férfiú vala, kinek külseje, terjedelmes hús-tömege, elhízott arczai –
mik közül a kicsinyekre nyomott szemek, csak oly formán látszatának ki,
mikép palócz házak apró ablakaik – bőkezű önvendéglőre, és szenvedélyes
asztal-barátra mutatának. Haja, főtt-rákképe, s egész lényén egy
bizonyos ki nem tolmácsolható valami, egyszerre megsúgák az idegennek,
hogy Legulink azon félelmes ügyességüek és sok eszközüek közé tartozik,
kiket meglátván az ember, szivében hálát ad az égnek, hogy velek semmi
köze. Eleven szemei, ha beszélt szétlestek: mi hatást tettek szavai
hallóiban? s ilyenkor rendszerint kissé selypes, de gyorsan haladó
nyelvének commentátorai valának arczának minden vonásai, súlyt-adói a
kezek, melyek minthogy több nem vala nekik szabad, a mint jött
bizonyítottak, erősítettek, simogattak, szárazon mosódtak, fenyegettek,
de kivált – már ekkor tenyérre fordítva – a sportulák sebes
elfogadásában, különös ügyességgel bírtak. A világ eszes, élelmes és
merő férfiúnak hirdeté Legulit, ki, ha a czélt érdemesnek látja
kivitelre, nem épen gyermekes kishitű az eszközök megválasztásában.
Ügyes pör-kertésznek tartaték ő, ki minden pörmagocskát ügyesen segíte
kikelésre, különös gonddal tenyészté az eleinte kisded csirát, s gondos
ápolással hosszú életű és csaknem perennis plántává tudá alkotni, a
különben annuát. Egésze s minden mozdulata, árulá a világ ügyes emberét,
s inté a vele-ügylekedőt, ha ez ember-ismerő vala, hogy oly fejjel esett
szemközt, ki minden vizecskét ügyes önmalmára hajtani, már ha másé
szárazon marad is. Különös tapintattal bírt Leguli, becsre eresztni az
embereket, s azoknak külső belső erejöket, becsöket, egyszerre
elhatározni. Ruháikat, állásaikat, szemjárásaikat, sebtében
összevetegette magában, s egyszerre kész ön szerepeivel, miket új
embereinél játszandó vala. Egyébiránt Leguli nem vala ellensége a jó
falatoknak, hörpöknek, sőt barátja minden vígságnak, mely jó asztal
körül essék; s ilyenkor hasító kaczajjával, mintegy serkentő trombitája
volt a víg tanyáknak, sőt elmés ötleteivel, tréfáival nem ritkán fűszere
azoknak. Matyi kinézé emberét, s Leguli házi fiscalisnak véteték fel.
Most már Matyi épen úgy érzé magát, mint azon szepegett fiú, kit
ingerkedő gyermek-csoport vett körül, de látván őrjét érkezni, vérszemet
kap, s védői helyzetét ostromlóiba teszi által. Igaz arany ember is vala
Leguli. Megmutogatá ő kegy-urának, a szeszély-csínek határszéleit,
kijelelé azon réseket, miket jó eleink – kik a korlátoló törvényekben
inkább jó szívöket és nemes büszkeségöket követték, mint a szigort – a
törvénykönyvben hagyának: kinyújtá előtte a törvény pórázát, hogy lássa
meddig nyúlik az, kifejtegeté a húzás halasztás jótevő menedékeit, és
törvénykezés proteusi fogásait. Ó spectabilis amice! ekként örvendezteté
Matyit Legulink, nincs jó ügyvédnek rossz ügy, s kit kerékben törének,
csak abban vétett, hogy ügyészét nem választá meg. A fiscalis actiók?
nevökben rémítők talán, de miként méh az első csípésben, ki is eresztik
a levátában fúlánkjokat, s azontúl keveset ártanak. Bár halálunk órája
ne érkeznék előbb, mint ezekben az itélet!
Most vala már Matyi az igazi úton, vasgyúrói szenvedélye kielégítésében,
a nélkül, hogy szorongva remegni kényteleníttessék, a törvény
vaskarjától lehető meggyúrattatását.
