(1904.)
1.
Amerika az első két-három hét alatt sokkal jobban elképeszti az idegent,
hogysem joga volna irni róla. Nekem már régen feltünt, hogy Amerikának
köztudomás szerint meglévő nagyszerüségeihez s különlegességeihez képest
jórészt mily szegényesek, üresek, néhány mindig visszatérő adomára
korlátozottak az amerikai utleirások. Még elmés, müvelt, jó szemü s jó
tollu irók is többnyire ellaposodnak, sőt izetlenek s unalmasak, ha
Amerika kerül tollukra. Ez furcsa jelenség, mit csak akkor ért meg az
ember, ha maga is Amerikába kerül. Az amerikai ember másképpen él, mint
az európai, még az angol is. Zárkozottabb, belsőbb életet él;
indulatainak titokban hódol, kifelé csak vallásos felét forditja; élete
a klub, a család s az üzlet körében telik el. Az idegen, kit – akár,
mert kerüli az effélét, akár, mert nem tudott ajánlást hozni – sem
családba, sem klubba be nem vezettek, s üzleti érintkezésben sincs az
ottvalókkal, két-három hét mulva sem ismer Amerikából többet, mint a
legkülsőbb külsőségeket; a fogadót, hol az ördög sem törődik vele; a
villamos kocsit, mely elszalad előle, a siető járó-kelőket, kik nem
felelnek kérdéseire, a korcsmákat, ahol nem értik a beszédjét s a termes
vasuti kocsikat, amiken ugy él, mint a bosnyák baka a magyar ezredben:
éjjel-nappal, sülve-főlve együtt van egy csomó emberrel, aki mind ismeri
egymást, csak őt nem akarja ismerni. Ha nem megátalkodott természet:
csakhamar lemond arról, hogy ismerkedni próbáljon. Az az angol beszéd,
amit ő otthon tanult: a szép, kicsiszolt londoni angolság idekünn nem ér
semmit; az amerikai, kivéve talán a legeslegmüveltebbeket, az ő saját
dialektusa szerint beszél, ami ugyan inkább kiejtésbeli, mint nyelvtani
különbség, de az idegen számára ugy aránylik az angol beszédhez, mint a
plattdeutsch a hochdeutschhoz vagy valamely patois az Isle de France
nyelvéhez. Mi marad még számára? Az ujságok? Ezek, még a legkülönbek is,
alig egyebek igen kitünően és bőkezüen szerkesztett hirszolgáltató és
hirdetésterjesztő vállalkozásnál; frissen megtalálni bennük minden
házasságtörést, zsarolást, öngyilkosságot vagy grófi házasságot, ami az
aznap szenzációja – de végre is ezek a szenzációk alapjában egyformák,
csak a bennük szereplő nevek változnak; az élet nem oly változatos, hogy
eseményei és intézményei négy-öt szkémában ne volnának összefoglalhatók
– s igy esik meg, hogy a pedig valamennyien kottériák és pártok kezében
levő ujságok inkább nézvén a hálószobák függönyei, mint a politikai élet
kulisszái mögé, még a legelmésebb, legfigyelmesebb és legjobb szemü
idegen sem olvas ki belőlük sokkal többet, mint azt a bizonyos
három-négy adomát, ami kérlelhetetlenül visszatér minden amerikai
utleirásban. Amerika a politikában él, s mindenén a politika uralkodik –
s a kép, melyből a politikai vonások hiányoznak, eo ipso hamis.
Erről az óriási világról, melynek nincs egyetlen intézménye sem,
beleértve a fogadókat is, ami csak egy kevéssé is számolna az átutazó s
csak mulatságból utazó idegennel: ez az idegen természetszerint kevéssé
illetékes arra, hogy itéletet mondjon. Nem illetékes maga az amerikai
sem, ki ugyancsak természet szerint elfogult a maga világa javára – s
nem illetékes, végre, a bevándorlott európai sem, ki a keserves
küzdelmek, szörnyü leckék után is, ha végre zöld ágra jutott: megint
csak természet szerint megbecsüli, imádja, ezen a kerek világon
legtökéletesebbnek, legutánozni-valóbbnak hirdeti ezt a földet, ahol
emberszámba vették őt, kit otthon (mert hiszen többnyire ez az eset) már
nem vettek emberszámba. Mint ahogy az Egyesült-Államokat csak
felszinesen is átfutni meg se kottyan az a három-négy hét, ami alatt
minálunk az átlagutas nemzeteket és országokat kitanul: azonképpen
hónapokig kell odaát élnie az idegennek, hogy ne legyen szinte
illetéktelen tolakodás, ha beszélni akar Amerikáról.
Egypár vonást azért mégis ki lehet ragadni e kábitó kuszaságból. Nem
nehéz észrevenni, hogy a férfiak egymás iránt tüntetően udvariatlanok, a
nők iránt tüntetően udvariasak; a hivatalokban tüntetően szorgalmasak,
az utcán tüntetően sietségesek; hogy a muzeumok, a paloták, a fogadók s
az ujságok tüntetően gazdagok, az asszonyok tüntetően függetlenek, a
cselédek s a kis emberek tüntetően bizalmaskodók, a vasárnapok tüntetően
unalmasak, s hogy itt általában mindig mindennel és mindenben tüntetően
tüntetnek. A komédia, a póz, még a természetességnek s egyszerüségnek is
a pózolása épp ugy végig vonul e világon, mint a vakmerőség s a
kegyetlenség – nyilván mutatván, hogy ez az emberfajta többé-kevésbbé
olyan apáktól származik, kiknek képmutatóknak kellett lenniök, mert volt
mit titkolniok, mindent kockára kellett vetniök, nem volt mit
veszteniök, meg kellett becsülniök az asszonyt, mert kevesük volt
belőle, s maguknak kellett egy ujfajta élet számára törvényeket
kialakitaniok, mert a régi élet törvényei alatt egy vagy más okon nem
volt maradhatásuk.
