Bűn az, miről más is tud.
⦿
Szerencséje van a szerelemben, vagyis: ráér.
⦿
Csak egy napot kérek az életből, amikor kétszerkettő öt!
⦿
Néma gyermeknek édesanyja sem érti szavát – s hány néma gyerek nem tudja
megérteni, hogy mért nem érti szavát még a saját édesanyja sem!
⦿
A sziv jobb tanácsadó, mint az ész; legalább nem akarja elhitetni, hogy
okosat tanácsolt.
⦿
Verébre ágyuval? Igenis, ha kártékony és nincs ellene egyebem, bizony
nekimegyek ágyuval.
⦿
Az élet halálraitéltjei azok, akiknek torkukon akad a szó, melyet
magukért kéne ejteniök s a kenyér, melyet más elől kéne elenniök.
A régiek leberetválták a rabszolga fejét s tar koponyájára irva a
levelet, várták, mig megnő a haja s igy küldték követségbe, izenettel,
melyet maga sem ismert s csak vevője tudta meg, ha ujra leberetválta a
fejét – s ha tudott olvasni. Ilyen irás van voltaképp mindenkinek a
koponyáján; mindennek minden porcikája, minden vonása, minden alakja bő
izenetet, teljes felvilágositást, a megesküdhetésig megbizható adatot
szolgáltat egész hajdani történetéről, melynek rendjén fokról-fokra
alakult olyanná, amilyen – egyben felismerhető s értő szem számára
könnyen olvasható nyomait mutatván annak, amilyen volt. S mily nehezen
tud ez irásban olvasni még a tudós is, aki pedig beretvával dolgozik s
mi magunk mily ártatlan tudatlansággal viseljük magunkon származásunk
történetét!
⦿
Csak meghalás van, de halál nincs. Ez lapos igazságnak tetszik, mint
mind, amit az ember a maga bőrén ki nem próbált. De ha ott fekszik az
ember kinyujtóztatva az altatókocsin; ha, belélekezvén ötöt-hatot a
savanyuan fojtó kloroform-gőzből, a koponyája belseje zugó és kalapáló
vörös kupolateremmé tágul s eszmélete utolsó haldoklásában már csak az
az egy gondolata marad meg, hogy: ilyen lehet, ha az embert megüti a
guta – s aztán nem gondol és nem érez többé semmit; majd meg aztán, ha
másfél óra mulva fölébred, megnyuzva, megsikálva, megrágva, összevarrva
és összeragasztva, égő bőrrel, jéghideg lábbal s azzal a tengeri beteg
óhajtással, hogy inkább meghaljon, semhogy ezt elviselje: akkor
gondolatlan és hivatlan fölkél benne a következtetés, hogy ez a másfél
órai semmi, mely alatt épp ugy négyfelé vághatták, fejét vehették, vérét
elfolyathatták volna, tulajdonképp rokona volt a halálnak, szinte sógora
vagy unokaöcscse. Azaz: minden igazság lapos és velőtlen, míg hatalmát a
maguk bőrén ki nem próbálták, de az olyan próba, mely még messzebbre hat
be, egy pár hüvelyknyire a bőr alá, még a halál velőtlenségének is,
annak a közhelynek is, hogy a halál velőtlen, a legkinosabban meglepő
hatalmat tud adni.
⦿
A betegség gondolkozni tanit s a fájdalom rejtelmeket fed fel. A
kinlódás állandó szubjektivitása a kinlódó szubjektumot állandó
objektumává teszi az önmegfigyelésnek, s befelé néző szociológus számára
alig tudok tartalmasabb tanfolyamot, mint egy öt-hat napos laparotomiás
állapotot. Véletlenül lett énből történetien lett reprezentativ emberi
állattá válik ilyenkor az ember, ki az ő pillanatnyi kinlódásaiból
nemének egész fejlődési menetére kénytelen sejtelmesen
visszakövetkeztetni. Faj, idegzet, test, mind csupa megsürüsödött és
lerakodott történelem, erősebbnek mutatkozik az akaratból s eszméletből
lazán s átfutóan összeállott énnél, mely, legyőzetve és leteperve,
rámered a történelemre, meglátja, észreveszi, megérzi, mint ahogy a
letepert állat érezheti, észreveheti és rémülten szemlélheti a rája
nehezedő vadállat sulyát, szőrét, melegét és szeme szikrázását. Ha igy
neked esik a fájdalom, hogy magad téped meg bele a husodat és
vicsorgatod a fogad, önkéntelen fölkél benned a történelemelőttien
homályos emlék, hogy ezek a reflexek, az állnak s az ujjnak e céltalan
mozdulatai ugy plántálódhattak bele testedbe, hogy még emberelőtti
időkben, hirtelen fájdalmak többnyire akkor álltak elő, mikor egyik
állat nekiugrott a másiknak, s ha ez annak karmát és fogát érezte a
husában, ugyanilyen mód karmával és fogával kellett védekeznie.
⦿
Meggyőződésre mindig rettentően természettudományos voltam s nem hittem
már gyerekkoromban sem a halhatatlanságban, a halál után való életben.
Azonban olyan ember lévén, aki nem osztozik a saját meggyőződéseiben,
nagyszerü felvilágosodottságom tövében, mint a komor ciprus alatt a
pettyegetett bolondgomba, vidáman huzódott meg a talánnak s a nem
tudomnak egy nap elpusztuló, másnap, eső után, ujra kibuvó babonája. De
mióta egyszer operáló-asztalon feküdtem, ennek a szép állapotnak vége.
Belekóstoltam a halálba; nemcsak hiszem, de tudom, mert megpróbáltam,
hogy nincs halhatatlanság, nincs halál után való élet, s hogy, ha már az
élet is semmiség, a halál még semmibb; egy igen egyszerü, természetes,
magától értetődő s a lehető legkönnyebben kialakuló, beálló és
elkövetkező tökéletes semmi. Ha nem tudnám, hogy őseink, a derék
félállatok, egyfelől kötélidegü barmok, másfelől azonban üldözött férgek
voltak, nem is érteném, mint tudtak a halhatatlanság gondolatára
rávetemedni. Igy azonban értem. Zaklatottságuk, melynek közepett csak a
sebláznak vagy az ellenség-félésnek nyitott szemmel való s látomásoktól
népes éberálmát ismerték, egyre-másra küldtek nyakukra olyanoknak
fenyegetődző, számonkérő, feleségeiket, jószágjukat s szerszámjaikat
visszakövetelő álomalakjait, akikről tudták, hogy meghaltak, akiket
maguk temettek el, vagy széjjelvagdaltak, talán meg is ettek. Viszont,
nem lévén érzékeny idegzetüek, nem ismerték a maguk tapasztalatából az
ájultság állapotát, mely amaz álomképpel szemben arra tanitotta volna
őket, hogy a halál nem élet, a halál semmi, a halottnak egyszer s
mindenkorra mindenestül vége. Igy fejlett ki bennük a halhatatlanság
hite s száll furcsa, vigasztaló, de egyre fogyó s pusztuló örökségül
ránk, bolond unokákra, mig végképp el nem vész majd a mi unokáink kezén,
akik, szegények, még nálunknál is bolondabbak, mert még nálunknál is
józanabbak lesznek.