Legulinak első dolga vala: életre hozni a Bélteky-nemzetség minden
elavúlt pöreit, vizsgálatra venni minden ősök lehető jogait, s a törvény
kerekét, miként kegy-urának üdvös vala, vagy megindítni, vagy
megakasztani. Matyit úgy is berántá a törvénykezés szenvedélyébe, hogy
ez csakhamar egyik elemére ismert benne. Szintúgy létezvén ebben új
birtok-hódítás, visszahódítás, egész háborút sejtett a törvénykezésben.
Szavak pattognak lőszerek, és sértegetések nyilak helyett, ügyészi
fortélyoskodások benne a tactica, oklevelek a fegyverek; s abban is
szépen megegyeznek, hogy bő eleség és pénztár kell mindkettőhöz.
Most Matyi legelőbb is, roskadó ősi háza helyébe, lovagi vár-kastélyt
építtete egy domb oldalába, bástyákkal, felvonó-híddal, és
vár-toronynyal övedzettet. A bástyákat, ágyúk helyett mozsarakkal
rakatta meg, melyek a vár ünnepélyein, s gyakran a vár-úr jó kedvében,
borzasztólag ledurrogtak a völgyre, s be a falukba. Kapu felett a
Bélteky-czímer pompázott; két oldalt pedig – minthogy Leguli kifürkészé
vala, hogy egy Bélteky-ős, király vadászatján, egy kárpáti medvét fojta
meg, másik pedig egy török bajvívót taposa halálra – ezen két történet
álla, colosszi nagyságban, parázs kőbe, durva vésővel kifaragva, mintegy
bevezetésűl a bent lakó hős ivadékhoz.
Az új lak nagyszerűsége és Leguli serkentései, nagyobb mérszereket
nyújtának Matyi vágyainak is. Hős lelkének egyszerre szűk pálya lőn lakó
faluja; kivágyott abból zajlani és bámúltatni. E végett nem esheték
ezentúl installatio, restauratio, követválasztás és nevezetes gyűlés a
megyében, mit Matyi hős jelenlétével meg nem tisztelt, s munkás
részvétével egy vagy máskép meg nem jelelt volna. Minthogy pedig egy pár
gyűlésben a hús árát, akkor midőn minden körülmények felemelésre
mutattak, leszállítni segített, egy pár tisztválasztáson néhány
cimborát, érdem helyett merő barátságból hivatalhoz juttatott: mint
illik, méltó joggal számot tarta a szép hazafiúi névre is. Leguli, hű
árnyéka mindenütt, ezt meg sem tagadá tőle.
Matyi különczségei, elvonák ugyan köd-páraként Mari szép egét, de még
sem sötétíték el azt végképen. Szokás és kötelesség szent kegyelete,
élöket szedék nála Matyi fonákságainak. Boldog kéjes nem lesz ugyan
házasságom vele, így szóla magában, de nem is örömtelen! s Gyulájára
tekinte. Férjével nem vala ugyan elégedett, de külön vágyak sem
nyugtalaníták szívét. Kedvteléseik nem egyezének tehát nem keresék
egymást. Csak mult században is, ha nem egyeztek a házasok, nem
húzakodtak, nem váltak mindjárt; hanem tűrt a jobbik, vagy gyöngébb, s
ház becsületére nézett a hibásabb, az erősb is. Mari lelki ereje, nemes
érzelmekben és biztos tapintatban állott. Ő csak kötelességet érzett
férje iránt, nem szeretetet; de kötelessége felől kétkedni sem tudott,
nem annyira elvbeli meggyőződésből, mint homályos, de mégis biztos erős
érzelemből, mintha az máskép nem is lehetne. Ezenfelül most egészen
anyává olvadott ő által, s kisdede vala mindene.
Azonban egyszerre verődtek felette össze a fellegek. Gyulája, ki eddig
kirekesztőleg sajátja vala, petyegni kezde. Kedves hajnala ezen kor, a
testi és lelki fejlődésnek, s a szüléi kert első zsenge virága. Kéjes
órákat varázsolt ez pillanatokká a szerető anyának; de az atyát sem
hagyá épen érzéketlenül. Elveink inkábbára önünk kivonatjai; s így
kedves eszméje lévén Matyinak is, fiából nagy magyart nevelni, zajgó
örömmel kapogatá fel, és tolmácsolgatá a kis gyagyogónak minden
szócskáját és mozdúlatját, s fejtegeté azokból barátinak az egykor
leendő nagy magyart; mert kiben nincs hiúsággal vegyes édes érzelem,
látni vagy csak hinni is, hogy tőle valami nagy születék? A czimborák,
mint gondolhatni, még a fejtegetésen felül is látának és hallának; ömlő
dicséretek, magasztalások kapának meg apát és fiút, és ragadának gyakran
túlságok felé, nem csekély aggodalmára Marinak, kinek most egész estéken
át, el kelle lennie kedves fia nélkül.
