gyermek gyakran inkább érezteti velünk tudásunk csekély voltát, mint
okleveles tudósok éreztethetnék. Ismeretei a közlés lebocsátkozása és
módosítása által tisztultak, biztosultak s mindinkább rendszerbe
alakultak.
Egészen más ösvényen indula Cilivel. Csendes komolysága, szenvedélyes
szorgalma és figyelme a leánykának, a tudományok mélyeirőli elvonatását
javaslák inkább, mint ösztönöztetését. Hajlandósága, mely
vérmérsékletében látszék gyökerezni, mintegy vonzá őt tudományos
szemlélődések és buvárkodások felé, mik szívesen elvonák házi körétől
is. Gazdasszonyi foglalatosságit csak felügyelettel folytatá, unatkozott
azoknak örök egyszerüségeinél és aprós gondjainál; s nem vala előtte
kedvetlenebb dolog, mintha kedvelt könyve mellől a cseléd ily gondra
szólítá el őt. Víg társalkodás és mulatozás örömeitől nem idegenkedék
ugyan, de maga nem is indított semmit s mintegy be kelle rántatnia
azokba. Haladása a históriában bámulandó vala, miben őt erős emlékezete
igen segíté. Évi rendben tudta Európa történeteit és hazájáét s e
részben a ház férfiai, beszélgetéseikben, mint élő történeti táblára,
úgy hivatkozának reá. Uzay főkép vendégei előtt, szívesen hiúskodék e
részben s Cili mindenkori pirulattal felelt a felszólításokra.
Azonban Gyula nem vala egészen elégedett Cili ezen tudóskodásával.
Kivánatait a szépnem ismeretei iránt, annak természeti és polgári
rendeltetéseiben gyökerezteté ő, s nem javallá azt, hogy azok tudós
vizsgálatokig terjeszkedjenek. Asszonynak, nőnek és anyának pályái, a
szép nem rendeltetései, úgymond Gyula, való élet és ennek folytonos apró
gondjai az ő köre; tudóskodások az ezekre rendelt időt, figyelmet és
kedvet elrabolják tőle s mételyezik azon biztos tiszta tapintatot, azon
lágy érzelmet, azon szerény eszméletet, azon bájos hajlékonyságot az
élet kis örömeinek felfogásában, leélésében és közlésében, mik a
szépnemnek oly kedves sajátjai nemünk felett.
Irányával Cili históriai tudományának, még kevésbé volt elégedett. Mi
néz, úgymond, egykor használatra abban, hogy az uralkodások, csaták,
békekötések évrendével tömve, terhelve van az emlékezet? S mit nyerhet
egy leendő házi nő abban, hogy emlékezetével a polgári állományok
emelkedését, sűlyedését és dőlését kisérgeti?
A história, felelé Uzay, oly tükre a multnak, mely a jövendőre tanúságot
mutogat. Abból: mi volt, mi van most? gyakran kilehet hozni, mi leend
jövendőben? s a tetteket és eseményeket, mi már következményeikkel
látván előttünk, legtöbb esetben készek lehetünk elhatározásainkkal. Így
tehát, miként minden tudomány, úgy a história is, sőt ez még
különösebben hat be az életbe; csakhogy ezen befolyást mindenkor oly
biztosan kijelölnünk nem lehet, mint például: folyamak beszakadásait
egymásba és tengerekbe.