⦿
Hogy mit el nem tud viselni fájdalmat és beavatkozást az emberi test!
Élet, gondolat, érzés – az ember azt hinné, hogy mind e finomságokhoz
finom masina kell, a legpontosabban kimódolt, a leggyöngédebben
összeállitott! Valójában a nyuzóorvos, ha csak elég tisztán cselekszi,
ugy furhat-faraghat rajtad és benned, mintha agyagból volnál,
nagytisztogatást tarthat a hasadban, a beleidet megkurtithatja, a
nyilásaidat bevarrhatja; ma, a keze alatt, alig vagy egyéb egy rakás
széthullandó matériánál, harmadnapra pedig már fönszaladgálsz, emberül,
homo sapiensül!… Karácsonyra egyszer fonográfot vettem a kicsinyeimnek.
Egészen durvát, csak játszanivalót, néhány koronáért; lomha acélrugóra
járt, a membránja egy lap celluloid, a közepén bádoglegyecskével – s
mindazonáltal ez az otromba szerszám a ráhuzott épp ily kevéssé finom
kaucsukkürtőről gyönyörüen leénekelte a leggyönyörübb énekesnők
leggyönyörübb nótáit, az emberi hang, a mi nemes, különös, legsajátabb
és leglelkünkből szakadt emberi hangunk minden édes sajátosságaival. Egy
pár órát forgatták a gyerekek, forgatták is, nyaggatták is – végre
elszakadt a lószőr, mellyel a rugó a hengert hajtotta. A kis fiam
egyszerüen spárgát kötött a helyébe, jó egy pár helyütt összecsomózva.
Majd a légy vált le a membránról, csak enyvvel volt odaragasztva – s a
kis leányom nem sajnálta a nyálát, hogy visszaragassza. Végre az egyik
kaucsuk-kürtő is megrepedt, még pedig a legremekebb szopránnótás, mintha
villám szaladt volna rajta végig. Nos: mindez nem tette egészen tönkre;
mind e balságok, belenyulások és helyettesitések után az eredendőnél is
durvább masina, ha valamivel náthásabban és nyekergőbben is, de még
mindig emberien, még mindig édesen dalolta el a legédesebb énekesnő
legédesebb nótáját. S mind, akik énekelünk és beszélünk s gondolkozunk
és érezünk és élünk: mind ilyen durván összerótt masszák vagyunk, a
legtervtelenebb, a legöntudatlanabb, a legképtelenebb s a legpocsékolóbb
ácstól, a természetes kiválástól találomra összeillesztettek!
⦿
Mintha egy képfaragó esnék neki vakon egy tönk agyagnak és
jobbról-balról ütné és pofozná, – ami ez atyai kéz alatt kiformálódnék,
az és ilyenek vagyunk és igy lettünk mi, valamennyien, akik élünk, és
minden, ami van.
⦿
Hol kezdődik az áldozatra való készség? Semmi esetre sem ott, ahol
valami áldozattal adózom, mert ez néha nem is oly nagy áldozat, jobban
mondva: ami áldozatnak tetszik, valójában nem az, mert a feláldozottat
lehet hogy szivesen áldozom, csak hogy ne kelljen áldoznom, teszem,
nyugalmamból, kényelmemből, szemérmetességemből vagy gyávaságomból.
Igazában csak az az áldozat s a más iránt való áldozó készség, ha más
miatt vagy a más javáért olyasmit türök vagy cselekszem, amire a magam
kedvéért, a magam érdekéből nem tudtam volna magamat rászánni. Ha teszem
az amugy is fukar vagy igénytelen vagy az életen nem csüggő ember
akárkik kedvéért még többet koplal vagy még kevesebbet fürdik, vagy
megöli magát, hogy a biztositási dij nekik jusson: az még nem áldozat.
De hogy a szemérmes és büszke férfi, aki a maga haladása kedvéért a kis
ujját sem mozditotta meg soha, akár a saját gyerekei kedvéért is
kilincseljen és előszobázzon: az a legnagyobb önfeláldozás, amit el
tudok gondolni. Azt hiszem, az anyai szeretet azért olyan magasztos,
mert majd csupa olyan áldozattal jár, amit az asszony a saját maga
jóvoltára sohasem vállalna.
⦿
Mit mondana vajjon a komoly szándéku fiatal ember, ha a jó házból való
fiatal leány igy szólna hozzá: Mondja, kérem, hogy’ tudna velem meglenni
egy egész hosszu életen át; hogy tudná, mint mondja, nevét és becsületét
rám bizni, és tudná, mindenesetre, a sorsa egyik fő alakitójának
megtenni: ha valóban oly buta liba, oly értetlen állat, oly semmit meg
nem látó, észre nem vevő, s vér és akarat nélkül való ábránd-masina
volnék, amilyennek mutatnom kell magam, hogy el merjen venni, s meg
merjen tenni társának egy egész hosszu életre, neve és becsülete
őrzőjének, és sorsa egyik fő alakitójának?
⦿
Nem igen van emberi cselekvés, mely előtt szóban kevesebb, cselekvésben
több tisztességet tennénk, mint az evés. Az evés külsőségeiben való
szertartásosságnak meg vannak a maga kiadós okai. Kevesen gondolnak
arra, mikor az ember emberi voltának valami jelképét, a kimüveltségnek
valami ismertetőjét keresik s önkéntelen elégedetlenséggel látják a
válogatást a tüzre, a beszédre s az irásra korlátozva, amik – szó sincs
róla – nagyszerü, de az emberhez végre sem hozzánőtt kitalálások –
kevesen gondolnak, mondom, arra, hogy mindezek szinte keveset jelentenek
ahhoz a sajátosan emberi s a müveltség legnagyobb javát jelentő
vivmányhoz képest, hogy az ember az ő táplálékát békességben költheti
el. Micsoda nagyszerü java az emberi összetartásnak, hogy kialakitott
egy állatot, éppen az embert, mely evés közben nyugton marad, mert nem
kell attól tartania, hogy az étellel való elfoglaltsága, az evés miatt
való gondatlansága közepett valami más állat rávetheti magát s megölheti
vagy legalább is elragadhatja tőle keservesen megszerzett falatját! Az
állatok erőmozdulatai ideges kapkodássá és rángatódzássá fejlődtek el,
egyfelől az éhség mohóságától, a gyilkolás küzdelmétől és dühétől,
másfelől azonban a zsákmány elköltése alatt érzett állandó félelemtől.