Zöld mente, skarlát-szín nadrág fekete üleppel, sárga csizma
sarkantyúval, s tollas kucsma öltetett a fiúcskára, s Matyi így
beöltöztetve mutatván be őt Marinak: nézd annya! így kiálta villogó
szemekkel, így járnak az angyalok! vagy járnának, igazítá magát,
eszmélvén, hogy az angyalokat mind köntösetlen festve látá, ha ruhára
volna szükségök. Mariban az első pillanatban, édesen küzdött anyai
hiúság a tisztább eszmélettel; mert Gyula valóban angyal volt.
De édes férjem, ily szókkal simúla Mari esdekelve Matyihoz; az angyal
nem beszél ám olyakat, milyekre ti fiamat tanítgatjátok!
Ej mit! dörgé Matyi, a magyar ne legyen czukros szájú. Én édes Marim –
itt némi oktatói tónt és állást vőn magának Matyi – különbséget teszek
ledér szitok és káromlás között. Ez fekete lélekből, amaz csak pajzán
szájból jő, mely nem egyéb vaktöltésnél, és puszta hangnál: elpattog, a
nélkül, hogy sértene: azonban hagy mégis egy kis katonás edződést
szívben és viseletben, melyben az ember szívesen tetszik magának, s
melyet én a gyermekben szeretek. Hidd el édes Marim, az oly asszonyos
ajakkal, melyet minden kis szitkocska kificzamít, rendesen asszonyi
puhaság, vagy legalább némi gyávaság van egybekötve; pedig nem
szenvedhetem azt, ki még önvédelmekor is béketűrő tud lenni! Aztán a
hová parancsolás kell, s tekintélymutatás, a szitkok pattogtatása nem
megvetendő segítség. Ismerek fiatal szolgabirót és katona-tiszteket, s
Vilmos hadnagyom még többeket ismert, kik gondos gyakorlással tanulták
be ezeket.
Úgy látszik, nagysás asszonyom! megjegyzé Leguli, hogy a szitok, mintegy
kiemeli a haragot a szívből, s megelőzi az ocsmány bosszút; s tán ez az
oka, hogy a csendes emberek bosszútállóbbak szoktak lenni. Egyébiránt
úgy vélem, Gyulánál mi helye sincs az aggodalomnak; gyermek felejtni
szokta idővel azt, mit nem értett.
Marinak több ellenvetései valának ezen apologia ellen; de mikkel
elhallgata, jól tudván, hogy úgy sem fognának sikerre vezethetni. Nem
illik! ezt veté egyedül ellen Matyinak, mintegy kitérvén, a nyomósabb
okoknak; mert ismeré férjét, hogy hol ez fejét kötésbe hozhatá szíve
kedvtelésével, s ennek okot vagy színt adhata, nem bíra tágítni többé;
magyar és katonai vétségnek tartván ingadozni, vagy engedésre bíratni.
De Marinak is anyai örökje vala, nyílt mezőn nem harczolni férjével
soha.
Mari atyja, az öreg Szögváry, mint nagy és gazdag nemzetségből
származott ifjú, egykor óhajtott vőlegény volt a maga környékében; annak
nézték őt Mari anyjának szüléi, maga a szűk örökű lyányka is.