Szerénységem átallaná, viszonzá Gyula, azon megjegyzést tenni, ha mások
után nem tenném azt, hogy a história mostani irányaiban nem oly üdvös
használatú, mint lehetne. Mi most általában a história? A múltnak
visszaborzasztó váza, melyről az emésztő hadak éh fogai vicsorgnak
felénk. Nem azon gondolattal búsit-é el bennünket az, mintha földünk
örök ember- véritatást esdekelne? Szerencsétlen gyarlóságunk: bámulni
mindenkit, ki zajt, lármát tőn a világban, és nem a nemes, hanem a nagy
következményű tetteket csodálni! Hízeleg e gyarlóságunknak históriánk
is, és míg azon jeles karokat, melyek Ephesus templomát építék, felejti,
híven feljegyzi az undok kezet, mely üszköt vete annak! Hívebb az s
merész vétekhez, mint szerény erényhez, hívebb robajos pusztítókhoz,
mint szelid jótevőkhöz; s különösen azon nagyoknak bélyegzettek az ő
dicsőítettjei, kik éltökben kárhozatosan ügyesek valának, az emberiséget
eszközül és nem czélul használni. Csillogót szemel ki tolla alá, s
miként nagy hegyeknek csak külső vonásaik szoktak rajzoltatni, úgy a
história is a történteknek egyedül nagy és kitetsző rajzvonalait
adogatja. Kétlem: nem lehetne-e jelesb históriát szerkeztetni azon
tettekből és eseményekből, mik most általa mellőztetnek, mint azokból,
miket harsogva kikürtöl? Regényeinkben, színpadainkon csillognak a szép
és nemes tettek, a históriákban gyéren csillannak meg ezek. Azért-e,
hogy a valódi élet gyéren mutathat fel ilyeneket? Ezen hit gyalázni
fogná az emberiséget! Inkább azért, mert elfúlnak azok a világ zajos
árjában s nincsen ki kiemelje azokat belőle. Szép nagyság, hív betöltése
kis körünknek, de csendes és szerény; így a história elsiklik mellettök
vagy felettök, és vagy a csengést bámuló pórsághoz szegődik hízelegve,
vagy rangosokhoz haszonlesve. Ezek hibái históriánknak s lehet-e
csodálnunk, ha a heves, a hírlihegő ifjúság megtéved példányaiban, miket
amaz a múlt korból, dicsőítve követésükre kiemel? Úgy fogna lenni,
vélném, igaz állásában históriánk, ha az egykor szigorú itélőszéke bírna
lenni a most élő emberiségnek és minta-tára, példány-csarnoka a későbbi
ivadékoknak.
Bodnár kezet nyújta Gyulának abban, hogy históriánk, mostani irányaiban
tökéletlen, és nem mindenkor hiteles; mely utóbbi hiba orvoslására azt
óhajtá, hogy élő embernek életrajzaik ne adatnának, sőt elhunytaké se,
még néhány tized alatt holtok után. Azonban, hogy közel ne láttassék
férni Uzay kedvteléséhez, számos szép hasznait hordogatá elő a
történet-tudománynak.
Gyula nem tagadá ezeket; de a história használatait azon irányoktól
függeszté fel, miket kiki czéljához képest vesz magának benne. A
históriában, úgymond, mint múltnak tárában, halomba dőlve nyugszanak
nagy és kicsiny, nemes és nemtelen, méltó és méltatlan. Kiki
osztályzatához képest szemelgesse ki abból a maga részét. A hadak hőse,
Nagy Sándor, Caesar, Miltiades, Themistocles, Nelson s a t. csatáit
nyomozgassa; tudós: a nagy elmék fejléseit; honfi: a Fabriciusokat,
Muciusokat, Brutusokat, Hunyadiakat, Zrínyieket; törvényalkotó: Mózest,
Númát, Solont, Lycurgot; kormány férfiai: Szent Istvánt, Nagy Pétert,
Fridriket s a t.; vegyék példányképül. A szépnem mindezekből legfölebb
azon nagy eseményeket válassza ki magának, mik időszakokat alkotának a
világ történeteiben; de fő tanulságul és példányul, nemének jeleseit
állítsa fel magának azon jeleseket, kik nemes feláldozásaikkal hódoltak
a női szent kötelességnek. Csodálja Cornéliát a Gracchusok anyját,
Porciát a Cato leányát, hű Artemisiát s a t. Így élő tudomány leend neki
a história, ikertestvére a tanácsos tapasztalásnak, barát és biztos
utasító ott, hol éltünk keresztutain kétkedve állunk meg.
