MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
2. KÖTET
A BÉLTEKY HÁZ
Irta
FÁY ANDRÁS
I.
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1908
[Illustration]
A BÉLTEKY HÁZ
TANREGÉNY
IRTA
FÁY ANDRÁS
ELSŐ KÖTET
GERGELY IMRE RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1908
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.
FÁY ANDRÁS.
1786–1864.
Hol volt, hol nem volt (ámbár hiszen csak itt, Magyarországon lehetett),
valaki szent buzgalommal csinált egy hatalmas pénzintézetet, s a mellett
olyan buzgalommal költött meséket és regényes históriákat. Mai szemmel
nézve szinte hihetetlennek látszik. Mert a ki ma regényeket komponál, az
nem fundál pénzintézeteket is, a ki pénzintézeteket üt nyélbe, az nem ír
regényeket. Hanem abban az időben összefért, sőt, voltaképen egyet
jelentett a két functio s tekintetes Fáy András táblabiró úr akképen
okoskodott, hogy a mi pénze van a magyarnak, hozza be ebbe az intézetbe
(az első hazai takarékpénztárba), hadd kamatozzék neki. A mi szellemi
kincse pedig neki vagyon, e mesék és regények révén szétosztja a nép
közt, hadd kamatozzék a hazának.
Fáy András Kohányban, Zemplén megyében született, 1786-ban, előkelő
családból, melynek legendái IV. Béláig szállnak vissza. Elvégezvén
gondos tanulmányait, gombai birtokán telepszik le, s az akkor, gazdag
úrfiak módjára a szolgabiróságon kezdi Pestmegyénél.
De ez nem elégítheti ki sokáig. Tartalmas, izzó gondolatokkal, hatalmas
tervekkel teli feje, használni akaró nemes lelke feljebb ösztökéli. Ne
tessék félreérteni, nem stréber ő. Nincs még akkor az a faj. Pestre
vágyik, hogy nagyobb karriert csináljon, de ez nem dieten élassist,
rendjelt, belső titkos tanácsosságot jelent, mint a hogy jelentene most.
Ezt a nagyobb karriert el is éri. Felköltözködik állandóan 1818-ban s
lesz belőle, a hogy Szemere Pál nevezte: «a haza mindenese».
Pesti letelepedése éppen az ujjászületés legelejére esik. Gyenge kis
hullámzás volt észlelhető, valami homályos törekvés átgyúrni ezt az
Ázsiát Európává. Egy-egy izmosabb kar neki látszott gyürkőzni valamely
kezdeményezésnek, egy-egy váll aláhajlott, hogy tegyenek rá valami
terhet. De mit? Hiszen épen azt nehéz kigondolni. Mindent csinálhat, a
ki dolgozni akar; azért mindent, mert nincsen megcsinálva semmi. Azon
módon van az ország, a hogy a török itt hagyta, még itt érzik a
szandáljaik szaga is.
Fáy mindenekelőtt a tollhoz nyúlt s megírta meséit, melyek nagy hatást
keltettek országszerte, mert az aktualis magyar életre vonatkoztak.
Korszerű eszméket szór szét, égető feladatokat vet föl, humorral vagy
éles gúnynyal ostorozza a nemzeti hibákat, parabolákban és állati
cselekményekben, úgy mint egykor Aesopus. – Csakhogy Aesopus pusztán
mesélt és tanított, Fáy pedig azonfelül politizált és rázogatta az alvó
nemzetet.
Gyorsan követték egymást egyéb munkái, a _Különös testamentum_, egy pár
jóizű, humoros elbeszélés, a magyar nevelés és a társadalom ferdeségeit
ostorozó és egy vígjáték: _Régi pénzek Erdélyben_. Már ekkor motoszkál
fejében egy állandó pesti szinház építése, melyhez meg is szerzi a
telket. Ugyanazt, a melyen ma áll a Nemzeti Szinház.
Százféle dolgot mozgat; olyan, mint az élesztő a tésztában. Szinte
félnének a göndör hajú, gömbölyű fejű, villogó szemű, fekete úrtól, az
emberek, ha nem becsülnék olyan nagyon, mert mindig tele van a zsebe
aláírási ívekkel, a feje plánumokkal. S hogy tud persvadeálni! Mindenütt
ott van s mindég mozog, mint az eleven ezüst. Egy biztosító intézetről
álmodik, ipartestületet tervez, takarékpénztárhoz toborz részvényeseket;
Széchenyi István udvariasságból ír alá néhány részvényt, kétkedő
mosolygással, hogy: Nem lesz abból semmi.
1832-ben jelenik meg legkiválóbb munkája a _Bélteky ház_ két kötetben.
Az első magyar regény mely a magyar társadalmi életbe markol bele
merészen. Mintegy gitár kiséret ez a regény a Széchenyi reformokat
sürgető menydörgő szózataihoz. Élénk és meglepően találó színekkel
vannak rajzolva a maradi alakok, egyszersmind bemutatva mintegy
ellentétképen a jövő Magyarország emberei is, mint a hajnövesztő szerek
kínálásánál egymás mellett szemlélhetőleg a kopasz és a Loreley-hajú
fejek.
A regény szinte megrázó hatást tett, bár szerkezete egy kicsit gyenge;
Fáy egyébiránt maga is beismeri, hogy őt első sorban a «használni akarás
tendentiája vezeti» írásaiban és nem a művészi szempont.
Magyar ember lévén, nem kerülhette ki a politikát sem. 1835-ben, mint
Pestmegye követe vett részt a pozsonyi diétán. A negyvenes évek elején
elnöke volt az ellenzéki körnek s több politikai czikket is írt.
Nővekedő írói érdemei mellett egyéni tekintélye és nymbusa hova-tovább
nagyobb dimensiókat vett föl; ha Széchenyi nincs, őt illeti a
«legnagyobb magyar» titulusa, ha Deák nincs, ő nevezhető a «haza
bölcsének» – így azonban maradt végig a «nemzet mindenese».
Nem egész végig. Mert a forradalom után teljesen visszavonult a
közélettől. Egy szalmaszálat se tett többé keresztül. Hiszen most már az
ország a németeké. Hanem a nyelv, az még a mienk s innen lehet még
föltámadás. Kizárólag az irodalomra vetette magát. Írt, írt
szakadatlanul. Rendre jelentek regényei, «Jávor orvos és szolgája
Bakator Ambrus», a «Szutyogfalviak», vígjátékai, a «Mátrai vadászat»,
«Régi szerelem nem avul el»; neveléstani értekezései stb. Az öregség is
jött, jött, a kéz immár reszketett, a betük összefolytak, de ő azért
csak egyre írt, még hetvennyolcz éves aggastyán korában is. Méltán
mondták róla, hogy a férfiú érett eszével dolgozott, mint fiatal ember,
s az ifjúság lángoló tüzével, mint aggastyán. 1864-ben halt meg, szép
juliusi napon, midőn ferenczvárosi gyönyörű kertjében javában nyíltak a
rózsák. Ez a kert volt a legkedvesebbje; ő ültette, ő teremtette
sívó-homokon. Itt szeretett irogatni délutánonkint, ha nem kocsizott ki
fóthi szőllőjébe; e két helyen gyakorta gyűjtötte össze barátjait,
kivált a fóthi szüretek voltak vidámak és hiresek. Vörösmarthy Mihály
«fóthi dal»-a is innen való.