Csak az egy ember tud méltósággal enni, s a parasztnak ájtatos és
meggondolt evésén még frissen megérzik a meghatottság, hogy a
fáradsággal megszerzett ételt legalább biztossságban fogyaszthatja el.
Ha az ember emberi mivoltának kéne szobrot állitanom, nem tudom, Goethet
faragtatnám-e meg annak, vagy valami szép, komoly magyar parasztembert,
amint szépen és komolyan szel egyet kenyeréből, szalonnájából, bicskája
hegyére tüzi, s csöndes félivben emeli szájához.
⦿
Az evésnek, mint jogos szenvedélynek elismerésével még messze mögötte
vagyunk a szerelem ilyen elismertetésének. A szerelemmel szemben még a
komor aszkéta Dante is ellágyult s a legédesebb gyengédség aranyosan
átlátszó szavaiban őrzi meg a Paolo s a Francesca bünös szerelme
emlékét, mint ahogy a borostyánkő megőrzi a belekeveredett szerelmes két
aranylegyet. Szeretni szabad s méltó az emberhez; mentül több bünnel és
képzelettel történik, annál komolyabban s annál több tisztelettel
szemlélik. Ám étel s ital dolgában még mindig a félvállról való vétel a
kötelesség, s aki mégis komolyan veszi, annak ezt önnönmaga megvetésével
kell jóvátennie, tiszteletét s áhitatát maga is csak mint bocsánandó
gyengeséget emlegetvén.
Pedig ez a bün, mert barbárság: ez a megvetése az ételnek. Hiszen
nyilvánvaló, hogy az étel s a szerelem természettől fogva egyenlő rangu,
sőt, valójában, ugyanazon természetü folyamat; az ételnek, mint a
szerelemnek, meg vannak a maga magasztosságai, misztikumai, s az emberi
mivelődés legmisztikusabb s legmagasztosabb jelenségeiben: a vallásos
szertartásokban talán még nagyobb is a szerepe, mint a szerelemnek. A
keresztyénség az ő minden spiritualizmusával sem tudta az emberi
természetet mivoltából kiforgatni, s a középkori katholicizmus az ő
baráti és apáca-aszkétizmusa közben szinte buján és kéjelgően volt
átszőve a szerelem s a táplálkozás motivumaitól, mint aminő a Krisztus
állandó vőlegénysége, az egyház anyai méltósága, az urnak teste, mely
ostya formájában vétetik. Nem nehéz e jelenségekben régi kultuszok
nyomára bukkanni: szüzeknek valóságos feláldoztatására, vagy ami épp ily
gyakori: testi szerelem cselekedeteivel való isteni tiszteletre, és
mindenekfelett ételáldozatokra, melyek vagy mint a mennyei hatalmak
számára rendeltetett táplálék égettettek el, vagy a papoktól
elfogyasztatván, egyengették az utat a mennyei üdvösség felé.
⦿
Azt már csak nem lehet eltagadni, hogy velejében a keresztyénség zsidó
kitalálás, sőt tipikusan zsidó, valóságos kvintesszenciája a zsidó
léleknek. Örök kár, hogy a kicsiny, elzárkózó, fogyaték erejü nép nem
maga terjesztette és fejlesztette; hogy csak gondolatát pedzette meg, s
gyakorlatát a középkor barbárjai állapitották meg. Igy hajtotta végre
Napoleon is a liberálizmust – és meg is látszik a liberalizmuson.
⦿
Drága, bölcs és csupa életismeret a katholicizmusnak az uristen előtt
való szószólókba vetett hite. Mert ő szent felsége előtt, az ő
mindenhatóságában, minden egyformán semmis és jelentéktelen, még az
emberi sziv is, minden félelmével és töredelmével. Ám isten fia, ki
emberré lett, a szent szüz, ki tele van anyai szeretettel, vagyis
drágálatosan magasztos kicsinyeskedéssel, a szentek, akik az ember
emberi mivoltának minden iskoláját megjárták, mielőtt az üdvösség
felmagasztosultságában bevonultak: ők mind emberek, s mivel nem idegen
tőlük semmi, ami emberi, szükséges és alkalmas szószólók a legfőbb biró
előtt, aki előtt idegen minden, ami emberi.
⦿
A hitből kinőtt, a valláson tulnőtt görög bölcsnek csak gunyos és lenéző
szavai voltak a multak baromi istenségei számára. A mai bölcs pedig,
mentül jobban elhalványodik hite, annál gyengédebb kegyelettel csügg a
názáreti Jézus alakján, s a szociálista Marxot vagy az anarchista
Reclust, aki nagyon szivébe zárja s örök dicsőségbe akarja emelni: azt
mondja róluk, hogy krisztusi férfiak.
⦿
Nem nehéz megállapitani: miért. A kereszténység, amely előtt a nyugati
világ alakitó népei meghajlottak, voltaképp az esszénus és plátói
világfelfogás volt, a zsidó s a görög élet és lélek legutolsó szava,
legfőle, legvirágja, legteljesebb kiérettsége. A fejletlen nyugatiak,
mikor formáit átvették, lelkükben s intézményeikben mélyen alatta álltak
e fejlettségnek, s mint ahogy az uj istenségek neve alá öntudatlan
visszalopták régi isteneiket, az uj hit gerendáival is régi hatalmaikat
s régi világukat támogatták meg. Az uralkodást s a szolgálatot
lajtorjába foglaló hübéri kereszténység alatt ugy eltünik az eredendő
kereszténység mindeneknek egy atyától lettségét valló tanitása, mint
ahogy a középkori gót templom cifraságai alján nehéz megtalálni az
eredendő görög templom vonalait. Saját természetes fejlődésében a
nyugati világ csak ma jutott el afféle fejlettségig, aminőn akkor volt a
keleti, mikor a kereszténység levált róla. Marxot és Reclust
mindenesetre inkább lehet egy napon emlegetni Jézus Krisztussal, mint
Nagy Konstantinuszt vagy akár Nagy Károlyt is. S elvégre a tett
propagandája sem volt idegen Jézustól; a templomból a maga kezével
korbácsolta ki a pénzváltókat s a galambárusokat.
