hogy ha fia véres magyar nem lehet, mihez asszony-kormány alatt már
csekély is a reménye, legyen tudományos!
A kasznár, ki jelen vala a vizsgálaton, s méltán részt tulajdoníta
magának a köz megelégedésben, másnap jutalomul, egy nyaláb képet hoza
Gyula számára, miket részint még iskoláiban, részint téli unalmaiban
festegete. Nem nagy haladásra mutattak ugyan azok a festészetben; de
Gyulának villogtak szemei az új kincs felett. Különösen a tájfestmények
vonták magokra figyelmét. Bámult, kertet, mezőt, fát, hegyet láthatni
papirra öntve; s keblében erős vágy éledezett: festeni tanulni. Nem
hagya kérelmivel anyjának nyugtot, s az első képárústól, ki viasz
vásznas festmény-nyalábbal járá a helységeket, vásároltattak számára
kép-minták, és ólomtoll. Gyula órákról-órákra rajzolgatott, szinte az
önfeledésig. Könnyen gondolhatni, hogy az első kísérletek, majd minden
vezetés hiányában, mázolások valának inkább mint festések; azonban tőlök
a korai lelkességet, s idővel a gyermeknek különben is vas türelmű
hajlama mellett, a haladást nem lehete megtagadni. Most már, ha anyja el
volt foglalva, s atyjánál vendég zajlott, legkedvesebb foglalkozása volt
Gyulának a kertbe lopódzni le, s majd mintáról, majd néha egyenesen a
természetről festegetni, s hogy anyja ne tévedjen a felismerésben,
aláírni: mit tárgyaz festése? Elég inger vala neki minden jóra és
szorgalomra az, ha kép igértetett, ha idő engedtetett neki ezen
kedvtelése űzhetésére. Anyja vele naponként elégedettebb volt, s lágy
szerelme hozzá, felebb már nem hághatott.
Nem így volt a dolog Birivel, Gyula testvérével. Ez atyjára ütött
inkább. Gondolatlan, könyelmű és hiú természete, jelenben élt mindig, s
elkövette a tettet a nélkül, hogy időt, fáradságot vett volna magának
annak megfontolására: jó-e az vagy rossz? s mi leend a következménye?
Így gyermek-létére, nagyba vágott gyakran, merészség nélkül, nem épen
együgyüségből, mert buta épen nem volt, hanem fontolatlanságból. Senkit
és semmit indulattal nem szeretett, az örömöt kivéve és azoknak
eszközeit; ellenben mindent vagy utált, vagy került, mi örömének, víg
szeszélyének gátot vetet. Ezért nem volt semmi tartós és nyomós
szorgalomnak, rászorításnak és tanulásnak barátnéja; nyugtalan vére
különösen nem szenvedheté az egyhelybeni ülést; innen a kötést is,
egyetlent mire anyja tanítni bírá, csak úgy tanulhatá el, hogy ki s
bejárva köthetni nyere engedelmet. Öröm és vígság, minden alakban kedves
vala neki, s ezt kereste és találta gyakran cselédség között is; s ez
vala miért anyja leginkább kedvetlenkedett tőle; minthogy inkább
elvetemedésre látá őt hajlónak, mint ember-becsülő leereszkedésre.
Egyébiránt minden komolyabb vonási közül az életnek, különös
érdektelenség vala tulajdona.
Mari naponként aggódóbb lőn ezen önző indulatu gyermeke iránt, a mint
vele tett kísérletei egymás után sikert vesztének, s naponként hűle
iránta anyai indúlatja. De annál nagyobb kegyben állt atyja előtt Biri.
Csakhamar lelke s mulatsága lőn ő a czimboraságnak. Összedalolt neki
jót, rosszat, s elmés fecskesége gyakran alig engede közte szünetet a
víg kaczajban.
*
Gyula eléré az iskolai kort. Mari zokogott, Matyi pénzt csörgetett,
Leguli pedig kiragadta a gyermeket az anyai karok közöl, bevitte azt egy
szomszéd iskolába, melyet kegy-uraságának ajánlani mintegy kötelezettnek
érzé magát, minthogy maga is benne végezett. Csak az a gonosz folyóvíz
ne volna ottan! sóhajtozott Mari, s búsan tekintett a városka tája felé.
