A Palágyi Madách-könyvének szépségeit maga az Ember Tragédiájának tudós
és finom magyarázója: Alexander Bernát is elismeri. Ez elismeréshez
szivesen csatlakozik mindenki, aki e rajongó szeretettel, de e rajongás
közben sem gyengülő kritikai és történeti érzékkel megirt, némiképpen
uttörő munkát elolvassa. Tulzással, igaz, tele van – de a szeretetével,
melyben csak a méltatás foka a tulzás, nem az itélet veleje. Noha ez
itéleteinek is olykor csökkenti értékét a Palágyi Menyhért régi baja: az
idealizmusnak az a naiv fajtája, mely azt hiszi, vét az idea szentsége
ellen, ha a hitvány matériának minden órában egy evőkanállal be nem adja
a halálos mérget. Ez épp oly tudománytalan elfogultság, mint a Büchnerek
materializmusa, mely azt hiszi, meg kell ölnie a bitor ideát, hogy a
matériát jogos trónjához juttassa. A naiv materializmussal rég végzett a
tudomány, de a naiv idealizmusnak nem szabad azt hinnie, hogy az ő
javára. Kevésbbé szent a haza ideája, ha gazdasági talajban keresem a
gyökereit? Nem ez a talaj válik-e inkább szentté, hogy az ő gyakorlati
kézzelfoghatósága ilyen élő egységben van a legszentebb
kézzelfoghatatlansággal? Azzal tisztában kell lennünk, hogy akárhány
közön át is a szentségeinket mindig a magunk képére teremtjük, s a
magunk céljait, szükségeit és érdekeit szenteljük meg bennük. Ennek
tudományos átlátása miért volna a szentségeink profanálása? A mi
érdekeink, céljaink és szükségeink miért ne volnának magunk előtt
szentek? Az emberi érdeknek miért csak a koporsójára szabadna rátüzni az
emberi elme nemesi levelét, s miért ne szabadna már az életünk
teljességére rátenni a nemesség koronáját? A Fülöpöknél, kiknek
sirboltokba kellett leszállaniok királyi társaságért, többre becsüljük a
Napoleonokat, akik maguk teremtettek maguk körül királyokat és
fejedelmeket.
Ezt az egy szempontot nem nézve azonban, Palágyi Menyhért kitünő
esztétikus magyarázója a Madách költészetének. Sőt talán ott is igaza
van, ahol az Alexander Bernát reális érzéke inkább belemagyarázást lát,
mint megmagyarázást. Persze, azon nyersen leirva némiképp düntzeresnek
tetszenek afféle állitások, hogy a Lucifer-ben Szontágh Pált irta meg
Madách, a francia forradalomban a magyar forradalmat, a falansztériumban
a Bach-szisztémát – és igy tovább. De Palágyi meg is okolja ez
állitásait, még pedig szerencsésen. Madách Imre lirikus lélek volt,
vagyis olyan, aki képtelen a világot máskép nézni, mint önmagán
keresztül. Ez a világ pedig amily határtalan volt az ő elmélkedésében,
annyira szükös volt az ő tapasztalatában. Magába vonult ember volt,
társaságba keveset járó, nyilvános életből kimaradt, kinek tapasztalata
még csak azzal a szurrogátummal sem bővült, melyet az utazó remetének
megad a különböző falvak, városok és országok tornyainak látása. Olyan
tudományos szem, mint amilyen a Madáché, az ő legszükebb környezete
mikrokozmusában is meglátja a makrokozmust. De olyan magányos ember,
mint Madách, lassankint beleszorul abba, hogy a makrokozmust csakis
ebben a mikrokozmusban lássa. Palágyi éleselméjüen és megcáfolhatatlanul
mutatja ki, mint öntötte már az ifju Madách is az ő magánéletének
töprengéseit költői formába, s például az ő házasodó vágyait és
töprengéseit mint kristályositotta meg egy herakleszi drámában. Ez aztán
megforditva is igaz lehet, s az emberi nagy tragédiákból sem erőltetés
kiolvasni a Madách Imre magános tragédiáit. Aki verseket ir a baráthoz,
ki a feleségét elcsábitotta, bebizonyitottan nem ismer különbséget az
élet s a költészet között. Nekünk, akik például Szontágh Pált az
ujságolvasó, a hivatali főnökünket az alárendelt, a szobalyányunkat a
gazda szemével nézzük, alkalmasint nem jutna eszünkbe drámát irni róluk.