⦿
Nemcsak isteneit: megváltóit is a maga képére teremti az ember. S ahogy
maga változik az idők folyásával, ugy változnak megváltói is. Csak
sorsuk nem változik: az, hogy feszitsd meg-gel fogadják őket.
… Ez eddig csupa laposság és közhely. De nem tehetek róla. A közhely épp
azért laposodik közhelylyé, mert számos nemzedékeken végig, talán
kezdettől fogva mindvégig igaz volt és igaz lesz. A régi történetek,
énekli Heine, mégis csak ujak maradnak, mert akivel megesnek, mégis csak
megszakad belé a szivük. Unott jelenség, hogy minden korral s
nemzedékkel megváltozik a világ, s untig ismeretesek, az unalomig
egyformán ismétlődőek e vedlésnek lázas és görcsös fájdalmai. Ám e
lázat, e görcsöket, e velőbe hasitó vonaglásokat az ujság teljes
fájdalmával érzi a maga testén minden uj nemzedék. Amit ma haladásnak és
fejlődésnek nevezünk, azt már a rómaiak is ismerték, és uj dolgok-nak
nevezték. S ez az uj dolgok szó egyuttal rosszaságot és rosszat, bünös
és fájdalmas dolgot is jelentett, s ilyen értelemmel élt vele nálunk is
még a XVII. század második felében a hires poéta Gyöngyösi István.
Uj dolgok: rossz dolgok – s mikor az emberek a megváltó ujságokat
üldözik és megfeszitik: becsületes indulattal, őszinte gyülölséggel,
igazuknak lángoló átérzésével cselekszik ezt meg. A takácsok, akik az
első szövőgépeket szétrombolták, a kocsisok, akik az első vasuti
vonatokat kisiklatták: bizonyára hivő keresztyének voltak. Bizonyára
tele voltak két évezreden visszaharagvó gyülölséggel az irástudók, a
papi fejedelmek, a megátalkodott zsidók iránt, kik a megváltó Jézus
Krisztust epével itatták s megfeszitették. S bizonyára nem sejtették,
hogy mikor ők az első masinákat izekre szedik, motolláikat összezuzzák,
pántjaikat megtépik, és sarkukkal ugy taposnak romjaikon, mint a hajdani
harcos az ellenség belében: hogy ők ezzel ugyanoly megátalkodott népek,
a megváltónak ugyanoly vaksággal megvert megtagadói, mint akik kétezer
év előtt az isten fiát feszitették meg.
⦿
Ma már, egy évszázadnál nagyobb idő nevelő hatalma rendjén, minden
gondolkodó munkásember tisztában van azzal, hogy az ő megváltója s vele
az egész emberiségé: a lelketlennek, a gyilkosnak, a szivtelennek és
embertelennek kikiáltott szerkezet lesz: a gép.
Igaz, hogy rettentő pedagógia volt. Megint csak a legnagyobb nevelőre
kell gondolni. Jézusra, ki csak olyat fogadott el tanitványának, aki
otthagyja apját, anyját s minden gazdaságából s tekintetességéből
kivetkezik. A gép kezdődő uralma irtózatos kegyetlenséggel ütött szét a
munkások között. Valósággal a belükben tiport; valósággal megfosztotta
őket emberi mivoltuktól, méltóságuktól, keresetüktől. A napfényes
mezőből s a csendes mühelyből a füstös, az emberölő gyár gyomrába szítta
a földmivest, a kézi munkást s a hajdani rabszolgánál is nyomorultabb és
ellátatlanabb isten teremtésévé tette. Uj, eddig nem volt, nem ismert,
de mindeneknél számosabb osztályát teremtette az éhségnek, a
hajléktalanságnak, az agyonfárasztottságnak, a földönfutással
fenyegetett röghöz kötöttségnek. Megint csak a közhelyeket kell szemre
vennünk, hogy meglássuk, milyen képet keltett magáról felbukkanásakor.
Fentebb leirtam e jelzőket. A gép lelketlen. A gép gyilkos. A gép
szivtelen. A gép embertelen. Az embert áruvá silányitja s annak is
leghitványabbjává, amit még csak gondozni sem kell. S nemcsak emberi
méltóságától s ellátottságától fosztja meg, de emberi mivoltától is;
magát is géprészszé teszi, melyben elsenyved a munkájánál szükségtelen
lélek.
Mindezt mindnyájan igy tudjuk. Igy látjuk, igy valljuk; habozás nélkül
mondja és vallja a müvelt s a gondolkozó ember is. Ez igy is van. Mindez
igaz is, mindez igy is történt, sőt igy is történik, ma is. Ahogy a gép
a munkálkodó emberek közt szétütött: a tatárjárásnál gyilkosabban dult
köztük. Halálos rémület fogta el tőle a munkálkodók szivét és gonosz
kéreg vonta be a munkaadókét. S csak lassan, a gép uralma okozta
elviselhetetlen nyomoruság nevelése kezdte az elmét gondolkozóvá tenni
az iránt: kell-e ennek igy lennie? A gép, a nélkülünk magával
tehetetlen, lehet-e Dzsingizkán, vagy nem inkább mi magunk vagyunk-e
azok s a gép rosszasága és vaksága nem a mi gonosz vakságunk-e? A gépnek
nincs esze és nincs akarata, ő nem akarhatja, hogy az embere is piaci
áru legyen, mint a szene, amivel fütik. De az embernek van esze – miért
türi? A gép dolgozhatna akkor is, ha királyok fütenék s bibornokok
olajoznák. S mihelyt ezt átlátjuk s mihelyt e szerint cselekszünk is: a
gép teszi majd lehetségessé, az a lehetőség, hogy az ember ne maga
dolgozzon, hanem a gépet: a lelketlen, a munkabiró, az el nem
proletárosodó, a bele nem sajgó, méltóságában azért nem csökkenő s
mivoltából azért ki nem vetkező, áldott, derék, irgalmas, jószivü,
megváltó gépet dolgoztassa maga helyett: menten minden ember király és
bibornok lehet – és lesz is.