Gyula csakhamar kitünt, jó alapja mellett minden tekintetben, s óhajtott
példány lőn társainak s ezek szüléinek. Egyik későbbi tanítója Bell és
Lancaster-nemű tanítást gyakorlott: biztosabb tanítványainak, gyakorlás
végett, gyöngébbeket és lassúbbakat osztogatott. Gyulának is adattak, s
köztök az ifjú báró Regéczy Kálmán, és Ongay Józsi; ez utóbbi egy gazdag
ház ivadéka. Mindkettő tört Gyula barátságára, a báró hevennyel, Ongay
állhatatossággal ostromolván Gyula szívét; de ez ámbár előző, ámbár
nyájas mindkettőjök iránt, nem melegedett. Engedj időt Kálmán, ekként
menté Regéczy heve ellen magát, az elragadott szív hamar megtér, de a
kivívott, sajátunk marad. Kölcsön-ismerés előtt kötött barátság,
tövetlen fa, hiában öntözöd azt; eredeti élelem hiányában elsorvad. A
báró erőlteté türelmét, s néhány hónap alatt örvendve sejté, hogy tartós
figyelme, de kivált közös kedvtelés, közelébb simítá szíveiket
egymáshoz. Regéczy is festett, bátor ebben sem türelme, sem haladása nem
mérközheték a Gyuláéval. Kinyílt a tavasz, s éldelet-vágyat töltött a
keblekben. Gyula és Regéczy egy kies májusi napon kikocsiztak a ferdőbe,
mely egy pár órányira a várostól, kies erdőcske közepette feküdt.
Zajosan fogadták ezek Kálmánt, s azonnal körökbe ragadták; mi miatt ez
Gyulát még csak ismertetni is elmulasztotta. Bohóság ért bohóságot, s az
ifjúi hév, a szabad természet és évszak bájos ingereiben, újabb meg
újabb kitöréseket keresett és talált magának. Hanga, táncz a szabadban,
dallás, enyelgés, vendéglés, váltogaták egymást; s Regéczy elfoglaltatva
új körzetétől, alig ért egy pár szót futólag ejteni Gyulához, ki sehogy
sem találhatván be a társalgás nemébe magát, mint idegen némán állott
köztök. Francz nyelven folyt inkábbára a beszélgetés, s olykor magyarra
fordult. Amazt bár nagygyából értette is Gyula, de szólásában nem volt
eléggé gyakorlott; mi még idegenebbé tevé a társaságot neki. Egy eddig
nem érzett homályos keserűség fészkelődék szívében; mellőztetve érzé
magát rangosok között. Ki az a kivel jöttél? kérdé végre francziául
egyik, lassúbb de mégis Gyulától megértett hangon. Egy tanúlótársam,
felelt futólag Kálmán, s más tárgyra ugrott. Gyula büszkesége nem
tűrhette tovább az aláztatást, s az erdőnek indult. Sebessen járdalt itt
a sétaösvényeken fel s alá, s vonaglón tépdelte az új falevelet
mentében. Hűlvén vére, visszakapá szokott csendét, de nyiladozott szíve
vissza zsugorodék saját magába, miként szarvat eresztett csiga
visszavonúl önlakába, ha ellenes tárgyat ért tapintása.
Nem volt kedved! mondá visszafuvarozásban a báró.
Meglehet, felelé Gyula; czélt vesztettünk; a természetet akaránk
éldelni, s tudod, én a zajlást nem szeretem.
Minden társaság, megjegyzé Regéczy, étekhez feladott czitrom, melyből
kiki a szerint facsar tányérjára, miként az étkeket szereti: savanyún,
vagy savanyúbban; egészen ritka facsarja azt reá.
Tán bennem a hiba, mondá Gyula, hogy a czitromost egyáltalában nem
kedvellem. Ez vala végszava az egész úton, ámbár a báró úgy maga és
társasága mentségére, mint uti társa nyelvének feloldására, mindent
elkövetett.
Előző udvarias vala ezentúl Gyula a báró iránt, de hideg és elvonakodó.