De alkalmasint csak azért nem, mert nem vagyunk költők. Madách azonban
költő volt, az életben is költő, ki a szolgabirót is sub specie
aeternitatis nézi. Szontágh Pálnak például olyasmit ir egy levelében,
hogy szereti őt, bárha cinikus is, mert ez a cinizmus csak csalódásoknak
lehet okozata, s ezért szent előtte, mint a görögök előtt szent volt a
hely, melyet villámcsapás tett pusztasággá… Ilyen nézéstől a
költészetéig csak egy a lépés: az iróasztalig való.
Sokkal nagyobb, s épp ebbe az erejébe vágó gyengesége a Palágyi
könyvének a Madách Imre házassági tragédiájának elnagyolása. Madách
Imrét – nem Palágyi mondja ki először – hét esztendei házasság után
megcsalta a felesége. A nagy költőnek ezt a keserü élményét maga Palágyi
döntőnek és korszakosnak itéli a Madách életében és költészetében. Az
embernek bizonyára az az első gondolata, hogy nem telt még el akkora idő
sem a Madách, sem a felesége halála óta, hogy erről a dologról
világosan, pontosan, teljesen és nyugodtan lehetne irni. De Palágyi azt
állitja, hogy igen – a dolog ugyis köztudomásu, a Madách-pár rég porlad,
beszélhetünk róluk. Fölmerülhet továbbá az a tekintet is, hogy a
Madáchék utódait nincs joga érzésükben megbántani még a tudománynak, az
irodalomtörténetnek sem. Ezt a tekintetet azonban megdöntötte a nagy
költőnek kiváló fia, Madách Aladár ur, ki mint egy megforditott Brutus,
az ő fiui érzését antik keménységgel rendeli alá az örök igazságnak.
Palágyi Menyhért baráti viszonyban van Madách Aladárral, a könyv
függelékében ott vannak a Madáchné összes, urához irt levelei, minden
jel arra vall, hogy Madách Aladár teljes fölhatalmazást adott Palágyi
Menyhértnek. Még ezeken tul is érthető volna, ha Palágyi visszariadna e
szomoru boncolástól. Szabadni szabad, de megtenni nehéz. Ám Palágyit
csábitja a nagy föladat, bele is fog, de a keze lehanyatlik. Olyan
fordulatok, mint „hosszas volna“, vagy „nem érdemes szóba állani“ –
becsületére válnak a Palágyi tapintatának, de ártalmára a
pszichológiájának. A kelevényt vagy fölszurja az ember, vagy békén
hagyja, de piszkálni nem való. Nem lehet, mint Palágyinál kevésbbé
érzékeny lelkek tennék, huszáros vállvonással sem átsiklani a dolgon –
ez az eset régi história ugyan, de ebben az esetben uj annak a személye
miatt, akin megesett. Hogy groteszkek legyünk, de kézzelfoghatóak:
tegyük föl, hogy Shakespeare ugy vált volna költővé, hogy, mint a
mesebeli gyerek, leesett a padlásról és betörte a fejét. Bizonyos, hogy
az életirójának kötelessége volna ezt a különös esetet végigtaglalni,
minden oldalról, minden szempontból, összes lelki és testi
vonatkozásaival. Palágyi szemmelláthatóan tisztában van a Madáchné
Fráter Erzsébet egész esetével s az itéletét s ennek megokolását is
teljesen megformálta magában, de nekünk olvasóknak csak olyan
schlagwortok-ban adja meg, mint a ballada-énekes, aki teljesen beavatott
közönségnek lantol. Mi a Madách házassági tragédiájába nem vagyunk
teljesen beavatottak, főképp, mert Palágyi Menyhért éppen a punctum
saliense előtt áll meg: ifjabb Madáchnénak idősebb Madáchnéval, a költő
édesanyjával való viszonya előtt.
