Az asszonyokkal, magától értetődik, arról szoktam s arról szeretek
beszélni, ami őket érdekli, vagyis arról, hogy imádom őket s szivesen
volnék értük juhászkutya hét esztendeig vagy még hosszabb megszolgáló
időig. Méltóztassék ezt minden donjuansági magamstilizálása nélkül
érteni, vagyis ugy, hogy ha egyáltalában érdeklem vagy érdekelhetem ő
nagyságát, minden bizonynyal csakis abból a szempontból érdeklem, hogy
szerelmes vagyok-e bele s amit mondok, az is csak annyiban érdekli,
amenyiben erről tesz vallomást. Igaz, hogy ezt viszont elmondhatom
mathematikai vagy filológiai értekezés formájában is; beszélhetek
ismeret-elméletről, mi-végü igékről, refakcia-politikáról, hengerrel
való őrlésről, pointilizmusról, sőt más asszonyról is; minden érdekli,
ha azt érti ki belőle, hogy szeretem, imádom és meghalok, ha nem szeret
viszont. Én tudnék talán minden mellékiz nélkül is érdekesen beszélni
refakcia-politikáról, pointilizmusról, s nemcsak elgondolhatok, de
ismerek is asszonyokat, akik nem pusztán megértik, de tovább is
fejlesztették az ismeretelméletet. Roppant szamár minden férfi, aki
komolyan azt hiszi, hogy a nők libák s ne tudnák felérni észszel, amit a
férfiak fel tudnak. De még nagyobb szamár, aki férfi létére s ha
hivatalból mint tanitó vagy előadó nem köteles rá, ugy prelegál
asszonynak, hogy csakis figyelmét akarja vele leigázni, szivét nem. Az
asszonyt külön érdekelheti a magasabb mathematika és külön egy férfi. De
ha a kettő összekerül, akkor ebben a magasabb mathematikában – igen
helyesen és természetesen – az a férfi érdekli, aki előadja s aki e
mathematikának szépségét s a maga tudásának erejét az előadásban ugy
terjeszti ki előtte legyezőformában, napban való csillogásra,
szerelemkeltésre, mint a páva a tollát. S ez nem azért van, mintha a nők
született libák volnának, hanem azért, mert nőnek születtek; mert más
nembeliek, mint mi vagyunk, s mi más nembeliek vagyunk, mint ők; mert,
ennélfogva, egymásban különösnek, feltünőnek, sajátosnak, tőlünk
elütőnek s ezért a másik, számunkra legérdekesebb s legfoglalkoztatóbb
jegyének éppen ezt a különbségét érezzük s mert, mindezeknél fogva, ha
én asszonynyal refakciáról beszélek s ő énvelem ismeretelméletről, ebben
a találkozásában a dolgoknak, ebben a kombinálódásában az adatoknak,
ebben az összeszaladásában a véletlenségeknek az uralkodó jegy nem lehet
sem a refakcia, sem az ismeretelmélet; az uralkodóak mi vagyunk: ő meg
én.
Természetesen. Tudományt, müvészetet, bármiféle ismeretbeli adalékot
találhatok könyvekben, kaphatok férfiaktól is. De nőt csak nőnél
találhatok; ha van valami érdekesség abban, amit mondunk, annak varázsa
a mi férfi vagy nő voltunkra csuszik át. Mint nő a nő engem akkor
érdekel, ha vonz az ő nőiessége és várhatom azt, hogy felmelegszik
elragadtatásom iránt. Mint férfi a férfi akkor érdekli a nőt, ha vonzó
az ő férfiassága s várhatja azt, hogy a férfi el lesz ragadtatva tőle.
Ilyenformán az, amit nőtől hallok, nem tartalmánál fogva érdekel,
legalább nem első sorban, hanem a szerint, hogy bezománcolja-e előadását
az ő egyéni és nemi bája, s megérzem-e szaván át, hogy nem lesz
érzéketlen hódolatom iránt? S az, amit nő éntőlem hall, csakis aszerint
érdekelheti, hogy megkapóvá tesz-e engem előtte az előadásom s kiérzi-e
szavaimból, hogy ő rá akarok hatni, az ő tetszésére, az ő érdeklődésére
és minden akaratom abban az egy akaratban fut-e össze, hogy őt akarom?
Ez nem jelenti azt (legalább nem muszáj, hogy azt jelentse), hogy
számomra a nő, a nők számára a férfi a legfontosabb a világon. De ha nő
áll szemben férfival s férfi áll szemben nővel, akkor igenis ez a
legfontosabb.