Uzay megnyugvék ebben, és Gyula a szerint intézé előadásait. Hogy
formákat nyujtson a képzeletnek, mikbe az magát önthesse, s így segítse
azt fogalmaiban, Cili számára meghozatta az ó és újabb kor hőseinek és
hősnéinek mellképeit, a mennyire azok kaphatók valának; s ezen
képcsarnokkal több testet ada a leányka történeti vázainak; mely is főt
és szivet egyaránt hevítve, kettős sikerrel jutalmazá ennek szorgalmait.
*
Bélteky Gyulának atyja, Mátyás, korán jutott árvaságra, s egy atyai ágú
rokonnak, ki tisztviselő volt megyéjében, gyámsága alá. Láng volt a
gyermeknek esze és vére; ha ügyes művészi kéz alá jöhet, alkalmas minden
nemes alak elfogadására. De míg a gyám gondosan vetegeté falai közt: mi
maradhatna még ki a bevételből? s mi csúszhatna még be a kiadásba?
gondtalan és őrzetlen kószált Matyi a faluban, jelen volt minden paraszt
mulatságban, falu gyermekeivel dulakodott, s idejéről és tevéséről nem
számolván senkinek, korán úr volt a maga kezére, mint akárki. A gyám,
hogy szabadabb kezet nyerjen, viszont szabad kezet engedett gyámfiának;
de különben sem az az ember vala, ki nevelni tudott volna. Önelégedten
látta felnyúlni, s pofában, vállban, czombban öregbedni a kis Matyit,
kinek étvágya mindenkor kész volt ha hozzávalót látott, megáldott álma
félnap hosszig tartott; vidor egészségének pedig biztos jelenségei
valának, a háznál mindennapos panaszok ellene: hogy tegnap ablakot tört,
ma kályhát, minap jobbágy-gyereket gyűrt dulakodásban össze, közelebb
pedig a vén kertészszel űzött pajzán tréfát. S mi lehete a gyámnak
kedvesebb, mint efféle csintalanságokkal, s felül reá az izmos kis inas
bemutatásával, megnyugtathatnia a rokonságot, hogy Matyika a legjobb
kezek közt van a világon.
Egy kedvtelése volt Matyikának, mely később elhatározólag hatott egész
életére. Minden tagjai athlétai izommal indultak növésnek, s a vele
egyvívású cseléd- és paraszt-fiak között, csakhamar nem találkozék egy
is, ki a birkozásban vele megmérkőzhetett volna; vagy azért, hogy jobb
élés mellett, igazán velősebb volt Matyi, vagy hogy ellenfelének
némelyike, átallá paraszt ökleit a kényes úrficska derekára nyomósabban
ölteni. Elég hozzá, hogy a folyvásti diadalmaskodás, elbizottságot szüle
Matyinál, ki erősen hívé maga felől, hogy győzhetlen hős, s erejéveli
kérkedés vala minden szava és mozdulatja. Csakhamar első lőn nála minden
tulajdonságok közt, a testbeli erő, és ferde itéletében még inkább
megerősíté őt Vilmos, nyugalmazott huszárhadnagy, testvére a gyámnak,
hajdan derék merész bevágó kard, most tehetetlen félláb, zsákmányul
vivén másik lábát egy kartács a burkus-háborúban. Ezen agg vitéznek két
kedvencz állítmánya volt, miket pipa és bor közt a poharak számával hágó
hevességgel szokott vitatgatni: egyike, hogy a lovas sereg, jóval a
gyalogság felett, ereje a háborúnak; másika, hogy a magyar az egyetlen
katona a világon. Minthogy ezek védelmére felhordott, s ha makacs
ellenkezőre akadt, menydörgött okait, egykor párszabdalkozással is
pecsételgette már hadnagyunk, nem volt ember többé, ki bírt volna
férhetni két szép állítása mögé. Ürült palaczkú asztal utója volt
leginkább pályamezeje efféle vitának, s Matyi szintoly kéjjel szivogatta
azokat magába be, mint maga a vitató az ó-visontait.