Könyv-tudománya ugyan csekély vala, de az élet forgása, s körültei
öneszmélések, úgy megedzék gondolkozását, hogy általában egynek tartaték
a legjózanabb fejek közöl. Innen nője megtevén maga szerencséjét,
szerelmen kívül mély tiszteletet is viselt férje iránt kebelében. A
világért nem fogta volna őt tézni, sem saját akaratát előzve vagy
tolakodással pendítni meg. Akarás és rendelés a háznál, azt tartá, isten
után férje dolga, segítés és eszközlés a szelid nőjé. Ez vala az első
szabály a háznál, s második az illés. Illik, nem illik, ez vala az
elhatározó ige, erkölcsi életfolyási körülményekben, mely igék a háznál
inkább némi homályos, de mégis ritkán hibázó tapintatban, mint
mesterséges okoskodásban gyökereztettek. Innen későbbi korban, az
asszony ritkán fogadhata el első látogatású új házaspárt, bosszankodás
nélkül; látván sok új menyecskét, miként új csalánt, zsartos
akaratocskákkal korán csipkedni férje körül, korán felibe indulni a
házfőnek, s hamar feledni a szerény hátravonulás bájos korlátit, melyek
közt oly nyerő, oly hódító a nőnem.
A nevelésben is, e két szabály vala Szögvárynénál a vezér-fonal. Fia
ugyan szabad akarattal s tőle függetlenül neveltetett iskoláiban; de
Marit egyedül ő képezé. Leány-gyermekeknek akaratot engedni káros, így
vélekedék. Holtaiglan más fog neki akaratot kölcsönözni; szüle előbb,
férj később. Sors teendi, hogy a függés ezen lánczai rózsák legyenek-e
egykor vagy durva érczek? Minek zsartos vágyakat költeni és éleszteni,
az öntagadásra mindig készen állni kellő kebelben? Szokjék a leány
lehető rosszabbhoz; lehető jobbhoz mindenkor könnyen bírunk szokni. Így
növekedék Mari, szívében anyja után, elméjében pedig atyja és Káray nevű
tanítója után. Ez utóbbitól úgy látszék, inkább kapott kedvet a
tudományokhoz, mint azokban nyomósabb ismereteket.
Matyi, ki a vendég-szeretést egyik fő magyar jellemnek tartá, mohón kapa
minden alkalmat, vendéget láthatni házánál, annyival is inkább, hogy ez
víg kedvtelésével is egyezék. Most születése napját ünneplé, s az udvar
tele állt hintókkal. Estére azonban csak zajossa maradt a vendégnek.
Mari szobájába vonódék vissza, de Gyula, atyja parancsára a vendégeknél
maradt, s gyermeki pajzánkodásival segítette ezeknél nevelni a zajos
vígságot. Éjfél körül belépe Marihoz, ki még fenn dolgozott, Matyi,
ölében hozván fiát, és Leguli.
Fiadnak változása történt, mondá Matyi.
Mari, mellé riadt kedves gyermekének, átvevé azt, s látá, hogy a gyermek
lángban van, arczája tüzel, s erre csodás sebességgel szökdel. Aggódva
nyomá ajkára csókját, s borzadva sejté lehelletén, hogy a fiú bort
ivott.
Kedvesem! az istenért, ennek bort adtatok! – kiálta.
Nem sokat édes Marim, monda Matyi, így erősödik a gyermek.
Édes Matyim, én gondolnám, a természet maga rendjén és idő szerint
erősít; s a lángvérű gyermeknek, tüzes ifjúnak csak méreg lehet a hevítő
ital, mely jövendő sinlésnek magvait hinti el a fejledező testben.
Helyesen nagysád! mondá Leguli; de a szokás, ez a hasznos kiegyenlítő az
életben, természetet változtat, told, pótol, s hozzánk simítja az elálló
dolgokat is. Nem árt szoknunk azokhoz, miknek idővel ki nem térhetünk.
Ki tudja mi lesz idővel Gyulácskánkból?
Úgy van édes Marim! hadd szokjék. A vízissza magyart, bor-ontó
hazájában, úgy is úgy képzelem mindig, mint a mezítláb járó csizmadiát!
Ezzel megcsókolván Matyi feleségét, visszatért Legulival a vendégekhez.
Marit, egyedül maradván gyermekével, gond tépte és aggodalom. Ez
nyugtalan álomban hánykolódott, és tagjai rángatóztak, mígnem a
természet émelylyel segíte baján, mire lassadán elcsöndesedék, s mélyebb
álomba merüle. Anyja gondba sűlyedve ült felette, s hánytatta elméjét:
miként menthesse meg jövendőre kedves magzatát? Nyílt csatára kelni a
férfiakkal, sikeretlennek látá; fortélyt forgata tehát, s a szürkület
már fejteni kezdé szobáját az éji homályból, a mint tervével elkészüle.
