Szabad vala keze mindenben, az egy költséget kivéve; de erre nézve is
csak annyiban korlátoltaték gyámjától, hogy jövedelmén, a gyámi hatodon
és mellé tartozókon felül ne költsön. Első gondja vala tehát paripát
szerezni, s agárral, kopóval megnépesítni az ősi udvart. Kevés napok
múlva, nem tarthatott ezektől a gyámné semmi baromfit, csukatlanul semmi
eleséget, nem tiszta udvart; a vendég nem óvhatá meg ezektől csinos
köntösét, s a bemenő idegen nem egyszer járt közel Acteon díjához.
Puska, pipa volt a második gond, az utóbbi oly mérték után választva,
hogy verekedés esetére fokosúl is szolgálhasson. Foglalatosságai:
vadászat, lovaglás, pipafüst-eregetés, s olykori borozgatások valának.
Gyám, gyámné kifakadtak néha; de Vilmos mindig kész volt előbb szóval
védeni kegyenczét, s ha ez nem használt, mérgesen ütni mankóját a
padozathoz, mely demonstratio jel vala a háznál arra, hogy a vég idő az
engedésre jelen van. A gyámot azon remény tartá, különben is megszokott
béketűrésében, hogy majd ezredhez megyen az ifjú; de ezen reménye
csakhamar füstbe ment. Katonaság szállott a faluba és szomszédságába, s
közte számos újoncz. Így módja volt Matyinak közelebbről látni a katonai
életet, mely eddig csak könnyű csillogásával foglalatoskodtatta
képzetét. Tapasztalta most a szoros subordinátiót, a születésre nem
hajtó vak engedelmességet, a számos öntagadást, kicsapongások rögtönös
megbüntetéseit, s látó tanuja volt egy farmatringozásnak is. Kedve
veszett egy oly életpályától, mely békében is vad szabadságát és szilaj
kényét zablával fenyegeti, háborúban pedig, melytől különben is titkon
nem egyszer borzadozott, sebekkel, sőt halállal is jutalmazgat. Vilmos
véletlen halála is, sokat segített, katonai tüze elhamvasztásában.
Elhatározása oda ütött ki, hogy itthoni katona legyen, s mindenben
magyar vitéz, a veszélyekből kiválva. E szerint kiadván gyámjának a
felmentő levelet, kieszközölteté magának, hogy mint teljes korú
átvehesse az örökséget. Azután bajuszt növeszte, pofa- és állszakált
szinte a borzasztásig, hogy a Horácz pulya római ifja tőle inkább fogtak
volna remegni, mint hajdan a rémítő alakú párthusoktól. Haját két vállán
vastag fürtökben hagyta csüggni, sarúin az izmos sarkantyúk hangosabban
pengtek, a török muzsika réztányérjainál, fennszoktatott fejét
sószelencze szabású kucsma fedé, kakas tollal, nyakát egyszerűen övedzé
az aranycsipkés fályol; dolmányán szintoly tisztelkedve csüggtek az
arany vitézkötések, mint fent tisztelt pipáján a selyem bojtok, és öblös
kostökén a zöldfestésű sallangok. Ha csak mezőre lovaglott is ki, pár
pisztoly és fokos állt a nyereg-kápában; mert úgymond mások után
Matyink: úgy is született katona a magyar nemes; a katona dolga pedig
úton-útfélen veszély.
Ezen szép okoskodás utasításából, mindent katonai lábra állított Matyi,
házában és falujában; mint gondolhatni, ezen érdemes állapotot a maga
modorjában tolmácsolgatván. Minden cselédnek bizonyos órára kelle
felkelni, peczkesen megállni urok előtt, vakon rohanni minden parancsa
teljesítésére, rapportirozni minden munkát, minden kis hibáért kiállni
czifra szitkait, vagy kiülni a pincze-börtönt, vagy elemelni a pálczát.
Az utóbbi fenyíték leginkább akkor került elő, ha a kutyasikoltásra
kirohanván Matyi, méltatlanságot tapasztalt kedves ebein, vagy
hazaérkező lovain ostorvágást és tajtékot vett észre. Mindkét esetben
kérlelhetlen vala.
Semmiben sem telt oly kénye, mint igaz véres, Bendegúz-fajú magyarnak,
és semmitől meg nem rettenhetőnek tartatni. A minthogy, ha a veszély
kétesen, vagy messze utótájban mutatkozott, vasgyúrónak is vélhetnéd őt:
de a nyilvános veszélyben, vitézségét sokan kétségbe szereték hozni.