⦿
Ha az emberi nem fenségének szobrot állitanánk: gépet kellene szobrául
állitani. A gép a kristálylyá sürüsödött emberi elme. Az eljövendő
Danték, Miltonok és Klopstockok a gép dicsőségét fogják zengeni: a
poklokon és purgatóriumokon keresztül megváltó gépét. Amig gép nem volt:
az isten fia sem tudta megváltani az embert. Mit tehetett ő? Csak az
emberi nem büneit vállalhatta szegény lefogyott és meggyötrött vállára.
De amig gép nincs, amig egyik embernek a másik munkájából kell megélnie,
kell, elkerülhetetlenül kell, ha nem akarunk visszahanyatlani az erdő
vadjai mellé: addig minden egyes nappal, minden egyes falatunkkal,
minden egyes más felebarátunktól elszítt lélekzetünkkel ujra meg ujra
bűnbe esünk. Nem a bűn szülte a munkát, mint a szentirás mondja: a bűnt
szülte a munka – s valameddig a magunk vagy egymás emberi arcának
verejtékével kell megkeresnünk mindennapi kenyerünket: addig bünösek
leszünk s a bűn nem pusztul ki a világból, ha akár minden ezer évben
ujra emberré válik az isten, hogy terhét levegye vállunkról. Ember, még
ha isten is, az embert meg nem válthatja, mert a fájó, a sajgó, a maga
is szenvedő emberi váll gyenge és puha a megváltásra. Acél kell ide,
kemény, élet nélkül való, melynek nincs lelke magának, de megelevenedik
az emberi lélek beleömlésétől s mikor dolgozik: nem lealacsonyodik és
lélek nélkül valóvá mulik, hanem, inkább lelkes állattá magasztosodik
fel. Ha az acél átvállalja az ember munkáját s az embernek nem kell
egyebet adnia hozzá, mint, amije bőségben vagyon s amit testi
gyönyörüség foglalkoztatnia: elmét és lelket: akkor a gép vállalja, mert
elkerülhetővé s feleslegessé teszi a bűnt is és igaz megváltással teszi
ezt a földi világot az ő üdvösséges és boldogságos országává.
⦿
Még csak egyet. Azt mondják, hogy a gépi munka az embert is géppé
fásitja vagy ernyeszti. Nem igaz; csak ahogy most dolgoztatják a gép
körül az embert. Nemes ábrándozók, mint William Morris, a gépmunka
gyülöletétől lettek félig középkoriakká, félig szocialistákká, a
szépségen való csüggésből, melyet féltenek a gépmunka durvaságától s
attól, hogy a gépmunka révén kivész belőle az egyéni bélyeg és lelkesség
bája. Azt hiszem: ez nagyrészt képzelődés, másrészt a gépek mai
tökéletlensége okozta kishitüség. Jó, de elfogulatlan szemü embereket
kérdek: mondják hitükre; vajjon, ha a géppel való csipkeverést
tökéletesitenék – s ez már ma is lehetséges volna, ha az emberek bolond
elfogultságból nem kapnának a kézzel vert csipkén – nem lehetne-e a
gépen vert csipke szépnek szakasztott oly szép, mint amin szegény
parasztleányok vakra varják a szemüket? Miért kell a munkába, hogy szép
legyen, emberi vérnek is beledolgozva lennie, mint a középkori falakba,
hogy tartósak legyenek? A gépek még tökéletesedni fognak s azonfelül, ha
egyszer igazi uralmuk eljő s az embert urrá, szabaddá és ráérővé teszik:
kiki pepecselhet olyan finom és meghitt kézbeli munkával, aminővel csak
kedve tartja. De még egyszer mondom: nem igaz, hogy a gép a munkását
magához alacsonyitja. Persze: a kézi munkának is vannak téglahordói és
malterkeverői – s ez is olyan munka, amit géppel lehetne végeztetni, ha
nem akadna bolond és megnyomoritott ember, aki olcsóbban végzi. De
kérdezzétek meg a gépszedőket: vajjon lealacsonyitott masinának érzik-e
ők magukat az ő szedőgépeik mellett, a szedőszekrényekből való
betüszedés kimeritő és lélektelen kapkodásához képest! Irókat kérdezek,
akiknek van dolguk nyomdákban, hogy amely szedő-ismerőseik
betüszekrénytől szedőgéphez kerültek: nem vettek-e rajtok már egy hónap
multán változást észre: több fegyelmet, több tudatosságot és teljesebb
önérzetet? S ez természetes: nincs az embernek dicsőbb nemesitője, mint
a felelősséggel egybekötött hatalom, a kormányzás, az élettel való
eltöltés önérzet-nevelő szabadságai és magán való uralomra nevelő
kötelességei. A munkára köteles, de munkáját géppel végeztető ember
nemcsak nagyobb ur, de nemesebb és magasabbrendü állat lesz a mai
embernél. És közönségesen tudni fogja és boldog uraságban fogja próbáját
kiélvezni annak, amit ma csak dadogva merünk remélni: hogy a
megváltáshoz nem istennek kell leszállania, hanem magának az embernek
kell felemelkednie emberi sorba.
⦿
Nevetek, valahányszor azt a nagy argumentumot olvasom a szocializmus
ellen, hogy, ha nem lesz meg a kenyérgond sarkalása s ezzel a jobb
kenyérért való versengés versenye, a munka látja majd kárát, immel-ámmal
történik, s módjaiban megáll a haladás. Mintha most, mikor a szükség
külső muszája rég a tehetsége belső muszája gyanánt ivódott bele a
tehetséges emberek idegzetébe: mintha most a hivatott ember csak akkor
és csak azért dolgozna már, mert éhes és meg akar élni! A valóság az,
hogy ezer és millió számra mennek tönkre s nem fejthetik ki munka közben
tehetségüket és képességüket az azon munkabeli küldetéses emberek, mert
a versengés teremtette munkaföltételek valósággal gyilkosai a jó
munkának, az elmélkedésnek s a tudatosságnak. A verseny folytán a munka
ideje, menete, beosztása: mind a versenyben leggyőztesebb, vagyis a
különösen munkabiró, különösen gyors, fürge és bizonyára felszines és
lelkiismeretlen munkások dolgozó módja, menete és ideje szerint alakult
ki, s ez ütemmel a közönségesebb tehetségü, vagy a lelkiismeretesebb,
tehát lassub munkáju, avagy az ujra hivatott, tehát töprenkedő,
kisérletező vagy külön uton járó munkás csak ugy tud lépést tartani, ha
agyonfárasztja magát, vagy még lelkiismeretlenebbül dolgozik, vagy
lemond arról, hogy töprenkedjék s külön uton járjon, hanem lélek nélkül
beáll a taposó malomba, s ott folytatja s ugy folytatja, ahogy elődje
elhagyta. Ha az emberek kedvük s tehetségük szerint dolgozhatnak, sokkal
többet végeznek majd s hasonlithatatlanul messzebb jutnak, mint most
muszájból.
