(1900.)
Az öreg Tolsztoj – akkor még fiatal volt – olyasmit ir egy novellájában,
hogy a tizenkilencedik századnak nem Waterloo, nem a februáriusi
forradalom, nem Szebasztopol eleste, hanem az, hogy az ötvenes évek egy
nyári estéjén egy gitáros ember kornyikált egy svájci világfogadóban, s
a karzatról s az ablakokból ki és lekönyökölő dusgazdag uri népek közül
egynek sem jutott eszébe ledobni a nyavalyásnak bár egy polturát is.
Azóta a tizenkilencedik század végképp letelt, s a vége felé történt egy
esemény, mely lefőzi nemcsak Waterloot és Szebasztopolt, de még a svájci
világfogadóbeli esetet is. Ez az esemény pedig az volt, mikor George
Gould, a néhai hires amerikai milliárdos Jay Gouldnak fia, pazarlás
miatt gondnokság alá tétette az ő szép hugát, az Európába férjhez ment
Castellane grófnét!
Mielőtt a dolog kiábránditó oldalára rátérnék, hadd hajtsam meg
lobogómat legszebb oldala: a szép amerikai asszony előtt. Ó asszonyom,
ne vegye rossz néven, de meg tudnám csókolni az ön világtörténelembe
belekerült kezét! Tiszta rajongásból tenném, mintegy elvből, távol
minden illetlen gondolattól és semmiesetre sem silány érdekből – amit
némely amerikai milliárdos lányok grófi férjeiről nem lehet elmondani.
Megcsókolnám? – nem, letérdelnék előtte, s megcsókolnám ruhája
szegélyét, a ruhájáét, melyből minden másnapra uj jutott, darabja
nyolcszáz és ötezer frankok közt váltakozván. Továbbá csókot lehelnék a
gyürüje kövére, mely, gyürüje válogatja, olyik megérte a félmilliót is.
S kár, hogy ez már tolakodás volna, mert szivesen temetném arcomat
csipkéibe, bár ezeknek az árát már egyáltalában nem tudják fölbecsülni a
mindent kikutató ujságok.
Ah, látom a szép asszonyt, kiautomobilozni a ligetbe, mindennap uj kalap
a fején, darabja két- vagy hatszáz frankok. Szép kalapok, szép ruhák,
szép ékszerek és szép csipkék lehetnek, és ki járjon bennük, ha nem a
Jay Gould lánya? Az öreg Jay Gould minek gyüjtötte volna millióit, ha
nem azért, hogy végre valahára, millió meg millió esztendők után, boldog
emberi lény is legyen e világon – s halóporában is jól eshetett az
öregnek, hogy ez a boldog lény éppen az ő leánya, az ő aranyos kis
leánya, kinek grófi férjet tudtak szerezni, a legelőkelőbb
arisztokráciából, s három millió frank rentét adtak vele hozományul. Az
öreg Jay Gould bizonyára megfordult volna sirjában, ha megtudja, micsoda
filiszter vált volt az ő George fiából, ki pazarlás miatt gondnokság alá
helyeztette az ő szép hugát. Az öreg Jay Gould, a nagy fantaszta, kinek
kezében a pénz isteni játék volt, költészet, tündérmese, ezeregyéjszaka,
teli terülj-asztalkákkal, kincses barlangokkal és geniális szezámokkal,
melyekre fölpattantak a vasszekrények ajtai s ontották a pénzt az öreg
Jay Gould ölébe! Ennek a poétának méltatlan fia volt az a George, ki
most az öröklött vagyont ugy kezelte, mint a tejelő tehenet. Méltó e
vagyonhoz csak a szép asszony, a szép Castellane grófné volt, ki 1895.
tavaszán ment férjhez, s aztán öt év alatt évi három millió rentében,
elköltött tizenöt milliót s még azonfölül harminchét millió adósságot
csinált – vagyis költött napjában átlag százezer frankot. Igaza volt,
isten áldja meg érte, Vénusz mosolyogjon rá, gráciák táncoljanak előtte
s Auróra legszebb rózsaszinéből adjon gyámságban halványló fehér
ábrázatának.
… Van asszonyod szép s a kit szeretsz – a világ minden kincse sok-e,
hogy szépségét bekereteld, szemébe mosolygást csalj vele? Mennyit
irigylik az emberek Amerikának milliárdosait, s hév álmaik földön tul
való hatalomnak szivárványával vonja be keszeg alakjukat. Ha minden
sóhajtás, átok, panaszos elmésség és kihivó fenyegetés, ha minden
ujsághir, főkönyvi tétel, jegyzőkönyvi kivonat, kolduló levél,
diszpolgári oklevél, váltó, utalvány, nyugtatvány, részvény és adóiv,
mely valaha Jay Gould felé szállott, repült, körülötte forgott vagy ő
reá vonatkozott: ha mindez egyenkint csak egy-egy centté válna, már igy
is többet tenne ki, mint a centeknek az a konglomerátuma, mely
együttvéve a Jay Gould vagyonát tette. Mert erről a vagyonról legendák
szólottak – de ime, mennyit ér ez a vagyon? Annyit sem ér, hogy, akit az
ilyen vén pénzember bizonyára legjobban szeret a világon, a saját édes
leánya: szép, egészéges és élni szerető fiatal asszony csak öt évig is
kényére s örömére élhessen belőle. Vegyük csak sorra. Sok egy szép
kalapért háromszáz frank? Szép ruháért akár ötezer is? Sok mindennapra
uj kalap s minden másodnap uj ruha: annak, akinek legtöbb pénze van a
világon? Ha az arányosságnak csak némi jussa is van e világon: sok-e ez
a Jay Gould leányának, mikor három-négy kalapot, darabját ötven
frankjával, elhord esztendőnkint nem egy asszony, kinek az ura öt év
alatt nem keres annyit, mint a szép grófné apja egy nap keresett!
