(1901.)
Nemrég egy bácskai kollegám keményen nekem támadt, amiért egy sikkasztó
pénzeslevélhordóról olyasmit mertem irni, hogy titokban sokaknak
tetszett a betyár. Az én tisztelt kollegám alighanem félreértette az én
ártatlan kis mókámat. Igazán sokat kéne bizonykodnom, hogy előttem az
olyan levélhordók, akik nem sikkasztanak, hanem becsülettel
megelégszenek a maguk kis fizetésével s ujesztendei borravalójával:
sokkal, de sokkal vonzóbbak, kedvesebbek és tisztelni valóbbak, mint az
a levélhordó, aki sikkasztott? Azt hiszem, józaneszü és becsületes
embernél e felfogás annyira természetes, hogy nem kell külön kiirnia s
figyelmeztetni olvasóit, hogy bármit mond egyebet, azt csak e
korlátozással értsék. De ki meri állitani, hogy egy szegény levélhordó,
ki beteg családja miatt keveredik sikkasztásba, nem kedvesebb előtte,
mint például a közjegyző, ki árvák vagy özvegyek pénzét sikkasztja el?
Az oka? Ügyvédbojtár koromban volt irodánkban egy vén irnok, afféle
fél-szolga faktótum, ki ha sora került, jobban értett a dolgunkhoz, mint
akármelyikünk vizsgázott vagy diplomás ember, de legjobban ahhoz értett,
mint kell a bélyeget átnyalni egyik meghatalmazásról a másikra,
megkárositván ezzel a kincstárt naponta két-három forintokkal.
Valahányszor egy ily bélyeget lefejtett, sohasem mulasztotta el átnyalás
közben csillogó szemüveggel megjegyezni: „A kincstárt pedig egye meg a
fene!“ Ez az; ez a mi titkos érzésünk, melylyel a sikkasztó levélhordót
nézzük, s melylyel jobb szivvel veszszük, ha a kincstárt tiz millióval
kárositják meg, mintha egy szegény özvegynek öt hatost lopnak ki
bugyellárisából. Ez alighanem illogika, mert ha a kincstárt nagyon
megdézsmálják, az nekünk is, az özvegynek is alkalmasint többünkbe van
fejenkint öt hatosnál. De sokkal több ideig volt a mi kincstárunk török
meg német, s most is sokkal több here hizik az állam pénzén, hogysem a
logikánk hiznék tőle.
Nem első eset különben, hogy az én opportunista erkölcsi felfogásom
szemet szur jóhiszemü, sőt jó szemü embereknek is. Emlékszem: a panamino
idején mily rossz néven vették tőlem, hogy ez az eset a Crispiről való
nagy véleményemen nem változtatott. Az eset, erre is emlékszem, az volt,
hogy az öreg Don Ciccio, de még a felesége is, Donna Lina, keményen
sápolt a hamisságon épülő Banca Romana pénzéből, sőt a
Panama-vállalatéból is. Azóta efféle eset kisült többek közt a szent és
dicső Krüger apóról s az ő többi, majdnem valamennyi félistentársáról
is, ami nem csorbitotta nimbuszukat, noha az öreg maga sem tagadta, hogy
őt is, mint elnököt, de az ő egész minisztériumát meg volksraadját is
minden Transvaalban kereskedő bank-, vasut- vagy bányatársaság
megvesztegette, s ez, tette hozzá, természetes is volt, mert az ő
fizetésükből nem lehetett megélni. Ugyanezt bátran elmondhatta volna
Crispi is, mert olasz ügyvédül vagy bankárul meg lehet élni, de
miniszterül, ha az ember különben nem gazdag, alig. Igaz, hogy ama rossz
néven vett cikkemben éppen csak pedzettem, hogy bármennyivel dicsőbbek
előttem a Washingtonok s a Deák Ferencek a Crispiknél és más
banditáknál: számot kell vetnünk azzal, hogy nem minden nagy, hasznos és
örök érdemü ember egyben becsületes is; a fő sulyt akkor annak
bizonyitására vetettem, hogy a Crispi esetét igazsággal nem lehet
kijátszani a polgári uralom jogosultsága ellen, mert a panamák s a
panaminók nem ez ellen bizonyitanak, szemben a lehanyatlott egyházi,
nemesi és fejedelmi uralommal, hanem csak azt bizonyitják, hogy a
polgári uralom erkölcsösebb és becsületesebb a hajdaniaknál, mert mig
ezek természetesnek itélték vagy elleplezték a disznóságokat, polgári
uralom alatt az effélék rendre kisülnek s keservesen büntettetnek.
