és
bizalmat parancsolt, s nyert egyszerre, és eleven pirú arczai, az idegen
szem előtt sokat levontak korából. Egykor nevelője vala ő egy fiatal
mágnásnak, kivel végezvén a pályát, kötött kis tőkepénzén, egy nemesi
jószágocskát vőn zálogba, s most függetlenségben élé napjait. Üres
óráiban válogatott ízlésű könyveket olvasott, miket vagy kölcsönzött,
vagy tehetségéhez képest meghozatott, s így tört el nem maradni az idő
szellemétől, és míveltség haladásaitól.
Káray azon nemű tudósok közöl való volt, kiket polyhistoroknak nevezünk.
Lelkének szomja igazság és tudományok után, általában felfoga mindent,
mi ember boldogításra-szolgál; nyájas emberszeretete pedig, hol csak
teheté, gyakorlatba hozá azt. Így nem vala neki sokáig kiválasztott
pályája, mígnem körülményei őt a nevelőire vonák. Kötelességből előbb,
majd kedvtelésből, egészen új elhatároztatásának szentelé magát.
Szorgalom, olvasás, saját nyomozásai és tapasztalásai, széles
isméreteket, mély behatásokat szerzettek neki, ezen kimeríthetetlen
pálya körében. Minél tovább haladt elméje, tudása, minél inkább
terjedtek tapasztalásai, az életben gyakoroltatni szokott nevelések
körül, minél inkább gyarapította e részben ember-ismeretét; annál inkább
meggyőződék a nevelés nagy fontosságáról, annál inkább hivé, hogy
egyedül ez adhatja meg az ember érdemét, boldogságát. Innen erős
kötelező, sőt szorító törvényeket óhajtott a rosszul nevelő szülékre
nézve. Én, így szóla, minden megyében, az árva-széknél, egy-egy nevelői
őrt rendeltetnék, kinek tiszte fogna lenni: helyenként és családonként
felügyelni, miként neveltetik az ifjúság? Rajta kívül a lelki atyákat,
és közel-rokonokat vonnám ezen ügyeleti kötelességre, szabadnak hagyván
mindenkinek a feljelenthetést. Mostani langyos köz ügyeleteink mellett,
mennyi rossz nevelés nem kerüli el a közönség figyelmét! Ha meggondolom
azt, miként veszi a nevelés bordára éltünk szövedéke fonalát, hogy a
nevelés egész ivadékokrai magvetés, hogy a rossz nevelő, miként várat a
mínázó, polgári állományok boldogságait ássa alá, hogy a jó nevelés több
gonosznak veszi elejét a polgári társaságokban, mint annak legkeményebb
törvényei is; s ezeknél annyival becsesb, mennyivel üdvesebb menekedni a
nyavalyától, mint abból kétes orvos szerek által gyógyíttatni –
lehetetlen azon közügyeleti langyosságon nem csodálkoznom, mely
általában a szüléknek szabad kezet enged abban, hogy gyermekeik jövendő
sorsát, kényök szerint határozgathassák el előre, jó vagy átkos
növeléseikkel; s egyedül kényöktől függjön, áldást, vagy átkot hinteni
el egész ivadékok sorain!
Ily gondolkozással, Káray ember-baráti lelke nem nyughatott, s
tapasztalva szét e hazában a sok hiányos növelést, mely gyakran nem vala
egyéb test-növesztésnél, korosabbá-tételnél, s melyet részint józan
alapokkali ismeretlenség, részint ügyetlenség és csekély figyelem a
növelés fontos voltára, okoztak: nem késett mintegy apostolául szentelni
fel magát a növelésnek. Két lovat tartott, csak azért, hogy szét járjon
rajtok a hazában, tanácsot oktatást, irányt adni a növelés ügyében,
korán inteni a gondatlan szüléket, szép ügye érzetében és hevében, nem
ritkán dorgálni is az átalkodottakat. Szoros bírálója volt ugyan ő e
részben minden hibának, melyet kifürkészhete; de világi forgottsága és
sima ember-bánása, ritkán hagyák eltévesztnie azon útat és modort, mely
czélhoz vezethete. Tanácsait rendszerint nyájas részvétbe tudá
burkóztatni, mely a tanácslottól a csekélyebbség keserű érzetét
elkiméllette; néha mellékesen hinté el tanúságait, mint
gondolat-szikrákat, s ezeknek használását, az illetők elfogadhatóságára
és erejére bízá. Az egy nevelésen kívül, miben véteknek tartá a
hallgatást, az emberi bohóságokat hagyta azoknak lenni, s megfért
mellettök; gyöngeségeknek pedig inkább baráti munkás orvosa, mint
itélgető hideg bírája vala. Így Káray rettegett és óhajtott vendég vala,
miként a körülmények hozták magokkal; de mindenfelé a merre fordult,
hasznos férfiú, kinek áldás kelt nyomai után.