Szemére vetik, hogy a képárusnak s régiségkereskedőnek ma is vagy két
millióval tartozik, Istenem, hát ki vegyen képet, szobrot, himzést,
szőnyeget, faragványt, metszett üveget, szikrázó kösöntyüt, szivárványos
selymet, virágos kárpitot, kirakott butort, öntött rezet, esztergált
csontot és faragott márványt, ha nem az, akinek a világon legtöbb a
pénze? Hát nem vérlázitó, hogy ez a legtöbb pénz is olyan, de olyan
megalázóan, lesujtóan és elkedvetlenitően kevés, hogy egy jóizlésü
asszonynak öt esztendőre se futja méltó életre, s akinek volt annyi
esze, hogy élni, élni akart – nem rabszolga módon a pénzének, hanem uri
módon a pénzén: gyámság alá vetik, mint a beteget, a hülyét, a magával
tehetetlent!
… Ó pénz, ó pénz! Volt idő, hogy azt hittem: belépti jegy vagy az élet
paradicsomába. Most azt kezdem látni, hogy bizony csak ebéd-jegy vagy az
élet népkonyhájába. Van, van az életnek sava, borsa, fácánnyelve,
paradicsommadara és ezer gyönyörüsége. De, ugylátszik, csak a
kirakatban. Enni nem eszik belőle senki, mert csak belekóstolni futja
még a legtehetősebbnek is. A java használatlan s élvezetlen romlik,
áporodik, penészlik és fonnyad. Vannak gazdasszonyok, kik olyan jó
gazdasszonyok, hogy nincs szivük cselédnek, gyereknek eleget adni
lepényből, pogácsából s a kamrában addig tartogatják, mig megavasodik s
csak szemétre való. Az élet is ilyen jó gazdasszony, vigye el az ördög,
aki ilyennek alkotta. Mert hogy a jó istennek ebben része nincs, abban
biztos vagyok. Biztos vagyok benne, hogy azoknak a népeknek volt igazuk,
kik nem az istenhez imádkoztak, hanem az ördöghöz, nagyon helyesen ugy
okoskodván, hogy isten ő szent felsége, az ő végtelen kegyelmében,
jóságában és irgalmában sem ilyen rossz világot nem teremthetett, sem,
ha ő teremtette volna, a szegény emberi állatot nem lökné benne oda az
ördög incselkedéseinek. Hogy ez a világ rossz – amit tagadni nem lehet;
hogy az ördögnek mindeneknél több benne a hatalma – amit mindenki
láthat, aki nem vak: mindez annak bizonysága, hogy a világot magunkkal
együtt maga az ördög teremtette s menten el is vinné, ha a jó isten
megengedné. De a jó isten nem engedi és, bár keményen igazságos voltában
az ördögnek is meghagyja a maga jussát, nekünk is adott fegyvert a mi
gonosz urunk ellen: az imádságot. Imádkozzunk az ördöghöz, felebarátaim,
hogy szabaditson meg bennünket önmagától s ne vigyen kisértetbe azokkal
a sárga kis manóival, melyekből talán neki magának sincs elege.
… Szegény szép grófné! Talán neked is jobb lett volna szegény kis
jószágnak születned, mint születik a legtöbb leány, ki téged, apádnak
mérhetetlen gazdagságáért, oly nagyon irigyelt. Igy, még e nagy
kincsekkel sem voltál elég gazdag, még öt évre sem, tehát még felére sem
az esztendők ama tizedének, mely az asszonynak pompázása, virágzása és
gyönyörüsége. Amugy egy nagy kincsed lett volna, mely, ha sokakkal közös
is, mégis mindenki egészen birja, az az ábránd, hogy: de jó volna
gazdagnak lenni! Nos, gazdagnak lenni sem jó, mert elég gazdag sohasem
lehet az ember, jónak pedig csak annak jó, aki elég gazdag. Ilyen pedig
nem volt és nem lesz senkisem, sem Jay Gould, de még Napoleon sem. Ő is
csak vérben, életben, hatalomban és dicsőségben tudott bizonyos
magasságig eljutni, vagyonban nem. Nemcsak a pápát verte meg, hanem a
szép Josephine s a még szebb Mária Luiza szabóit és divatárusait is,
amiért dupla krétával muerészkedtek a császárnék számláit irni. A világ
urának sem volt annyi pénze, hogy feleségét ugy öltöztethesse, ahogy a
császár feleségét megilleti. A nagy rabló, ki, a Párisba hurcolt képek
és szobrok mutatják, mennyire értett az effélékhez: csak a nemzet
számára tudott efféléket rabolni; neki magának, az értő amatőrnek, már
nem jutott belőle. Elhigyjétek: nem érdemes már Napoleonnak se lenni s a
milliárdosok példája mutatja, mennyire igaza van a szocializmusnak,
mikor a magántulajdon hitvány voltát hirdeti s szidja a milliárdosokat.
Nem azért, mert ezek a modern mágnások, özvegyek és árvák könnyéből és
véréből sajtolják az aranyaikat s a Jay Gould leánya egy nap alatt költ
el annyit, amennyiből kétszáz szegény családnak egy esztendeig kell
elélnie. Hanem azért, mert még ezen a rettenetes áron, özvegyek, árvák s
éhező férfiak árán sem élhet kedvére a Jay Gould leánya s az emberek
milliói hiába fáznak, éheznek és pusztulnak el szennyben, bűzben,
vesződségben és nyomoruságban, mert a minuszok e temérdekségéből nem tud
kinőni egyetlen egy plusz, egyetlen egy ember sem, ki halálos ágyán
elmondhatná: nyugodtan halok meg, mert éltem.