Persze: a Washingtonok, a Deák Ferencek… Félek, hogy a nagy és tiszta
Washington annyira magában álló példa, s annyira összefügg az akkor
szinte szüz amerikai föld külön körülményeivel, hogy történelmi normául
fel nem állitható. Nekünk is voltak efféle alakjaink – sajnos,
szerencsétlenebbek, mint ő. Ilyen volt, szeplőtelen és dicső: második
Rákóczy Ferenc is. De mily erőtlen vezér volt ő, mily gyenge politikus,
mily ábrándos diplomata! Az ő élete fenséges tragédiája, mélabus
végével: mily kevés hasznot hajtott nemzetének! A nálánál szerencsésebb
elődök: a Bocskayak, a Bethlenek más fából faragottak. Nem kevésbé
becsületesek, de sokkal kevésbé idealisták. Nemcsak hadat izenni tudtak,
de fele árban kiegyezkedni is, és nemcsak a hazát mentették meg, de
gondoltak lengyel vagy egyéb koronákra is vagy birodalmi hercegségre,
vagy legalább is valami jó helyre való beházasodásra. És Deák Ferenc?
Deák Ferenc a haza bölcse volt már huszonöt éves korában; bölcs volt,
mikor a zalai véres követlevelet elfogadni nem akarta, bölcs volt, mikor
a Habsburg-ház letétele után visszavonult birtokára, s bölcs volt, mikor
kimondta a fenséges igét, hogy ő a császártól Königgrätz után sem
követel többet, mint követelt Königgrätz előtt. S már most: kényes és a
mi detektiv-ideinkben veszedelmes dolog e mai tárgyam kapcsán s Crispi
Ferenccel párhuzamban emlékezni meg Kossuth Lajosról, – de a mi nagy
hősünk minden életrajza megemlékszik a zempléni ügyvéd viharos
ifjuságáról, mely annyit mindenesetre mutat, hogy e nagy egyéniségben
több lélek lakozott és viaskodott egymással, s hős volta azon kezdődött,
hogy, mint a földalatti folyamok: megtisztult, mielőtt a fölszinre tört.
Ezek után kérdem: ha ugyanakkor, mikor Deák Ferenc a véres követlevelet
elfogadni vonakodott, mind csupa olyan ember van e hazában, kinek
ugyancsak nem kell véres követlevél; ha ugyanakkor, mikor Deák Ferenc
visszavonult birtokára, mind csupa olyan ember van e hazában, ki
visszavonul a magánéletbe, mert nem akar letérni a törvényes utról; ha
ugyanakkor, mikor Deák Ferencnek Königgrätz után sem kellett több, mint
kellett Königgrätz előtt, mind csupa olyan olyan ember van e hazában,
akinek nem kell a több és elegendő az elég: vajjon Deák Ferenc
Königgrätz után is megkapta volna-e azt, amit nem kapott meg Königgrätz
előtt? Deák Ferenc gyakorlati politikus volt, aki jól látta, hogy
Magyarország magában meg nem állhat, sem, idegen nemzetiségei miatt,
szláv konfederációban: nem marad egyéb hátra, mint az Ausztriával való
házasság. De ha ugyanekkor nincs az az ábrándos, kalandos hajlandóságu
Kossuth Lajos, aki könynyel és szavalással két hemiszférát tudott lázba
ejteni a magyar ügy mellett; ha nincs ez a hihetetlenül naiv diplomata,
aki sorra becsapatja magát Palmerstontól, Cavourtól, Bismarcktól s III.