Matyinak nem egész embere vala Káray; mert bár miként érzé is ez a maga
közlése mesterségét a társaságokban, bár miként tudott is lehajlani
kinek kinek fogalmához és egyediségéhez, nem lehete Matyinak az ő
közelében nem érzenie, a tudományos világbani járatlanságát, s titkon
nyomasztó vala neki amannak lelki felsőbbsége. Ehhez járula az is, hogy
Káraynak mint nyílt világ-polgárnak terjedettebb vala önzési köre; szíve
melegen vert az egész emberiségért, bár melegebben hazájaért; de Matyi
keblében vakító láng lobogott nemzete iránt, s míg ennek gyöngéjét is
imádta, örömest nem méltatta az idegen tökélyt. Gyakran váltattak köztök
tüzes viták e tárgyban, de a melyek Matyit rendesen annál nagyobb
kedvetlenségben hagyák, hogy Matyi oly nagyon igaznak érzett ügyében is,
nem mérkőzheték az okokban, példákban oly gazdag, előadásban oly
gyakorlott férfiúval. Azonban ennek mostani látogatása, nem vala épen
rosszkori neki; s azonnal eltökélé magában versezetét közleni vele.
De Marinak, kiért Káray is inkábbára tevé látogatását, sokszorosan
kedves vendég vala ő. Azonfelül hogy hála hajtá felé, tanácsló barátja
volt Káray, s látására sok kedves jelenései, eseményei gyermeki korának,
mely varázslatát egész éltünkhosszat nem veszti el soha, lebbentek lelke
eleibe. Nyájas szorgalommal sürgött körülte, s napjai szokott
egyformaságából mintegy kikapatva, ébrebb elevenség látszott szállani
arczaiba és lépteibe.
Rokon lelkek hamar azon kedvteléseknél lelik egymást, melyek közös
kapcsaik. Délután nyájas erőszakkal voná be Mari Kárayt a maga
szobájába, s megmutogatá neki Gyulája leveleit, mikkel amaz igen
elégedve vala, és festményeit, melyekben csodálnia kelle a gyermek
haladását.
Nincs kedvesebb előttem, úgymond Káray, mint ha az ifjúság korán a szép
művészetben oktattatik. Azon harmonia, mely ezeknek alapja s
mindegyikénél kisebb-nagyobb mértékben a külérzékekre hat és dolgozik,
korán átfoly a gyermek lelkébe, alapot ver benne, és ahhoz szoktatja őt,
hogy miként lelkében él, úgy mindenben az élet folyásában, összeillést,
harmoniát keressen és találjon. A többi felett musikát és festészetet
óhajtnék e czélra használtatni a nevelésben, s az elsőt még inkább az
utóbbinál. A musikában foghatóbban, csekély befolytával az itélő
tehetségnek, mely a gyermeknek még nem tulajdona, inkábbára csak a
külérzékek által mutatkozik a harmónia, s innen biztosabban és
egyenesebben hathat a gyönge szív-hajlamra és kedélyre. Festészetnél már
fontolás és megitélés szükségesek, s így ennél inkábbára csak
kéz-ügyességet kaphat a gyermek.
Leguli azon tünődék, hogy a szép mesterségek, varáslataikkal könnyen
elragadják, elrabolják a lelket, a szükséges valódiaktól.
Az már a nevelés irányához tartozik, felele Káray, hogy ezen kedvtelés
csak mellékes maradjon a növendéknél; s ily szenvedélynek valóban
szívből óhajtnám, minden mívelt ember számára a művészetet. Nélküle
lelkünk kopár, s alig érezhetjük emberi méltóságunkat, és ízelhetjük az
élet nemesb örömeit. A tág teremtés harmoniájának érzetét bírni, s annak
legnemesb alakjaitól kivont ideáli széppel barátkozhatni – mily gazdag,
mily nemes örömforrás! Kinek ily kedvtelése nincsen, csak tenyészés
annak élete, s boldogsága nem egyéb bajtalanságnál.