Végigvonul továbbá mindenükön, még fényüzésükön, még eleganciájukon is a
paraszti vonás. Lehet palotájuk a Fifth-Avenuen, napjában négyszer
válthatnak inget, s mail-coachaikon redingoteosan s szegfüsen hangos
trombitaszóval felverhetik a fél várost: a lelkük mélyén még mindig
bagóznak és köpködnek, s szigoru formatiszteletük, a nevetségig
követelődző ceremóniás voltuk szakasztott ugyanaz az ünnepiség s
szertartásos keresettség, amivel a paraszt vagy a vadember ugyancsak
szigoruan meghatározott formák és formulák szerint, apáról fiura szálló
mondásokkal és versekkel megy háztüznézni, s ül lakodalmat és tort.
Gyönyörüen kiszépültek – sehol annyi szép asszonyt és szép férfit nem
látni, mint New-Yorkban; bizonyos tekintetben, amilyen például a testi
tisztálkodás, a mi franciáinknál vagy éppen olaszainknál sokkal
messzebbre jutottak, – de igazában nincsenek sem testi, sem lélekben
igényeik az élet iránt; konyhájuk fényüző, de izetlen; szinházaik s
ujságjaik bőkezüek, de gyerekesek s alantasak; beszélgetésük egyhangu és
szegény; az üzlet, a pénz, s az üzletnek s a pénznek az a legfőbb
lutrija, amit ők politikának neveznek, magához szíja minden
érdeklődésüket, s nem hagy bennük érdeklődést magasabbrendü dolgok s más
természetü emberek iránt. Embernek csak az az ember, aki keresni tud;
érdekesnek csak az az érdekes, ami jövedelmez. „Kérem, csak ne
analizáljon, az fölösleges“, szólt hozzám egy édes, okos, szép és
előkelő asszony, ki hozzánk, szegény idegenekhez, egyébként csupa sziv
volt és csupa figyelmesség. Nekik analizis, fölösleges analizis minden,
ami a dolognak nem fölszine, hanem lelke és mélye; ami az életnek nem
adata, hanem veleje és virágja, amiért a müvelt embernek egyedül érdemes
élni és türnie az élet szörnyüségeit. Ezek a hatalmas, erős, világhóditó
emberek félig parasztok, félig vademberek – s talán éppen ez az erejük
titka, a mi elfinomitottabb világunkhoz képpest. Egyoldaluságuk, minden
intellektualitástól való ideges irtózásuk predesztinálja őket az
üzletre, melyhez, régi dolog, nem értelmesnek kell lenni, hanem
ravasznak és makacsnak – dumm, aber pfiffig, mint a svábok mondják, ezek
a született üzletemberek. New-York tele van dusgazdag könyvtárakkal,
miket mind csupa olyan ember pénzel, ki maga könyvet nem olvas;
fejedelmi palotákkal, miknek lakói jobban szeretnének traktérházban
lakni; muzeumokkal, melyek kezdik lepipálni Európa leghiresebb
gyüjteményeit, s amiket mind csupa olyan emberek adogattak össze, kik
csak a lepipáláshoz értenek, de nem a képekhez s az archeologiához.
Igaz, hogy ez mindegy. Hacsak valami katasztrófa e fejlődést meg nem
szakitja, kétszáz esztendő mulva emberek: müvelt, előkelő és magasrendü
emberek élnek majd ez uj világban, melynek most anyagi feltételeit
teremti meg a természetével vetekedő nagytervü s kegyetlen erővel a mai
nemzedék. De egyelőre groteszk dolog elnézni e világot, hol az
állatkertben a tigris villamos világitásu márványpalotában lakik s a
falon pálmafrizek kárpótolják elvesztett keleti hazájáért – ugyanaz nap,
mikor valamely milliárdos cég, munka hiján, alkalmazottainak hatvan
százalékát kárpótlás nélkül löki az utcára, a megmaradtaknak pedig
huszonöt százalékkal leszállitja fizetését.
2.
– Örülök, valahányszor egy alkalmazottam megbetegszik, – szólt hozzám
Mr. Oppenheimer, egy gazdag newyorki ingatlan-ügynökség feje, kinek
nevét kiirhatom három okon is; először nem tud magyarul s e sorok aligha
kerülnek eléje, másodszor sokkal büszkébb az ő amerikai voltára, hogysem
röstellené az ő amerikai nézeteit, harmadszor, mert ez a név példán
mutatja, mint alakitja magához Amerika már második nemzedékében azokat,
kiknek apja még egészen más nézetek közepett nevelkedett.
– S mért méltóztatik örülni, valahányszor egy alkalmazottja
megbetegszik? – kérdeztem Mr. Oppenheimert, ki ezt a skalpnyuzó
szentenciát oly vidám mosolylyal berregte felénk, mintha arról beszélne:
menta-mártással szereti-e a bárányt vagy morzsában rántva.
– Megmondom – tanitott bennünket Mr. Oppenheimer. Ha valamelyik
alkalmazottam csak egy napra is megbetegszik, rögtön helyébe ültetem az
utána következőt. Ezzel kettőt érek el. Először is a beteg alkalmazott
láthatja, hogy nem pótolhatatlan; az utána következő kisebb és kisebb
fizetésü ember épp ugy el tudja látni az ő dolgát, mint ő maga. Ez
megment attól, hogy embereim elbizakodottak legyenek. Másodszor nem
igaz, hogy épp ugy el tudja látni; rendesen szamár ezekhez az előtte uj
dolgokhoz s nem igazodik el bennünk; ha fennakad valamin, kénytelen
hozzám fordulni, s ez a valami többnyire vagy ostobaság vagy gazság,
amire én igy rábukkanok, mig ha bevárnám, mig a beteg ember felépül, az
nyugodtan s ellenőrizetlen ott folytathatná az ostobaságot vagy a
gazságot, ahol elhagyta. Ez megment attól, hogy az embereim megcsaljanak
vagy tönkretegyenek.