⦿
Még a szép tulipános időkben történt, hogy egy délben kihallgattam egy
bájos szőke asszonyt, amint a szövetes boltban tavaszi ruhának valót
keresett s a segédnek megmondta, hogy ne mutasson neki mást, mint hazai
árut, idegent föl nem vesz. Az ember kiment, bement, fölmászott,
lemászott, leguggolt, fölkelt, végre is megemberelte magát s igy szólt a
szép asszonyhoz: „Nagyságos asszonyom, én ismerem az izlését; van nekünk
hazai szövésünk s nem is utolsó, de még sem olyan, hogy a nagyságos
asszony a fejemhez ne vágja, ha megmutatom s azt merem föltenni, hogy
ilyesmiből szabatna magának tavaszi kosztümöt!“ A szép asszony egy
kicsit elpirult, de hamar megemberelte magát s igy felelt: „Kérem, ez a
maga dolga; én nem veszek egyebet, mint hazait, de ha maga azt mondja
valamire, hogy ez hazai, nekem sem okom, sem jogom nincs arra, hogy a
szavának ne higyjek!…“ Végignéztem a szép teremtésen – noha szőke volt,
mégis megismerhetően vérbeli magyar. Mint a pszihék, vagyis olyan
fényképek, melyeket ugy állitanak elő, hogy egy lemezre több egyéniségét
fotografálják rá ugyanazon rendnek vagy foglalkozásnak vagy fajtának s
igy olyan egy arc áll elő, mely a valóságban nincs ugyan meg, de ama
fajtának vagy foglalkozásnak tipusát egy emberi ábrázatban képezi le: a
szép szőke asszony is jelképes jelentőséggel állt ott a bolt közepén, s
bármily bájosak és asszonyosak voltak arca vonásai, sokkal keményebbeket
idéztek föl az ember emlékezetében: a Bocskayak, Bethlenek, Illésházyak
és Károlyi Sándorok harcos és diplomata-vonásait ’s mind a nagy
egyezkedő magyarokét, Deák Ferenctől fogva Andrássy Gyulán át Tisza
Kálmánig.
⦿
Hogy életét elhibázta: az nem is fáj az embernek annyira, olyan nép
közt, melylyel körülbelül ugyanez esett meg.
⦿
A multtal szemben csak egy kötelességünk van: lerázni magunkról.
⦿
Kritikus, ird iróasztalod fölé: Azért, hogy valaki tüdővészben halt meg,
még nem bizonyos, hogy jó verseket irt.
⦿
Ha az irodalmi erótikum ellen iróemberek is ajánlatosnak ismerik a
tömlöcöt, akkor jó lesz arra gondolniok, hogy logika és igazság szerint
effélében az irodalmi érték, ha egyáltalában módositó körülmény, akkor
csak sulyositó lehet, mert mentül müvésziebbek, annál teljesebben elérik
azt, amit akarnak. S nem gondolja végig a dolgot, aki komolyan azt
hiszi, hogy mikor az igaz müvész éroszi mozgatókkal dolgozik, akkor nem
az érzékeket akarja megmozgatni. Hát mit az ördögöt, ha nem ezeket?
Minden adaléka nem arra való-e, hogy valamire hasson olvasójában, s mire
hassanak vajjon a nemi adalékok? Festőről és szobrászról, ha szépen kér,
ugy teszek, mintha elhinném, hogy mezitelen testek s ölelkezések s
megfeledkezések ábrázolásakor semmi egyébre nem számit, mint foltoknak
és felületeknek tárgyuktól független optikai hatására, s nem kérdem
tőle, hogy látott-e már és tud-e folt és felület gyanánt alkalmazni
olyan foltot és felületet, mely csakugyan nem jelent többet foltnál és
felületnél, s nem kelt egyéb benyomást, mint azt, hogy kék vagy
hepehupás. De iró ilyet ne mondjon. Ő azért ábrázol, hogy részt vetessen
abban, amit ábrázol, s mennél nagyobb müvész, annál jobban bele tudja
vinni olvasóját. Maupassantnak, aki az elbeszélésnek Boccaccio óta
legnagyobb elbeszélő müvésze, egy csomó novelláját egy magyar iró, még
pedig nem kisebb, mint Tóth Béla, olyan cimen foglalta külön kötetbe,
mely – nem emlékszem rá pontosan, de egyenesen utalt arra, hogy e
történetek érzékcsiklandóak. A Madame Bovary regényt, mely netovábbja a
lélekfestésnek s irója a megirásnak eddig élt legnagyobb mestere, perbe
is fogták erkölcstelenség cimén. Goethe is csupa érzékiség, s ha őt
azzal tudják megmenteni az erkölcs számára, hogy legalább egészségesen
és férfiasan érzéki, Zoláról bizonyára nem mondhatják ezt sem. Zola
egyenesen hiszterikus, mint ahogy Wagner Rikárd valósággal perverzus. S
nincs az az egészséges és férfias érzékiségü müvészet, mely a
hisztériától s a perverziótól egészen ment volna, azon az egyszerü okon,
mert a müvészi képesség maga is abnormitás, s egy gyökérben, s éppen a
nemiségben, fut össze a hisztériával, a vallási tulfeszültséggel, s a
normálisnak tekintett emberi szerkezetektől való egyéb eltérésekkel. Ha
tehát az irók le akarják magukról rázni azokat az irókat, akiket egy nap
erkölcstelenség cimén becsukhatnak, akkor legjobb lesz valamennyiüknek
becsukatniok magukat, mert nincs az az iró, akit ezen a cimen be ne
csukathatnának azok, akik Pállfy Móric módjára ugy szeretik az irót,
mint az énekes madarat: kalickában.
⦿
Nehogy félreértés legyen e dologban. Éppen nem állitom azt, hogy ne
lehetnének az irodalomnak vagy általában a müvészetnek rossz hatásai,
amelyek ellen igenis meg kell védeni: nem ugyan az államot, mert az
erős, hanem, és csakis, a gyerekeket, mert azok gyengék. Szörnyü
kegyetlensége a természetnek, hogy a nemi vágyakodás és érdeklődés elébb
fejlődik ki az emberben, semmint lehetséges vagy ajánlatos volna
kielégitenie, s a müvelt társadalomban e visszásság még keservesebb.