Mari azon aggódék, hogy nem minden gyermeknek van bel-ereje a
muzsikához.
Hajló vagyok hinni, mondá Káray, hogy miként igazság-utáni szomjjal, úgy
muzsikai tehetséggel is, kisebb-nagyobb mértékben bír minden gyermek. A
hangok harmoniája egyezik a lélek harmoniájával, s amaz abban, vagy
szunnyad, vagy legalább sejtetik általa. Minden csak attól függ, hogy ez
kedvező körülmények, és környező muzsikai talentomok által, korán
költessék fel és ápoltassék.
Alkonyat felé a kertben sétált a társaság. Míg itten Mari fürgén
mutogatá Káraynak a maga rendezését és szorgalmát, Valkay szomszéd
diófáihoz érének, melyek sűrű árnyékot vetettek be a Matyi kertjébe.
Ezeknek árnyaiban mi sem akar teremni, így adá elő panasszát Mari, a
vita megindult felettök.
Én azt vélem, szóla Mari, hogy szomszédunk szívességből diófáit, mik úgy
is csekély gyümölcsöt teremnek, kivághatná.
Hiszem is, hogy megkérve megteszi: mondá Káray.
Tartozik megtenni, állítá Leguli, és arra, hogy más kárával nem épülhet
senki, törvényeket idézgete.
Igaz, megjegyzé Káray; de a szomszéd mellett is több okok harczolnak. Az
ő diófái idősbek e kertnél, tulajdon földjében állanak, melylyel kiki
szabad. Szeretetlenségre mutat, legnagyobb igazainkban is, elmellőzése a
béke útjának, s ha egyenesen a törvény fegyverét szegezzük felebarátunk
meljének. Hazánkban is nem egyszer fájlalám, hogy nincsenek törvény
által rendelt békebiráink, és hogy némely esetekben, itélet által már
későn rendeltetnek meg azok, midőn már a felek költségből, szeretetből
kiperelték egymást.
Darabig folyt a vitatkozás. Leguli tüzesen vítta a diófákat, Káray
józanul védte azokat.
Gondolnám, legjobb lesz, mond végre Matyi, cselédet vagy levelet küldnöm
által a szomszédhoz.
Ne tegye a tens ur, esdekle Káray. Más ízben hallám, mily vont lábon áll
a két ház egymás ellenében, a rossz szomszéd pedig annál nagyobb átok a
távolbani ellenségnél, hogy amaz örök karczaival óránként sért, vagy
sérthet, s így rettegtető ölyve házi örömünk szelid galambjának.
Éltemben többször volt alkalmam tapasztalni, hogy ily esetekben
izengetések, levelezések, olaj valának a tűzre. Ingerlett kedély,
bosszúra kész szív, fúlánkra talál minden betűben, melyet gyanús toll
feste, és minden szócskában, melyet cseléd gyakran vagy feledésből, vagy
pártszellemből nem híven ad elő.
Tartok tőle, mondá Matyi, hogy ha átmegyek, rosszabbá ne tegyem a
dolgot.
Nincs mitől. Első fellobbanások ellen óv a gazdai és vendégi szokott
viszony, s a kebleket béke felé hűti, melyet kölcsönös ömledezések,
valódi szándék, s a béke áldásainak megfontolása, könnyebben meg is
köthetnek.
Matyi nem bízék magához, vagy is inkább homályos érzetében, hogy az öreg
Valkay szomszéd iránt ő vala a méltatlan, átallá annak tekintetét.
Közösen tehát abban egyezének meg, hogy Leguli menjen követül által,
ámbár Káray sokáig ellenzé azt. Más szívével békülni, úgymond, hosszú
bizonytalan út. De különösen Legulit, titkon azért nem óhajtá ezen
közbenjárásra, hogy az, ki mint ő, minden szóváltásnál, tör a vég szót
mint igazság czím-jelét magánál megtartani, nem látszék neki béke
emberének lehetni.
Este a helybeli boltos zsidó levelet hoza ki a városból. Leányomtól van!
kiáltá zajosan Matyi, de átfutván azt, meg nem állhatá, hogy egy pár
nyomós szitok ne reppenjen ki szájából, ámbár Káray előtt azzal kimélőbb
szokott is lenni. Közre nyújtá a levelet, melynek ezek valának, a
leghibásabb betű-rakással és jelzéssel írt szavai:
Édes uram atyám!