Elég az hozzá, hogy a választó pontig és maga körzetében, valóban
rettentő magyar volt Matyi, s az ismeretlent, szőrárnyékos képével,
hadverői állásával, hetyke viseletével és szitkaival, egyszerre meglepé,
s ez rendszerint azon kínos dilemmába jöve, hogy vagy elvonuljon tőle,
vagy úgy járja, miként ő fújja.
Ezen dilemma még szigorúbb értelmű volt az idegen nemzetűekre nézve. A
nyírett ajak, hosszú kabát, nyúl-szív, miket együttjáróknak vőn, elég
alkalmat adtak Matyinak a csipkedésre. Ezeket, ha vendégét azon
szerencsétlenség érte, hogy asztalához maradt, azzal szereté nevelni,
hogy rakásra főzeté a burgonyát, laput, sárga répát s többefféléket,
miket mint idegen silány étkeket, nemzeti büszkeséggel utál vala; de
azokkal a sógort unalomig kinálgatá. Másik fortélya ilyenkor a leitatás
vala, hogy annál biztosabban éreztesse külföldi vendégével a magyar föld
gazdagságát és lakósai vendéglátását; s miként a jó szónok sír ha
ríkatni akar, nem gyéren esék meg, hogy Matyink mene jó példával elül, s
szivacsként elázék.
Sokat tartott Matyi arra, hogy hosszú köntös nem fedé testét, s némely
úgy nevezett sváb ételt nem kóstolt életében soha. Ezektől, mintha már
szagjoktól is idiosyncrásia bántaná, vonult szájjal szoká elfordítgatni
arczát, s kedves alkalomul használni arra, hogy rólok nem egész
válogatással szedett tréfák, segítsenek emésztést, a többi magyar
étkekre nézve.
Hogy az illetőségből mi se hibázzék, egy pár öreg zsellért, kik az ifjú
uraság katonai szabályaihoz már nem szokhatának, kibecsültetett Matyi a
faluban, s hangász-czigányokat szállított helyökbe. Ezek gyakorta úgy
felbolygaták Matyinkban a nemes búslakodást és hős lelket, hogy kesergő
nótáikon könnyeket is pergetne; miket igen szerete érzékeny szíve
jelenségei gyanánt árulgatni. Így az asztali robaj és mulatozások, vidor
tusshuzásokkal, és ébresztő czimbalom-csengéssel is szaporodván, Matyi
udvara csakhamar első víg tanya lőn a környékben, és gyűlpontja a dőzs
barátságnak.
Azonban valami hiányzott még is a háznál. Egy kettő a czimborák közöl –
így nevezék művész szóval egymást víg vendégei – szemügyre véve a jó
birtokú ifjat, megpendíté nála a húrt; de a hang hatástalanul rezgett
el, mígnem az idő érésre hozá a dolgot. Tudniillik az egymást váltó
gazdasszonyok – vagy nem tartozván ezek a katonai kormány alá, vagy ezer
módjuk lévén kibúvni alóla – mindig méhrakottan menének el a háztól, a
kiürített éléstárt nem győzé meg-megtöltetni Matyi, bátor az ebeken
kívül, minden sovány volt az udvarban; cselédek, aratók panaszkodtak, a
fonás nem ment, rend nem volt semmiben! egy szóval: arra eszmélt Matyi,
hogy állandó gazdasszony hiányzik a háznál. Továbbá: példákból látta,
hogy apáink is megházasodtak, mint hivé, szíve is súgott valamit s így
eltökélé magát, hogy nősüljön.
Tapasztalhatjuk, hogy az éretlen, időben vagy lélekben, legszívesebben
nősül. A házasság fontos dolog, s ki ne szeretne, ha csak egyszer is
életében, valami fontost követni el, kivált olyast, mely a fontosságok
közt egyedül áll hatalmában, erejében, s melyhez titkos vonzalma is van
a természettől? Aztán úgy látszik, a házasság fontosságából reánk is
háramlik valami. Előtte, rólunk beszél a vidék, utána, többeknek
látszunk és házat kezdünk alakítni, míg nőtlenségünkben csak fityegtünk
a világban! Érzé, legalább sejté ezeket Matyi; tehát siete magát
leánynézői lábra állítani.