– Ez igen elmés dolog, Mr. Oppenheimer. De mit csinál ön aztán az olyan
beteg alkalmazottal, aki se nem szamár, se nem gazember, de talán
megrokkan erejében, s nem ér annyit ötven éves korában, mint ért harminc
év előtt, mikor mint husz éves kölyök állott az önök szolgálatába?
– Hogy én mit csinálok? Én semmit sem csinálok; én csak pénzt csinálok,
s ő is, ha okos, ugyanezt teszi, jobban mondva, már meg is tette. Minden
ember annyit ér, amennyit ér, s ha már nem ér nekem semmit, mi közöm
ahhoz, hogy tegnap mennyit ért? Nálunk a fizetés magas, a hus és a
kenyér olcsó; minden életrevaló embernek módja és alkalma van, hogy,
mire eléri az ötvenet, szerzett legyen annyit, amennyivel azontul uri
módon megélhet. Aki nem szerzett, az élhetetlen volt s nem érdemel
egyebet.
– Ön azt akarja mondani, M. Oppenheimer, hogy akaszsza föl magát?
– Azt nem mondanám; éljen, éljen, ahogy tud.
– Önnek igaza van, Mr. Oppenheimer, de egye meg önt a fene az igazával
együtt…
Ezt már nem mondtam, csak magamban gondoltam; az amerikai ember, amily
kiméletlen más iránt, oly érzékeny a maga nevében. Aztán meg ezek nem is
a Mr. Oppenheimer külön nézetei; ezek az amerikai világnak uralkodó
eszméi, a kikötőbeli munkáson kezdve föl az elnökig. Ilyen nézetek s
ezekhez alakult intézmények közepett, ezeknek megfelelő világban el
lehet érni a technika legmagasabb magasságait, az anyagi lehetőség
legszédületesebb szélsőségeit – csak éppen emberi s emberhez méltó
életet nem lehet élni. Mentől közelebbről látja az ember, annál
vakmerőbbnek, tolakodóbbnak s orcátlanabbnak tetszik a pretenzió, hogy
ez a civilizáció magához akarja amerikanizálni az egész többi világot.
Ha ez lehetséges volna: ehhez képest a tatárjárás renaissance-számba
mehetne. Mert a civilizáció nem civilizáció, s az amerikaiak igen
nagystilü emberek, de még nem egészen emberek. A civilizációnak az a
rendeltetése, értelme, életre való joga, hogy enyhitse s kiegyenlitse a
természet törvényeinek irtózatos igazságtalanságait s kegyetlenségeit,
nem pedig, hogy, mint az amerikai teszi, a modern technika kieszelésével
fokozza és fejleszsze és tegye azokat még gyötrőbbé, kinzóbbá és
kárörvendőbbé – s mig az isten tudja hány ezer esztendős tizparancsolat
a természet törvényeivel helyezi szembe a „ne ölj“-t s a ne „kivánd a
másét“, az amerikai civilizáció szentirássá emeli a köveknek és
majmoknak való irtózatos darwini tételt, hogy csak a legalkalmasabbnak
van joga az életre. Ezeknek a kőszivü vadembereknek még igen nagy
iskolán kell átmenniök, mig egy napon szabad emlitetniök a lenézett öreg
Európával.
3.
Fejlődni bizonyára fognak – s igen izgató kérdés, hogy e fejlődés
elviszi-e majd őket a királyságig? Most még az efféléről hallani sem
akarnak, de azért az értelmesebbjének, ha e perspektivát fölvetettem
előttük, szeget ütött a fejébe. Mentül műveltebb, erősebb összefüggésü s
egyformább fejlettségü ez a nagy, még igen egyenetlenül lakott, haladott
és fejlődött óriási világ; mentül többfelé vannak érdekei s mentül
többször s állandóbban kell egységesen s kitartóan fellépnie, hatnia és
viselkednie, annál keservesebben érzi az állami, a kereskedelmi,
bizonyos tekintetben még a magános élet folyamatosságának is azt a
megszakitását, mit az elnökválasztásnak négyévenkint való megujulása
okoz. Először is az ilyen rövid időre megválasztott elnök, s ha nem ő,
hát a kotteriája s a pártja egy évig a választás után s két évig az uj
választás előtt tisztára választási politikát kénytelen űzni; elébb
mindenkitől mindent elvenni s mindenkit mindenhonnan kitenni, majd
mindenkinek mindent megadni s mindenkit mindenhova betenni. Most
például, mialatt ott jártam, mindenfelé hallottam a panaszt, hogy az
amugy is sulyos gazdasági depressziót még elviselhetetlenebbé teszi az
őszszel elkövetkezendő elnökválasztás előre vetett tétlensége; senki sem
mer uj vállalkozásba fogni, mert nem tudja, barátságos vagy ellenséges
hatalmak kerülnek-e majd ki az elnökválasztásból? Mert, s ez a második
bökkenő, az elnökkel együtt megváltozik vagy megváltozhatik az egész
tisztviselői kar, az ajtónállóktól a nagykövetekig, beleértve tán még a
birák egy részét is. Ennek talán megvan az a jó oldala, hogy alig van
tehetség s becsvágy, melyre valamikor sor ne kerülne, de viszont az az
igen rossz következése, hogy például olyan főfontosságu vonatkozásokban,
mint a diplomáciai s a jogi élet, hiányzik a folytonosság s ezzel a
következetesség s a fejlődés, s hogy a holnaptól félő s a mára utalt
emberek első sorban többnyire csakis arra gondolnak, hogy szedjék meg
magukat négy év alatt annyira, hogy ne kelljen reszketniök a bukás vagy
a hivatalvesztés eshetőségétől. Ezek egy kicsit orosz állapotok, s hogy
mennyire megbénitják egy hatalmas birodalom külső erejét: azt éppen
Oroszország példája mutatja. Pedig az Unio kifelé is erős akar lenni;
mind erősebb beleavatkozhatnékot érez a világ dolgaiba s elnökei,
miniszterei, követei s minden megszemélyesitői mind sulyosabban érzik a
tekintély hiját, amit állásuk ingadozó volta okoz. S nemcsak kifelé van
ez igy, befelé sincs másképp. Mentül önérzetesebb, mentül inkább
nemzetnek s államnak érzi és tudja magát Amerika, annál inkább hijját
érzi valami nagy, hatalmas, sárba le nem rántható, kortestaktikára nem
szoruló, mindenekfelett ragyogó, kimagasló s tiszteletben álló
intézménynek, amilyen a világ legszabadabb republikájában, Angliában, a
királyság. Azt hiszem, a beteges imádat, amivel az amerikai már
Kindergarten-járó korában a csíkos-csillagos zászlón csügg: tulajdonképp
a királyság utáni öntudatlan vágyakozásnak szurrogátummal való
kielégitése. És gyanus előttem, hogy öreg köztársaságiak (e néven
egyformán értek öreg demokratákat s republikánusokat) mennyire
kézzel-lábbal ellene dolgoznak magának a gondolatának is, hogy az ő
egyetlen nagyobb stilü emberük Grover Cleveland, ujra elnöknek
választassék. Egészen olyan hangulat ez, mint amilyen Rómát Caesar és
Franciaországot Bonaparte konzul idejében eltöltötte – s ezekből a
hangulatokból született az imperium ugy Rómában, mint Franciaországban.