Vilmosnak szeme fénye vala Matyi. Maga csupa katona lévén, ki minden
nemcsonkát bénát ezen állapotra szánt, örvendett a fiúban sejtett
katonai hévnek, annál inkább, hogy testalkotását is egyenesen fegyver
alá látszott alkotni a természet. Ő állott elő mindenkor ügyvédül a nők
ellen, ha ezek Matyi kicsapongásai, darabos tréfái és méltatlanságai
ellen zörgöttek, s javalló kaczajjal jósolgatá nekik ebben, az egykori
magyar hőst. Ha a fiú bősz vitézségében, ellenséges fők helyett,
kifogyván a bogácsfőkből, mákfejeket nyakazgata, s paripának maga alá a
legsudarabb oltványkát metszé le: ő volt, ki Matyit a lángoló gyámné
kezeiből kifejté és salva guardiája alá fogadá.
Az unalmas téli napokon, a hadnagy szívteléssel és csodás béketüréssel
készítgete Matyinak kardokat, pisztolyokat, csákókat, tarsolyokat és
török főket, úgy hogy végre ezekben némi ügyességhez is juta; téli
estéken pedig, ép lábára ültetvén a fiút, elregélgeté neki a maga
táborozásait, ezredének kitüntetéseit, s abban egyes vasgyúróknak
bámulandó tetteiket, a gazdag zsákmányozást, pusztítást, vérontást, a
katonai sanyarúságokat, vak engedelmességet, farmatring-futásokat,
kivégzéseket s a t. egy szóval: a szép katonai állapotnak mintegy
kiválogatott árnyéklatait. Megtanítá Matyit a hat vágásra,
commandó-szavakra, katonai gyakorlatokra és forgásokra. Tavasz
nyíltával, kiülve gyújtott pipájával a folyosóra, udvaron tétette vele,
s cseléd- és paraszt-fiakból álló seregével a katonai forgásokat.
Matyinál tanulékonyabb újonczot nem nyerhetett volna a hadnagy, kinek
szíve éleménye vala, vendégek előtt dicséretekkel halmozni el őt, s
ragyogó fénybe tüntetni elő, sokat igérő katonai tulajdonságait.
[Illustration: A hadnagy szívteléssel és csodás béketűréssel készítgete
Matyinak kardokat…]
A gyám főt rázott ilyenkor, de nem szólt; az asszonyt epe járta, de a
beszédet más tárgyra fordítni tanácsosabbnak vélte, mint összeakasztni a
tüzes hadnagygyal, kinek a tőlei örökölés kötő reménye alatt, különben
is sok volt szabad a háznál, s minden órában kívánhatá, a katonáskodás
alatt járt jövedelem számadásait. Vilmos és sógorasszonya, nem valának a
legjobb egyértésben egymással, s ez utóbbi a maga leányával gyakran volt
czéltárgya amaz vastag tréfáinak; de miket az asszony eléggé okos volt,
még lehető vastagodások félelméből is, mindenkor síma tréfák gyanánt
fogadni el, s azokat vagy elnyelegetni, vagy elsuhanni hagyni. Matyi
hasonló viszonvonzalommal és ragaszkodással volt mentora, védője s
csakhamar ideálja iránt. Hamar betanult ennek szóejtéseibe, modorjába,
állításaiba, és kérges tréfáiba; s kivált a ház fejérnépe ellen,
ostromló és védő alliancet kötött ő Vilmossal; mely annál munkásabb lőn
részekről, minél nehezebben titkolhatá a gyámné abbeli aggodalmát, hogy
a hadnagy tán végintézetében is meg fog Matyiról emlékezni.
Folytak a katonai gyakorlatok, és csaták adattak gyakran, Vilmos fő
commandója alatt. Matyi, mint gondolhatni, magyar vezér volt mindig, s
mindenkor győzött az idegen ellenség ellen. Az előre megrendelt
retiradenak, emennek részéről végbe kelle mennie, s szerencsésnek
tarthatá magát, kivált vezére, ha a diadalmában elbízott magyar vezér
által, a szó teljes értelmében, szinte a sirásig meg nem verettetett.