Gyakran zaklatá még ez őt barátság-ostromaival, nem állhatván
vonzalmának ellent, melyel a talentomos ifjú felé hajlott, s különösen
bántatván öneszmélete az által, hogy Gyula nyiladozott szíve, újólag
becsukódott előtte. Nem, mondá szelíden, de állhatatossággal Gyula,
rangodért nincs pótlékom, s ha mint barát melletted nem állhatok,
alattad nem tudok állani. Ebben maradt a dolog, s apródonként úgy intézé
azt Gyula, hogy a báróval nyájas társalgásban, de minden indulattól ment
viszonyban maradjon.
Ongay sokban különbözék kettőjöktől. Tüzes vala ő, felpattanó, kifakadó;
de korán és rendesen előbb hűlő, míg visszahozhatlanul sértene.
Indulataiban nem hajladozó, és szivében tükör-tisztaságú. Talentoma nem
nagy, s felfogása lassú; de feje józan és rendes fogalmu. Erszénye,
szíve, barátié mindig, s nyelve, karja mellettök, ha rágalom, vagy baj
érte őket. Minthogy keble vágya katonaság vala, mellőzé azon
tudományokat, mikből magának ezen pályán hasznot nem igére; de a
nyelvekben, mathesisben és földleírásban, vas szorgalommal pótolgatá
önlassúságát, s Gyula szinte azzal segíté őt tanulmányaiban elő. Ongay
Józsi égett Gyuláért, s önszivéhez ragadá ezét. Nem volt köztök szó
váltva érzelmeikről soha, mert szókba öntve ritkán nem veszt az indulat;
de lelkeiket örökre egybeforradva érezék.
Egy nyári napon, számos tanuló-csoport indult csónakázni a folyóra, s
közte Ongay is, ki csónakázásban, úszásban, mint katonai gyakorlatokban,
különösen ügyes vala. Gyula nem állhata kérelmeinek ellent, s a
társasággal mene. Forró volt az est és rekedt, s a többség egy
folyószakadéknál fürdeni vágyott. Gyula ellenkezett, s az iskolai
tilalmat hánytorgatta; de igazabban, borzadt jó anyjának tett fogadását
megszegni, mi miatt mindeddig sem csónakázni, sem úszni meg nem
tanúlhatott. Heves ifjúságot ritkán korlátol hideg tanácsadó. Szemtől
félre vagyunk itt! kiáltának, s kikötvén csónakjaikkal, vetkezni
kezdének. Gyula kőre ült a víz-szélen és lábát áztatta, míg a többiek
víg robaj közt zuhogtatták úszva a habokat. Kitűnve pajzán volt Ongay,
és bízakodva ügyességében, több ízben át és vissza úszta a folyó-kart.
Azonban hűlésből-e vagy fáradásból? egyszerre görcs állta el lábait, s a
folyó közepe táján előbb kerengni, majd sűlyedezni kezdett. Csónakot!
riadozék a szegény ifjú, s iszonyú erőködéssel igyekezék magát vízszínen
fenntartani. Hasztalan! nem sokára bágyadtan eviczkélt s csak néha-néha
tűnedezett fel. Borzadás és rémülés fagylalt el kitkit a társaságból, s
elzárt minden elhatározást, minden segélyt a veszendőtől. Gyula
felkiáltott, hajszálai meredeztek, egy pillanatig küzdött keblében
élet-vágy és barátság; majd feledve maga körül mindent, feledve
ügyetlenségét az úszásban, víznek ugrott. Mentés-vágya, szükség, ifjúi
erő és természet segélyeivel, barátjához vergődék, kinek már csak haját
szemlélé meglibbenni a vízszínén; megragadá azt, s társai segíték be
mindkettőjöket. Rémülés, fáradás és nyelt víz, ájulást vontak Gyulára,
melyből azonban partra érve felocsúdván, esdekle barátinak, részint hogy
orvosért siessenek Ongay számára, részint hogy dörgöléssel igyekezzenek
életre hozni ezt. Szerencse vala, hogy egy közülök, mint orvos fia, érte
valamit az élesztésekhez.