Ahogy a Palágyi festéséből ismerjük: értjük az imádást, melylyel a
Madách-familia e nagy asszony iránt viseltetik, s értjük, hogy ez az
érzés átragadt Palágyira is. De ha, és méltán, ez uri nőt annyira
tökéletesnek nézi, miért fél attól, hogy az eset minden szálainak
föltárásával valami árnyék talál rá esni? Nekünk nincsenek
rendelkezésünkre a Palágyi eszközei, de már az ő adataiból és
itéleteiből is egészen biztosan láthatjuk, hogy a Madách házassági
szerencsétlensége nemcsak a férfi s a nő, hanem az anyós és a menye örök
tragédiája is. Palágyinak nem volt kötelessége, hogy igazságot
szolgáltasson az urától elszakadt, a posványba mind mélyebbre sülyedt s
végtére kórházban meghalt bünös asszonynak: ifjabb Madách Imrénének. De
ha megteszi, ha itél – s egészben helyesen itél – itélni nem szabad
megokolás nélkül.
Idősebb Madách Imrénéről, a költő anyjáról, nem lehet a legnagyobb
tisztelet nélkül irni. Spártai asszonynak lehetne nevezni, ha nem volna
a tipikus magyar özvegy uri asszony, ki az ura halála után maga viszi a
gazdaságot, maga neveli az árvákat egy kufár okosságával s egy szent
lemondásával. Ifjabb Madách Imréné pedig a csinos, temperamentumos
tucatasszonyok közül való, kiknek csak magukhoz való eszük van, és
szeretni sem szeretnek mást, mint magukat. Ez nem valami szép dolog, de
ki tehet róla, hogy olyan, amilyen? Érdekes, hogy ifjabb Madáchné még
tenni is szeretne róla; hogy mikor őrajta, a kacér, fiatal, közönséges
lyányon, akit idáig csak magafajtáju és gusztusu parlagi gavallérok
vettek körül, az előkelő lelkü Madách Imre is rajta felejti a szemét,
Fráter Erzsébet is – igy hivták a lyányt – igyekszik olyan lenni,
becsületes igyekezettel, mint amilyenek a harmincas és negyvenes éveknek
bizonyára ő előtte is tetszetős regényhősnői, s a vőlegényének irt első
levelét igy kezdi (1844. dec. 19.): „Isten! kire öntudatom tisztaságával
emelem buzgó fohászomat, adj erőt összveszedhetnem zajongó keblemnek
érzelmeit, adj erőt egy gyenge s ahoz bátortalan lénynek egy szive ugy
mint lelkére ható ostromnak elfogadására!…“ Ettől bizony nagy lépés
addig a levélig, melyet Madáchné ir fogságból kiszabadult, de továbbra
is Pestre internált urának (1853. jun. 25.): „… igen sok dolgom van,
meszeltetek, multkor Anyád küldött 100 frtot, de a cselédek számára
semmit, irtál-é, ilyen állapotban meg kell bolondulnom… irjál neki
rögtön… ha én irnék, akkor borzasztókat találnék irni, mindazokért, mit
én tüle meg nem érdemlettem. Itt küldök 10 pár harisnyát, a nyári
slafrokod a ferslagba van, egy selyem ruhát tsináljon Mutsenbacher más
derekat, mert igy már nem hordhatom, mond meg néki, hogy derékbe
szükebbre és a melybe bővebbre csinálja, 2 kalap Czermánnak és egy
mántil, a 2 kalapból válaszszon egyett és tisztitsa és putzolja fel, ha
a ritkát választja, ugy ara tegyen fehér pántlikát, ha pedig a sürü
szalmát, akkor arra tegyen Schottis pántlikát, a mántlit, ha lehet,
tisztitsa ki és tsinálja ugy, mint most horgyák, ha kitelik belüle…“ Ez,
mondom, nagy távolság attól a hangtól; Fráter Erzsébet ilyen volt, de
bizonyos, hogy jóhiszemüen és becsületes vágyakozással szeretett volna
olyan lenni.