Félszázad mult el azóta, s hol van ez már mind? Mi lett az ő kedves
alkotásaiból? A szőllőt megette a filokszera, a ferenczvárosi bájos
paradicsom helyén buta bérkaszárnyák meredeznek, nagy port vert
regényei, színművei, többé-kevésbé elavultak. Csak a takarékpénztára
fejlődött ki nagyobbnak, mint a milyennek valaha álmodta. Csak a pénz
halhatatlan.
_Mikszáth Kálmán._
A BÉLTEKY-HÁZ
_Első kiadása megjelent 1844-ben_
Éji homály és kelő szürkület, kétesen küzdtek még egymással, midőn Gyula
lőcsövet vetve vállára, az apai házat elhagyá. Kerten keresztül közelebb
éré a szabadot s arra választá útját. Nyomula szíve, a mint kertbeli
alkotásira végpillantatját veté. Édes vonzó érzet él bennünk, még a
lelketlen dolgok iránt is, hogy ha mi adánk lételt azoknak.
Közel a temetőhöz vitt el útja s betért búcsúját venni anyja sírjától.
Nyugvó csendben szunnyadt körülte az élet, faluban és mezőben,
ellenetben zajgó keblével. Egymást váltogató érzésekkel borult a sír
harmatos hantjára s eltökélve költ fel arról: tisztán tartani meg szívét
az élet zajlásaiban, miként hajdan jó anyja oktatgatta volt őt.
Mulandóság sejtelme soha sem szál meg bennünket búsabban, mint midőn
elhunyt kedveseink sírjait látogatjuk. Velek töltött örömeink lelkünk
eleibe omlanak s elszorítják ezt azon eszméltetéssel, hogy ők s ezen
örömek nincsenek többé! Azon szellő, mely sírjaik bogácsai közt susog,
bús sejtést lenget reánk!
Elindult Gyula bizonytalan szerencséjére s kiérőben vala a sírdombok
közöl, a mint a kétes világosságban emberi alakot mozogni láta. Felé
tartott s eleibe lopódzott ez is. – Csitt, csitt vadász! így szólítá meg
Gyulát súgó hangon, lábhegyen járj, még alszik, fel ne költsd
robogásoddal!
[Illustration: Egymást váltogató érzéssel borúlt a sír harmatos
hantjára…]
Az ifjú szemre fogá az idegent s úgy tetszék neki, mintha látta volna
valaha. Viselt hosszú köntös, nedves az éj harmatjától, nyúlt el testén,
fürtjei rendetlen bomlásban szóródtak el vállain s halvány arczának nem
kellemetlen vonásain és szelid szemein, láthatók valának a csendes
tébolyodás nyomai.
«Nem hoztál virágot?» kérdé biztosan Gyulát, megfogá kezét; s gondos
csendes léptekkel, miként súlyos beteg körül járdalunk, voná az ifjat
egy új hányású sírdomb felé.
«Itt alszik, de nem sokára felébred; majd örül virágaimnak.» Ezzel leüle
kalapja mellé, mely rakva vala mezei virágokkal s gondos válogatással
illegeté azokat a sír halmára és emlékére.
«Ki vagy te szerencsétlen?» kérdé Gyula illetődéssel.
«Szerencsétlen, de nem rossz!» felele az idegen, mintegy eszméletlenül
arra, mit mondott s folytatá kedvteléses szorgalommal munkáját.
Nehéz kebellel tért tőle útjára Gyula. Az idegen és saját sorsa
gyászképein búsan borongott lelke. Elkietlenedett előtte az élet s
homályba sülyedtek néztei a jövőbe. Merre forduljon a tág világban? mi
pályát kezdjen a sok bizonytalan közöl? hányta vetette elméjét s
habzásában meg nem állapodhaték szíve semmiben. Hol kínos a választás,
örömest engedjük a sorsot határozni, hogy mintegy menekedhessünk
önvádlástól magunk előtt. Így Gyula is, «Majd rést mutat az idő és
szerencse!» úgymond s ballaga bizonytalan sorsa eleibe.
Délfelé a zuhogó zápor beveré őt egy fogadóba. Tömve volt az
vendégekkel; mert a megye széke, hol tegnap tartatott a tisztválasztás,
csak egy fogatnyira feküdt attól. Gyula fülére vonva köpenyét s szemére
húzva kalapját, betére a nagy ivóba és egy asztalnál a még üres helyet
elfoglalá. Zajgó ifjú csoport ült itt egy nagyobb asztal körül s vitte a
lármás szót a szobában; más asztaloknál széllyel tanyázott a többi
vendég és étkezés közt leginkább az ifjak zajára figyelni látszott.
Beszéd tárgya, mint gondolhatni, a megesett tisztválasztás vala és Gyula
azonnal sejté, hogy az ifjú asztal ugyan azon egy párt tagjaiból álla,
mely a tisztválasztásban, többi felett a szerencsét kivívá. Tréfás
játéka az hiúságunknak, hogy minden nagyobb eseményben, mely körültünk
történik, fontos szerepet törünk tulajdonítgatni magunknak, vagy
legalább nyomós részvétet abban. Így vala ez az ifjaknál is. Mindegyike
csaknem egyedül tevé meg az alispánt, ez vagy amaz főszolgabirót; mert
egyik jókor toppana elő kiáltóival, másik egyedül kapá fel kegyeltjét a
levegőbe, harmadik közel fére harsogó torkával a főispán mögé, negyedik
magához pártoltatá az ellenes felet s több effélék. Kinek ily
nagyobbszerű szerepekből mi sem juthata, az kisebbszerű hős tetteit
hordá elő s legalább jó helyével, ülésével, állásával s egyéb
részvételeivel dicsekvék.
«Én négynek igértem meg az alispánságot, mondá egyik kaczagva, kiben
Gyula azonnal Halkóra, a víg-lantosra ismert; s utoljára is az ötödikre
adtam szavazatomat. Mindegyiknél vígan megettem a választási lakomát.»
Kaczagott szavára az ifjúság. «Miért ne tenném?» folytatá szavait Halkó,
«némelyik közülök, máskor soha sem pihenteté meg rajtam szemét. Örömöm
telik a kevélyt, ha egyszer horgomra kaptam, kissé megrángatni. Kölcsön
esik úgy is, ha egyszer felkaphatott az uborka-fára!»
Egy szikár magas termet, viseltes sötét köntösben, lépett be az ivóba s
Gyula mellett fogott ülést. Arczának kiálló csontjai, de beesett húsa,
képének sötétes színe és bizonyos feszes ügyetlenség mozdulataiban,
egyszerre a könyv-tudóst gyaníttaták benne. A férfiú mintegy negyven
éves lehetett s tömött szem-íve, mordság nélküli komoly tekintete,
fennszoktatott fejtartása, némi méltóságot kölcsönöztek alakjának.
Zsebéből egy darab sajtot papirba takarva vett ki, egy messzely bort
parancsolt magának mellé s falatozáshoz fogott.
Az ifjak épen az új tisztviselőkért ittak s kiürítvén az alispán
egészségeért, kit pártjok teve meg, poharaikat, szilaj buzgóságokban a
falhoz verék azokat.