Elérkezék kocsival az orvos, s feltevék hozzá a a két barátot, kik
bágyadtan és halál-színnel ülének egymás mellett. Ongaynak kínos éje
vala; teste forróságban volt, s fel-felvonaglott álmából. Reggelre látá
az orvos, hogy forró hidege van. Gyula nem tágított ágyától, s
kifáradhatlan béketűréssel leste barátjának minden mozdulatát, és az
időt, hogy rendesen nyújthassa neki az orvos-szereket. Ifjúság,
természet, és baráti ápolat segítének; s pár hét mulva lábbadozék Ongay.
Nem szeretnék elhalni, mondá ez könyrezgő szemmel Gyulának, hogy oly
nagy adósságomat irántad, fizetetlen vinném magammal a sirba! s oly
hévvel szorítá barátját teli meljéhez, hogy az erős indulat majd káros
lőn még bágyadt egészségének. Megegyezék Gyula esdeklésére abban, hogy
erről többé szó köztök ne legyen; s nem is vala szó, de szem, és minden
mozdulat Józsinál azt bizonyíták szüntelen, hogy megmentett életét
Gyulája bármily pillanatban kívánhatja, viheti viszonti hálás áldozatul.
[Illustration: … társai segíték be mindkettőjüket…]
Arczfestész érkezék a városba. Gyulát vágy kedveseit, anyját, Józsiját
másolatban bírhatni, arra határozá, hogy leczkéket vegyen nála. Ez vala
az első festész, kinek műveiben Gyula művészetet s a festészet költői
oldalát sejtni kezdé. Ez azonban amabban tapintat vala inkább, mint
alapos tiszta ismeret, s Gyula sajdító lelkét nem képes kielégíteni.
Mindazáltal elszórt észrevételei, miket Gyula és saját dolgozatairól
olykor tett, felhordásai Bécs, s a királyi képcsarnok látott
műdarabjainak, és remek művek után szokott ecsetje, elegendők valának
arra, hogy Gyula rokonos lelkével, a művészet új világát sejtessék, s
bár homályosan is, azt ebbe bepillogatni hagyják. Vágyban és kéjben
dagadozott keble, tágasb tér nyilván meg előtte; s a mint az idegen
művész, a magyar föld művészeti szegénységéről panaszkodék, új
terv-szikrák pattantak egyszerre lelkébe. Lángoló képzeletében úgy tűne
elő önmaga magának, mint ki egykor a művészetet, ezen ég leányát, arany
felhőn diadalomban szállítandja át a magyar hazába; varázstükörben látá
a honi művészek kirakott műveikkel tölt csarnokokat, a vagyonnal és
tiszteléssel koszorúzott művészi érdemet, a hazai nagyok kényletes
kedvteléseiket a szép mesterségekben, és versenyzéseiket azoknak
pártfogásaiban. Nem állának ugyan még tisztán elméje előtt azon
eszközök, mik e kies czélra fognak vezethetni; de lelkének új irány vala
adva, s nemes eltökéléssel arra fordítá ezentúl erejét, hogy magát a
művészet mezején oly illően kiképezhesse, miként azt magasztos czélja
kíváná. Egyszerre elriada eddigi dolgozásaitól, és elszaggatá azokat.
Ongay korholá hirtelenkedő tetteért. Ne nevezzd annak édes Józsim,
felele Gyula, mi jobb, és szebb iránti hódolása vala lelkemnek. Érzem,
ki a művészetben szigorú kemény nem bír maga iránt lenni, örökre
középszerű fog az abban maradni.
A festészet nem vala Gyulának többé csupán kéz-ügyesség, és természetnek
szolgai követése; hanem avatosság a művészet azon titkos szellemébe,
mely a természet nemesb szépségeinek biztos felfogásában áll, s melynél
emberi kéz mellett, lélek fest, összehangzásban a természet lelkével.
Még ugyan nem vala Gyulának módja remek műveket látni; de képzetében és
érzelmében már éltek azok, és ecsetje már-már kezdé azokat kifejtegetni
belőle.
Így arczfestései is csakhamar lelket festének testi hasonlatosságban.