A legelső győzedelmes amerikai hadvezérnek vagy admirálisnak igen sok
kilátása van arra, hogy, ha egyébként arravaló ember, Amerika császára
legyen.
Kivánatos volna-e ez alakulás? Fogas kérdés, főképp olyan jó, becsületes
demokratának és szocialistának, kinek demokráciája és szocializmusa (s
gondolom: minden gondolkozó és jóizlésü emberé) arra tör, hogy minden
ember egyformán ur legyen, művelt, gazdag és előkelő. Ahol a demokrácia
eddigelé hóditott, ott többnyire csak a gazdagságra vetette a sulyt s ez
az egyoldaluság, mely az arisztokrácia legocsmányabb fajtájával: a
plutokráciával, a gazdag emberek imádásával hamisitja meg a demokráciát,
igen utálatossá teszi Svájcot, Norvégiát és Amerikát az ott utazgató
magamfajtáju demokrata számára. Az élet szépségei, finomságai,
legnagyobb és legvalóbb értékei ott virágzanak (sajnos!), ahol volt vagy
még most is van régi, gazdag, művelt és hagyományokon csüggő
arisztokrácia. Ugyanannak a szép és okos amerikai asszonynak, aki ugy
fintorgatta az orrát az én analiziseimen, egy sétánkon igy szóltam:
– Kedves, szép asszony, maguk igen csudálatos és nagyszerü emberek, de
meglátszik, hogy sohasem voltak királyaik; nincs is érzékük a királyok
iránt, vagyis azok a fajta emberek iránt, kiknek velükszületett joguk
van arra, hogy pusztán amiért vannak és születtek és olyanok amilyenek:
tiszteljék, becsüljék, minden jóval tartsák őket s minden jót
aranytálcán vigyenek eléjük. Elismerem, hogy ez igazságtalanság;
igazságtalanság a többiek iránt, kiknek vad marakodásban kell
megküzdeniök minden falat kenyérért s minden titkos kézszoritásért. De,
mint ahogy vannak testek, amik csak akkor fejtik ki elektromos erejüket,
ha megmelegittetnek: ezek az emberek is csak akkor érnek valamit, ha
urak. Ám ekkor aztán sokat érnek és mindenek hasznára érnek sokat.
Marakodásban, tülekedésben utolsók és szánalmasak. De ha megbecsülik
őket: értékesebbek a maguk kétlábu marakodó s pénzcsináló masináinál s
ezek a maguk masinái majd akkor kezdenek emberekké válni, ha észreveszik
s elismerik, hogy nem minden ember született masinának…
A szép asszony egy percre elgondolkozott ez analizisen, aztán
leplezetlen ásitásban csillogtatta meg szép, fehér, amerikai módon
aranynyal pettyegetett fogait. Sajnos, neki sem volt érzéke a királyok
iránt.
4.