El nem akarom ereszteni a jó alkalmat a nélkül, hogy állapotom felől
tudósítsam. A munkákban jobban boldogulnék, csak oly sokat ne kellene
ülni mellettök. A franczia nyelvvel sokat gyötör bennünket a morgó öreg
nyelv-mester. De minek nekem a franczia nyelv? nem megyek én soha
francziához férjhez, magyar leány vagyok én. Zongorában, énekben, azt
mondja a madám, sokra mentem már; ezt hiszem is, mert ahhoz nagy kedvem
van, és a zongora-mester is nyájas fiatal ember. Mindig csinos, mintha
skatulyából vonták volna ki, nem hint bennünket tobákkal össze, mint a
nyelv-mester, aztán szépen szól mindegyikünkkel, kivált velem.
Táncz-órákon már is én tánczolok elül, pedig régibb tanítványnék is
vannak nálam. Már jó formán megszoktam a városi életet; mert
mulatságunk, látogatásunk elég van, s gyakran igen vígan vagyunk. A mint
mondják, meg is híztam, de én ezt hinni nem akarom; mert bizony többet
is megenném. Azért is igen kérem édes anyámat: küldjön valami ennivalót
be; de úgy hogy a madám meg ne tudja. Magyarul csak megmerem írni, mert
egy szót sem tud magyarul. Német levelet adott előmbe, hogy azt írjam
haza; de a zsidó siet s aztán épen theátrumba készülünk.
engedelmes leánya,
_Bélteky Biri._
Éhen öli el a lyányomat, a vén boszorkány! kiáltá Matyi, s szája végire
szökék ismét az előbbi szitok; de korán visszanyelé azt még is. Van
tudom száz meg száz köntösben burgonya, és sovány paréj! Tünődésében
társzekeret lett volna kész pakoltatni kedves leánya számára, ha Káray
nem csillapítja, nem nyugtatja. Ki soha szükséget nem látott, mondá ez,
fele lelki tehetségeinek szunnyadásban hevert annak. Miként
plánta-tenyésztésre, szép időjárás mellett, olykori ború, eső és szél
kell: úgy gyermeknél is apró nyomorgások szükségesek, a kénylet és öröm
közé.
Mit tart ön Birim leveléről? kérdé négy szem közt fojtott hangon
Káraytól Mari. Anyjáról ki hordozta, dajkálta, egy szó sincs egész
levelében.
Örömest kímélném, az anyai gyöngéd szívet, mondá Káray, ha itt károsnak
nem látnám a hallgatást. Nekem Biri levele több tekintetekből nem
tetszik. Ő aligha jó kezek közt van. A lyánka már is férjhez-menést
emleget, s a csínos klavir-mesterrőli terjengés nincs minden gyanú
nélkül. Mire a sok látogatás oly intézetben, melyben minden óra
kiszabott foglalkozással van elfoglalva? Általában az egész levelen
bizonyos könnyelműség van elöntve. Én szeretem, ha a szép nem könnyedén
s inkább verős oldaláról hajlik venni az életet, mint árnyékossáról;
mert az ő hívatások az, hogy hozzánk simítsák az életet, mely nem ritkán
bő köntösként áll el a nagyobb gondú férfiaktól; de a szerfeletti könnyű
elme, miként forradozó és habzó szer felül fut edényén, úgy nem fér meg
a házi élet szűk körében, holott csaknem egyedül ez világa a jó nőnek.
Nőnevelő intézeteink fogyatkozásira fordúlt a szó. Káray országos
ügyelet alá óhajtá állíttatni azokat. Ha mesterlegényt, így szóla, fel
nem szabadítunk illető vizsgálat nélkül mesternek, miért ne kellene még
szigorúbb vizsgálat alá vennünk azokat, kikre szemeink fényét,
lyányainkat, s a hazában leendő egykori nőket, anyákat, s így ivadékok
törzsökeit és képzőit bízni akarjuk? Az egészre nézve nagyobb befolyású
dolog ez, mint vélnők. Mívelt Európánkban, bár szelidebb de biztosabb
hatalom a szépnem bájaié, mint nemünk erejeé. Rousseau azt mondá, hogy
ha valamely eszméd, pártfogás hiányában, közönségessé lenni nem bíra
még, nyerd meg számára a szép nemet – s közdivatú leend az azonnal.