Efféle elhatározások igézete eltarthat egy hétig, el a menyasszonyság
alatt, el az első mézes esztendőkig, de örökké nem. Főképp, ha az
emberrel éreztetik, hogy belelátnak az ő köznapi lelkébe s nem segitik
meg benne, hogy ünnepivé váljon. Idősbb Madách Imréné, a müvelt, előkelő
és tökéletes asszony, vérző szivvel nézte, hogy az ő nagy fia mint hoz a
házhoz ilyen közönséges teremtést, s ez a „közönséges teremtés“ jól
látta, hogy őt látják. Azt még egyszer ne feledjük, hogy lett legyen ez
a Fráter Erzsébet bármicsoda közönséges teremtés, ő nem tehetett róla,
hogy ő az, a hiba ott van, hogy a Madách Imréknek mért tetszenek ilyen
közönséges bábok s mért nem a két lábon járó Conversation-Lexikonok? Ha
egy Madách Imrének ilyen nők tetszenek, Fráter Erzsébetnek mért tessenek
a Madách Imrék, a tépelődő, ábrándozó, társaságkerülő, gyöngéd, de éppen
nem mulatságos Madách Imrék, s mért ne afféle magához illő parlagi
gavallérok, mint amilyenekkel az urát megcsalta? Leánykorában Fráter
Erzsébet erőt vett ezen a természetén; maga is szégyellte maga előtt, s
mikor ő, a szegény lyány, hozzáment a jómódu, előkelő s finomlelkü ifju
urhoz, bizonyára nemcsak számitásból tette – amely számitást különben a
mi mai társadalmi viszonyaink közepett nem lehet lyánytól rossz néven
venni – hanem becsületes szándékkal ment hozzá és sok szép reménységgel.
De bizonyos, hogy nemcsak ő csalta meg az urát, hanem ő is megcsalódott.
Az urának anyja megvetette őt, amiben az anyának, az ő emelkedett
szempontjából, igaza volt, de a menye ezt maga csak nem ismerheti el,
főképp mikor ő tudja, hogy ő mennyire tele van jó szándékokkal.
Ilyesmiért az asszony mindig az urára haragszik. De haragudhatott másért
is. Ő egy előkelő megyei ur feleségének életét várta és várhatta Madách
Imre mellett, – a hivataloktól s a társas élettől visszavonuló költő
mellett pedig csak egy neki éppen nem való, kontemplativ életet
oszthatott meg. Végre pedig a várt jó módot is megnyirbálták a család
folytonos pörei és osztozkodásai. Ilyen körülmények közt nem érdemes
idealistának lenni s nagyon el lehet gondolni, hogy az unatkozó asszony
a már akkor házukba járó későbbi csábitójával, a parlagi gavallérral,
ugy maradhatott olykor négyszemközt, mint ahogy olyik uraságba
cseperedett asszony ki-kiszökik a cselédszobába trécselni. Mindazonáltal
hét évig hű volt az urához, akit 1852 augusztusában ugy fogtak el, amint
éppen felolvasgatott a feleségének. A feleség alkalmasint nagyon
unatkozott e felolvasás alatt és a Schottis mantilra gondolt és H. F.
urra, ahogy Palágyi az első csábitó nevének kezdőbetüit közli. De az
asszony csakhamar nem ért rá unatkozni. Az ura más állapotban hagyta
otthon, két kis gyerekkel, ugylátszik, pénz nélkül, a Madách-birtokokat
pedig lefoglalta az osztrák. A fiatal asszony, akinek soha életében
efféle gondjai nem voltak, egyszerre csak a legválságosabb helyzetbe
jutott. Mindenkinek az volna első gondolata, hogy az anyának, a család
tulajdonképpen való fejének kéne itt segitségre sietni, de az maga is
szükében volt a pénznek s tán a nőket is maga szerint mérte. „Ha én
tudom tizennyolc esztendő óta vinni a gazdaságot s nevelni a
gyerekeimet, tudja ő is…“ Ifjabb Madáchné bizonyára nem igy
gondolkozott; ő csak a gazdag és gőgös anyát látta, aki őt ilyen
állapotban itt hagyja vergődni, és, asszonyi logikával, az urát gyülölte
meg az anyósa miatt. Maga az, hogy az ura fogságban van, ezt az érzést
nem igen enyhithette, mert az asszony, ugylátszik, elejétől fogva tudta,
hogy a dolog nem nagyon komoly s az apja, Fráter alispán, hamar kijárja,
hogy Madách Imrét szabadon bocsássák. Azokban az időkben nagyobb és
