Berlin

(1908.)

Mióta, nyolc esztendő előtt, utoljára jártam Berlinben, ez a szép és

nagy város nemcsak még szebb s alig nagyobb lett, de meggyarapodott

egypár olyan Wahrzeichen-nal, amilyenről, aki ma ismeri meg, szinte

ezekről ismeri, s el sem birja gondolni, hogy Berlin ezek nélkül is

Berlin lehetett. Ilyen, mindenekelőtt, a berlini uj épitészet s ennek

legszebb virágja, a Messel Wertheim-áruháza, melynek szolid és praktikus

bájossága benne kisért, valóságos stilus gyanánt, az uj szinházak és

kocsmapaloták épületeiben. Ilyenek nagyrészt e kocsmapaloták, melyek a

gyalázatos főztjéről nevezetes Berlint most hirtelen Páris, Stockholm és

Bécs mellé állitják – nem ugyan főzőmüvészet dolgában, de ez ugyis csak

az igen gazdagok mulatságát szolgálhatja, hanem abban a fontosabb

tekintetben, hogy elérhető áron egészséges és változatos matériából

készült ehető ételt kapni tisztességes felszolgálással. Ilyen a

földalattival váltakozó földfeletti vasut, mely viszont newyorki vonást

elegyit a nagy város képébe s a töltésre zárkózott Stadtbahnhoz képest

olyanfajta meghittséget vet a közlekedésre, aminővel az orvos vagy az

anatomus nézi embertársait. Ilyen a részint csak Párist és Bécset

ostromló lázas szinházi élet, amelyről még a portás és a pincér

társaságával megelégedő idegen is megérzi, szinte a levegőben, hogy a

közélet részévé lett, szivbeli és közügygyé. Ezekhez s a most már

gépkocsiktól is népesitett közlekedés növekvéséhez képest hanyatlás

számba legfeljebb az mehetne, hogy a becsületes és emberséges

Ladenschluss-törvénynél fogva ma már minden boltot bezárnak kilenckor, s

nem vehetni, mint annakelőtte lehetett, éjfél után kettőkor a

Friedrichstrassén keztyüt és nyakravalót. Ezt a különbséget azonban

igazán csak az veszi észre, aki meghal, ha éjjel kettőkor nem vásárolhat

keztyüt meg nyakravalót.

Megengedem, hogy ez külsőséges itélet, s az olyan nagy város polgára,

mint aminő Berlin, méltán lenézheti azt az idegent, aki mindössze ezt

látja meg Berlinen, s azt hiszi, hogy ilyenformán valaminemü sejtelme

van a városról, lakosságáról, életéről. Bizonyára nincs sok, és, hiába,

a portás és a pincér nem mindenben reprezentál egy három milliós

világvárost, melynek lakosai közt ott a császár is, ott vannak tudósok,

költők, ott az udvari nemesség s ott az ipar s a pénz uj nemessége és,

ami mindezeknél nagyszerübb, ott a világ legremekebbül szervezett

munkástábora. Mindazonáltal nem kell azt hinni, hogy az ilyen felszines

szemlélő s csakis a felszint szemlélvén, mégis egyet-mást ne látna meg

az idegen világ leglelkéből, legsajátosabb sajátosságaiból. Ugy vagyunk

ezzel, mint a fiziognómiával, mely zárt ajakkal is beszél s elmondja

gazdája titkait. Csak éppen szemügyre kell venni.

Hogy példát mondjak erre s berlini példát: itt a német birodalmi gyülés

palotája s itt vannak az ülései. Én éppen akkor jártam ott fenn, mikor

javában folyt az ujságiró-sztrájk s egy olyan gyüléshez volt bejutásom,

melyről a világ nem tud – igaz, hogy nem sokat veszit vele; Tirpitz

admirális költségvetését tárgyalták, és sem az admirális ur, sem a

képviselő urak nem erőltették meg magukat, hogy a vitát érdekessé

tegyék. S fenn ülve a karzaton, szemben az elnökség s a szövetségtanács

dobogójával, unalmamban azt kezdtem elgondolni: vajjon ha ezt a házat és

gyülést nem ilyen magamformáju minden hájjal megkent s a németség emlőin

nevelkedett ujságiró nézné végig, hanem valami átlagos müveltségü,

teljesen idegen ember: milyen képe alakulna a német alkotmányos és

politikai életről?

Mindenekelőtt észrevenné, hogy sem az ujságoknak, sem a berlini, sem

tehát a birodalmi életnek nem afféle lázokozó fókusa a Reichstag és

épülete; még a külügyminiszter-kancellár expozéja napján is közömbösen

bonyolódik le a sürü forgalom a Reichstag közelében, melynek a

nyilvánosságot igen megrostáló jegykiadó szokásai azt mutatják, hogy a

nagyközönség nem igen töri magát az ülések után, különben kiküzdötte

volna már magának, hogy ne olyan legyen a bejutás, mint egy

magánmuzeumba. Egészen biztos ezekről a külsőségekről, hogy ennek a

parlamentnek nincs, nem lehet föltétlen vezérlő hatalma; nem e körül

vagy nem csakis e körül forog a politikai élet; ennek szava nem oly

erős, hogy emelne vagy buktatna olyanokat, akiktől sorsok, vagyonok,

bodogulások függenek – ha ilyen volna, a dolgaik után járó emberek

többet törődnének vele.