Vilmos ilyesmiben nem ütközék meg; úgymond kaczagva, vér helyett
legalább könnyeknek illő folyni a csatában.
Évek folytak el így, könyvről, tanulásról szó sem volt; minthogy Vilmos
ezeket egy katonában feleslegeseknek tekinté, és vitaokul önbecses
személyét hozá elő, mely ellen senki sem szólhata a háznál. A gyám
kötelességének tartá megjegyzéseket tenni, ellenvetésül Vilmos testvérje
gondolkozásának. Nincs tiszteletesebb rend, úgymond ő, a katonainál, de
nincs egy is, melyről oly sok ferde, s köztük tiszteletlen előitéletek
forognának hazánkban, mint épen a katonai. Kerüli az ifjú az iskolát? –
jó lesz katonának! nem zabolázhatók kicsapongásai? – katonának kell
adni, majd megtanítják ott! S így ezen szép állapot, tudatlanság
menedékeül, vagy fenyítő-házul alacsonyíttatván le ifjaink előtt, miként
lehetne az egykor dicsőség pályamezeje nekik? Ilyeneket gyakran
mondogata a gyám, de csak szélnek mondá azokat; mert Vilmos bátya addig
vitatkozék, míg lángba nem jöve, mellyel mindenkor megnyeré vitáját;
Matyi pedig elereszté fülei mellett gyámja szavait, s így mindketten a
régiek maradának.
Gyermeki körzeteink, örök befolyással vannak életünkre,
gondolkozásunkra? irányát, mérszerét adják azok ízlésünknek és fonalát
szerencsénknek vagy szerencsétlenségünknek. Vilmos példája boldogtalanul
hatott Matyira s annak jövendőjére. Vilmos az egész vidékben ismeretes
volt egykori személyes vitézségéről, s minthogy durva szokások és
darabosság hangban, tettben, tréfában és mozdulatban, gyakran oly igen
kiséretében szoktak járni amannak, hogy könnyen egymás helyett
cseréltethetnek fel: Matyi, biztosabb előkészületül Vilmosnak
vitézségéhez, legelőbb is ennek szálkás tréfáit, káromló szavait, hetyke
eskeit és faragatlan szokásait tanulta el; majd borocskára szokott; mert
úgymond Vilmos, a bor, teje a katonának. Ez, örömvillogó szemekkel
ütögette össze poharát, nagy reményű másával, s ha, mi gyakran
megtörtént, a két vitéz elázott, a háziasszony zsörtölődésére addig
magasztalá a katonai nevelést, mi szerint, mint állítá, mindenhez hozzá
kell szoktatni a gyermeket, hogy kit-kit a háznál vagy ledörgött, vagy
meggyőzött állítása igazsága felől.
Most mindinkább sötétebb csínjei kerültek elő Matyinak. Hogy mint vezér,
katonái zsoldjairól is illően gondoskodjék, előbb a kertet gyümölcsben,
majd a gyámnét eleségneműben lopá meg és zsold helyett kiosztá
katonáinak, részint hogy még inkább gyulassza s kösse magához válogatott
magyarjait, részint az idegen ellenségre nézve, hogy fájdalmat pótoljon,
melyben egykor-máskor a Matyi vitéz heve rovására, ritka bőkezűséggel
részesül vala. Gyakran, ha a pinczekulcsot elorozhatá ő vagy Vilmos,
boráldomás is jutott a seregnek. S ha ezek s effélék iránt nehézségek
fordultak elő a háznál, a hadnagy elégedett hévvel hivatkozott önmagára:
miként itatta le nem egyszer betanító káplárját, s miként kedvezett
katonáinak, kik vele veszélyt osztottak.
Naponként sűrűbben lőnek a panaszok Matyi kártételei, s kicsinyen és
nagyon elkövetett pajzánságai ellen. De senki iránt nem gyakorlá ő
ezeket nagyobb elhittséggel, mint a ház fejérnépe iránt; ki felől,
részint Vilmos állításai után, részint pedig azon okból, úgymond, hogy
gyáva fejérnép nem katonának való, és testi erő a fő tulajdon, erősen
meg vala győződve, hogy a férfi rabsága alá született.