Minduntalan alá kell huzni s jó vastagon, hogy egyre lássuk s közben el
ne felejtsük, hogy az átutazó idegen alig lát valamit az igazi amerikai
életből, az igazi amerikai életéből. Ezt ők maguk is mondogatják,
figyelmeztetik is rá az idegent – s egy finom, előkelő washingtoni öreg
ur, kiben egy amerikai intellektuel üditő példáját ismertem meg,
elmesélte, hogy mikor M. Paul Bourget ajánló-levéllel járt nála:
elsősorban erre figyelmeztette a hires irót. Félek, hogy M. Paul
Bourgetnak ez a figyelmeztetés tulságosan használt; legalább az
elragadtatásból, melylyel az amerikai nőket mind csupa Vittoria
Colonnáknak festi, kik egyében sem kapnak, mint az intellektualitáson:
azt kell hinnem, hogy ez a tökéletes snob egyebütt sem fordult meg
Amerikában, mint csakis egy pár legeslegelőkelőbb szalónban, hol az
asszonyok, a kacér amerikai asszonyok az érdekes idegenre való
tekintettel afféle intellektuális decolletéba vágták magukat. Ám
mindenesetre az egyszerü logika is megmondja az idegennek, hogy vagy
hetven millió ezer felől összepatakzott ember nem vallaná magát büszkén
és boldogan amerikainak, nem vallaná, hogy csak Amerika földjén élet az
élet, ha mindnek oly sivár, fáradságos és unalmas volna az élete, mint
amilyen az átutazó idegené. Ezt a levonandót ujra meg ujra levonva, az
idegen e hatalmas világ mérlegét ugy vonhatná meg, hogy üressége csak
látszólagos; ez a világ nem üres, hanem nagyvonásu; plakátstilusban
rajzolt. Ilyen itt maga a természet is; a rettenetes meleg s a
rettenetes hideg közt átmenet nélkül váltakozó időjárás; a roppant
puszták, a roppant hegységek s az órajárásnyi széles folyók. A mi
budapesti szemünk számára is nevetséges nagyzásnak tetszik, ha Drezdának
vagy akár Prágának is vizmenti részét egy napon emlegetik a mi szélesen
hömpölygő Dunánkkal, a mi fenséges Dunasorunkkal. De New-Yorkból
Buffalón át St.-Louisba menet az utas végigszáguld a tündérszép Hudson
vidékén, átkel a Niagarán s a Michigan vizén s St.-Louisnál a
Mississippin – s másfél nap alatt háromszor, négyszer megismétlődik
előtte a Dunasortól a Vaskapuig a mi vizmenti romantikánk minden
nagyszerüsége, gyakran még hatalmasabban, még fényesebben, még
félelmetesebben, mint otthon. Hol roppant pusztaságokon, hol roppant
városok mellett száguld el a vonat – s száguldanak el: érzéketlenül,
közömbösen, érdeklődésre rá nem érve vagy meg nem éretten az odavalók. A
munka, a vagyon, a szabadság s a rabság, a szerencse (itt chance-nek
hijják) s a kilátástalanság, a méltányosság s a kiméletlenség, bizonyos
dolgokban a fejlettség, bizonyosokban az elmaradottság, nagy dolgokban a
bőkezüség, kicsinyességekben a szűkmarkuság: mind, mind ilyen nagyvonásu
ideát – s a mi parcellázott világunk kisszerüségéhez szokott idegzetünk
ugy meggyötrődik bele, akárcsak a fülünk dobja a newyorki utca
rettenetes lármájában. Huszemeletes házakban vágtatva visz fel a felhuzó
a pincéből a padlásra s pincétől a padlásig az egész ház csupa hivatal,
hol kilenctől ötig szakadatlanul dolgoznak az emberek s nyernek vagy
veszitenek milliárdokat. Mértföldnyi messzeségen visz át a villamos
kocsi, földrésznyi területeken a vasut; a korcsmában hat embernek való
ételt löknek eléd s egy rizsma papirost kapsz egy ujságszámban; a
borbély nemcsak megberetvál, de megfürdet, megnyir és megken; beretválás
közben elkapják lábadat, hogy kifényesitsék a cipődet; ha fölkelsz,
végigporolnak és agyonkefélnek, – csakhamar az az érzésed van, mintha
kolbászvágó masinába kerültél volna, aminek egyik felén bedobják az
eleven embert, a másik felén hurkába kötve kapják ki. S nemcsak az
idegennek van ez az érzése. Amerre jársz: hivatalokban, kocsin,
sör-korcsmában: mind csupa fáradt, kimerült, idegesen kapkodó embert
látsz; türelmetlent és szórakozottat, aki nem arra gondol, amiről szó
van, nem arra néz, akivel beszél s nem azzal foglalkozik, amit csinál. A
jövőnek élő jelen, a holnapnak élő ma, a folytonos ideiglenesség, az
állandó változás, a folyton forgó kocka, a megeresztett kantárok s a
lovak közé vágott gyeplők világa ez a világ, főképp ez a város,
New-York, az amerikaiak Urbsa, mely mire ráborul az est s hivatalai
becsukódnak s emberei hazaszélednek, olyan is, mint az agyonhajszolt
csikó, mely őrületes, árkon-bokron át való s ezerszer a nyaktöréssel
játszó vágtatás és száguldás után tajtékban fürödve, vértől égő szemmel,
pihegő szügygyel, gőzölgő orrcimpával s megrogyó térddel vánszorog be a
karámba.
5.
E vastagvonalu plakátstilusban az utas számára alighanem az a
legkellemetlenebb, hogy a pénzre is kiterjed; az amerikai tallér,
melyért nekünk körülbelül öt koronát kell fizetnünk, használatban igen
gyakran alig ér többet a mi koronánknál – jó, ha forintunknál. Nem
mindig s nem mindenben van ez igy, de általában igy van – s valahányszor
magas amerikai bérekről s fizetésekről hallunk, mindig gondoljuk hozzá,
hogy e fizetésnek, ahányszor nagyobb a nálunk szokottnál, többnyire
ugyanannyiszor drágább életre kell futnia – s játék és üzérkedés nélkül
pusztán a munkája után járó keresetből takarékoskodni nagyobbára csak az
olyan tud, aki amerikai módon keres s európai módon szükösködik. Az igen
gazdag ember számára persze itt is jó az élet, és jó – talán jobb, mint
egyebütt – az egészen szegény ember számára, kinek, ha csak valamit is
dolgozik, sőt félig-meddig munkátalan is: éhen nem kell vesznie, mert
Amerika nyersterményekben, gyümölcsben, főzelékben, tejben, husban,
tojásban, buzában és kukoricában bővelkedik; az osztrigát s az ananászt
New-York utcáin garasával vesztegetik s az öt centes pohár sör mellé
(ami itt alig megy öt krajcár számba) ingyen-uzsonna járja.