Széles, előkelő, egy kicsit luteránusan disztelen és kongó

keresztfolyosókon ődöngenek lassu léptekkel a népképviselő urak.

Legnagyobbrészt – egypár elegánsabb öreg junker-figurát kivéve, polgári,

sőt kispolgári viselkedésü és öltözetü férfiak, akik szemmelláthatóan

idegenül és idegesen járnak-kelnek a frakkos lakájok között, s látszik

rajtuk, hogy nem ez az ő igazi helyük; nem, mint az angol képviselőnek,

még egy s a legmeghittebb klubjok ez a többi mellett. Ahogy egymásnak

köszönnek, ahogy egymás mellett elmennek, azonnal látszik, hogy kevés

közük van egymáshoz, vagyis megint csak az, hogy nem tulságos sokat hat

az egyes sorsára, hogy itt mi történik, ki van fölül és ki van alul.

Benn a teremben a kevésülésü karzatok mind tele vannak, csak az

ujságirókarzat kong az ürességtől. Egy-egy rosszul öltözött öreg

irnok-figura ül csak a helyén: a klerikális ujságirók, akiket a

rabszolgatartóik még a saját szakbeli összetartásuk szocializmusától is

eltiltanak. Az idegen, aki tudja, hogy ujságiró-sztrájk van, menten

megállapithatja, hogy ebben az országban a sajtó s az ő munkásai nem

tartoznak a legnagyobb hatalmak, a legjelentősebb mozgatók, a

legtiszteltebb emberek közé. Ugy látszik, ez a világ a legitim jogok

világa; az olyan szerzett jogok, mint aminők világszerte a

zsurnalisztikáé, itt nem tetszenek, nem kellenek, nem imponálnak. Ha nem

igy volna, lehetetlen volna, hogy sem a karzati közönség, sem a

képviselők, sem a szövetségtanácsi dobogó emberei nem igen nézegetik ezt

a már ürességénél fogva is feltünő karzatot; nem okoz egy lélekzetnyi

mozgalmat, mikor üres padjain mégis felbukkan egy-két gyászos figura.

De legtanulságosabb maga az alsó ülésterem. Patkóformáju sürü padokban

ülnek itt a népképviselők, s a patkó előtt, széles dobogón ül középütt

az elnökség s jobbról-balról két-két széles széksorban a

szövetségtanács. De nemcsak ezeknek van helyük a dobogón. Egy-egy

idősebb katonán vagy redingoteos elegáns öreg uron meglátszik, hogy

államtitkár lehet vagy valamely állam delegátusa. De vannak fenn fiatal

emberek: fiatal tengerésztisztek és egészen fiatal hadseregbeliek is, s

vannak egyéb jókabátu, de mind ugyanazon férfiuval, a tengerészeti

miniszterrel vagy államtitkárral szemben igen alázatos férfiak, akik

nyilvánvalóan miniszteri tisztviselők. Igy válik hát ketté ez a világ:

lenn a mély félkörben a többnyire rosszul öltözött s nagyrészt félszeg

viselkedésü képviselők – fenn a dobogón pedig a tisztviselők, a

legnagyobbtól a legkisebbig, egymás között a langrétra szédületeitől

elválasztva, de lefelé egy mosolygó, közömbös, le nem néző s szinte le

sem látó szines uri sokaság, a hatalomnak és előkelőségnek monopolista

könnyedségével és természetességével. A két világ közt semmi érintkezés.

A képviselők nem mennek fel, az urak nem szállnak le. Mégis: a

tengerészeti államtitkárnak van valami megbeszélni valója Epsberger

urral, aki a centrum vezércsillaga s az üsd agyon, de ne nagyon ellenzék

feje. A világért sem megy le hozzá; egy lakájt küld utána; a képviselő

ur felsiet a dobogóra, ott udvariasan kihallgattatik s megy vissza

megint a plebs közé. Ebben a birodalomban, azt kell hinni, az urak a

tisztviselők s a tisztviselők az urak, és, ugy látszik, elég jól végzik

a dolgukat, mert akiknek ez állapotra legféltékenyebbeknek kéne lenniök:

a képviselők ugy törődnek hozzá, mint valami természetességhez, mint a

berlini klimához, mely kellemetlen ugyan, de nem rossz levegőjü.