«Natis in usum laetitiae scyphis pugnare, thracum est.» mondá Gyulához
fordulva a sajtozó.
Kapott az alkalmon másik szomszédja, kit bús emésztésében boszantni
látszott az ifjak vígsága s most tudósunk előtt kifakadt ellene.
Uram! felele ez, bizonyos oktató tónnal, mely sajátja látszék lenni, a
vígság, érzékeinknek lelket elkapó mámora, melyben a mindenkori
szertartás, emberfeletti bölcsesség fogna lenni. Úgy hiszem, magok a hét
bölcsek, ifjúságokban bohók voltak s tán boldogabbak, mint későbbi
bölcsességökben. Nagy bölcsesség; a bohó világgal bohóknak lenni
tudnunk! Szilajok vígságaikban úgy a legmíveltebb nemzetek, mint a
hottentotok. Mit nem tettek, a míveltségben egykori mesterei a világnak,
a régi görögök, a magok ünnepeiken, közjátékaikon? mit nem a rómaiak, a
magok saturnáliáiban, bacchanáliáiban, miket később tanácsi végzésnek
kelle eltörölni? Rendesen a szerint józanodunk, miként
öröm-fogékonyságunkat s így boldogságunkat veszítjük; ennélfogva szánom
azokat a mindig józanokat, kik ártatlan vígságokban botránkoznak, csak
azért, mert zajosak!
Mely botránkozás gyakran onnan származik, hogy irigyeljük másoknak azon
öröm-éleményt, melyet velek együtt ízleni, már nem vagyunk képesek,
mondá egy a vendégek közöl. Örömünknek főrészét teszi, tehetségünk
leélhetni azt.
Zajos vígságokban, megjegyzé a boszús, kábítás pótolja az örömet és
szivnek éleményét.
Ez igaz lehet, mondá a tudós, de az is, hogy az ily mulatságok, ha
gyérek és vétketlenek, jótevőleg zavarnak ki testet lelket, szunnyasztó
egyformaságából, miként nagy szelek megtisztítják a peshedt levegőt.
A szomszéd, nem lévén kedve folytatni a beszédet, kifordult s az alatt
megtudák Gyula és a tudós, hogy ő egy kiesett tisztviselő vala.
Visszatértével, fejét kezébe hajtva gubbasztott. Tudósunk részvéttel
ütögeté meg vállát: bonus animus in mala re, kedves úr! dimidium est
mali! így szóla hozzá.
Kicsoda ön? kérdé őt szemével mérve az ifjú.
Én consumens vagyok, felele a tudós s ennek is azon neme, melynek
innet-tova nem igen leend consumálni-valója és így becstelen in hoc
mundo optimo; mert a másik consumensi nem, mint illő, tiszteletben
tartatik. Ezen rövid életrajzocskám, reménylem, kezesség leend ön előtt,
hogy a bonus animus in mala re, nálam is szükséges vendég.
Az ifjú megszorítá kezét a tudósnak és fölkelvén ültéből, elfordula.
Csakhamar nagy pörzaj támadt a szobában. A bús ifjú, töretlenségében,
egy vele együtt kimaradt tisztviselő egészségére köszönté poharát; de az
ifjak asztala az ő «éljenje» ellenében «vesszen-t» kiáltott. Borúsan
súlyosodott mindkét részről a szócsata s minden pillanatban kitöréssel
fenyegetőzött.
A tudós fölkele és méltósággal állapodván meg az ifjak asztalánál: pace
advenio, et pacem ad vos adfero! így szóla dörgő gordon-hangjával
hozzájok s csend lőn ez új jelenetre köztök; hazafiak esze elágozhatik
véleményekben az eszközök felett, mert ez emberi sorsnak gyarlósága; de
szíveiknek egyesülniök kell a czélnál, mely a közjó. Önök túlestek az
eszközökön a tisztválasztáskor, egyesüljenek tehát most a czélnál.
Magyar ellenségének átkul kivánom a visszavonást; de a magyar hazában
béke uralkodjék!
Az ifjak egymás szemébe tekintgettek: helyes, professor úr! kiálta
Halkó, felszökik ültéből s két poharat ragadván kezébe, egyikét az
extisztviselőnek, másikát pedig társai felé nyujtá. Követem bölcs
fogadósunkat, így szóla ünnepéllyel; ime uraim! a víz zúgó folyamban
habzik Dunában, Tiszában, a bor nyugtan pizseg a pinczében; de
fogadósunk szép békére párítá palaczkjainkban a két különböző elemet.
Kövessük szép példáját. Tartsa meg az ég egyetértését a magyarnak!
Kaczagva üték össze poharaikat az ifjak az ellenféllel, magok közé
ülteték ezt és a tudóst, kit Halkó ismervén, Porubay exprofessornak
ismertete s azonnal megkészült a béke. Az ifjak nemes kiméletből
kikerülének minden czélzást, minden előhozakodást a tegnapi napról;
egyedül a víg Halkó vivé a szót, melyet a komolyas, de vidám lelkű
Porubay, különös jovialitással előbeszélt iskolai történetecskékkel
fűszerezett.
Halkó, lantja húrjaiba kapott, csend lett a szobában s lelkesedéssel
dallott egy dalt, melyben egyértésre és egy észre, egy szívre buzdította
a magyart, kire a gyakori viszályok annyi veszélyes vihart idézének elő
s miket alig bíra ön erős lelke, kara, sőt istenének pártoló kegye is
legyőzni.
Halkó már régóta szemszegzé ültében Gyulát, most hozzá mene s
közelebbről fogá szemügyre. Gyula kezét nyújtá neki. Én vagyok barátom,
így szóla hozzá: de el ne árulj; nevem, születésem maradjon titokban,
míg kifejlik dolgom. Egy két szóval értesíté Gyula maga állapotjáról
Halkót, mennyit belőle annak könnyelműségére bízhatónak véle. Te vándor
madárként járod a hazát, mondá neki; nem tudsz-e valami helyet, mely
tehetségeimmel s a mennyire lehet, szabad szellememmel arányban
állhatna? Halkó homlokára tevé mutató ujját, mint ki jártatja elméjét s
egy kis gondolkozás után: lennél-e nevelő barátom? kérdé hevenyen
Gyulát, olyan nevelőt értek, ki csak saját lelkének számol
kötelességéről és oly háznál nevel, melyben kétségbe sem hozzák, hogy ő
is az urasághoz tartozik? Az Uzay-házhoz hallom van egyre szükség.
Gyula, azon véleményben, hogy épen a nevelői pálya az, mely
szabadságunkat leginkább megszorítja, nem igen hajlott ahhoz! de Halkó
Porubayra hivatkozék.
Az öreg tekintetes Uzay Elek úr, mondá ez, talpig emberséges szelid úr s
nekem kegyes jóakaróm, kinél szabad akaratját meg fogja tarthatni ön;
legfölebb kedv-keresésből sakkozni fog ön néha vele, ha más ellenfél nem
akad.
Sokat hordtak elő Halkó és Porubay a ház dicséretére, miket Gyula
előismeretek gyanánt jegyze fel elméjébe s végre elhatározá magát,
megkisértni szerencséjét nála.