Mindenekelőtt egy barna pej ötös fogatot szerze össze, melyben a lánczos
szilaj mén, büszke nyerítéssel adott szerte jelt az úton, hogy délczeg
magyar levente nőszül. A sallanggal bűvös szerszám, egy ügyes
szíjgyártó-legényt teve mesterré, ki főkép a gyeplőt javából szelé a
szíjnak, megértvén az úrtól, hogy a kemény zablájú táltosok megfognak
viselni gyeplőt és kezet. Az ernyős szekeret, legkedvesb fuvarzatát
Matyinknak, egész fedelű hintóval váltá fel most, melynek alkújában fő
figyelme volt a kocsisi helyre, mint leendő kedves ülésére. Cselédjeit
új posztóba vonatá, melynek színét azonban az elöntött sujtások, inkább
csak gyanítni, mint látni hagyák. Ezen cselédjei, kiken eddig csak
vászon ruha lengett, új gáláikban, kitömött borsó-vázakhoz nem kevéssé
hasonlítának. Magának Matyi, néhány lattal súlyosabb sarkantyút üttete
fel sarúira, dolmányán oly súlyos ezüst lánczot hagya lógni, mely
szükségből kereket is köthet vala; ujjára pedig a vaskos és nagy
rendeltetésű arany karika mellé, más izmos, nemzetiségi czimerrel díszlő
pecsétgyűrűt vona fel.
Ily illő készülettel, hajt Matyi Mogyorós, Szögváry tanácsos laka felé.
Fő ereje lévén a kocsiskodás, s különösen most nem állhatván ellent azon
kedvteléses ingerének, hogy új lovai bravourjainak közelebbrőli tanúja
lehessen, beültette lényegét a hintóba. Maga a kocsis mellé szökött fel,
megragadta a gyeplőt, s porfelleg közt hajtott, hogy szinte szemfény
veszett belé, a sallangok repkedtek, a lovak pedig föld és ég között
szökdeltek. Megállott az útbani helységben nagy és kicsiny, szemet tátni
czifra cselédre, kocsisra, lóra, kocsira; de az uraságot hasztalan
keresé az utolsóban. Egész úton nem vala egyéb dolga a kocsisnak, mint
tüzet adni az úr pipájába; és inasnak, mint beakadt ostorát az
úrkocsisnak kiakasztgatni, és kihágott lovait behágatni. A mátkás falu
előtt megállítá fogatját Matyi, egyfelől maga, másfelől kocsisa
megtörölgeték a tajtékzó lovakat, megegyengeték a szerszámot rajtok;
magok zsebbe rakák pipáikat, megsimíták nagygyából porlepett hajaikat, s
isten nevében behajtanak.
Ha eddig nagy volt, még nagyobb lőn most ingere Matyinak, fontos szerepe
ellenére, kettős dicsőséget aratni szép lovaiból, úgy mint tulajdonossok
és mint kocsissok azoknak. E szerint megtartván ülését s a gyeplőt
kezébe, hogy dicsőségaratására még inkább elárassza a bőség szarvát,
megereszti a lyányos ház kapujába fordultában ostorát, közikbe vág vele
lovainak, s ezek annyi felé rúgnak a mennyien vannak. Bajra, épen egy
sereg lúd ült tanyát oldalt a kapu mellett. Ezek a nem vélt háborításra,
riadt lármával kelnek szárnyra, épen fejök felett a tüzet kapott
lovaknak. A lánczos mén ágaskodva kap félre, utána az egész fogat,
szügybe vágja mindnyája fejét, s megkapja a hintót. Matyi erőlködik,
izmos karral szorítja a gyeplőt, izmos lábbal a kocsis-zsámolyt; de ím a
kocsigyártó nehezen számolván ily idvtelen esetekre, a zsámoly leszakad,
s ha a legény testvéres karral nem öleli körül urát a hintóból, Matyi
minden dicsőségével együtt bizonyosan legördül üléséből, mint ezt
kocsissa a más oldalon már valósággal tevé is. Most már a szabad
kényökre kapott lovak megkerülék vele néhány izben az udvart, oly
sebességgel, minővel nehezen futtatott valaha az olympiai fövényen egy
görög is. Minthogy a kert ajtaja előtt asszonyok tilóltak, s ezek
sikoltva szökdeltek láb alól félre, a gázolt, még töretlen kender
ropogott, egy pár tiló homlokba rúgva dőlt hátra, az udvar ebei pedig
ugatva versenyeztek a lovakkal; minden bizonnyal megtoldják vala ezek
cyclusaikat még egy párral, s úgy jöhet veszélyesebbel, ha a leperdült
de lábrakapott kocsis, egy pár házi cseléddel meg nem kapják őket, s
véget nem vetnek a gonosz carousselnek. A kiriadt háznép rémülése,
összecsoportozott cselédség újság-vágya, Matyi levert képe, szitkozódó
cselédjei, reszketve tüsszögő lovai, ecset alá való jelenetek valának!