Valódi szív-élemény vala a két barátra nézve, egymás számára munkába
vetetni, s birálgatni a kelő hasonlatosságokat. Előbb Józsi ült, majd
magát rajzolgatá tükörből Gyula, s elkészülvén mindkettő, édes kincs
gyanánt bírták egymás képeit, miként már szíveiket bírták vala. Azután
gyakorlásból tanítóit és tanúló-társait vevé le Gyula, s nem sokára
ritka tökélyre vivé az arczfestést; ámbár a festészi művészet ezen
csekélyebb ágát soha sem kedvellé annyira, mint a történeti és
tájfestészetet, úgymint a melyek inkább kielégíték lelkét, és felelének
meg annak. De a kit leginkább óhajta bírni, édes anyja volt, a szerető
anya, kit már szinte epedett látni, s alig láthata egész tanulói pályája
alatt egy pár nap. Matyinak átalkodott kinézése volt abban, hogy fia
haza ne járjon. Itthon kényeztetés várja, úgymond; távolban tán edződik
valamit, s magyarabb lesz. A tudósításokat fia tudományos haladásairól,
csak félelégedéssel vette, míg Mari kéjben úszott; de az Ongay
megmentéséről, mint Gyulától nem várt katonai, s mi egy vala Matyinak,
igaz magyar tettről vett tudósítást, villogó szemmel olvasá, s új
reményben, kedvben áradozott a czimborák előtt, nem is sejtvén, miként
üle halvány borzadásban Mari, ki most nehézkes állapotjában különösen
ízgékony vala, s miként reszketett ijedt aggodalmában egész valója.
Gyula távolléte alatt nagy változás történt az atyai háznál. Biri nőtt s
naponként több gondot szült Marinak. Könnyű elméje, szikra-fogó tapló
volt a háznál, s Mari arra törte férjét, hogy adja őt nevelő-intézetbe.
Minek? felpattant Matyi, ki nem örömest kívánt válni kedves leányától;
hogy idegen nemzetű nevelőnétől idegen nyelvet, szokást, életet
tanuljon, s a hazafiakat felejtse? Emlékezel Bányay Julcsára, mint nem
vala otthon, a mint haza kerüle Pestről, ínyére semmi? Minden ősi
bútornak mozdulnia kelle, s a négy köblös udvart minden szombaton
sepertette, mert ezt téteté nevelőnéje is Pesten, néhány négyszeg ölnyi
udvarával? A magyar szó nagy szájat csinált neki, és nyelvficzamodást, s
a magyar élet görcsöket.
Én gondolnám, felelt kitérve Mari, a tudományokat, mik világszerte
ugyanazok, megtanulja a növelésben, a hazai szokást pedig itthon
anyjánál és később férjénél.
Későn édes Marim, későn! Az anya konkoly-irtó legyen-e, melyet drága
pénzért vetettek jó földébe? s a férj bajt vegyen-e házához segítség
helyett? s ki tudja, lesz-e mindkettőnek esze, kedve, ideje és
béketűrése hozzá?
Aztán engedelmével nagysádnak, segíte Leguli, a tudomány lelke, igaz,
hogy világszerte ugyan az, de alkalmaztatása és életre-szabatása
különböző, miként maga az élet, mely nem egyéb mint szokások szövete, s
tartományként, sőt hazánkban is vármegyénként változik. Majd minden
vármegyének nálunk bizonyos szamatja van, életmódban és szokásban,
szintúgy mint földje termésében; s én, ki nagyrészét bejártam hazámnak,
magamra merném vállalni: egyszerre kijelelhetni megyéjét az idegennek,
vele-létem első órájában. Már ha a leány nemzeti szamatját is elveszti a
nevelésben, mi terhet nem vesz a férj magára, ha messzevidékről
házasodik, míg a két szamatot új nejének megadhatja! Vagy igen halkkal
honosodik ez, vagy mi még rosszabb, ha gyönge állású, vagy türelmetlen
férj uram, őmaga is utána idegenedik.
Helyesen Leguli! kiáltá melegedve Matyi; tapasztalhatád édes Marim, mi
nehezen szokik csak a Dunán inneni leány is, túl a Dunára, s a sík
alföldi, a hegyes felföldre.
Mari nem akara hajlani. Mindig szomorú alak, mondá, oly leány a
társaságokban, ki kifárasztgatja a mulattatót egytagú feleleteivel,
mikkel, miként Párkákról olvasám, mintegy ollóval, minden megkezdett
beszélgetési fonalat, együgyüen ketté metszeget; s ez ellen szükséges
bírni egy kis tudománynyal, egy kis világ-látással. Szűk tapasztalásnak
szűk értelem, s ennek szűk szó a következése.
