=Frühlings Erwachen. Frank Wedekind darabja.=
(1907.)
A költőknek és egyéb bolondoknak az a bolondságuk, hogy amit mindenki
érez, azt mindenki másnál jobban érzik. Vagy hogy tulhajtottabban érzik,
– mint ahogy a negyvenfokos láz csak tulhajtottsága a minden emberben
meglévő harminchétnek, s a kleptománia csak tulhajtottsága annak a
közönséges érzésnek, hogy a fene egye meg Rothschildot. S végre, olykor,
hogy tovább érzik és tovább megértik; „hiába, nem érti ezt az olyan bajt
a’, ki hamar vagy régen általesett rajta“, énekli Arany János az öreg
Toldinéról s az ifju szerelemről – s a költők és egyéb bolondok tovább
érzik s tovább veszik komolyba az élet állati költészetét, mint a
rendes, becsületes emberek, akikben az állatból lassankint csak a buta
gondatlanság marad meg, s az életből csak az életen ok nélkül való
csüggés.
Frank Wedekind még költőnek is bolond, az ő tárgyai tehát jórészt
olyasmik, amiket az élettől kiheréltek perverzitásnak,
természetellenességnek szoktak nevezni – mintha a természetben
előfordulhatna bármi is, ami természetellenes, s mintha a perverzusok
bányatüzes emésztődése nem volna épp oly természetes vagy
természetellenes, mint az ő olajafogyott tehetetlenségük! Van a régebb
német irodalomban egy rokona Wedekindnek: a detmoldi Christian Dietrich
Grabbe, akit Heine elnevezett a részeg Shakespearenek, s igy lehetne
Wedekindet is elnevezni a gyereknek maradt Shakespearenek:
állhatatlanságáért, hamar fáradásáért, váltakozó kedvéért, melylyel hol
röhög a légyen, akinek kitépte szárnyát-lábát, hol sir a madárfiókon,
aki kiesett fészkéből – s kivált reszkető bujaságáért, melylyel a
szoknyák alá leselkedve néz fel a szivekhez. Ő az a fajta bolond, aki
még nem esett át, sem régen, sem hamar, semmin, mert még benne van
mindenben; – aki nemcsak azt tudja, amit mi többiek csak sejtünk, hogy
nincs felnőtt ember, csak gyerekek vannak, akik tiz, husz, harminc vagy
ötven esztendővel elmultak tizenhárom évesek, hanem azt is, amit mi
többiek az első szigorlat után elfelejtünk, hogy nincsenek gyerekek,
csak emberek vannak, innen a huszonnégyen vagy a tizenhármon. A
Frühlinges Erwachen-ben ez van megirva, a tavasz, a nemi gerjedelem
ébredése a gyerekemberben, a gyereknek az az emberi tragédiája, hogy nem
szabad, ami muszáj, hogy tilos, ami elcsitithatatlan, hogy érthetetlen,
ismeretlen és kimondhatatlan, ami természetes. S hogy van megirva?
Bolondul és gyönyörüen – kár ehhez bármit is hozzátenni. Kivált, mert –
s ez benne a leggyönyörübb – nem vádlóan és nem védően, nem számonkérően
s nem magyarázóan van irva, hanem egyszerüen: megállapitóan. Tartat
ugyan a végén egy álarcos urral (meinen Namen sollt ihr nie erfahren,
ich bin Frank Wedekind, der Erste) egy életre buzditó beszédet egy
kamasz ember számára, aki meg akarja magát ölni, amért megejtett s
halálba kergetett egy szegény kis kamasz leányt, de előbb is: ez a
beszéd igen erőltetett és értemény nélkül való értekezés, s szónoklatnak
is majd olyan rossz, mint ahogy Wedekind mester ezeket a szerepeket mind
cimén szokta megjátszani, – aztán meg: ami kevés értelme van, az már a
jövőnek szól, férfinak való használati utasitás az élethez, melynek még
egy felvonással vagy egy pár hónappal előbb az ifju Melchi Gábor nem
vehette volna semmi hasznát. Egyszóval: ez már móka; a darab, a szépség,
a költészet ott van, mikor a kis Melchi Gábor ráveti magát a kis Wendla
Bergmann-ra, s a kis leány csak suttogni tudja már, hogy ne… ne…! – vagy
amikor a derék, aranyos, elragadó Bergmanné kétségbeesett
tehetetlenséggel áll anyának készülő tizennégy éves leánya ágyánál, aki
ártatlanul és tudatlanul került e szerencsétlenségbe, mert az anyjának
nem volt szive őt – ne nevessünk: nemileg felvilágositani!
Ne nevessünk – vagy tán igen? Talán ez a legmeghatóbb, legtisztább
édességü jelenet e skurrilitásokkal is gazdag darabban – de talán ez
legkevésbbé másolat az életből. Én egyszerüen nem hiszem, nem, ha maga
Wedekind, sőt még ha maga a tizennégy éves kis leány mondja is, hogy egy
tizennégy éves nagy leány, ha még oly édes, drága és szende is, de
nyilvános iskolába jár s beszélt már szolgálókkal és más leányokkal:
hogy ez még hinne a gólyában, s a szénapadláson ne tudta volna, hogy mi
történik a szénapadláson. Ez lehetetlen – de viszont mindegy, mert ami
igy történt, az megtörtént volna akkor is, ha a gyenge Bergmanné helyett
maga az erős Frank Wedekind tanitotta volna ki a kis Wendlát a
gólya-elmélet hamisságára. Én azt tartom, hogy a gyermek vágyakozása és
bujasága nem onnan van, mert titok előtte a nemi élet, vagy mert
ocsmányul és kerülő uton világositották fel felőle, hanem, hogy mindez a
misztikum, ez a tulfeszültség, ez a reszkető bujaság a
visszafojtottságtól van, – attól, hogy nem szabad, ami muszáj, s hogy
ezen koedukáció és nemi felvilágositás, mint ahogy végső soron mindegy,
hogy a fejletlen gyerek ugy vágyódik-e szerelem után, mint a csitri lány
a Vigszinházba, vagy ugy, mint a komoly fiu az egyetemi tanárságra.