Tartozunk a szegény kis vergődőknek azzal, hogy a lehetőségig távol
tartsunk tőlük mindent, ami sokban enyhithetetlen nyomoruságukat még
fokozza is – s bizonyos, hogy a nemiségtől felgyuladt képzelet erős ily
fokozó. Mellesleg mondom, hogy még itt sem lehet különbséget tenni igazi
és nem igazi, egészséges és perverzus müvészet között, s nem ismeri a
gyermeket, aki azt reméli, hogy a római elégiákból kevesebb mérget szi,
mint a Fidibusz regényeiből, s higiénikusabbak az érzései a milói Vénusz
láttára, mint ha bejutna a Beardsley-kiállitás különszobájába. Wedekind,
a perverzus és hisztériás Wedekind, aki nem tudom, pornografus számba
megy-e nálunk, vagy előlépett igazi iróvá, a Frühlings Erwachen egyik
jelenetében gyönyörüen megirja azt, mikor egy kis gimnazista bezárkózik
oda, ahol senkisem zavarhatja, s ugy él szerelmi életet egy muzeumi kép
reprodukciójával. Nem látom át, hogy, ha nem is teljesen, de annyira
amennyire meg ne védhetnők a gyermeket (s megint csak azt mondom, hogy
csakis a gyermeket) e kinlódás kisértésétől. Csakhogy ez nagyjában
közigazgatási tennivaló; abba a fajtába vágó, melylyel a mérgek vagy
orvosságok számára külön kezelés, külön árusitó mód s ez árusitásnak
külön ellenőrzése van megszabva, melylyel némely helyütt büntetik a
boltost, aki tizenháromévesnél fiatalabb gyereknek dohánynemüt ad el, s
olyik helyütt muzeumokba sem engednek be bizonyos koron alul lévő
gyermekeket. Ez is nehéz és meglehetős kilátástalan vállalkozása volna a
köznek, de szabad is, érdemes is gondolkoznia rajta, próbálkoznia vele.
Ám csakis ezen és csakis ezzel. Egyébként azonban vannak szép
szekszualitások s vannak ronda ocsmányságok, vannak érdekes betegségek s
vannak unalmas üzleti kieszeltségek. A felnőttek világában, ahol kiki
magáért felel, mindezek boldoguljanak értékük vagy értéktelenségük
szerint, annál is inkább, mert ugyanannak az erkölcsnek jogán, melyet
meg akarnak védeni az irodalomban, meg lehet támadni az embereket
legmagánosabb életvitelükben is, s a társadalmi érvek jogán, melyért
békót vernek az irodalomra, békót lehet verni mindenre, ami kényelmetlen
a társadalom urainak. Szokjuk meg a gondolatot, hogy disznóság csak egy
van: ha egyik ember a másikra rá akarja kényszeriteni, hogy mit higyjen,
mit gondoljon, mit akarjon és mi tessék neki.
⦿
Nekem a gyermekkorom legbájosabb emlékei füződnek az artistasághoz,
igaz, nem az előkelő tivolishoz és varietébelihez, csak alföldi kis
ponyvasátrakhoz, meg a városligeti Barokaldi-cirkuszhoz, melynek napfogó
ponyvája akkor még épp oly lenge volt, mint a müvészeinek
egzisztenciája. De talán azért tudom jobban megérezni, mint akik már a
cirkuszok s az orfeumok nagyvárosi kiteljesedésében ismerik meg, hogy az
artistaság mennyire népi származásu, mennyire a néplélekből lelkezett,
mennyire az örök és elpusztithatatlan emberi egészség és természetesség
szerveződött ki ügyességeiben, természetellenességeiben, kedves
alakosságaiban. Aki a nép között élt, tudhatja, hogy sehol nem oly
komolyak a szerelem és egyéb erkölcsök körül való felfogások, mint az ő
körében, de az eredendő érzések vagy az emberek külön helyzetének külön
következései sehol nagyobb természetességgel nem teszik tul magukat ez
őszintén vallott fölfogásokon. Amilyen ez egy dologban a nép, olyan volt
majd mindenben az egész középkori emberiség. A hatalmas nevelő, a
vallás, rettentő erővel nehezedett rá egész életére, minden addig
vallott hitére, minden addig érzett érzésére. Ami addig erkölcs volt,
nagyrészt förtelemmé vált, ami addig gyönyörüség volt, nagyrészt bünné
sötétedett. A germán barbárok északról magukkal hozták a ködöt s a
sötétséget ’s ez a keletről jött nazarénus vallással együtt tette
komorrá az addig görög-római vidámságot. Ez a nevelés nyilván kellett az
emberiségnek, – hiszen ha nem kellett volna, nem türte volna. Ám annál
inkább türhette s viszont csakis ugy türhette, hogy a sok uj komorság
alján szépen tovább éltek a régi kedves babonák, a régi kedves
vidámságok; a Szent Szüzet ugy imádták tovább, mint hajdan Vénus
istenasszonyt ’s a megvetett vásári komédiás, a saltimbe, nem látott
abban istentelenséget, hogy legszebb bukfenceivel hódoljon az istenanyja
szentképének. Mikor Aristoteles s az egész régi tudomány belemerevedett
a barátok skolasztikájába, a régi épitészet belefagyott a gótikába s a
régi költészet az iskolai szinjátékokba: a régi szép világ elevensége s
az uj népek eredendő egyénisége meghuzódott a vásári ponyvák alatt meg a
betlehemi játékokban; a kardnyelők, a kócevők, a Pierrot-k, a Colombinák
s a ragasztott szakállu pásztorok és három királyok tartották homályosan
ébren az érzést, hogy az ember: ember s élni és örülni akar. Ha nagy
tudós volnék, talán ki tudnám mutatni, hogy a renaissance bepatakzó
szépsége és elevensége számára a vásári vidámság tartotta nyitva a
zsilipeket, aminthogy ma is a föléledt táncmüvészet ’s a l’art pour
l’art egész nagyszerü pogánysága elképzelhetetlen volna a levegő nélkül,
melyet az artistaság tartott számára frissen, az artistaság, mely a
legtisztább art pour art: szépség a szépség, ügyesség az ügyesség
kedvéért.