Ily előkészületekkel küldeték a gyermek iskolába. Búcsúvételkor
elfojtódott szíve Vilmosnak, de jóval könnyebbült a többi házé. Titkon
megrakta amaz, a gyámné bő eleségneműin felül sajttal, sunkával, tölt
kulacscsal, s a gyermekhez képest szép összeg pénzzel a kis utazót;
emlékül egy csinos pipakészületet, bátorságul pisztolyt dugott az
ülésbe, s végre áldásai mellé azon intést vetvén, hogy tartsa fel a
magyarok becsületét, s maga orra alatt ne hagyjon piszkálni, elzörrent a
kocsi, s Vilmosnak egy pár szokatlan könny gördült le szempilláiból.
Már az úton veszély környezte Matyit. Mélyebben barátkozván kulacsával,
nem állhata ellent azon viszketegének, hogy egy az út árkában gondtalan
nyugalommal fekvő, s inkább unalma űzéséből, mint méregből kuvantó
juhászebre el ne süsse Vilmos pisztolyát. A felingeredett juhász és
bojtárjai, bunkósokkal eredtek a szekér után; csak megeresztett ostor és
jó lovak hordhaták el hősünket a méltó boszú elől.
Harmadnap alatt nevezetes lőn Matyi az iskolában; mert nem találkozott
tanulótársai közt egy is, ki döféssel, szitokkal, kalapleütéssel vagy
legalább gúnnyal adóssává ne lett volna. Szemtelenség és vakmerőség,
megszokták eleinte lepni önérzetünket, s szerénységünk az első
pillanatokban felsőbbséget enged azoknak maga felett. Így volt a dolog
Matyi tanulótársainál is. Bővebb ismerkedés után azonban, kezdék ezek is
érezni jogaikat, s az izmosbak köztök, hol egyesülve, le-lefizetni
Matyinál, ha csak egy részét is adósságaiknak. De ezt legtöbbje nem
teheté; ugyanis első gondja volt Matyinak, végig nézni a gyermeken, s
magában becsüre eresztni annak termetét és lehető erejét, hogy csak azon
esetben, ha a becsű alább esnék önértékenél, vehesse tárgyul amazt
valamely pajzánkodásának. Elhitten hívta ki gyakran a gyöngébbet
birkózásra, s ez sérelem nélkül ritkán menekülheték kezei közöl. De
méltatlankodásainak leggyakoribb czéltárgyai voltak, az idegen nemzetű
fiúk, kiket bosszantásival annyira üldöze, hogy azok járványosnál inkább
kerülték őt. Rövid időn az egész iskola úgy szigetezé Matyit, hogy
előtte, utána és körülte néhány hely üresen marada, minden tanuló félvén
hozzá kézérésnyire venni ülést.
Nagyon csalatkoznék, ki Matyi ezen csinjeit, szíve kajánságának
tulajdonítná. Azok csupán hetykeség és kényeztetett elhittség valának
nála. Rendszerint szintoly gondos vala ő tanulótársai kibékéltetéseiben,
mint gondtalan megsértéseiben. Majd tékozló volt ajándékozásaiban, s az
ügyes zsaroló, ruháját is lebirhatá kérni róla. Csupán az idegen
nemzetüre nem hatott ki nagylelküsége, sem arra, ki lenézte vitéz
hősködéseit.