Fián, ki felébredtekor iszonyú főfájásról panaszkodék, legelőbb is
nyájasan sajnálkodott, és korholta a czimborákat, kik kedves gyermekét
nem kímélték. Majd ezt a bor káros munkálkodásira teszi figyelmessé.
Ekkor, nehogy rontson másfelől, míg egyfelől építni törekszik, atyja
tekintélyét kívánván megmenteni, festegeté ennek jóságát, Leguli és
társai rovásaikra róva minden kedvetlent, mit a ház körül immár a
gyermek is sejdíthetett. E közé számolta a tegnap estveli boritatást is.
Hozott fel néhány apróbb eseteket, mikben atyja jóságával a czimboraság
visszaélt, s amannak egyéb hibát nem engedett fia előtt, mint önerő
hiányát, melyet egyedül a jó szív szerfeletti hajlékonyságából
származtatott.
Mindezeket a gyermek felfogásához képest azzal a besímúló kedvességgel
adá elő Mari, mely neki oly igen tulajdona vala. Eleven színekkel festé
fiának, miként igyekszik a dős-társaság belőle majmot csinálni, miként
használják az ő kedves gyermekét egyedül nevetség tárgyáúl; itatják,
illetlenségekre tanítják, ingerlik, nógatják, hogy kaczaghassanak rajta.
Felizgatá öneszméletét, s nemes büszkeséget gyúlaszta kis keblében, azt
tolmácsolgatván előtte: mily dísztelen dolog legyen, nevetség tárgyául
alacsonyíttatni le. Ha atyád parancsolja édes gyermekem, inté őt Mari,
légy köztök addig, míg ő akarja, tedd azt mit ő rendel, de csak
kénytelen engedelmességből és ne kedvből, hogy lássák az erőszakot
rajtad; meg lássd korán felhagynak veled.
Mari ezen fogása, a legóhajtottabb sikert szülé. Gyula egy vándorló
olasznál látott majmot, czifra bohó köntösben tánczolni, s azon
képzelet, hogy vele ugyan azont akarják, mit majmával az olasz tőn,
keserű érzést szüle nála. Méltatlanságot érze maga iránt, és nemes
kevélység kezdé emelgetni kis keblét. Ezen érzelem a történtek
szégyenével párítva, annyira élesíték őt, hogy a mint atyjától először
beparancsoltaték, csak anyja előtt tett azon fogadása, hogy atyjának
mint jó fiú engedelmeskedendik, tartóztatá őt bosszús kifakadásoktól.
Azonban csakhamar visszaparancsoltaték a kis duzmadt, s ez e nap óta
teljesen haszonvehetetlenné lőn atyja czimboráinak. Képzelgő ez is mint
annya! mondá végre bosszúsan Matyi, s néhány hasztalan próbák után
felhagya fiával.
Mari szive örömben repesett az első diadalmon. Hogy kedvesét még inkább
sajátjává tegye, önbizalmával sietett meghódítani viszonbizalmát annak.
Úgy szólt, úgy bánt vele, mint érettebb korúval, kinek már eszéhez,
szívéhez, bízni lehet, apróságokban megbízogatta őt, s kis titkokat
kötött állhatatosságára. A gyermek ez által tiszteltetve érzé magát, s
ezen érzet kedves ellenetben álla a majom alacsonyító képzetével.
Csakhamar kitűnt ezen indulatja minden mozdulatán, képe komolyabb színt
ölte magára, mely ritkán vonula mosolygásra s még ritkábban bocsátkozék
kaczajra; léptei szilárdabbak, férfiasabbak levének. Kedvetlensége a
czimborák iránt, naponként mélyebben gyökerezék szívében, s azt
kifakadásoktól egyedül atyja tekintélye óvá, ellenben anyját a
képzelgésig tisztelé, s gyöngéd keblének minden vágyai, iparjai, az
ennek-tetszésben határozódának.
