(1905.)
John Burns, a munkásvezér, miniszter lett és titkos tanácsos. De azért,
igy hiresztelik az ujságok, megmarad szegény embernek, kis embernek,
puritán embernek; kinn lakik a külvárosban, a királynak vásott cipőben,
elnyűtt ruhában, vedlett kalapban, gyalog ment udvarlására; ha ki otthon
felkeresi, a felesége maga nyit ajtót a jövevénynek s a jó asszony
tovább is szolgáló nélkül tesz-vesz a homályos kis házban, maga főzvén s
tisztogatván kettejükre, beleértve ebbe a cipők tisztitását is.
Igaz-e mindez? Nem tudom. Lehet igaz is. Ez a John Burns igen tehetséges
ember, de se nem egészen kristályos elméjü, se nem egészen átlátszó
lelkü. Az ő félig radikális, félig szociális politikája a gyakorlatinak
nevezetteknél is rendszertelenebb s politikai megbizhatósága sem a
legtökéletesebb. Lehet, hogy személyére nézve nem egészen okos ember s
némiképp malac hajlandóságu, akinek valóban nem is kell jobb élet, mint
aminőben eddig megrekedt. Az is lehet, hogy alacsonyrendüen alakos
lélek, aki azt hiszi, munkásvoltának tartozik ezzel a vagy ostoba, vagy
képmutató, vagy ostobául képmutató puritánsággal. Ha nincs igy,
bocsánatot kérek tőle látatlanban is. Ha igy van, én tőlem lehet igy s
én tőlem lehet mindenki, tehát John Burns is, olyan malac vagy tulok
vagy róka, amilyen csak tud lenni. Amit szóvá teszek, nem is az, hogy ő
ugy él, ahogy él, hanem hogy munkásból lett miniszter, a munkásságnak
hatalomba emelője létére él ugy, ahogy él. S hogy ezt az emberek valami
nagyszerü s követendő dolognak tartják.
Pedig nem az. Inkább: megseprüzni való dolog. Hogyan? Hát rendes ruha,
kényelmes szállás, megosztott munka, kocsi, ló és emberhez méltó élet
olyasmi, ami nem illik s nem való munkás embernek? S ha munkás ember s a
munkásság képviselete hatalomba s egyenlőségbe jut, köteles magát azzal
megkülönböztetni, hogy lemond az élet javairól, s mikor elfogadják
embernek, tovább is ugy él, mint a kutya? Hát nem java az életnek a jó
szállás, a tápláló étel, a rendes gunya s választott munkájuk számára az
apró-cseprő házi munkától s gyalog kocogástól el nem aprózott ráérő idő?
Hát miért küzdenek a munkások a hatalomért, ha nem ezek elérésére? Hát
miért folynak a sztrájkok, a bojkottok, a szervezkedések, a
szövetkezések, ha nem jobb, szabadabb, teljesebb életért? Hát mire kell
a munkásnak a béremelkedés? Mire, hogy munkáját ne a tőkés fölözze le,
hanem kiki, amit megdolgozik, maga kapja? Csakis azért, hogy igazság
legyen a földön? Igazság nincs; csak az az igazság, aminek hasznát
veszik. Ha a munkásnak csakugyan nem kell, még akkor sem, ha teheti és
volna módja benne, egészséges lakás, szép ruha, jó kenyér és kényelmes
élet, akkor igaza van a kizsákmányolónak, aki nem hágy meg neki többet,
mint kutyányi életre valót. S micsoda programmja az: akár a munkásság
felszabadulásának s hatalomba jutásának, akár a köteles és minden vállra
egyformán szétterülő munka eljövendő uralmának, ha e munkásság hatalomba
emelkedett embere s e jövendőnek kikényszeritő prófétája élete vitelével
azt képezi, hogy munkásnak csak kutyának való élet jár s a munka
világában az élet kutyának való élet lesz? Nem tudom, ugy él-e John
Burns, mint az ujságok irják, nem tudom, ha igy él, kedvére való-e ez az
élet, – de tudom, hogy még kedve, hajlandósága, személyes kényelme
rovására is kényelmes, és, kimondom ezt a gyülölt szót: uri emberhez
méltó életet kell élnie, ha, mikor a munkásságot hatalomba viszi, nem
olyan szerepbe viszi, mint az udvari bálba keveredett szabómesteré volt,
akit a körülötte hullámzó és csillogó pompán ugy elfogott a szorongás,
hogy eltörpülve orditott fel: Dobjatok ki, csak szabó vagyok!
Ó, John Burns, szivem John: nem vagy igazi munkás és nem vagy
munkásvezérnek való, ha nem tudod, mily dicső, mily nagyszerü, emberhez
mennyire egyedül méltó dolog a kényelem, sőt a fény, sőt a pompa! Hogy a
gazdag ember, az ur, igen, az ur, aki teheti: mennyivel emberebb ember,
mint mi, szegény izzadómasinák vagyunk! Hogy a rongyok, a cafrangok, a
léhaságok s a mulatságok mily üditői és finomitói testnek és léleknek!
Hogy fehérre sikált pofák közt mennyivel édesebb a szerelem, hogy
semmiségek közt mennyivel nemesebb a lélek, hogy gond és vesződség
nélkül mennyivel nagyobb, jó a világ számára az emberi élet, mint olyan
szutykosan, lefejezetten, erőnk hagyottan és szivünk tompultan, ahogy mi
élünk! És mikor erről lehet tenni s lehet arra tenni, hogy ez
közönségesen igy legyen; mikor minden anyától lett emberben megvan a
tehetség, hogy olyan herceg legyen, mint akármelyik herceg, s mikor a
technikának már mai fejlettsége közepett is lehetséges világrend,
melyben, ha minden ember dolgozik, egyben mind akkora ur is lehet és
olyan uri életet is élhet, mint a mai hercegek; mikor neked, ó, John
Burns, nincs is egyéb jogositód a te politikai életedre,
miniszterségedre és hatalomba jutásodra, mint az a kilátás, hogy a
dolgozó ember is lehet ember s a dolgozó világ a mostaninál jobb, szebb,
uribb, előkelőbb, diszesebb és pompásabb világ lesz: akkor te bagólével
köpsz arcul minden emberi és tudományos igazságot s ostoba
szinjátszással s megátalkodott megszokással fölkelted az avatatlanokban
a félelmet, az avatottakban a lelkiismeretet, hogy hátha, a munka
hatalma révén, ilyen elszutykosodásnak megy elébe a világ!
John Burns, szivem John: ha magadnak élsz, élj, amily kutyául csak
tudsz, kinek mi köze hozzá. De ha a mi nevünkben élsz: élj emberi módon;
a puritánságot hagyd a szamaraknak s a gazembereknek, de te élj ugy,
ahogy jogod van élni, ahogy jogunk van élni.