Egyáltalában: nem drágák, már az idevaló pénz szerint, a hazai, a
domestic termékek és áruk; a pamutvászon, a hitvány szövet, a gyári
cipők. De európai fogalmak szerint hallatlanul drága a lakás és
lélekzetmegakasztóan drága minden, ami külföldi dolog vagy külön egyéni
kényelmet szolgál, tehát (különös, de igy van a fejlett iparára oly
büszke Amerikában) majd minden, ami vászon, csipke, prém, gyapju,
bérkocsi, szinház, a vasuton csukott szakasz, a fogadóban csendes szoba,
a korcsmában tiszta teriték a középsorsu és jövedelmü embernek Európában
természetes jussa. Ám e különbséget nem nézve, akármiféle osztályozással
és osztály számára a mi kontinentális fogalmaink szerint igen drága az
élet ott, ahol a munkás huszonötfilléres szivart szí s ugyanennyi a
villamos kocsi egységára is; ahol a st.-louisi kiállitásba a puszta
bemenet két korona ötven fillér s legalább is ugyanekkora a sarc az
ezerféle látnivalóért, óriás területen, melyet gyalog bejárni lehetetlen
s minduntalan az intramurán villamosra kell ülni, ami minduntalan ötven
fillér kiadást jelent. Ezek igen érdekes adatok, éppen a mi számunkra,
kik éppugy nem számoljuk a garast vagy a fillért, mint az amerikai az ő
centjét, s akik számára (legalább az én számomra) a világ
legelszomoritóbb s legszánalmasabb látványa és jelensége a katonatiszt
vagy az állami tisztviselő, kit az uri élet igényei s a fizetése csekély
volta egyre garasoskodásra kényszeritvén, végre is fixa ideájává válik
az s nem tud egyébről beszélni, mint arról: mit hol kapni a legolcsóbban
s min hol lehet ennyi meg annyi krajcárt megtakaritani. Mily szomoru,
mily megalázó ez: értelmes, művelt, testi és lelki igényekre jogosult
emberek számára – s hány ily szomoru, ily nyomasztó, ily napokra
kedvemet szegő példával találkoztam Amerikába szakadt európaival, ki
beleőszül az azon való töprengésbe: hogy’ oszsza be az otthonról kapott
hatvan dollárt ugy, hogy New-Yorkban is megérjen háromszáz frankot?…
Kettőt azonban meg kell adni. Az amerikai drágán fizetteti meg, amit ad,
de jót és egyérőt ad a drága pénzért; a vendéglőben a drága étel, ha
izetlen is, de jó materiából való és bőséges; a drága fogadó minden
intézményével, kényelmével és figyelmességével éjjel-nappal
rendelkezésére áll a vendégnek; a drága ruha, kalap, cipő vagy csipke
jó, finom és tartós is – s ha jó havannáért aranynyal kell is fizetni,
viszont a világ legjobb havannáit itt kapni, zölden, frissen, olajosan,
szinte még földszaguan. Coney Islandon, egy New-Yorkhoz közel
félszigeten, afféle Paprika Jancsi vagy Ős-Budavára rendezkedett be – de
óriási méretekben; valóságos tündérpalotákkal s vagyonokba kerülő
tündéri világitással; az egyes mulatságokba a bemenet drágább, mint
akárhol Európában, de viszont a hullámvasut majd félórát elviszi az
embert, valóságos szakadékok fölött, alagutakban, hidakon, hegyeken és
völgyeken, az egész csodavároson átgyürüdző vadregényes kilátásokkal; a
tüzoltók mutatványai ötemeletes vászonház előtt játszódnak le, valóságos
utcai sokadalom másával, bérkocsikkal, lovakkal, katonabandával,
gyümölcsös kofákkal, és főképp a newyorki tüzoltóság remek eszközeinek s
kábitó gyakorlottságának teljesen hű bemutatásával. Alkudni csak nagy
hajóvállalatokkal kell a hajókabin iránt, de többnyire felesleges az
üzletekben; a boltos nem is igen csalja meg a vevőt, az amerikai, ha már
csal, nagyban teszi; ebben is a nagy vonások embere.
Ez egyik megnyerő vonása e nagy drágaságnak. A másik az, hogy mint már
pedzettem, e drágaság egyrészt az óriási, a legtöbb külföldi iparcikkre
hatvanig vagy még magasabbra emelkedő százalékkal kivetett vámoknak
következése – s ez a védővám nem pusztán a hazai üzérkedést szolgálja,
mint szolgálná vagy szolgálja legtöbb helyütt Európában. Nem mondom,
hogy aki a tengeren szabadkereskedőnek mentem át, most Amerikából
protekcionistaképpen tértem vissza, – de azt merném mondani, hogy ugy,
ahogy Amerika csinálja, a védővám mindenesetre jogosabb és okosabb, mint
az európai jelszavak szerint való. Éppen, mert a külföldi árura vetett
vám itt is, mint mindenütt, tulajdonképpen adó, amit a belföldi vásárló
fizet: az Egyesült-Államokban, ahol adót csak ingatlan után fizetnek s
fogyasztási adót alig alig ismernek: ezek a roppant vámok voltaképp
megvalósitása a világ leghelyesebb, legbecsületesebb, legszociálisabb
intézményének: a progressziv, kit-kit tehetségéhez képest terhelő
adónak. Mert, mondom: ami a szegény embernek kell: étel, ital és
egyszerü ruha, az megterem vagy megcsinálódik otthon is, tehát olcsó s a
kiskeresetü ember számára valóságos adómentes létminimumot biztosit.
Viszont, akinek van miből élni ezen a fokon fölül is – pontosan
annyiszor nagyobb adót fizet a nagyobb vámok formájában, amekkora
fényüzést kifejt vagy amekkorára képes. A prémre, a drága szövetre és
fehérnemüre kivetett adó pedig mindenesetre igazságosabb, mert terhében
valóban és arányosan fokozottabb, mint a mi gonosz fogyasztási
adóinknál, melyek teszem a cukrot egyformán drágává teszik a munkás és a
milliomos számára, pedig a milliomosnak sem kell sokkal több cukor, mint
a munkásnak, a munkásnak sem sokkal kevesebb, mint a milliomosnak.