Jól végzik a dolgukat; itt is jól végzik: feláll egy szürke, öreg

képviselő – az embernek megdobban a szive, mikor ráismer, hogy Bebel, de

ha nem ismerné is, látnia kell, hogy nem lehet jelentéktelen ember, mert

mikor beszélni kezd, az addig részvétlen dobogó, élén az admirálissal,

lassankint átcsoportosul feléje, a balmezőre, sőt két redingoteos és

néhány tengerésztiszti ruhás uri ember egészen előrehajol és papirost,

ceruzát tart kezében. A szónok – kellemes szavu és választékos beszédü –

megemliti, dátum szerint, az államtitkár ur egy mult évi beszédét. Az

egyik redingoteos ir valamit a papirosára s átadja egy fiatal tisztnek,

ez szalad vele hátra, kimegy egy ajtón, majd visszatér egy vastag

kötettel, felüti, elolvas benne valamit, hozzáir egypár szót a cédulára

irtakhoz, visszaadja a redingoteosnak, aki viszont az admirális vagy

miniszter vagy államtitkár urnak adja kezébe. Ez a procedura

megismétlődik a Bebel beszéde alatt egynéhányszor, s általában

ilyesmiben sürögnek és forognak a berendelt szaktisztviselők az egész

ülés, az összes ellenzéki beszédek alatt; a vita végén egy csomó ilyen

cédula van a miniszter kezében, aki összefoglaló és vitazáró beszédét

ezek kapcsán mondja el, menten pontosan, minden adattal felfegyverkezve

felelvén minden kifogásra, vádra és birálatra. Az idegennek is észre

kell vennie, hogy ez a világ a jó igazgatás világa, az embereknek nem

sok szavuk van, de gondjukat viselik. S ahogy a különben hüvös ház a még

hüvösebb dobogó felől a beteg öreg népvezért, aki már annyira

megrokkant, hogy nem tud állva beszélni s beszédét a felcsapódott

székülés élére ülve mondja el – ahogy mondom a vörös öreget mindenfelől

tisztelet és szimpátia veszi körül, azon megismerszik, hogy ez a világ

nemcsak a hivatali munkának, de általában a munkának, a dolgozásnak, a

kötelesség állásának világa, ahol a hivatali rangon kivül a jól végzett

munka s a teljesitett kötelesség is rang s tisztesség az embere számára.

S talán az sem erőltetett következtetés, hogy ez a béna parlament

öntudatlanul talán rá sem gondolva, annak az osztálynak erőbe hozásától

várja megelevenedését, melyből ez az öreg uri munkás ide

differenciálódott.

Ez a parlamenti példa csak egy a sok közül – igy mehetnék végig

szinházakon, temetőkön, villamos kocsikon, áruházakon, sörkocsmákon,

zálogházakon, sétatereken és száz egyéb felé, ahol szintén, ha az ember

egy odavalóval sem ismerős, egy család hajlékába sem jutott be,

észrevehet sok mindent, aminek üvegén át az odavaló élet leglelkébe is

beláthat. Nekem különben legutóbbi berlini mulatozásom alkalmával volt

szerencsém megismerkedni és együtt lehetni az odavaló szinházi élet

egypár igen kiváló emberével, tehát szerezhettem értesülést egyenest és

jó forrásból. Mégis: még ebben a társaságban és társalgásban is a sok

érdekes és tanulságos közt, amit bőven hallottam, legérdekesebb és

legtanulságosabb megint csak egy kép, egy jelenet, egy faktum volt,

amely többet mond annál, mint amit a benne résztvevők különben igen

mélyet és elméset mondtak. Ez a jelenet, röviden, az, hogy éjjel három

órakor egy nagy fogadó külön szobájában együtt ülünk irók és szinészek,

odavalók és idegenek, s már egy órája, hogy beszél s még egy óráig

beszél majd, szinte megszakitatlan dialogusban, versengve, vitatkozva,

indulattal és nekihevülve, a társaság két tagja, két igen müvelt, igen

komoly, igen elmés és az életben nagy energiáju férfi, s beszélnek

legelvontabban müvészi kérdésekről, dolgokról és elméletekről, igen

magas rendüekről, igen fontosakról, olyanokról, aminőkről sokan

köteteket irtak, cikkeket magam is irtam, de beszélgetni és társalogni

róluk önképző körös korom óta nem volt alkalmam – nemcsak itthon, de

teszem Párisban sem. Az idegen ebből erőltetés nélkül következtethet

kettőre. Az egyik megint csak az, hogy a politikának ebben az országban

nem lehet főfontosságu jelentősége, különben lehetetlen volna, hogy

nagymüveltségü, sok munkáju és gyakorlati foglalkozásu férfiak ennyire

kizáróan müvészi dolgok köré kristályosithassák érdeklődésüket. A másik

viszont az, hogy ebben a világban a kultura nem valami sznobizmus dolga,

nem csakis divatos és kötelező játék és külsőség, nem szellő, melyben

megmárthatják homlokukat, hanem, legalább is a müvelteknél, lélekző

levegő lett, vagy, mondjuk, leszokhatatlan testi szükség, mint az

angolszászoknál a fürdő.