Legkínosabb vala Matyinak helyzete. Maga is kétkedvén, ha úgy köszönt-e
be leendő ipájánál mint leventa, ki veszélyes hős tettet álla ki, vagy
mint egy meghurczoltatott Phaeton? nagyon kétértelmű képpel állott, az
őt szem-szegző háznép előtt. Eleinte meg nem állhatá, hogy
maga-felejtésében, egy pár nem épen díszes epithetont ne vessen a
kocsigyártó neve mellé; kinek tulajdonítá teljesen azt, hogy jó erkölcsű
lovai, miként nevezé, erőt vevének a nem épen gyönge karú kocsison,
miként szóla szerényen önmagáról. Hosszas mentőzése közben, egészen
megfelejtkezett fontos járatáról; de végre eszméletre hozák őt, a
folyosón mintegy tűkön álló leendő tisztes ipája, napája, s utótájban,
félrevonúlva leskődő jövendőbelije, egy sugár testű, s szemeiben
ártatlan lelket hordozó leányka. Azonnal eszébe ötlék, hogy még sem
köszönt, sem nevezte magát. Lángoló zavarral ugrott a nagyasszony keze
csókolására, s innen czélzott kedves tárgya felé. De ím még ekkor hágott
fő pontra zavarodása, a mint meghajtása közben beakadt sarkantyúja, őt
arra eszmélteté, hogy ostora még most is kezében van, s csak a nyél
hajlósága menté meg őt az elbukástól. A társaságokbani illedék iránt,
mindenki bír kisebb vagy nagyobb tapintattal, kiki a maga modorjában; de
kivált a házasulandó rendszerint egy pontba gyűjti össze külsejét
belsejét, s örömest maga ünnepi oldalait mutogatja. Nem csodálhatni
tehát, ha mogyorónyi veríték-cseppek gyültek Matyi vőlegényi homlokára.
Az asszony udvariasan beerőteté Matyit a szobába; de Matyi helyre
akarván ütni botlásait, hogy bebizonyítsa jártasságát az illés
fogásiban, világért sem mozdult volna előre s kínált és visszakínált
«tessék» «méltóztassék» után, csak ugyan ő leve a győztes, és
szerencsés: legelőször tehetni be a a háznép után az ipai ház ajtaját.
Én Bélteky Mátyás vagyok, mondá a szobában Matyi, össze pendítvén
meghajtása közben sarkantyúját; erre esvén utam –
Finomabb eszmélet mint Matyinkké, megsúghatá vala, hogy szép és igaz
járatára, alig lehete durvább és egyszersmind kopottabb palástot vetni,
mint szembei nyilatkozást úr és asszony előtt, hogy házokat ezúttal csak
fogadóul használá.
De a hol maga a szöveg kedves, kedvező ott a tolmácslat is. Ne vélje azt
az ifjú, hogy nőszülésének czélját oly mély titokba tudá rejtni, hogy
arról, ha csak gyönge szellőcske is ne lengett légyen, már megjelenése
előtt az illető ház felé. Minden nemtők, kik jót vagy rosszat szülnek a
világban, telemarkú munkásságba hozatnak a nőszülés dolga körül. Matyi
nem épen vala váratlan vendég, s magyar vendég-látással és nyájassággal
kínáltatott ülésre a vendégi pamlagon. Matyi teste egész hosszával és
szélével foga azon helyet, s minthogy egy öreg rokon asszonyság is vala
a háznál, a tanácsosnét szépen leszorítá arról.