Ezért, de csak ezért van az, hogy a férfi és nő közt jó összekötő
kapocs, ha a férfi magasrendü, nagy eszü, valamely értelembeli dologban
vezérlő elméjü – és egy picit talán válasz, ha a nőt verte meg sorsa
efféle kiválósággal, válasz még ugyanily kiváló és ugyanilyenekben
kiváló férfival szemben is. A nő azt keresi a férfiban, hogy az neki
imponáljon s mentül kiválóbb elméjü a férfi, annál több esélye van arra,
ha egyébként arra való, hogy az asszonynak imponáljon. Viszont a férfi
nem azt keresi a nőben, hogy az imponáljon neki: ha az asszony tapos a
férfin, az még összekötheti őket, de ha imponál neki, az idegenséget
okoz. Nem is hiszem, hogy volt valaha kiváló elméjü férfi, aki azt a
fajta megértést kereste volna nőnél, hogy az ő mondanivalóját értse meg,
vagy, mint a költemények irják, követni tudja röptét. Különben sem
hiszem, hogy a röpülésnek szüksége volna arra, hogy kövessék; a röpülést
megzavarja, ha követik, s a sasnak nem kell társaság, mikor röpül.
Mentül magasabbra röpül az elme, a gazdája annál inkább nem azt a fajta
megértést keresi, hogy akit szeret s aki őt szereti, követni tudja a
gondolata menetét s osztozkodni tudjon érdeklődéseiben, hanem azt a
fajtát, mely megbocsátja ezeket az érdeklődéseket, elnézi, hogy az
elgondolkozás egyuttal elkalandozás, megérti, hogy a gondolat érték s a
gondolkozó ember életének mások a feltételei s a gondolkozó munkának
mások a megkivántatói, mint a rendesebb vagy gyakorlati polgári életnek
és munkának. Nincs az a legkiválóbb elméjü nő, akinél a legkiválóbb
elméjü férfi is első sorban ne ezt a fajta megértést keresné s aki
ebbeli értéketlenségét bármi egyéb fajta megértéssel pótolni tudná.
Hiszen általában ember meg ember, még férfi és férfi közt is értelembeli
egymás megértésének, politikában vagy tudományban való állandó
együttdolgozásnak fundamentuma csak a személyes szimpátia lehet;
akárhányszor megesik, hogy egytörekvésü és egyérdekü politikusok egymás
ellen fordulnak, mert személyükben nem állhatják egymást; az egy életen
át tartott társszerzői összeköttetések többnyire egytestvérek között
valók, akiket a vér vonzódása füz egybe.
Schiller sohasem frissitette volna fel a Goethe lelke fáradtságát, ha
végre-valahára való személyes ismeretség révén fel nem melegedett volna
a heptikás sváb embernek már életében is földöntuli fensége és rajongása
iránt – viszont az asszonyok közt, akik a nagy férfiuhoz kegyesek
voltak, ott volt Marianne van Willemer; az asszony olyan ingenium volt s
olyan fényes költői tehetség, hogy egy-egy versét a Westöstlicher
Divan-ban együtt olvassuk a Goethe verseivel, közéjük illenek s egyérőek
velük, a férfi pedig hatvanöt esztendős volt, mikor ezek a versek
iródtak, de mégis ezek a versek iródtak, szerelemről iródtak; az öreg
Goethe s a fenséges Marianne között ugyanarról folyt a szó, mint valaha
az ifju Goethe s a kis liba Friderika között: szerelemről, csakis
szerelemről, semmi egyébről, mint szerelemről; – az ifju Goethe épp oly
atyáskodó felsőbbséggel bánt a kis liba Friderikával, mint később az
öreg Goethe a fenséges Mariannával, s a fenséges Marianna ezt épp ugy
türte, mint a kis liba Friderika. Megértették mind a ketten a nagy
költőt, s a kis liba s a fenséges költőnő egyforma módon értette meg s e
megértésük adalékai, eszközei és tolmácsai ugyanazok voltak. Sohasem
találkoztam még férfival, akit bántott volna, hogy aki asszony szerelmes
beléje, a mivoltába s a férfivoltába szerelmes, nem pedig a gondolatai
röptébe és menetébe – nem látom át, mi sértő volna a nőkre abban, hogy
mi is őket magukat szeretjük s nem azt, amit – bármily geniálisan –
gondolnak; ha felteszszük, hogy a legmélyebb problémánál, mely iránt
megvan a leggeniálisabb fogékonyságuk, mégis jobban érdekli őket az,
hogy keltettek-e szerelmet s a legmélyebb előadásban is, ha férfi mondja
előttük, az érdekli őket főképp, hogy szól-e ki abból hozzájuk szerelmi
vallomás? Ez a hit nem a nőknek vagy a nők értelembeli hivatásának s
képességének lekicsinylése – legfeljebb a szerelemnek felmagasztalása. S
sohasem tudom átlátni, hogy annak a faktumnak, hogy az ember: egyik nő,
a másik férfi, fontossága épp oly nagy, minden következése épp oly
elismerni való ne volna, mint annak a faktumnak fontossága és minden
következése, hogy a tarifapolitikában vannak refakciák s a bölcseletben
van ismeretelmélet.