6.
De végre is: csak a mi világunknál jobb, de jónak nem jó Amerikában sem
szegénynek lenni. S hogy itt a szegénységből a gazdagságba átmenetet
alig ismernek; hogy Amerikában a vagyontalan vagy kevés jövedelmü
polgárembernek sorsa és állapota elviselhetetlen pokol: az talán legfőbb
sarkalója e vad energiáju népsokaságnak abban az egeket verő pénzcsináló
munkában, mely viszont arra sarkalja őket, hogy a természet erőit, az
emberi elme kitalálásait a mi képzetünket elkábitó, lesujtó, lefőző és
megszégyenitő arányokban kutassák ki, s mihelyt kikutatták, menten bele
is iktassák és be is fogják munkájuknak dantei nagyszerüségébe. S
megforditva is igaz lehet: éppen, mert e semmitől vissza nem riadó
vállalkozó kedv és mindent munkájába illesztő elfogulatlanság határt nem
ismer: annyira nyitva áll minden tehetség, erő, élelmesség és szomjuság
előtt a meggazdagodás lehetősége, hogy Amerikának szegény emberek
számára is berendezkednie egyszerüen nem érdemes – csakugy, mint ahogy,
valljuk meg, a mi intellectuális világunk is, mentül intellectuálisabb,
annál türelmetlenebb kezd lenni a lélekbeli alacsonyság iránt, annyira,
hogy például Berlinben vagy Párisban ostobának és korlátoltnak lenni nem
kisebb pokol, mint New-Yorkban szegénynek lenni. Való igaz: ez a minden
eddigi emberi erőlködést tulszárnyaló munka eredményeiben egyelőre
egyoldalu, s minden inkább, mint vonzó. Ám e minden eddiginél teljesebb
anyagi föltételek egy minden eddiginél hatalmasabb értelmi fejlődés
számára rakják le a gazdasági alapokat, s amily rettenetes volna, ha a
mai Amerika a maga képére formálná át a világot, oly gyönyörüség lesz
egy-kétszáz év mulva élni, mikor majd a mai kalmárok unokái az egész
emberiség számára értelmi gyönyörüséggé fogják átszublimálni apáik és
nagyapáik minden eddigi mennyiséget eltörpitő anyagi hagyatékát. S aztán
– ezt se tagadjuk el: e mai egyoldaluságon, ez egyelőre lélektelen
materializmuson belül is már van is valami, ami spirituális érték: a
nagy stilus, melyet a mi eddigi civilizációnk eddig a müvészeten kivül
csak a politikában ismert, s ott is csak olykor, egy-egy Napoleon
idejében. Ezek a kalmárok, ha pusztán kalmárok is, történelmi nagyságu
nevelői az emberiségnek, mikor kiméletlenségükkel, vakmerőségükkel és
versenyükkel összezuzzák, megfojtják és kisöprik a világból a kicsinyes
szatócskodást.
7.
A gólyamadarakról meg van irva, hogy mikor vándorutra kelnek: beteg
társaikat nemcsak hogy otthon hagyják, vagy ott hagyják, könyörületlen,
elpusztulni utközben – de még nekik is esnek, s kemény, hegyes, gyilkos
csőrükkel agyonvagdalják s elpusztitják a nyavalyásokat. Ilyesvalami az
amerikai erkölcs. Ebben az élelmességre, kiméletlenségre, gyors szemre s
biztos kézre alakitott világban az élhetetlenség, a gyengeség s a
restség nemcsak hiba, hanem bün is; nemcsak végzet, melynél fogva balra
görbül az ember sorsa, de vétek is, melyért meg kell lakolni. Az
élhetetlen embert nemcsak hogy megveti s nem segiti az amerikai, de
gyülöli és üldözi is, s aki nem akar egyebet, mint egy helyben maradni
és élni, annak odaát nem lesz maradása s alig lesz életre valója. Akarni
annyit tesz, mint az emberektől akarni valamit – s mint ahogy az
asszonyok, még az ártatlan szüzek is, ösztönszerüen undorodnak az olyan
férfitól, ki a szerelemben, bármely oknál fogva, nem szorul őrájuk: az
emerikai is szinte testi utálattal nézi az olyan jövevényt, kiből az
akarás képessége hiányzik vagy kiveszett.