Úgy jöhet, súgá Halkó, hogy pótlékod is akad itten Póli helyébe; Cili
kisasszony jobb a jó napnál.
Gyula egészen idegen érzelmei között, elhagyá suhanni füle és szíve
mellett Halkó szavait s útjáról és Uza falu fekvéséről tudakozódék.
Fekvése valóban kies, mondá Halkó, a helység Mátra aljában terül el,
közel a várfoki omladékhoz. Ily költői szelleműnek, mint te vagy, már
maga a festői táj is, csupa élemény.
Az alatt a megszünt záport nyájas derű váltá fel. Porubay felkészüle s
kivezeté lovát. Többen az ifjak közöl kikisérték őt, részint
tiszteletből, részint meglátni a tudósnak lovaglását. Egyszerre kaczaj
támada köztük s Porubay görög és római átkokat szóra maga körül. Lovát a
zápor megöntvén, volt szinét naggyából lemosá róla s az előbb sötétpej
paripa, most sárga lőn, itt-ott, hová a zápor nem férhete, megmaradt
pejfoltokkal; úgy, hogy eleinte maga is kétkedék: lova-e vagy sem? Az út
lucskos leve s egy az ifjak közöl felsegíté kötni a ló farkát, hogy
sárosodástól mentse azt; s ím a szép hosszú fark, egy erős rántásra,
kezében marada; mert az csak akasztva vala a kurta szőrű farktőhöz. Az
ifjak letörleték, mint lehetett, a lóról a festéket, Porubay víg robaj
és hálálkodás közt ült fel táltosára s egy «valéte»-t kiáltván hátra a
társaságnak, ügyetlenséggel döczögött el rajta.
Gyula másnap alkonyodat felé ére Uzára. A vidék, miként Halkó mondá,
valóban festői vala. Nyájas lapályon feküdt a falu, felette magas hegyek
meredeztek egymás felibe, rengeteg erdőket hordva bérczeiken.
Utó-tájban, kisebb hegyfokon egy várrom fogá el a szemet és lelket.
Faluszélen állt az agg kastély, váralakra építve, barna vakolattal és
czikkes tetejű bástyákkal; melyeknek ablakai végig szolgáltak kilátással
a helységeken. Ennek közepén dombra épült a templom s bádogos tornyát a
kastély felé mutatta.
Gyula egyenesen a kastélyba mene fel. Egy jó képű cseléd, viseltes s
kissé gondtalan öltözetben, fogadá őt; kész szívességgel szedé el
csekély butorát s helyet rendelvén annak, megjöve ismét bejelentni az
idegent.
Gyula beereszteték. Az öreg Uzay, mintegy hatvan éves úr, kis bársony
sipkában fején, hosszú házi s félig hálóköntösben, ült sűrű pipafüst
között, sakk mellett s ellenében Bodnár a helybeli pap. Mindketten
szívesen üdvözlék az ifjat, kissé fölemelkedve ültükből, de sem pipát,
sem játékot nem téve félre.
Kihez van szerencsém? kérdé Uzay.
Vas Gyula vagyok, felele ifjunk s Porubay professor úr utasításából,
nevelői tisztet keresek ez úri háznál.
Tamással, az előbbi cseléddel, széket tétete Uzay Gyulának s pipát
gyújtata számára. A dolog fontos, mondá Uzay, majd szólunk bővebben
róla: s folytatá játékát. Gyula széttekinte az alatt. Inkább kényletre,
mint pompára mutatott a háznál minden s az agg butorokból úgy látszék,
hogy tulajdonossok nem nagy barátja a változtatásnak.
Uzay megnyerte a játékot s újjal kínálta meg Gyulát, ki azt elfogadta.
Ez alkalmasint erősebb vala abban, mint az öreg, de ez gyakorlottabb; s
így Uzay, bár nehezen, megnyeré játékát Gyula ellen is. Igen
elégedettnek látszék kettős diadalával.
Tamás kiveré a kiégett pipát, s újat gyújta urának. Gyujtásközben Uzay,
eredetéről tudakozá Gyulát. Ez árvának adá ki magát, hogy minden további
kérdéseket könnyebben kikerülhessen.
Egy pöröm van a papommal, mondá Uzay, legyen ön bíránk benne. Én a házi
nevelést javallom, ő iskolait; mit itél ön?
Tekintetes úr, felele Gyula, azt vélem, hogy a nevelés azon sok oldalú
tárgyaknak egyike, mik teljesen soha ki nem meríttethetnek. Körülmények
sokat határoznak s maga a nevelő személye mindent. Ha ez lelkes,
lelkiismeretes s mi fő: szellemével ügyes lebocsátkozni növendékéhez,
hogy ezt magához emelhesse, igen czélos lehet a házi nevelés is;
különben előbbre teszem az iskolait, melynél gyakorta a tanítók
változása, társalgás, példalátás, vetély s több effélék, sokat
kipótolhatnak.
Jól, de kikerülve szól ön, mondá Uzay, hallja hát előbb okaimat. Uzay
hátraigazgatá sipkáját, nehány szaporább szippantást tőn pipájából, hogy
előre kivehesse azon, beszédje alatt teendő mulasztásait. Nem
kárhoztatnók-e az oly kertészt, így szóla, ki egyaránt ültetne, öntözne
minden növényt, mellőzve sajátságos természetöket s így fuladni, vagy
aszszni hagyná azokat, mik épen ellenkező bánást kívánnának? Abban
reménylem egyet fogunk érteni mindnyájan, hogy a gyermek egyéni
sajátságát kiismerni, első gondja és kötelessége minden nevelőnek; mert
csak ezen ismeret adhat irányt munkálkodásinak. Hogy tehesse ezt az
iskola, mely száz gyermek közt osztja fel figyelmét? Ki tudja, mit tesz
kiismerni egy emberi lelket, nem fogja tagadhatni azt, hogy egy
gyermeket, testben, lélekben, indulatban, erőben, tehetségben,
hajlandóságban teljesen kiismerni, már magában elegendő feladat, egy
férfiú egész munkásságára. Így tehát az iskolákban, elsimulva az egyéni
sajátságok felett, csupán emberi köz mérték után neveltetnek
gyermekeink. Tudakoztatik-e ezektől valamelyikében: mire születtél? mi
vágynál lenni? Egyaránt neveltetik pap, katona, törvénytudó, orvos és
művész; s egy pár év és körülmények képezik aztán mindegyikét azzá, mire
őt sors szánta s többnyire félember leend a maga pályáján!