A tanító, a sűrű panaszokra, pirongatta előbb, majd dorgálgatta Matyit,
de a fenyítést lehetőségig halogatta; mert azon iskolában nagy tekintet
vala az úrfiakra! vagy hogy a mértékletes fizetés mellett szükség volt
reájok, vagy hogy a nemzetségek tekintete, rendesen átszivárog polgári
alkotmányunkból az iskolaiba is. De Matyi addig ostromlá a tanító
béketürését, hogy végre ez vesszőhöz nyúlni kénytelenítették. Ez volt az
első erőszak, mely a kényes fiút érte és hatalmat éreztetett vele maga
felett. Leírhatatlan volt mérge, bosszúja; s a mint néhány napra a gyám
Vilmossal együtt, kit kedves növendéke utáni vágya szinte emésztett
vala, beérkezett, aeneási infandummal adá elő Matyi a magán ejtett
méltatlanságot. A gyám, mint tisztviselő, megszokván csak a két fél
kihallgatása után hozni itéletét, hallgatott; de Vilmos, miként Seneca
Claudianussa, rendesen csak az egyik fél előadására, sőt gyakran egyik
félt sem hallgatva ki, szoká tartogatni törvényszékeit: a jelen esetben
pedig csak a tős gyökeres magyar nemzetség sérelmét látá. Szemei
szikrázának, egyenruhát ölte s csörtető karddal töre be a tanítóhoz.
Fátyolt vonunk itt a durva hadi ember tüzeskedésire és jámbor tanító
izzadásaira; elég hozzá, hogy ez mentegetőzési után meg vallá, miként az
ötszázados nemzetség sarjadékának nemtelen illetésében hibázott, és
jobbulását igérte. Vilmos pedig visszatérve, győzedelmi lármával adta
eleibe Matyinak, miként mosá meg fejét tanítójának s azzal
nyugosztalgatá a fiút, hogy egy sem jó katona az, ki életében
káplárpálczát, vasat, vagy miként esik, farmatringot is nem kapott.
Vilmos ezen beavatkozásának, kiszámíthatlan rossz következései levének
Matyira nézve. A tanítónak mi tekintete sem vala előtte többé,
engedelmességről szó sem volt, s irántai egész viseletét
tiszteletlenségnek mondhatni. A tanító edzé maga béketűrését míg lehete;
de végre Matyi kicsapongásai, egész tekintélyének sűlyedése nélkül,
bosszútlan nem maradhatván, feladta őt, hogy újra önfejétől bünhődőnek
ne korholtassék, az iskolai széknek, s jó Matyink – az iskolából
kitiltaték!
Volt ezen dühös robaj otthon, s Vilmost csak az engesztelheté, hogy
Matyiját csak így kaphatá vala néhány napra haza. A gyám mind a világra
nézve, mind mivel szálka vala otthon Matyi, őt más iskolába küldé. Itt
ugyan azon pályakört futá Matyi, azon különbséggel mindazáltal, hogy ez
gazdagabb alapítású, és így szorosabb törvényű iskola lévén az
elsőbbnél, félév alatt befejezé azon futását, melyhez amott egy pár év
kellett. Ismét haza küldeték, s most már nem vala egyéb hátra, mint házi
tanítót fogadni mellé. Ez feje volt azon nevelői martyroknak, kik
széjjel itt-ott jó hazánkban nevelgetnek, csodás vegyület inasból és
tanítóból, igaz nevelői váz; ha tanított játszótárs, ha feddőzött,
gúnytárgy! Ő lakolt, ha az úrfi hibázott; de ellenben annak természeti
talentuma és szorgalma dicsértetett, ha végre sok körülei vesződség után
érthetőleg olvasott, és írt betűit alkalmasint gyanítgatni lehetett.
Ezen esetben Vilmos fennen igérgeté kedveltjének a stábi dupla
paszomántot; s minekutána a gyám rendeléséből, Matyi a rokonság előtt,
némely apróságokból tűrhető vizsgálatot álla ki, mind Matyi mind Vilmos
erősen hitték, hogy a «netovább» el van érve, s a tanító oly fölösleg
bútorrá vált, mint napfényben az esernyő. A gyám, szokása szerint, elég
gyönge vala engedni a kettőnek, s a tanító kínosan leérdemlett kis
fizetésével, mint madár a kalitkából, elereszteték! Miként hallatszott,
gondja vala későbbi végrendeletében óvást tenni, hogy semmi ivadéka
nevelői pályába ne egyveledjék!