Elfogulatlan s mai embernek nem kell bizonykodnia, mennyit vár, mennyi
beteg misztikum megszünését, mennyi egészséges természetesség
ujrafejlődését, a koedukációtól s a nemi felvilágositástól, s általában
minden olyasmitől, ami háromezer esztendő gyötrésétől megrontott
idegeink számára megint magától értetődővé tegye, mit ma csak szájjal
mondunk s csak az utcafalak firkái vallanak természetesnek: hogy férfi
és nő egymásnak valók. Ám ezek hija csak egy s nem is oroszlánrészben
oka a gyermek mai nemi nyomoruságának, s eljövetelük igen sokat nem
enyhithet rajta. Éppen ez a szép és megrázó emberi dokumentum: a
Wedekind darabja; nem azokban a bonyodalmaiban legigazibb-e s
legmegrázóbb, melyeket egyszerüen az ébredő test kora vágyódása okoz s
okozna a mainál bölcsebb nevelés közepett is – és nem éppen azokon a
helyein hihetetlen vagy fantasztikumba vesző-e, melyekre a nemi
felvilágositás követelői hivatkozhatnak? Szó sincs róla: ez nem
csökkenti költői értéküket, sőt még argumentáló alkalmasságukat sem
egészen, de figyelmeztető lehet arra, hogy a gyermekszerelem betegségei
nem gyógyithatók mind „aus einem Punkte“, sőt talán egészen épp ugy el
nem kerülhetők, mint valamivel kisebb korban a fogzás kisérő nyavalyái.
Mellesleg sajnálom, hogy a koedukáció s a nemi felvilágositás eddigi
esetei és sikerei germán országokból valók, vagyis olyan fajok köréből,
melyek később érnek meg a szerelemre s később sem oly hevesek benne,
mint a vérmesebb keleti és déli fajok. Ezzel megint nem akarok e
kivánatos intézmények ellen szólani; csupa hasznukat várom, semmi
káruktól nem félek; de ebben is figyelmeztetést látok arra, hogy a
társas együttélés apró tanitásaitól ne várjunk nagy eredményeket, s ne a
nemi felvilágositástól se többet, mint amennyit valamely ügyes tüneti
kezeléstől, mely a bajt csak enyhiti, de meg nem gyógyitja s ki nem
irtja.
Mert ez a baj, mondom: leggyökerében az, hogy a nemi gerjedelem elébb
ébredez az emberben, mintsem hódolnia szabadna neki. Hogy nem szabad,
annak egyik oka a mostani társadalmi berendezkedés, mely egyfelől csakis
házasságban engedi meg a nemek egyesülését, másfelől ezt is későn, egyre
romló megélhetési körülményeink közt mind későbben. Ennyiben lehetséges
a gyógyitás, de ennyiben sem olyan kisebb fajta szabadelvü szentelt
vizzel, aminő a nemi felvilágositás, hanem valamely nagy, hatalmas,
mélységekbe markoló gazdasági változással, mely megváltoztatja egész
társadalmi életünket. Ám még ez után is marad, s marad idők végéig
valami rendezhetetlenség; a második nem szabad; a természet
hebehurgyasága, mely az egyébként még fejletlen, és, ami a nőket illeti,
anyaságra testileg alkalmatlan korpuszban már fellépeti a nemi
gerjedelmeket. Ezen aztán nem segithet semmi társadalmi vagy pedagógus
intézmény; ez egy olyan nemtörődömsége a természetnek, mint aminő
például a számlálatlan sok mag tönkremenése, mely közül százezer közt ha
egy fogan meg, vagy az a természeti rend, hogy egyik lénynek a másik
halálából kell megélnie. A civilizáció, melynek rendbe kellene szednie a
természetet, e pontban tehetetlen s összefont karral kénytelen s lesz
mindig kénytelen állani; ezen segiteni nem tudunk; ez olyan örök
tragédiája az embernek, mint akár az, hogy meg kell halnia, s megmarad,
minden társadalmi renden belül, örök témának a költők számára, minthogy
a legigazabb s legmegrázóbb tragédiatárgyak mégis csak azok, amelyek az
emberi élet eredendő fogyatkozásai körül gyülnek meg, s nem, mint a
Dumas filsek, a törvényházak kapuit ostromolják s embereket vádolnak,
hanem, mint az Aeschylusok s a Shakespearek: az eget döngetik s az
istenek ellen lázadnak fel.
Ez az örök emberi tehetetlenség vegyiti a költészetbe azt a bizonyos
Ewigkeitszugot, mely egy-egy költőt sok ivadék költőjévé tud
halhatatlanitani. A torz vonások közt, melyekből a Wedekind
gyerekgrimaceai és faun-fintorai összealakulnak, mintha egyszer-egyszer
ez az Ewigkeitszug is felsejlenék, s igen el tudom gondolni valamely
messze jövendőbeli unokámat, aki okos emberül lapozgatva e régi bolond
költő irásaiban, közben, mint annak idején az ükapja, a homlokához kap
majd, hogy: édes eszem, el ne hagyj!