Tapasztalással kérkednek azok, kik az iskolai nevelést pártolják. De
felér-e ezen szűk korlátú iskolai tapasztalás, azon folyvást szem előtt
forgó példákkal, miket egy jó háznál lát, hall a gyermek? Tanulhatja-e
iskolában a világi élet viszonyait? Tanul-e keresni, józanul költeni?
férj, apa, házigazda lenni? Az a nagyon magasztalt vetély sem pártolt
dolgom. Nem egyben tapasztalám, miként ezen vetély átkiséri az iskola
növendékét, világi pályáiba is s irigy dulakodássá válik itt künn, mely
számos közjónak nyakát szegi. Ha egyéb rosszat nem szül is, magas
érdemet képzeltet a kijelöltekkel önmagok felöl s elégedetlenségre nyujt
alkalmat az életben, ha a világ a holt, vagy fonákul használt tudományt,
künn is érdemnek venni vonakodik. Többeket említhetnék, kik zavarba
jövének azon, hogy utóbb helyüek az iskolai fokoztatásban, künn az
életben felikbe haladának. Gyanakszom, hogy azon iskoláinkból, mikben a
tanulók közt tüzes vetélyek divatban nincsenek, általában békesebb,
összetartóbb polgárok kerülnek ki. Nem említem azt, hogy azon nagy köz,
mely az iskolákban, a gyér együttlét miatt tanító és tanítvány között
áll, rendszerint tekintélynek előitéleteit szüli ennél. Csak azon nagy
lomát hozom elő a tudományoknak, mik ha bárcsak előrajzaik adatnak is
iskoláinkban, nagyobb részére nézve a tanulóságnak és rövid életidőnkhöz
képest, igen oly forma viszonyban állnak, miként terjedő előbeszéd áll
kis könyvecskéhez képest!
Most már méltóztassék megengedni a Tens úr, hogy én szólhassak az
iskolák mellett és házi nevelés fogyatkozási ellen, mondá Bodnár és
letevé pipáját. Szülék és cselédség teszik házainkat s vendég. Tartozó
tisztelet az elsők iránt, kiket gyakran házi gondok is komorítnak,
béklyózván a gyermeket, az, vagy korlátlanság, szivesen a második
rendhez, a cselédséghez vonják őt, melynél elaljasul; a vendég pedig,
valamint ünnepletei is a háznak, gazdasági munkák, házi események és
bajok, akadályoztatják tanulásban. Ha iskolákban néha nagyobb a köz,
tanító és tanuló között, mint óhajtható volna: házi nevelésben többnyire
kisebb az, mint lennie kellene. Még azon legkedvezőbb esetben is,
melyben szüle és tanító, rendszeres egyetértésben állnak a nevelésre
nézve egymással, kötve van a házi tanító a szülői tekintély által s
ritkán birhatja egészen növendékét. És hányadik ház az, melyben a nevelő
tekintete, óva van a cselédség mellőzésétől s elsőnek téve növendéke
előtt? Házi nevelésben nem szerezheti meg a gyermek a szükséges
emberisméretet, nem látja az életet sok oldalúságában, változásiban, nem
az embert sokféle viszonyaiban. Továbbá; elveszti itthon azon szép
szövedéket, melyet az iskolai kor, barátkozásai által fon s az érettebb
kor báj-övéül az életnek, világi pályáiba is átviszen és megőriz. Ritkán
nyilhatik házi nevelésben a gyermeki szív, érzelem- és indulat-közlésre,
rendszerint hideg önzésre csukódik az el magányában, a test pedig és
lélek otthoni kényelemre szoknak s nem edződnek iskolai apróbb
sanyarúságok által, egykor jöhető inségeihez az életnek. Ellenben az
iskolákban, megszakadnak a rang közfalai, egyedül a tanító szab rendet,
személyes érdem-becsülést s a lerangoztatott úrficska önérdem után
kénytelen törekedni, mely egyedül képes megkülönböztetni őt a kapás
fiától. Közlőbb lesz ott, barátkozásra nyiladozván gyermeki ártatlan
szíve s ezen közlés által nemesül érzeteiben és ismereteiben.
Szorosabban köttetik idővel a polgári állományhoz, kiismervén idegen
érdemeket is s tanulván egyébnek is köszönhetni valamit, mint csupán a
véletlennek, születésének, rangjának és szüléi tekintélyének. Általában
úgy vélem, tagadhatlan az, hogy a lélek az iskolákban, nyiltabb,
tágasabb terjengésre szokik, nagyobb és biztosabb mérszereit kapja az
életnek; s míg a házi nevelés inkábbára csak kis házi körre nevel, világ
és haza polgárjának készíti növendékünket elő az iskola.
Itt elhallgata Bodnár és Uzay újra itélethozásra kéri fel Gyulát.
A tárgy oly fontos, mindkét rész okai oly nyomósak, mondá Gyula
szerényen meghajtva magát a feleknek, hogy itten kissé erősebb szakállú
birót óhajtnék, mint fiatal csekélységemet. Így engedelmet reménylek
arra, hogy itélet helyett csak szerény véleményemet adhassam. Az
előhozott kölcsönös okok még inkább meggyőznek a felől, hogy jó nevelés,
nem általános hideg rendszerek, hanem körülmények és nevelőkben tett
választásaink következménye. Ha szülék jól választák a nevelőt, vele a
nevelésben munkás kezet fognak, munkásságára és példalátásira a
gyermeknek, gond van, ha olykor-olykor ez, bölcs ügyelet alatt, világot
és embereket látni küldetik, nincs ok kárhoztatnom a házi nevelést. Nem
tagadhatom azonban, hogy hasonló kedvező körülmények közt, az iskolainak
adom az elsőséget; azon szoros kikötéssel mindazáltal, hogy kivált hol
mód nem hiányzik, külön tanító által, a két nevelés mintegy egyé
olvasztassék. Csupán egy esetben választnám fiamnak a házi nevelést; ha
tudniillik: valamely életpályára kirekesztőleg kedve és talentuma
mutatkoznék. Ezt, úgy vélem, a házi nevelés, sok félrecsapongások
elmellőzésével, czélosabban fejthetné ki, mint az iskolai, mely egyes
tudományos felfogásokra s lélek és tehetség egyes jelenségeire, oly
szorosan nem ügyelhet.
Gyula tudtán kivül szépen közlé a kerékvágást. Bodnár mint nyertes
elégedett volt s nem vitatta tovább a tárgyat; de Uzay is kezet
nyujtott, mert fiát, ki erővel katona kivánt lenni, az utolsó eset
védelme alatt állni gondolá.
Károly, egy mintegy tizenhárom éves gyermek, becsörtetett az ajtón s
futólag meghajtván magát az idegennek, új fakardját s s kéreg-csákóját
mutatá be atyjának. Szeles tűzzel adá elő mai játékait s tervét a
holnapiak iránt, melyek mind katonai gyakorlatokra mutattak. Atyja
keveset látszék ügyelni rá; a pap foglalatosabb vala körülte. Gyula
szóba és enyelgésbe erede a gyermekekkel s csakhamar sejté, hogy minden
szelesgondolatlansága mellett is, nyilt ész és szív s hajlékonyság,
tulajdonai ennek. Utána testvére Cili lépett be, vacsorára hívni a
társaságot. Egy nem annyira rendes szépség, mint vonzó ábrázat, melynek
halványa csak akkor pirkadt meg kissé, ha öröm vagy szemérem terült reá.
Az égszín szemekben kellemes komolyság ült, mely a fejledező lyánkának
érettebb kort hazudott. Deli termetének minden mozdulatja, csendes
szelidségre és állapodott munkás elmére mutatott.
Vacsoránál újra feléledt, beszéd közt a nevelés tárgya. Sok hasznos
gondolatok, megjegyzések, tervek fejlettek ki a hármas vitatkozásban,
mikben de főkép a tervezésekben és szóbeli kormányzásokban, Uzaynak
különös kedve látszék telni.