Folyt a beszéd, miként szokott, midőn hallgatást kerülünk, és személyre
ügyelünk inkább mint beszédre, érdektelen tárgyakról, időjárásról,
gazdaságról; és Matyi, miként csekély forrás, hamar kiapadozott
mindenből. Alkalomhoz jutván, váltott egy pár szót a házi lyánykával is;
de mihelyt teheté, kisuhant az ólba lovait, s udvarra az ebeket venni
szemle alá, s egy pár nap alatt jóval inkább ismeré ezek egyes
tulajdonít, mint amazét.
Ifjas, lyányos házaknál, külön rovatú jegyzéket tartnak szülék, s különt
ifjú és leány az illethető mátkapárok iránt. A szülékéből több rovat
illett Matyira: jó házból eredt, szép vagyon szállott reá, birtoka
szomszédságban feküdt, s így a nem egészen illő rovatok, kímélve
mellőztettek általok: de annál élesebb szemre vonattak azok, a józan
értelmű lyányka által, kinek jegyzékében, csak az egyetlen ép test
rovata szólt kedvezőleg Matyiról. Minél nyájasabbak valának szüléi,
annál szorúltabb melje szegénykének, borongván a jövendő, ártatlan lelke
szép egén. De minthogy még akkoron kevés akaratjok volt a magyar
hajadonoknak, s ezen fontos önügyben is inkább ünnepélyi szertartásból,
mint szükséges kellékül adták szavokat, pár nap mulva keríté a lányka
újját az arany karika, s néhány hétre kendős lovak repíték őt Béltekre
haza.
Eleinte csendes körben tartá Matyit, a házas életnek újsága inkább, mint
boldogsága, Marinak szelidsége inkább, mint irántai szerelem, s mindenek
felett azon kedves kénylet, mely egy hű gazdasszony beléptével, a házon
elterjedni szokott. Érzé, hogy gondtalanúl s alkalmasabban él, és még
sem fogy általa, éléstára rendezettebb, minden házi munkák rendesebben s
az ő felmentésével folynak, és vendégei alkalmasabban fogadtatnak; egy
szóval: a nőtlen gazdasszonykodás gyarló foltjai eltüntek háza
tájékáról.
De csendes birtok és egyszerűség, nem vala Matyi dolga. A zajos kebel,
ha szélcsend uralkodik körülte kívül, bajt szül magának, hogy ne
nyughasson belül, s miként Balaton, önmagában háborog. Szelid neje csak
szeretni tudá őt és maga tisztét vinni; de nem fortélyoskodó hiúsággal
nem olykori okos fejeskedéssel, vagy tekintélytartással, zajlásban
tartani őt. E szerint Matyinál házassága, korán a végzett dolgok sorába
rogyott. Az engedékeny szelid nő, csakhamar csekély becsű, hitvány
törékeny cserép lőn neki, s nyugodt szerelme, mint vélé, magyar vitéz
keblének sovány élelem.
Mari egészen új világba lépe a Bélteky-háznál. Érzése, ízlése nem
valának ugyan finom kimívelésüek, de biztosak és józanok; minthogy oly
háznál növekedett, mely csendes körében, a világ becsülését bírta és fő
szempontnak tartotta. Matyi szintúgy nem volt érzéketlen ez iránt; de a
magyar vasgyúrói név és szerep lévén azon nemes czél, miután vágyott és
tört becsültetni, egymást érte házánál az úgynevezett szeszély-csín,
melyek Marinknál, úgy szokatlanságaik mint fonákságaik által, kínos
csodálást okozának. Matyi mint új házas, még mélyebb foglalást remélt
hősködése által tenni kis nője kegyében, javalló czimborák nem
hiányzottak soha; s így a czélzott dicsőség alkalmasint ki is vívaték
általa; mert négy mértföldnyi körben, szinte beszéd-járássá váltak Matyi
tettei, s hamis magyar lőn kelő nevezete.
Voltak azonban több oly pontok is Matyi gondolkozásában, mik a környék
szigorúbbjainak is megnyerték javallásaikat. Ilyen vala az, hogy mással
nem dolgoztatott soha, mint hazai kézmívessel, hogy sem maga, sem
cselédjei testökre ruhát nem szabatott egyébből, mint hazai gyártású
posztóból, asztalára csupán magyar fűszerű étkek és hazai borok adatának
fel, a honföldi lakos és termény, mindenkor elsőbb becsűek valának
előtte; ha bár e részben hazájának becsülése és szeretése, miket igen
nevelt külfölddeli ismeretlensége is, szívesen túl szokta is őt e szeren
és mértéken ragadni.