Nem baj feleség, mondá félpajkosan Matyi; ti ha szót kaptok, vinni is
szeretitek azt. Magyar anyáink szóltak, ha kérdeztettek. S tudod; mit
mondott minap nálunk a derék Kazay kapitány? Mióta többet tudunk
beszélni úgymond, kevesebbet teszünk; szánkon megy ki erőnk, mint rossz
puskának kiégett gyújtó lyukán megy ki a töltés ereje!
Mari hallgatott, mert reá példa nem volt még, hogy a két összefogott
férfi ellen, nyiltan győztes lehetett volna. De mit itt ki nem vihetett,
csakhamar segített kivívni a történet.
Mari hosszú téli estéken fonatott a cseléd szobában. Egy jószágból
elhozák az idei kender-termést, s kötésekben lerakák a fonó-szoba
szegletébe. Kertbeli szenvedélyén kívül, csaknem egyetlen ága levén ez a
gazdasszonyságnak, melyet Mari, már az apai házban is kedvteléssel űze,
többnyire jelen vala ő fonói között; osztá, számon vevé a munkát; s
mesézés, dallás és víg kaczaj kurtítottak időt és unalmat munkásnéi
között. Biri szivesen mulatozott itt, s egy este míg anyja épen
Gyulájától kapott levelet szobájában olvasá, és reá felele,
csepü-bábokat gyújtogatott a gyertyánál, mely szerelmi próbajáték még ma
is szokásban van parasztleányainknál. A szeles gyermek, tüzes perjét ejt
a kender kötésekbe, s a cselédség – csupa fül és figyelem egy
tündér-mesére, melyet Anna asszony, az öreg vadászné regélgete –
ügyetlenül, s csak futólag, nehogy a figyelem fonala megszakadjon, inti
meg Birit, hogy füstöt és bűzt ne csináljon a szobában. Nyugodtan megy
amaz vacsorájára s visszajöttével, a mint a cseléd-szoba ajtaját
benyitja, rémülten látja lángba borulva az új érkeztű kendert. Lármát
üt, s a bajt, mely a jó erős boltozat miatt veszélyes nem lehete,
rémítéseivel nagyítja. Eloltatik kis kárral a gyulladás, de az ijedésnek
maradó következése lőn. Mari, ki már egy idő-óta gyöngélkedett, most
erős szívdobogást kapott, mely gyakran csekély alkalomra is visszatért,
s különben is száradásra hajló gyönge test-alkotását romlással
fenyegette. Matyi gerjedt bosszújában, felpakoltatá Birit, s beküldé egy
szomszéd intézetbe, azon erős meghagyással, hogy leányát magyar sodrából
ki ne vegyék, s csak annyi németre tanítsák, mennyi vásárlási
alkudozásokra elkerülhetetlen.
*
Installátio következett a Matyi vármegyéjében, s zajlásba jött benne
nagy és kicsiny. Gazdag köntösök rendeltettek meg bel- és külföldön,
büszke paripák gyakoroltattak be a bandériumhoz, zsidók és hajhászok
lótottak pénzért mindenfelé; mert ragyogni készült mindenki. Matyi is
kijelentetvén szárny-legénynek a banderiumhoz, készült illőleg
megfelelni tiszteltetésének. Ruháját gazdag paszománt terhelé, s
posztója színét majdnem láthatatlanná önté; s egész készületéből már
csak a kard hiányzék. Azonban Matyinak más is fúrta fejét. Az új főispán
távolról rokona volt, s örömest tett volna kettős tiszteletet neki.
Leventasága mellett, óhajtotta őt versezettel is megtisztelni, s meg nem
állhatá, hogy Legulival ne értekezzék iránta.
Ahhoz nem értek, barátom Matyi! mondá ez, a verset mindig alkalmatlan
köntösének tartám a gondolatnak; az önkényt-jövőt elöli, s helyébe az
akaratost csigázza elő. Nem, abba nem avatkozom.