Mari ezen nevelési módja és figyelmeztetései, korán kifejték Gyula
lelkének jellemét. Látván atyja példájáról: mily bíztalan kormányzó a
csupán jó szív, korán megszokta ész-fontolásra eresztgetni előbb minden
tettét, s azt fogadni vezérül. Szilárdság, önerejűség, önbizalom,
büszkeség, mély de bevonult érzelem, szabadság szesze, és iszonyodás
minden erőszakoltatástól, férfias rátartás és viselet, lőnek korán
tulajdonai. A nemismerő könnyen tévedhet vala benne, komolyságát
hidegségnek, józanságát érzéketlenségnek gondolhatván; a ritkán
nyilatkozó, a nehezen szövetkező, a bizalmával fösvény fiút, könnyen
önzőnek, barátságtalannak vehetvén.
De a ki felé szíve vonzott, ki bizalmát megtudá nyerni, győződve lőn az
forró érzelmeiről, érte minden áldozatra kész jó szívéről, és minden jó
és szép iránt lángoló lelkéről. Mert ezeknek úgy Mari, mint a fiú saját
eszmélete, naponként több-több élelmet adának. Anyjáért égett indulatja
a gyermeknek, s ő volt neki minden jóság, minden emberi tökély példánya.
Mari nem állapodott itt meg kezdett munkájában; magára vette oktatását
is Gyulájának. Eleinte az olvasásig jól folyt a dolog, édes anya
tanított, szerető fiú tanult, s bámulásra méltó volt a haladás. De most
fájdalmasan érzette Mari, hogy maga sem sokat tanult valaha, s nemes
elhatározással szánta magát tanulásra, hogy taníthasson. E részben nagy
segélyére volt neki Káray, ki gyakran megfordúlt a háznál, és a kasznár,
egykori tanuló-társa Matyinak, s mindig elsőbbek közöl való az iskolában
Mari ezekkel értekezék, s mohó szorgalommal lőn tanítványukká. Olykor
álmától lopott el egy pár órát, hogy fia oktatására szükséges könyveket
olvasgasson. Miként jótévő csatorna, felfogá a forrás-vizet, hogy azt
szükségre, haszonra vezesse; s míg a férfiak erdőn, mezőn zajgottak, ő
vas béketűréssel tanítgatta fiát; s utóbb sokszori magányának
legfűszeresb éldeletei, a tanítás ezen órái valának.
Volt egy az atyai szív jellemei közt, mely a gyermekbe korán
átgyökeredzett. Honszeretet vala ez, s kedvező hajlás minden iránt, a mi
magyar. Gyakori beszélgetés anyagja volt a háznál: dicsérése a magyar
földnek és névnek. Gyula korán megszokta önesze rovására kétkedni
azokban, miket atyja monda vagy tőn, és Mari kiszámolt műve vala az,
hogy a gyermeknél a fiúi tisztelet, csak engedelmességből, és ne
tekintély-bálványzásból álljon. Így Gyula előtt gyanus vala eleinte
Matyi magyarkodása is. De látá, hallá, hogy e részben minden vendégi
kezet fognak vele, s maga édes anyja, és Káray is, kiknek
gondolkozásokról magas képzete vala, tisztelő hévvel szólnak nemzetök,
hazájok felől, s nagy részben javallják Matyi buzgólkodásait. Továbbá
azon kevés idegen nemzetüek, kiket Matyi házához és asztalához
kaphatott, rendszerint oly salakok valának, hogy azoknak a
hasonlítgatásban, nemzetök kárára csak veszteniök kelle Gyula előtt.
Mindezek korán nagyképzetet és forró buzgalmat szültek a gyermekben
minden iránt, mi magyar nevet és magyar hazát illető.
Mari és Káray, kik győződve valának, hogy azon honszeretet, melynek
csupán vak indulat és iránytalan büszkeség az alapja, nem egyéb önző
pártoskodásnál; félvén egyszersmind a Matyiban mindig szem előtt forgó
példánytól, arra törének, hogy a gyermek ezen kellő érzetének, korán
nemes irányt adjanak. Figyelmezteték őt a magyarnak szép nemzeti
tulajdonira, tehetségeire, sajátságaira; de egyszersmind hibáira,
gyöngéire s szorgalomban, tudományban, és míveltségben, sok,
történeteibe és körülményeibe szőtt gátló okok miatt lett elmaradásaira.