⦿
Nem csodálnám, ha a szinészek kartellbe állanának a kritika ellen; a
kritikának csak az a joga van meg az életre, hogy maga is müvészet,
egyébként azonban alig van müvészet, mely valamit is köszönhetne neki,
amelyet valóban fejlesztett s nem csupán a fejlődésének sántikált volna
utána, s viszont különösen a szinészetről be lehet bizonyitani, hogy
többet ártott neki, mint használt. Az oka ennek nyilván az, hogy a
kritika, minthogy meg kell irni, az irók kezében van, s ugy ennek, mint
a szindaraboknak révén, egy más és igen idegen müvészet emberei, az irók
és a költők, az ő saját mesterségük szemszögéből nézik a szinészetet s
annak sajátos törvényeit akarják erre rátukmálni. Ez lehet tőlük igen
jóhiszemü dolog, de mégis csak tulkapás, s a rabságnál fogva, melyben a
szinészet az irodalom alá kerül, végzetes zavarokat okozhat ebben a
kiszolgáltatott müvészetben. Kell-e rettenetesebb, mint az a kongó hősi
stilus, mely a mi Nemzeti Szinházunkban még mindig fel-felbukkan s a
hajdani Burg-stilus révén került ide? Nos, ez a saját müvészetének
lelkét és magját megtagadó móka nem kisebb ember és müvész lelkéből
lelkezett, mint Goethe. S ennek a fenséges és mindenhez értő léleknek
két értetlenségéből, tulkapásából és dilettantizmusából. Az egyik az a
hite és fefogása volt, hogy a szinésznek a szinpadon minden egyes
mozdulatával és helyzetében szobrot kell állania a közönség felé. A
másik a szobrászatról, nevezetesen a görög szobrászatról való felfogása,
mely a maga egyenletességét, arányokat, szép szimmetriákat és
harmóniákat követelő pedantériájával és mathematikájával az épitészetre
még valahogy felszinesen ráillenék, de a vonalakkal s
felülettöredékekkel dolgozó szobrászatra semmiképpen sem. Igy vált a
nagy Goethe keze alatt a weimari szinpadon a párisi stilizált hősi
szinészet vidéki élőképmaskarává. Szegény Schiller pedig, aki igazában
szintén idegen volt a képzőmüvészettől s a drámaisághoz értett, de a
szinészethez nem, mindinkább e játékra gondolva irta darabjait; igy
játszva persze nem szinésziesek, de más, modernebb játék viszont bántó
és zavaró elentétbe kerül e darabok stilusával, s amig Schiller él a
szinpadon, addig a goethei szinjátszó képtelenség sem pusztulhat ki
végképp. Két nagy müvész bélyege és hatalma igy törvényesitett és tart
szinte még ma is életben olyan fattyumüvészetet, aminőnél a makaróni
vagy leoninusi versek divata sem volt, a maga nemében, barbárabb.
⦿
Egyéb, mint impresszionista kritika nem is lehetséges. Az értékelő
kritika sem mondhat többet, mint hogy az én itéletem szerint mit ér az a
dolog. A kritikának semmi egyéb lehetősége nincs, mint tudomásul venni a
müvészi munkákat s e tudomást tovább adni; leirni azokat, mint ahogy
leirunk egy vidéket vagy egy eseményt, s hogy nem leltárt irunk róluk,
hanem csak benyomásokat, az éppen azért van, mert láttatni akarjuk ama
dolgokat, már pedig a leltárban az ember a részletektől nem látja az
egészet. Nem értem, hogy a kritikának mért kéne exaktabbnak lennie a
fizikánál s a kémiánál, melyeknek még ugynevezett törvényeik sem
egyebek, mint jelenségek leirásai.
⦿
El kell viselnünk, mert hiába rugdalódzunk ellene, hogy szavakban
gondolkozunk, vagyis hamisan és fogyatékosan. De ha már igy van:
legalább meg volna belőle az a hasznunk, hogy ki tudnók fejezni szóban,
amit gondolunk!
⦿
Alig tudok meghatóbbat, mint a mi Jókaink öregkori irásai. Ha feloszlást
lélekzenek is már: viszont s épp ezért, mint a feloszló húsról,
gyöngyház fénye csillog le róluk; meghatóan gyermeteg és gyerekes bájnak
szivárványlása. S kedvesen tanulságosak s a lelki kórság érdekességével
feltünőek az ő utolsó szerelmes versei – nemcsak az érzések miatt,
melyek bocsánatért és megintésért esdeklő szemek módjára néznek ki a
vers rostélypálcái mögül, hanem maguk e versek miatt, minémüségük miatt,
melyekben a Jókai gyermekkorának együgyüen tudákos s urambátyámosan
allegóriás lakodalmi s névnapi költészete ébred föl hirtelen, amely
viszont maga is még a XVII. század kellemetes szerelmi époszaiból
származik, – s ezek, tudnivaló, már a Jókai gyermekkorában is rég
tulhaladtak, teljesen elavultak voltak, s akkor őrá magára sem hatottak.
Ugy találom: az agg Goethe hangjában s nyelvében is valami váratlan s
különös, bár csupán halk felcsendülését a gottsched-i idők cifrázatos
tudákosságának – Goethenél, kinek ifjui harcai éppen a gottsched-i idők
cifrázatosságának s tudákosságának szóltak! Persze: ennél az isteni
öregnél az ilyesmi csak külsőség volt, mint fehér szemöldöke, mely alól
barna látnoki szeme annál ragyogóbban világolt elé, aminthogy annál
csodálatosabb e tizennyolcadik századba visszaeső formában olyan
gondolatokat találni, teszem Amerikáról s az indusztrializmusról, melyek
előtte járnak a huszadik század fejlődésének.
⦿
Minden irodalmakban az irott szó hasonlatosságba jut az élővel. Ennek
nyilván megvannak a maga gazdasági és technikai okai, melyek közül olyik
valósággal szembeszökő. Teszem: a munkának mind veszekedettebb sietsége,
mely szükségessé s a gyorsirás és az irógép, mely viszont lehetségessé
teszi, hogy az ember diktáljon, vagyis az élő szót változatlan áttétesse
irásba. Aztán, bizonyára, a politikai felszabadulás, a társadalom
demokratikusan gazdasági elkülönböződése, mely mind több embernek szerez
alkalmat s mind többre rója rá a kényszeritést, hogy nyilvánosan
beszéljen, szónokká legyen, vagyis, hogy az élő szót mindinkább ugy
öltse egymásba, hogy simitás nélkül áttehessék irásba.