Bodnár azon gyakori hibáját feszegeté a nevelésnek, minélfogva mindenes
tudóst óhajunk képezni gyermekünkből. A folyam, úgymond, ha igen
szétterült medréből, csekély lesz. Aztán ennek természetes káros
következése a korai kifejlés; pedig mily szomorú tekintet: gyermek,
érett komoly képpel! Virág legyen a gyermeki kor és ne gyümölcs! Gyönge
oltványom virágát, ha gyümölcsre erölködik, lenyomom ujjommal, hogy a
korai erőszak el ne sanyarja vidor növését. Mondhatnám: mióta tudósabbak
vagyunk, nem vagyunk okosabbak; terjedező lelkünk elveszti erőhatóságát.
Gyula egyszerűbbnek óhajtá mai nevelésünket. Úgy látszik, mondá,
nyavajája századunknak a rendszer-kergetés. Így a nevelésben rendszer
épül rendszerre, alapszabályok állíttatnak fel egymás felibe, újak
régieknek és újabbak az újaknak helyébe, mintha vélhető volna, hogy a
természet, mely együgyü rendet tart s egyszerű eszközökkel él
czéljaiban, csupán az emberi tehetségeket rejté oly nehéz fejletű magba,
az emberi boldogságot burkozá oly titkos rejtélyekbe, miknek
fejtegetéseiből ki kellessen fáradni bölcseinknek. A tapasztalás igen
arra mutat, hogy a szerfelett számos és mesterséges erkölcsképző
iratokban eltéved az erkölcs, mely kevesebb oktatást, de több jó példát
kivánna, a sok bölcselkedésben gyérebb lesz a józan ész, a sok vitában
az igazság és sok mesterkélésben a jó nevelés.
Helyes! mondá Uzay, én úgy tapasztalom, hogy a mai nevelés megfordítva
áll a régihez; csak koromban is nehezen, tán kelleténél is nehezebben
jutottunk valamihez; de kínos fáradozásunk után, rendesen igen is
sajátunká, vérünké tettük a keveset. Ma, nagyon is könnyűvé, kényelmessé
tesszük gyermekeinknek a tanulást; készen tálalunk minden tudományt
lelke eleibe s így elfulasztjuk a legnemesb erőt benne, az
önmunkásságot. A legnemtelenebb tehetséget, úgy mint az emlékezőt,
gyakoroljuk helyette s idővel rab követő, nem öngondolkodó válik a
gyermekből. Csodálnám, ha nem ez volna egyik főoka az újabb kor sűlyedő
eredetiségének, mert az bizonyos, hogy azt a régiekben oly gyakori
lelkes sajátságot, eredeti egyéniséget, egykorúinkban jóval gyérebben
találjuk.
Gyula sejté, hogy Uzay és Bodnár úgy óhajták lejtni a beszédet, hogy
neki alkalma lehessen kifejteni nevelésbeli ismereteit és nézeteit;
kívánván egyszersmind saját közléseikre is használni azt. Gyula is
mindkét oldalról használá az alkalmat s Uzay elégedésében még az asztal
felett átajánlá gyermekeit nevelői keze alá.
Cilit csodáltára Gyulának, nem látszék untatni a férfiak tudományos
beszélgetése. Kivévén azon közbeszövéseket, mikben pajzán öccsét
néha-néha titkon rendre igazítni vala kénytelen, vont volt minden
szócskára figyelme.
Uzay egyike volt a legnyiltabb főknek; de tudománya és ismeretei,
inkábbára bennmaradók valának s ritkán folyának be a világi életbe, sőt
saját házi életébe is. Különös önmaga iránti bizodalmatlanság s ezzel
járni szokott elvonódás valának tulajdonai, miket ő iskolai hibás
neveltetésének szeretett tulajdonítgatni.
Uzay egykori külön tanítója, kikészült földmérő vala; de ki,
lábbasgatások miatt, szobájában űzé inkább mathematicai nyomozásait,
mint azokat künnéletre fordítá. Szenvedélyes volt választott
tudományában; és buvárkodási abban, inkább növeszték mint olták
szenvedélyét. Vagy azért, hogy azon kéjben, boldogságban, melyet saját
keblünkben érzünk, szívesen részesítjük kedveseinket, vagy hogy a mivel
magunk vagyunk teli, szivesen ömledezünk azzal, a tanító el vala hitetve
a felől, hogy sikeresebb alapot nem vehet nevelésnek, mint ha mathesisen
kezdi növendékjének a tanítást. Minden más tudomány, úgymond,
tapasztaláson alapszik, mely csalóka és bíztalan; egyedül a mathesis
lehet el nélküle; önmagából merítvén az örök csalhatlan igazságokat;
innen csak e tudomány csalhatlanul bizonyos. Lehet-e tehát bizonyosabb
útat követni a nevelésben, mint mathesis által adni bizonyos irányt a
gyermek lelkének, tudásának? s így előre mérszert nyujtni eszének, mihez
idővel a többi tudományok tévedéseit szabhassa és óvakodhassék csalfa
előitéletektől? Természetes, hogy bizonyost kell előbb tanulnunk, mint
bizonytalant, mely utóbbihoz már érett fontolás szükséges és
megválaszthatása annak: mit higyjünk? mit ne higyjünk? mi nem gyermeknek
dolga.
Ily gondolkozással egyenesen mathesisre fogá tanítónk a fiút s hogy
annál inkább kirekessze nála befolyását a csalóka tapasztalásnak,
csakhamar átvivé a pura mathesisre és végetlenek analysisére. Két
tulajdonság hiányzott jó tanítónkban, miknek nevelőben hiányzani nem
volna szabad: egyik a közlés szép ajándéka, másik az áldott béketürés.
Valósodott Uzaynkon is az a tapasztalás, hogy azon magasságból, melyen a
tanító áll, lebocsátkozni bírni azon aljba, hol növendéke fekszik,
üdvösebb a nevelésben mint tudás. Homályosak voltak Uzay tanítója
előadásai, a tanítvány felfogásán felül csapongók tolmácsolatjai; így a
vele nem érő gyermek mind inkább maradozott s tiszta fogalmak helyett
értetlen szókat tanult. A türelmetlen tanító eleinte nyugtalan lőn, majd
mindig élesebben fakadozék s legélesebben midőn őt lábhasgatásai
előfogák s végre csüggedve kezdett kétkedni a fiú tehetségében. Igaz,
hogy Uzay vérmérsékletében bizonyos lassú hideg phlegma uralkodék, mely
ellenségesen vívott minden elme- s testbeli rászorításokkal. Ehhez
járulának oktatója gyakori korholásai, saját elmaradásai s nem juthatása
a tolmácslatok tiszta értéséhez; mik együtthatva nem sokára leveték a
gyermeknek lelkét. Csakhamar kezdé maga is hinni, mit tanítója mondogat
vala, hogy a természet, az elmetehetségek osztásakor mostoha volt
iránta; bizalmatlan kezde lenni önmaga iránt s csüggedni tanulásaiban.
Ugyan ezen tanító kiséré iskoláiba is Uzayt s még néhány évig vala
kárára körülte. Önbizalmatlansága Uzaynak mindinkább növekedék, mely
később bátortalan elvonódássá súlyosodék; s ámbár utóbb tanítója
változván, sokat kipótolt is elmaradásiból, az önmaga iránti bizalmat s
lelke önerejűségét nem bírá visszanyerni többé. Uzay már az iskolában
hajló vala mindenkinek, ki bátrabb, követelőbb volt nála, felsőbbséget
engedni maga felett; így később is könnyen elégedett vala másokkal, de
annál nehezebben önmagával.