Marinak, Matyi szeszély-csinjeinél, gyakran igen szorúlt helyzete vala.
Kivált eleinte sehogy sem lelheté magát azokba, s a mézes hetes Matyinak
elég alkalma vala kaczagni kishitűségét. Később, ha a szeszély-csín csak
idétlen tréfa, vagy pajzánság volt, s Mari előtt hérósi robajjal
beszéltetett el, női kímélésből mosolygást erőltetett ez, mely közép
vala javallás és kárhoztatás között, messze minden részvételtől; de mely
finomabb eszméletnek mint Matyié vala, megérthető lehete. Ha Matyi a
vadászaton széna-boglyát, vagy egy pár ölfát gyújtatott meg, hogy
legyen, mint mondá, minél pipát gyújtani, ha vadászatbóli tértekor
ruha-darabokat dobatott fel czélul, vagy hogy töltést ne vigyen
fegyverében haza, szérűk közt varjat lőtt, ha törpéjét, házi bajjazzóját
tánczoltatá, vagy idegen nemzetű sógort itatott le: Mari mindezekről
erőlködék hinni, hogy férfias kitörések, erősb inazatnak kedvtelései, és
csak neki, ki öregek közt növekedék, szokatlanok. Ezeknek írt az időtől,
e jó orvostól várt.
De komolyabb lőn, ha a csínek komolyabb színt öltének. Az úgynevezett
katonai rend és fenyíték udvarban és faluban, nem tuda szelid lelkének
tetszeni soha. Az első hetekben szerencsés vala gyakran, többeket
kiválthatni rímányaival a fenyíték alól, később kis tőke-pénzéből nyújta
kárpótlást számos méltatlanságokért; s ha ezt sem tehette, érzékeny
szíve egy pár szánó könnyet áldozott a szerencsétlennek.
Nyugtalan búsongása és kedvtelen előérzetei, leginkább szorongatták a
szegény nőt a felett, hogy barátság őrve alatt, czimborák és
dőzs-barátok szoktak be a házhoz. Mari szelid angyalként
figyelmeztetett, intett, rimánkodott férjénél, olykor-olykor nem épen
epétlenül kelt ki a dőzs-vendégek ellen; mind két résznél csak annyi
sikerrel, hogy Matyi csakhamar kerülte jó nejét, mint lakatját
szabadságának, ezek pedig, minden jó alkalommal szórák gúnyaikat a
papucs alatt nyögő férjek ellen, és Simon bácsi pecsétes oklevelével
bíztaták a házi gazdát. Matyi, lelki felsőbbséget érezvén nejében, s
ezen érzet nyomasztó lévén lelkének, eleinte csak kerülte Marit, s
örömmel látta többnyire menteknek szilaj társaságait tőle: de a
tiszteletnek azon nemét, melyet az erkölcs magának kivívni szokott, meg
nem tagadá tőle; s egyedül Mari vala ment darabos kifakadásaitól a
háznál. Mari azonban naponként türetlenebb lőn, s barátinak gúnyai, hős
lelkének kiállhatatlanok levének.
Azonban fia születék, s ez miként felöntött olaj, lobbra hozta a
pislogott házi mécset. Örült Matyi, inkább ugyan az agg Bélteky-ház
ivadékfája kisarjadzásának, a víg ünnepélyeknek, mik fiával házára
születtek, mint atyai új viszonyának; mindazáltal Mari némi becset nyere
szülésével előtte, miként kertünk fája, melynek gyümölcsét kedveljük.
Több ízben forgatá végig a kalendáriumot, hogy egy tisztes nevet
szemelhessen ki belőle, mely agg magyar háznak illő tisztességére
vállhassék, s nem minden mester-ember házánál forogjon nyelven; s végre
a magyar Gyula-névben, megállapodék. Gyöngén mosolygott a gyermek-ágyas,
a mint Matyi hozzá találmányával berohant, tudván, hogy nem egyezés
kéretik tőle, hanem elhatározás adatik tudtára.
A keresztelői lakoma zajjával, elzajgott nagygyára az atyai csengő
érzelem is; de annál gyöngédebben és biztosabban hajlott a kisded
felibe, a csendes édes anyai. A mindent vesztett nő ezt tartá még
sajátjának, s az lőn világa.