Ezen figyelmeztetést azonban úgy intézék, hogy a jó oldal tetszőleg
kitündököljön, s rést adjon a nemzeti előszeretetnek. Több szomszéd
jeles nemzeteket hordának fel a gyermek lelkének, s kedvező színekkel
rajzolgaták előtte azokat, úgy ejtvén az összehasonlítást köztök és a
magyar között, hogy többekben ugyan ennek, de némelyekben s főkép a
míveltségi haladásban, amazoknak nyujtassék a koszorú. Megjegyzék, hogy
miként oroszlánt, tigrist, nem fogoly-ketreczeikben, úgy nemzetet is nem
az idegenben, hanem saját hazájában kell megitélni; s az egy két
csapongóról egész nemzetre húzott következtetés, épen olyan, mintha
hullott férges gyümölcs után itélnénk a fa terméséről. Nemesíték a fiú
érzelmét azon tanúsággal, hogy honszeretet és idegen érdem tisztelése,
atyafiasan megállhatnak egymás mellett; emelék lelkét azon oktatással,
hogy a valódi honszeretet és nemzetiség, áldozatul vagy legalább
használatul kívánja minden tehetségeinket, s csak az az igaz honfi, ki
hazája javát és díszét, saját köre és tehetsége szerint elősegélni
törekszik. Mari ezek mellett gyakran nevetséges oldaláról festé fia
előtt, a puszta csengő szavakban s hetykeségekben alakoskodó
hazafiúságot. Káray pedig a görög, római és magyar históriából hordogata
eleibe nemes hazafi-tetteket, s feláldozásokat; s így e kettős iparral,
korán józan fogalmakra nyílt a gyermek elméje, korán lelkes buzgalmakra
hevült szíve, szeretett hazája és hontársai iránt.
A gyermek, azon korban, melynek még önfontolás nem tulajdona, szivesen
ered azoknak tekintélyök után, kiket kedvel és tisztel, s kedveltetve és
tiszteltetve lát maga körül. Így Mari és Káray szavai, vetett égő üszkök
valának a fiú gyúlékony lelkében. Lángoló képzeletét órákon át
foglalatoskodtatta azon gondolat, miként leend ő egykor hasznos fia a
magyar hazának, miként fogja elősegélni ennek haladását, miként fog
erőket költögetni benne, miként ellesni a külföld míveltségi haladtait,
hogy áthozhassa honfiainak azokat. Órákon át gyötré kérdezéseivel,
nyomozásaival anyját és Kárayt; s amazt kifogyasztá gyakran
feleleteiből, ennek pedig több-több idves oktatásokra nyújta alkalmat.
Káray sejté a fiú kérdéseiből lelkének repteit, s nemes irány- és
ipar-adásra használá azokat. Kifejté Gyula előtt, mily józan, mily sok
ágazatú, mily tiszta fogalmú tudomány, míveltség, szorgalom és béketűrés
kivántatik a jóakarat mellé abban, ki boldogítója, példa-adója vágyik
egykor lenni nemzetének; s így ingert, erőt kölcsönöze a gyermek
tudás-vágyának, szorgalmának, kitűrésének, s felkölté benne a gyermeki
kor egyik legsikeradóbb rúgóját, az önmunkásságot.
Gyula nemcsak bámulatos előmenetelt tőn a tudományban, hanem mi a jó
tanításnak egyik legkedvesebb gyümölcse, kedvet is nyere ahhoz. Atyja és
a czimborák csodálattal lepettek meg, a mint a gyermek előttök, s néhány
szomszéd vendég előtt tudásait kitárta. A kényben úszó anyát fúlasztá a
köz magasztalás tömjéne; de lehivellé azt Matyinak egy kissé kétes
javallása. Könyves Kálmán lesz belőle, s nem egyéb! dörmögé ez bajsza
alól; magyar apáink kardot tudtak forgatni, nem könyvet.
Igen barátom! közbe szóla Leguli, ki egy idő-óta biztosabb lábon állt
kegy-urával, s most mintegy birtoka megtámadtatását neheztelte; de a
Rákoson nemcsak kardot, hanem tanácsokat is forgattak őseink.
Tőled hallám, felele Matyi, hogy míg tanácskoztak, egyik karjok a kardot
fogta, másik a kantárt; ma már üres tanácskozásainkban, kezünk üres
levegőben hadaz.