szörnyübb dolgok estek meg minden családban, a Madách-családban is,
hogysem ilyen kisebb incidensek nagyobb emóciókat keltettek volna. S még
egyet emlitsünk: hogy az asszony más állapotban volt, amikor egyfelől
minden asszony módfelett tudja magát sajnálni, hát még a született
egoista, – másfelől, köztudomás szerint, a megzavart fizikai egyensuly
megzavarja a lelket, s főképpen az erkölcsöt. Számitsunk még, legalább
célzással, egy harmadik szempontot, – azt, hogy a léhább asszonyi
gondolkodás a lelke mélyén a szerelmet éppen nem tekinti olyan mélységes
dolognak, mint az erkölcsi felfogás; főképpen olyankor s olyan
állapotban nem, melyben annak semmiféle ujabb természetes vagy jogi
következései nem lehetnek. Vegyük számba a közönséges asszony ismert
lelki-tipusát, melynek akarata nincs, csak makacsságai vannak, amelyet
ennélfogva minden akarat szuggerálhat, csak elég zavartalanul hasson rá
s még jobban szuggerál a saját magának legcsekélyebb megkivánása vagy
dacossága, könnyelmüsége vagy elkeseredése is. S vegyük számba végre azt
a bizonyos H. F. urat, aki most zavartalanul és ellensuly nélkül
settenkedhetett a minden tekintetben érdekes asszony körül, ki nemcsak a
magának való embert, hanem a bajban való egyetlen segitséget is láthatta
benne. Az asszony izgatott volt, dühös volt, beszámithatatlan volt és
boszut esküdött az anyósa ellen, aki – az ő érzése szerint – mindennek
az oka. A dühös, izgatott és beszámithatatlan asszonyi logika szerint
ennek a boszunak csak egy módja volt, – az, amit a többször emlegetett
H. F. ur nyugodtan vágott zsebre.
Hogy aztán, mikor az asszony 1853. áprilisában lebetegedett s májusban a
kiszabadult, de még Pesten internált férjet meglátogatja, H. F.-et is
titkon Pestre rendeli; hogy a hazatért asszonynak a Pesten maradt
férjhez irt leveleiben egy nemes, nagy és tiszta ember legotrombább és
legbántóbb módon való megcsalatásának és kijátszatásának vérlázitó képe
tárul elénk; hogy később H. F. ur után M. M. ur következett, utánok más
urak, s a Madách hazatérte után nemsokára a, ha nem is törvényes, de
valóságos váláson át egészen a váradi ispotályig 1854-től 1872-ig a
Fráter Erzsébet élete egy folyton eső lejtő: azt természetesnek itéli
mindenki, aki tudja, hogy a csók kötelező, hogy a szerelemben nincs első
lépés, amely után második ne következnék, s hogy az erkölcs olyan, mint
a bolognai üvegcsepp: a legnagyobb ütést is keményen állja, de ha egy
csöppet sikerül belőle letörni, az egész porrá esik. Ám hogy ezt az első
csöppet valóban tragikus végzet törte le a Fráter Erzsébet erkölcsi
egyensulyáról, azt legjobban az a naivság bizonyitja, melylyel azt
hiszi, hogy ezt az egész dolgot, ha meg lehet érteni, meg lehet
bocsátani, s az anyósához fordul közbenjárásért, hogy beszélje le fiát a
válásról. „… az igaz, hogy sok részt magam vagyok oka, mert nem keletet
volna engedni némi fájdalmaktul magamat anyira elragadni, de elhagyatva
és ellenem annyian ármánkottak és én benem a datz erőt nyerve…“ ezt irja
könyörgő levelében az anyósának. Bizonyára: ha nem rosszaság, naivság
azt hinni, hogy daczból jogunk van az árulásra s a jóvátehetetlent
jóváteheti a bocsánat, – de még itt is van valami asszonyi logika a
Fráter Erzsébet gondolkodásában. Ha Madách Imre nem kénytelen ellökni
magától Fráter Erzsébetet, ki tudja, Fráter Erzsébet az asszonyiság
külön törvényeivel nem cáfolja-e meg az erkölcsi lejtő szigoru
törvényét?
Mahadőnek, ha magának való istennőt nem talál, ugy látszik, jobb
agglegénynek maradnia, mint földi nőt emelni magához. Mert Mahadő
istennek tökéletes, de férjnek unalmas.