Iskolai természetét áthozá Uzay a világba is. Első gondja vala,
szokásból inkább mint hajlamból, hivatalt keresni. Születés, birtok,
tudomány, nagy reményekkel biztaták őt; de elvonódása falusi magányába,
futása a társalgásnak, megfoszták őt azon eszközöktől, mikkel
szerencséjét teheté; saját környékében sem vala ismertetve s ha
megjelent is valahol, bizodalmatlan szótlansága, kevéssé ajánlhatá őt.
Sokban emeli vagy sülyeszti az emberek itéletét rólunk, azon önmagunk
iránti bizalom vagy bizatlanság, melyet a társalgásban magunk előtt
hordozunk. Szereti a világ okait nyomozni mindkét esetű viseletünknek;
és becsülésünkre vagy mellőzésünkre, találja is vagy találni véli
azokat. Uzay gyűlésekben óhajtá kijelölni magát, de elszoktatott szive,
nyelve, itt itt is megjátszódtaták. Amaz erősen dobogott
bíztalanságában, a mint elkészült szónoklatához fogott s ez a hívtelen
elakadt. Nem vala tehát számára egyéb hátra, mint falujába temetni magát
s magányából szókban, vitákban harczolni a világ fogyatkozási ellen s
elreppenő tervekben javítgatni azokat. Két foglalatosság, mikben barátja
s hű visszhangja, a helybeli pap, őt teljes erőből segítgeté.
Házánál Uzaynak, nagyban egészen iskolai élete folyt. Atyja agg butorain
kívül, azon kék mázos veres szélű magas szekrények, ernyős nyoszolyák,
nagy fióku asztalok bírták a szobákat, mik iskolai szobáját
kiszolgálták; ezekben, valamint cselédben, épületben és házszokásban is,
igen ritkán esék változtatás. Még ritkábban hagyá el Uzay faluja határát
s óljában hintós lovai megpókosodtak, színjében pedig agg csézáját,
csintalan tyúkok használták alkalmas ülésekre.
Hogy Uzayt az örök egyformaság unalmai ne öljék, egy mívesi szobát
alkota fel épületjében s megraká azt esztergályos-, asztalos-,
lakatos-műszerekkel s mívesi hajlamát, mely nem csekély vala, ezekben
gyakorlá. Kedvtelése bennök idővel annyira gyarapodék, hogy némi
örvendezéssel vala, ha valami bútor a háznál romlott, tört, avult, vagy
szerkezetéből kitágult s így mívessége mintegy szükségessé téteték a
háznál.
Azonban világi szokás, inkább mint hajlandóság, nősülésre bírá Uzaynkat.
El vett egy csekély míveltségű, de szelid indulatú leánykát, kinél a
kötelesség csakhamar nyájas vonzalommá vált iránta. Ép szivének első
mozdulatja volt az, melyet férje támasztott benne s Uzay oly boldog volt
vele, mint tudhatott boldog lenni.
Házasságával több élet szállt Uzay udvarába. Új viszonyok, rokonságok
szövettek; az asszony szives vendéglátó volt s Uzay szintúgy minden
vendéget, ki nyugalmát áldozatokra nem erőlteté, vidám arczczal
fogadott.
Így eleinte számos vendég fordult meg a háznál; de Uzay igen ritkán vala
bírható viszonlátogatásokra, minélfogva többnyire elmaradt amaz ismét s
az egy-két folyvást látogató, kénytelen volt szokott neheztelések nélkül
szokni Uzay különösségéhez.
Uzayné egy volt azon jó nők közöl, kiket magyar házi asszonyoknak
nevezünk. Férje volt azon nap, mely körül planétaként forgott. Egyenlő
jogokat sem érze, sem követele háznál; magáéit női hajlékony
szerénységgel alárendelé férje kívánságainak. Szót nem várt soha, de
folytonos vala figyelme s éber ügyessége, férje óhajtásait megsejni s
azokat nem hagyni megérni, hanem előzgetve teljesítni. Láncz rabság,
lánczocska tisztesség! Így vala ez Uzaynál is. Szíve, férjének akaratját
ismerte törvénynek a háznál, maga függésében dicsőséget keresett, sőt
kedvtelése vala dicsekedni különösségeivel; például: miként nem szabad
senkinek könyveihez, írásaihoz nyulni, pipáit elmozgatni helyeikről,
tisztogattatni műszeres szobájában; miként kívánja ez vagy amaz ételt
másként készíttetni, mint szokás, mily nehéz férje halogatási miatt,
meszeléshez, sikárláshoz jutni s több effélék. Öröme vala kedvelt
étkeivel meglepni férjét s legelni jó étvágyán. Maga fogadott el előbb
minden kedvetlen hírt a háznál, hogy fúlánkját vehesse, mielőtt megvinné
azt férjének. A legtöbb bajt eligazította, mielőtt az ehhez juthatott
volna. Ijedezék, férje minden kis változásától s ápolásai orvost és
patikát pótolának ki. Mindezek viszonszívességekre bírák Uzaynkat, ha
bár szíve nyugton vert is a szerelemtől! kész vala mindenre jó nejéért,
mi nyugalmát nagyon nem ostromlá. Gonddal esztergályoza orsókat számára,
czérnáját engedé maga karjain legombolyítni neki; s ha néha neje, ki
inkább időtöltésből és szívességből, mint művészi hajlamból veré
zongoráját, játszogatá a vidék divatos dalait, Uzay elégedten dörmögé
mellé basszusát.
A jó feleségnek ezen unatlan figyelme, férje körüli ápolása, mindinkább
kényletes életre szoktaták ezt; nem tűrhete Uzay végre legkisebb
szorítást is kényelmeiben. Nejének egyik rokona, a megye
tisztválasztására csalá őt el egykor, melyen két atyafiának sorsa őt
közelebbről érdeklé vala. Uzayt feszíté a gyűlésben a magyar köntös,
kivált az öv vaskos tomporáját szorítá; a tartott hosszas szónoklatok
pedig teljesen kimeríték pipátlan figyelmét. Kifordula egy ismerős
tisztviselő kandallós szobájába s ennek lobogó tüze és vidoran égő
pipája mellől, csak akkor eszméle fel Uzay, midőn a szobába bezajló
csoport, már a választás eseményeit és eredményeit hozá meg neki. A
főispán ebédjét szintúgy be nem várhatá, akaratos s órához szokott
gyomra; s így részvétlenül, nem látva, nem hallva tére ismét jó Uzaynk
nyugalmas lakába vissza.
De kivált ha az asszony pusztára vagy látogatásra rándula ki, egyszerre
hiányzott Uzay körül minden. Szárazra kitett hal vala ő, fennakadt ház,
cseléd, főzetés rendje és minden kénylet! Szívszakadva leste ablakairól
neje hazaérkeztét s ilyenkor maga is ámult, szerelmes nyugtalanságnak
hinni magában azt, mi kénylet megszokásánál nem vala egyéb.