Előálltak újra régi lármás kedvtelései Matyinak. Fogadói képet ölte az
udvar megint, s Mari félnapokon át nem látta férjét. Ilyenkor jöttek elő
az igaz vitézi vetélyek és zajos csínek; borhevület, czimboraság s
bizonyos viszketeg emlegettetni – minthogy bohóságoknak szintúgy vannak
közönségei – oly kicsapongásokra bírák Matyit gyakran, mik nyilvános
ingerkedésekkel sőt méltatlanságokkal valának elegyesek, s Mari szivét
aggódtaták. Így: vásárra hajtván czimboráival a szomszéd városba be, a
fogadóban szomszédságába szállott éltes csehnek ablaka alatt, egész
éjjel húzatta czigányaival a muzsikát; majd beköszönvén hozzá, őt, ki
kénytelenségből jó száj-ízt mutata a keserűhöz, hangzó kaczaj közt
reggelig oktatá magyar dalokra, s még ezen felül kínos boszújára, reggel
az előjátszót beküldé hozzá fizetésért. Egy szomszéd birtokos
erdőcsőszével, ki uraságának kitáblázott erdejétől merészlé tiltani
Matyi embereit, zászló gyanánt hordoztatá, míg maga a tilalmast hajtatá,
maga és czimborái előtt a tilalom-táblát. Egy Ausztriából leszármazott,
bor-kedvelő gazdag pohos bérlőt, vacsorára hívott meg. Be kell avatnunk,
úgymond czimboráinak, a sógort. Ölte ételkínálásaival, de bort nem
tétetett eleibe; s valahányszor Matyi a czimborákkal pohár-borokat
üríte, szintannyiszor zajgó tuss és kaczaj közt, kelle egy pohár vizet a
bérlőnek kiürítni. Vajkaynak, szárazkóros szomszédjának kecskéire
bukkanván vadászat közben, összeköté szemközt szakállaikat. A kölcsönös
döfésektől megszilajodott állatok, addig huzakodtak egymással, míg egy
bokron fennakadtak, hol éhen vesztek el. Szintilyen színezetűek valának
Matyinak biráskodásai is. Szakácsnak, ha ételben hibázott, meg kelle azt
egész tállal ennie; a vastag húsárost pedig, ha fontban hibázott,
féllábra állítatta fel a vágó tőkéjére. Mindezeket Matyi magyar katonás
tűznek, hunniai jóvérnek nevezgeté.
Az effélék számos patvarba vonák Matyit, s rövid idő alatt néhány pör
kezdeték ellene. Egymást érték a folyamodások, méltatlanságai ellen, a
vármegyén; de kivált a pohos bérlő, ki gyomor-hűtésből majdnem sír
szélére jutott, és Valkay, nyomósan dolgoztak ellene. Valkay szomszéd,
valóban félelmes ellenfele volt Matyinak, többszöri ingereltetései után,
majd kérlelhetetlen. A kecske-történeten kívül, egy másik még felebb
idegzé gyűlölségét és bosszúját Matyi ellen. Ennek kertjében tudniillik
egy nemes fajú cseresnyefa állott, melynek terepély ágai közül egy pár,
áthajlott Vajkay kertjébe. A fa gyümölcsét szívesen vágta a madár, és
Matyi le-le járt töltött fegyverrel a kertbe, s lövöldözött a nyalánk
madárnépre. Ugyanezt tevé egy alkonyaton, zörrenést sejtve a fa-ágak
között; de a lövésre egyszerre sikoltás esék; tudniillik Kriska, Valkay
szomszéd agg leánya, a kertjökbe nyújt ágakról kobozgatott a kívánatos
gyümölcsből s Matyi madár helyett a lyánka felnyújtott kezét srétezé
meg. Valkay tűzbe, lángba borult ezen, nem tulajdoníthatván számos
ingereltetéseiben az esetet egyébnek, mint készakaratnak.
Matyi a törvénykezés csal-kertjében vékony Theseus vala, s az ilyennek
borzasztóbb rém a hosszu levél, mint annak, ki bírja a vezér-fonalat. A
perek gondjai, miként Banco árnya Mackbet vendégségét, gyakran
kedvetlenül zavarták Matyi bacchanáliáit. Széttekintett tehát, keresve
egy alkalmas törvényhárítót; s ezt Leguli ügyvédben szerencsésen fel is
találá.