Mari arra hajlott, hogy haza hozassa Birit; de Káray mást javasolt. Fél
nevelés, úgymond, rendesen minden kötelességeinkre nézve rontva nyújtja
lyányainkat vissza. Az úgynevezett nagy és kis világ közt, magát fel nem
lelhetve, fog lebegni örökké, s bukdosni ebben és amabban. Végre abban
állapodtak meg, hogy Mari a nevelőnének, Káray egy a városban lakó
barátjának írjanak, s kössék lelkeikre a szoros felügyelést Birire.
Elégedett vígsággal folyt el egy pár nap a társaságtól, melyben Mari is,
mennyire körülményei engedék, nyájas részt vőn. Leguli ugyan gyakran
igyekezett elemére, vitatkozásokra forgatni a szót; mert a mívelt
Káraytól szinte míveltnek méltattatni, hízelgő remény vala neki; de
Káray, kímélő ügyességgel tért ki mindenkor, s vagy hallgatott, vagy
Matyi gazdaságáról értekezett. Miért is ez szintoly mértékben melegűle
hozzá, mint melyben Leguli hidegedék.
Mari, ki ezt sejté, s kedves vendége mulatozásai iránt aggódni kezde,
külön faggatá Kárayt. A vitatkozást, mondá ez, csak úgy szeretem, ha
vagy használhatok, vagy tanulhatok általa, mert így igazságra vezet; ha
ezek közöl egyikéhez sincs kilátásom, kikerülöm azt. Az ilyen
vitatkozás, még akkor is, midőn az személyeskedés, vagy okjáték nélkül
vitetik, az által, hogy a tárgynak sok mellékes oldalait tünteti elő,
könnyen letéveszti a lelket az igazság útjáról, mely mindenkor az
egyenes, mindenkor a józan okosságé. Így vagyok nagy részével az
ügyvédeknek, kiket a dolgoknak sok oldalróli tekintése, mi hivatásukkal
jár, könnyen oda téveszt, hogy kétkedőkké váljanak, s bízatlankodván a
választásaikban, ok-vitákkal kívánják erősítgetni magokat. De leginkább
átallok oly emberekkel vitatkozni, kik valami előitéletekhez, vagy
kiválasztott emberekhez mintegy hozzáesküdtek, azokat magok eleibe,
mintegy sérthetetleneknek fogadták, sőt némi dicsőséget keresnek azoknak
makacs, merész oltalmazásában, vagy vádlásában. Nyíltan állnunk minden
újabb jobb győződésnek, igen nemes szerénység bennünk, de igen is ritka;
mert nem tudom: fiát szereti-e jobban az ember, vagy véleményét? s
különös az, hogy nincs szélesebb tér a gondolatok világánál, s még is
mily nehezen fér meg ember egymás mellett abban!
Azonban Káray másnap elkészült, s Matyi tűkön áll versezetével. Oly
pironkodással, miként dolgot szoktunk előadni, mely felől teljes
bizonytalanságban vagyunk: illő-e, nem-e? s ez egyre nézve
bizonyosságban, hogy nem értünk hozzá, végre előmutatá azt.
Ez nem állhat meg! mondá szeliden, végig futván a verset Káray; s tán
jobb tens uram, hogy meg nem állhat. Jó Pegaz nem igáslónak való, s a
vad hevű, de ép itéletű Atillát bizony nem kárhoztatom, hogy ráriaszta a
páduai csapodár költőre. Az ily alkalmi versezetekkel járni szokott
szembei hízelgések, s olykori csúszó magasztalások, a rómaiaktól jövének
egykor, nyelvökkel divatba nálunk. Azoknak költői, tetszésök szerint
isteníték azokat, kiktől pártfogást, kedvezést várának vagy nyerének, s
engemet, megvallom, mindenkor kedvetlenül rántottak hallhatatlan
műveikben, a gyarló halandóra vissza. Annyi bizonyos, hogy az efféle még
avatott tollú darabokban is, ritkán nem veszt az író, az isteni
művészet, sőt maga dicsőítettünk is. Amazok, mint kibérelhetők, becset
vesztenek, s tán ez az oka, hogy számos nagyjainknál a költői név
dísztelen; ennél dajkáji lesznek ily versezetek, mik gyakran csekélyekre
érdemeket hazudnak, méltatlanoknak halhatatlanságot igérgetnek, az
önhittségnek, mely mint egykor megjegyeztetni hallám, annál biztosabb
jelensége valamely tartomány csekély mívelségének, minél sűrűbben ül az
széket lakosainak orrain. Én azt óhajtnám, hogy tudósink, művészeink,
bírt kincsökre, mit rang nem adhat, pénz nem fizethet, kevélyebbek
lennének a csupán rangosok és pénzesek iránt, kik ezekben mindent bírni
vélnek; legalább is oly kevélyek, mint hasonlók, s egysorsuak közt
szoktak lenni.