Neje elhalásával érzé még igazán Uzay árvánhagyatását. Ha igaz az
mindnyájunkra nézve, hogy kedves elhunytainkban, homályosan és alig
sejtve, önmagunkat siratjuk inkább mint őket: kétszeresen igaz vala ez
Uzayra nézve. Egyszerre rendetlenségbe jövének megszokott kényelmei; ház
és gyermek gondjai nehézkedtek reá és udvarában az élet, holt unalomba
rogyottnak látszék neki. Darabig nem találhatá be magát bús
özvegységébe, nem tehete neki a háznál senki semmit, ízetlen vala étele
itala, sőt gyakran kedvelt pipája is. Sára, az öreg szobaasszony s néhai
neje híve, pótolgatá némiképen Uzay kényelmeire nézve az ápolási hiányt
s Bodnár a pap segíte űzni tőle a beköszönt unatkozást.
Házánál újra, miként hajdan nőtlenségében, úr vala mindenki, csak ő maga
nem. A gyermek pajzán kedvét űzte és szabad kényét a cseléd, mely
utóbbitól nem látszék többet kívánni Uzaynk, mint hogy a háztartás
rendjét, teljes rogyástól megóvja. Főkép legénye a hív Tamás, kinek az
asszony éltében is nagy kedvezései valának, teljes titoknoki jogába lépe
most, holta után vissza. Neki közbeszólhatás a beszélgetésekbe,
tanácslások s apró biztosságok, megengedve valának az úr körül s ezekre
Tamás büszke is vala. Nem szerete ő közönséges cselédnek tekintetni;
innen cselédi forma-ruhát a világért sem öltött volna fel. Azonban
érdemes is vala mindenben ura bizalmára, testesült hűség vala ő s
kedvezések elbizottságra nem ragadák soha. Ezen tulajdonok s főkép nyers
egyenessége, némi felsőséget adának neki a többi cselédség felett.
Inkább látszék tőle függni ez mint az úrtól; és Tamás gyakran igazítá
rendre a tunyát és szabad kalandozót.
Bodnár, igaz mellékdarabja volt Uzaynak. Legkényletesebben szoktuk
érezni magunkat oly társaságban, hol mi is érünk valamit s alkalmunk
van: kisebb vagy nagyobb mértékben fontosoknak bizonyítni magunkat. Nem
szeretünk örökké csak tisztelni, kivánunk olykor tiszteltetni is. Minden
embernek van egy bizonyos polczocskája, melyre fel szeret jó órájában
ülni, hogy onnan láttassék, kisebb vagy nagyobb világától. S ha ezeket
magunk szabadjában, feszeskedés nélkül érhettük el valamely társaságban,
szoktuk mondani, jól mulattuk magunkat. Ily társasága volt Uzaynak a
Bodnáré. Egymás előtt bátran nyilatkoztak ők, terjeszkedtek,
előhozakodtak iskolai és ifjúi koraikból s minthogy minden percz, mely
leélt örömeinkbe varázsolja lelkünket, kedves nekünk, miként szem,
arczvonás, mozdulat és pillantás, mely kedvesünkkéhez hasonlít; különös
kecsüek valának Uzaynak, mulatozásai ezen szives házi barátjával.
Gyakran szemlére ereszték magok előtt a világot, s ilyenkor elmések is
valának, de csak önmagok számára; s minél gyérebben volt szerencséje
elmés szónak csusszanni ki ajkaik közöl, annál tartósabban megkaczagák
mindketten, nehogy ízleletlenül vesszen kárba, a nehéz születésü.
Megvitattak mindent, de tiszta békés szándékból és csak időtöltésből.
Úgy voltak vitatkozásaikban az igazság keresésével, miként
sétakocsizással szoktunk lenni; nem épen akarunk azonnal czélra jutni,
hanem gyönyörködni kocsizásunkban; akarjuk, hogy friss levegőben lássuk,
halljuk, láttasuk lovainkat és rázassuk testünket.
Bodnárnak, házi körülményei s kissé zsémbes neje ellen, kivánt menedék
vala az Uzay-ház, hol őt nyugalom s némi baráti bizalom fogadták.
Mindennapos vala ő a háznál, beavatott ennek minden titkaiba; s ő ki
maga saját házánál idegen vala, tudott az udvarban minden mozdulatot.
Foglalatosságai ebben, mik éveken keresztül szokássá váltak nála, ezek
voltak: hirlapokat, folyóiratokat olvasni fel, megvitatni mindent, mit
vitába venni Uzaynak tetszék, s csak azon egy esetben nem engedni, ha a
ház javára vagy veszélyére nézve fontos vala a tárgy; sakkozni s néha
apróságokon bibelni a míves szobában, mikben már némi ügyességre is
kapott volt. Ismeretei szépek valának, s azon emberekhez tartozék, kik
józan fők és hév nélkül jó emberek, azaz nem vétnek senkinek, de nem is
igen aggódnak azon, hogy többet nem használnak. Egyébiránt egy volt ő
legjobb hittjei közöl úri udvaroknak; mert hírt nem vitt ki soha, s kit
a háznál nem dicsérhetett, mélyen hallgatott arról.
Cili különös vegyülete volt női lágyságnak és férfias elmének. Szerény
szemérem terült el minden szaván, mozdulatán s bár némely tárgyakban
kora- és neme-feletti ismeretei valának, soha felszólítás nélkül a
társaság beszélgetéseibe nem avatkozott. Kedvtelése főképen a históriára
hajlott, melyben a pap oktatása és olvasgatás által nevezetesen haladt.
Egyébiránt mindenben inkább fontoló vala mint beszédes, inkább mély
érzetű, mint nyilatkozó. Uzay akará, hogy Gyula vele is megfussa a
tudományokat.
Gyulának, mielőtt átvenné növendékeit, első gondja vala irányt jelölni
ki munkálkodásának. Miként szokása tartá, azon szín alatt, hogy
körültekinti a vidéket, szabadba mene, fontolgatni, rendezgetni nézeteit
új pályája körében. Megállapítván fontolgatásait, haza tére elővenni
növendékeit, hogy kinyomozhassa eddigi előmeneteiket és tehetségeik
erejét. Ez utóbbi mindkettőnél nagy reményekkel biztatá őt; de a tüzes
Károlynál sejté, hogy csak az ragadt meg nála, mifelől elhitetve volt,
hogy jövendő katonai pályára szükséges. Azonnal eltökélé magában,
használni a gyermeknek ezen gyöngéjét s első kezdete vala
munkálkodásának: hű képét adni lelke eleibe egy jeles katonának. A
gyermek ütközött eleinte, nem vélvén oly súlynak czélzott állapotját, de
bátorodott később és nemesb irányokra gyúladt, figyelmeztetvén
egyszersmind annak jeles és fontos oldalaira, mik felől eddig csak
vágással, öléssel vala tömve képzete. Mihelyt Károlynak lelke a
példányképet bírá, azonnal nyerve vala nála nagyja Gyula iparjának.
Amahhoz törekedni fel, lőn a heves gyermek minden gondolatja s azt
tüntetni elő, ha növendéke lankadozott, leve Gyulának szerencsés
fortélya. Sebesb léptekkel haladt most a gyermek előre. Uzayt és Bodnárt
öröm és csodálat fogák el láttára a nem várt haladásnak.