Napoleontól; ha nincs ez a vérmes lelkiismeret, melynek izeneteit nem
fagyasztja ajkán a tudat, hogy otthon sorra akasztják, akiknél ez
izeneteit megtalálják – egyszóval: ha a magyar emigráció minden
balsikerei után mégis az osztrák előtt nem áll a fenyegető lehetőség,
hogy bármily eszeveszett oktalanság volna, Magyarországtól kitelik, hogy
megint forradalomba áll: bizony nem kaptuk volna meg azt a keveset sem,
ami Deák Ferencnek elég volt. Kemény Zsigmond, a magyar géniusz egyik
legértékesebb megtestesitője, Forradalom Után cimü röpiratában
hajmeresztő dolgokat mesél arról: a Madarász Lászlók s más ily könnyü
életfelfogásu férfiak mint terrorizálták őket értékesebbeket s
mérsékeltebbeket, mig kierőszakolták a végzetes függetlenségi
nyilatkozatot. Való igaz, e nyilatkozat végzetes volt s az volt az egész
szabadságharc és forradalom. De bármily kiváló férfiu volt is Kemény
Zsigmond: politikai képességre s becsületes hazafiságra nem mind
állottak mögötte azok az Apponyi Györgyök, Majláthok és Jósikák, kik a
negyvenes és a hatvanas évek derekán megpróbáltak másfajta politikát
csinálni, mint a negyvenkilencediki terroristák. Csakhogy ez a politika,
melynek során, ha győz, Magyarország ma jó, ha ott tartana, ahol Galicia
meg Csehország: a magyar konzervativok politikája ugyancsak nem tetszett
s méltán nem tetszett Kemény Zsigmondnak. Széchenyi István, ki lelkében
a konzervativokhoz huzott, az ő démoni Blickjében a Bach urék
kulturgőgjével szemben lángoló haraggal veszi védelmébe a magyar
tiltakozást, – még Rózsa Sándort, még a szegénylegényeket is.
Hogy visszatérjünk Crispire: mi ránk a nápolyi s sziciliai
Bourbon-uralomról csak radikálisoktól szinezett kép maradt. Bizonyára:
aljas uralom volt, de lehetetlen, hogy szelidebb hurjai is ne lettek
legyen, hogy a dinasztia s az ország között egy pár olyan szál is ne
szövődött volna, melyet hideg szivvel lehetett csak szétszakitani, s
mindenesetre két hatalmas erkölcsi erő lakott erkölcstelenségében:
hagyomány és tekintély. Nem gondolják, hogy a léleknek nagy és hideg
előitéletek nélkül valósága kell hozzá: habozás és könyörület nélkül
széttépni ama szálakat, s a kalandor vakmerő önbizalma, senki ember
létükre azt érezni: vagyok olyan legény, mint ti, s tulemelkedni a
hagyományon és fittyet hányni ama tekintélynek?! Csak az a Crispi, aki
fütyült a bigámia-ellenes törvényre s nyugodtan vette nőül állitólagos
első felesége életében a másodikat: csak az fütyülhetett Nápoly és
Szicilia s az egész legitimista világrend hagyományaira és tekintélyeire
– s ugyanazon Crispi, ki fölötte állónak érezte magát a rendes
tisztességi és illedelmi törvényeknek, az érezhette magát az ólomgolyók
hatalma felett állónak is. Vagy megforditva: ugyanazon Crispi, kinek
vakmerő ereje s hatalmas elfogulatlansága hősi időkben hős tetteket
szült: a rend s a béke közönséges ideiben közönségessé vagy akár
ocsmánynyá törpült. De még ekkor is: csak az a Crispi, ki baromi módon
tudta elgázolni a szegény földmivesek forradalmát és volt szabadsághős
létére vérbefojtani a nép szabadságmozgalmát: csak az a Crispi tudta
cinikusan megtagadni saját multját és szövetkezni a poroszszal s az
osztrákkal, s ezzel körülbelül megmenteni Olaszországot. S Garibaldi, ez
a dicső nagy gyerek, hamar akasztófára jut vala s elveszti hazáját, ha
nem állanak mögötte az ilyen betyár Crispik, az elfogulatlan Cavourok s
a minden hájjal megkent Viktor Emánuelek. Gyerekes emberek, rókák,
kalandorok – de mit tegyünk? Rendes és tisztességes polgárok nem igen
döntögetnek trónokat, hanem azt mondják: haj, haj, nem jól van ez igy!
Aminthogy nagykoru emberek sem igen épitenek barrikádokat, hanem ha a
főutcát elállják a zsandárok, vérző szivvel fordulnak be a mellékutcába!
Röviden: a történelem vajudásainál való bábáskodáshoz olyan
tulajdonságok kellenek, melyek ritkán találtatnak a rend s az erkölcs
tiszteletének amaz elegyében, mely a tisztelnivaló polgártársat teszi.
Nem mondom, hogy ez jól van igy, de azt mondom, hogy gyakorta igy van, s
nagy embereinkkel gyakorta ugy vagyunk, mint a szeretőnkkel: jobb
szeretnők, ha tisztességes volna, de akkor nem is volna a szeretőnk!