Csak Gyula ne volna oly messze! tünődék fejvakarva Matyi. Gondban sétált
fel s alá a szobában, s kedve egészen elborult, nem igen szokván ahhoz,
hogy elkényeztetett keblétől valami kívánságot megtagadni legyen
kénytelen.
Leguli, ki kegyurának búja miatt, szünetektől remegett a víg tanyában,
szívére vette a dolgot, s hánytatván elméjét: megállj Matyi barátom! így
szóla, mindjárt itt termek. S elsietvén, kevés idő mulva megtére inassal
maga után, ki egy ruhahordó teli kosár, színes papirokba kötött
könyvecskéket emelt elő. Ezek mind alkalmi versezetek, mondá Leguli,
restaurátiókra, installatiókra, és hivatal-nyerésekre irattak; s ablakba
ülve serényen olvasa egész gyertgya-gyújtatig. Egyszerre felszökék
székéről: megvan barátom! kiálta örvendve, bár buta legyek, ha reá nem
akadtam a músák mély titkára. Az egész theoria ez: álmot kell látnunk, s
az apotheosis alá menendőnek rangjához képest, lehoznunk valamelyik
istennőt, Themist, Minervát, Justitiát, s a t.: s ennek szájába egy
kissé bátor – minél bátrabb annál jobb – magasztalásokat adnunk, miket a
kegy-istennő épen ne szűk marokkal szórjon nevünkben, kedveltjének szeme
közé. A vége, mint gondolhatod felébredés, áldás, kegyvadászat, s más
efféle. Ezen elrendezést találtam, barátom, majd mindegyikében e nyaláb
versezetnek; de halld, miként lesém el belőlük költőink többi fortélyait
is. Nagy hasonlatosságokkal élj: orkán, Vesúv, Aetna, ború, zúgó vész,
vihar, villám, zajló tenger, hegy-ormok, sas, oroszlán, dörgő ágyú,
öldöklő csata s a t.: rázkódtassanak versedben, hogy a nagy szavaktól ne
lássék a kis gondolat. Ha édes akarsz lenni; virág, harmat, szellő,
hajnal, alkonyat, selypegjenek benne. Félig értsenek olvasóid, félig
pedig csak sejtsenek – így versed jó; de ha egészen érthetetlen vagy,
még jobb, úgy magasztos vagy. Minthogy elolvastatásod után mitsem bír
belőled elmondhatni az olvasó, tehát felőled sem fog mondhatni egyebet,
mint: dicső! felséges költő! babért, koszorút a beavatottnak!
Engedjenek önök egy kérdést a járatlan asszonynak, mondá Mari, ki épen
vacsorához teríttetett a szobában, nem tesznek-e theoriájokkal egy kissé
méltatlan szolgálatot költőinknek? Emlékezem, hogy volt tanítóm Káray,
másként beszélt egykor atyámnál, a költői érdemről. Miként Leguli úr azt
előadja, úgy látszik, mintha ez a magasztalt költői művészet, önöknek
csak egy zsóldos leányka volna.
Az én theoriám nagysád, felelt Leguli, ím e nyalábnak kivonatja; mert
különben csak hasznosért szerettem fáradozni. Itt az isteni poezis,
miként sokak által neveztetik, csúszó féreg inkább mint repülő sas; de
hiszen magunk is ez úttal, csak a földön akarunk maradni. Egyébiránt
ritka tudomány, mely már egykor-máskor zsóldos lyánkává ne szegődött
volna. Hogy a többiről hallgassak, csak a természet-tudományt, s magam
szép tudományát, a törvényt említem. Igen szeretjük ott találni fel az
igazságot, hol azt találni óhajtjuk. De különben legyen gond nélkül
nagysád! az ily alkalmi versezetekről, a mennyire tudom, egy pár hónapra
megjelentök után, ritkán tud más valaki valamit, mint a kik írták, és
kiknek irattak; sőt néha ez utóbbiak sem. Ezen nyaláb minden
darabkájában, örök élet igértetik a tiszteltetendőknek, s maga is valami
olyast vár némelyike a tisztelőknek; s úgy látom, mind két rész rég
feledésbe tünt már minden halhatatlanságával.
Azért csak tegyünk kisérletet, mondá Matyi, tudod barátom czélomat
benne.