Kívántam volna ezzel is kedvét nyerni a főispánnak; mondá, homlokát
vakarva Matyi. Mari hozzá óhajtná Gyulámat törvény-gyakorlatra.
A szándékot igen javallom, mondá Káray; a főispán élet-tudománya, biztos
irányt adhatand az ifjú készületének; s az elfogadást ő meg sem fogja
tagadni ezen úri háztól. Azonban én, mint egykori tanuló-társa ő
méltóságának, szerencsés vagyok most is élni barátságával, s tudom, hogy
szónoki előadásokban nagyobb kedvét leli, mint kőltőiekben. Nem fogna-e
czélosabb lenni, egy kurta köszöntést intézni hozzá, akár a gyűlésben,
akár a követségnél, mely őt fogadandja; vagy ha erre nem mutatkoznék
alkalom, poharat köszöntni el egészségére az installátionalis ebédnél?
Tetszett Matyinak a javaslat. Ő eddig a gyűléseken s köz ünnepélyeken,
csak rövid felkiáltásokban, vagy kurta kifakadásokban adta szavazatát,
helyeslésre vagy nem helyeslésre, s nem mert szónokságával terjedezni;
ugyanazért tanácsosbnak vélé a pohár-elköszöntést választni alkalomul
czélzott kegy-fogására, remélvén, hogy az étel ital hevűletei és
szabadabb vígság elkészítgetései, jótevőleg segélendik majd szónoki
járatlanságát elő.
Káray elmentével, visszarogyék Mari, kit kedves vendége mintegy kiemelt
volt magából, előbbi foglalatosságaiba, s egy idő-óta tartott
gyöngélkedésibe. Szembeötlő erőltetéssel folytatá gazdasszonyi tisztét,
s Leguli azt tanácslá Matyinak, hogy nője lebetegedése idejére, s addig
is, segédet rendeljen melléje. Sok hányás-vetés után, Leguli egy magához
rokon leányt ajánla, s Matyi megtevé iránta a rendelést.
Marit édesen foglalatoskodtaták nyavalygásiban is azon eszmék, mikben a
kert helyrehozása iránt, Kárayval megállapodék, s eltökélé magában
kivitelöket, mihely az isten átviszi várandóságán. Innen a szomszédnak
diófái, mint főakadály ebben, nagyon szivén feküdtek, s nógatá ezek
iránt a férfiakat. Szívesen szoktuk halogatni az oly teendőket, miknek
kedvetlenségeitől remegünk, s Matyi napról órára alkudozék sokáig;
mígnem egyszerre más gondolat üté, s oly hevesen kezdé sürgetni Leguli
átmenetelét, mint eddig idegenkedék attól. Elhatároztaték délutánra
Leguli átmenetele a szomszédhoz.
Nem teszi meg a szomszéd? mondá Matyi az asztal felett, óhajtva, hogy
valaki ellent mondjon neki.
Tartozik! felelt Leguli, erősebben tevén le kiivott poharát, hogy ennek
koppanása, mintegy súlyt és bizonyosságot adjon szavának.
Bizony óhajtnám barátom, ha Marimnak kedvét tehetnéd ebben, mondá Matyi,
azon rendes fortélylyal élve, melylyel szoktunk akkor, mikor magunk
érdekén felül, nyomósbnak vélt ingerrel is kivánunk sürgetni valakit,
ügyünk kieszközlésére. Mari mindenkor bizonyos hidegséget érezvén
magában Leguli iránt, kerülte azt, hogy kötelezettje legyen; s ezt
tudván Matyi, biztosan számolt arra, hogy Leguli kapni fog a ritka
alkalmon, némiképen lekötelezhetni kegy-asszonyát; a minthogy mindent is
fogadott.