De azért munkára sem kényszeritik az embert. Egyáltalában: kevés dologra
kényszeritik, értvén kényszeritésen az álladalom mindenfélébe való
rendező, megszabó és parancsoló belenyulását. A törvény ugyan nem ismer
tréfát; nem ismernek a hatóságok sem, amelyek, legfeljebb a sápot s a
megvesztegetést ismerik – de a szabadság, az ember emberi jogának
átérzése annyira benneél az amerikai ember idegzetében, hogy bár nem
veszi tulságosan szivére, ha teszem a rendőr végighuz rajta, de a rendőr
sem tekinti a világrend megbontásának, ha annak rendje és módja szerint
meg kell boxolnia azzal, akit le akar fülelni. Nem, a kimondott
kényszerités nincs inyére az amerikainak. Azonban: a természetben s a
világegyetemben sincs a jó istennek belügyminisztertől aláirt kinevező
pátense, s a tüzre-vizre sincs ráirva, hogy ezen elemekkel tilos a
játék, különbeni halálbüntetés terhe alatt. Mindazonáltal az isten keze
sulyosan nehezedik ránk, s a törvény nem tudása nem óv meg a haláltól. E
sorokban már kerülgettem egyszer, hogy az amerikaiak életrevaló
berendezkedése lépten-nyomon a természet eredendő rendjét juttatja az
ember eszébe – most pontos példát mondhatok rá. Tehát: az amerikai
életben, mint a természetben, kimondott kényszerüség kevés van – de
minden irott törvénynél, minden kőbe vésett parancsnál, minden kötött
marsrutával való utnakeresztésnél nagyobb kényszerités és sulyosabb
szolgaság az a tompa nyomás, mely hetven millió egy törekvésü emberből
kilökődve, hetven millió felől nehezedik rá a jövevényre, hogy vagy
összelapitsa és összemorzsolja, vagy ugy váltassa meg vele nyomorult
életét, hagy a legkisebb ellentállás törvénye szerint arra tart, amerre
a többi. Sehol sincs megirva, hogy aki nem tud angolul, annak nincs joga
az Amerikai Egyesült-Államokban élni, sőt nincs hely a világon, még
Svájcot is beleértve, hol hivatalból a soknyelvüséget annyira
elismernék, mint az Egyesült-Államokban, melyekben még a muszka zsidók
yiddish nyelvét is elismerik külön nyelvnek, s a szülékhez intézett
iskolai köriratokat kiadják ezen a nyelven is. De viszont ki
kényszeritheti rá az angolt, hogy olyan hivatalba menjen, olyan üzletben
vásároljon, hol nyelvét nem értik? Ki parancsolhatja meg neki, hogy
olyan emberekkel barátkozzék, kikkel a beszéd fáradságos, kinek
szokásai, nézetei s felfogásai elütnek az övétől? A jövevénynek épp ugy
minden szabad és semmisem tilos, mint a bennszülöttnek – de nincs
módjában szabadságával másképp élnie, mint ahogy a közfelfogás
megszabja. Nincs világ, melyben annyira rövid ideig volna csak
lehetséges megmaradni idegennek, mint ebben a világban, mely
jövevénységből fejlett s jövevényekből gyarapszik. Semmiféle törvény
intézménye nem parancsolja itt a felszivódást s a naturálizálódást – de
testi és lelki, erkölcsi, gazdasági és társadalmi lehetetlenség:
megmaradni itt idegennek. Nem muszáj: de legjobb, legalkalmasabb,
legcélszerübb, legmegfelelőbb, legkecsegtetőbb, legkellemetesebb,
legegészségesebb, legkényelmesebb, leggyakorlatibb, legkevesebb
összeütközéssel járó, legtöbb sikert biztositó, legkevésbbé árvaságos és
leginkább társaságos dolog: ugy élni, ugy öltözködni, ugy beszélni, ugy
cselekedni – végezetre pedig: ugy érezni és gondolkozni, mint a többiek
teszik. Mint ahogy az éghajlat, a föld, a táplálék s az élettel való
küzdelem hatása tiz esztendő alatt már vonásaiban, tartásában, egész
külső megjelenésében mindenütt, még arcképről is megismerhetően
amerikaivá alakitja a bárhonnan származó, bármely fajtából sarjadt,
szőke vagy barna, kövér vagy sovány idegent: azonmód a siker csábitása s
a sikertelenség átka itt oly rettenetes, minden egyéb világénál
hatalmasabb erővel gyomrozza, vonzza vagy taszitja a lelket; az
alkalmazkodónak oly szédületesek a kilátásai, az elzárkózónak oly
irtózatos az elhagyatottsága, hogy e szörnyü nyomás összeroppantja a
legmerevebb nekiszegülést is, vagy megforditva: megkeményiti a legpuhább
bátortalanságot is. Igy kell érteni, s ezzel a kulcscsal megérteni az
amerikai szabadságot, egyenlőséget s türelmességet. Ez éppen nem áll
abban, hogy az amerikai, éppen ugy, mint akárki más, ne vetné meg az
idegent, ne kerülné az idegen vallását, ne volna gőgös gazdagságára,
müveltségére vagy hatalmára. De a verseny: az csakugyan szabad; a
meggyőződés: az csakugyan korlátozatlan – s az egyenlőség, ha nincs is
meg az emberek közt, de megvan az emberek esélyeiben, megvan a
lehetőségben s a kilátásokban. Az idegen, ha naturálizálódott: valóban
teljes értékü amerikai polgár, kit sem törvény, sem politika, sem
társadalmi szokásjog nem különböztet el a többitől. A szegény ember, ha
meggazdagszik: valóban teljes értékü milliárdos, kitől senki sem veszi
rossz néven, ha palotája van a Fifth Avenuen, s kinek nem vetik szemére
származása rongyait, mikor esti ruhában ül le pástétomot enni. Elmerülni
könnyebb, partra jutni nehezebb itt, mint bárhol egyebütt a világon – de
a partrajutottat nem löki vissza senki a fuldoklásba; a bukás nem foszt
meg a becsülettől, a szerencsétlenség csak kerités, amely elválaszt, de
nem örvény, amely elszakit. Van, nagyon is van különbség marsall meg
közlegény között, de minden közlegény bornyujában hordja a marsallbotot,
születésére, származására, multjára való tekintet nélkül. Szó sincs
róla: ez még mindig nem igazi szabadság és egyenlőség, mert a startnál
még mindig egy sorba állitja az erőseket s a gyengéket. De Európához
képest haladás, mert legalább startba hagyja állani a gyengéket; a
politika minden szabadságát megadja nekik, hogy szövetkezéssel
erősödjenek s ellennyomással ellensulyozzák a gazdagok nyomását – s bár
nem tud, nem is akar tenni az ellen, hogy ember az emberek közt
különbséget ne tegyen, de intézményeiben lehetőleg kevesiti az
alkalmakat a megkülönböztetésre. Hogy csak egy példát mondjak: sehol
vallásos okokból való üldözésre kinálkozóbb feltételek nem volnának,
mint Amerikában, hol a vallás szent dolog, az emberek hivőek s a
vallásosság kötelesség. De okiratokban nem emlitik az ember felekezetét,
iskolában nem tanitanak vallástant, hivatalból senkiről sem tudják, mi a
vallása, a nevelés nem választja el egymástól a különböző hitüeket,
nincs meg, mint nálunk, az a megkülönböztetés, mely hivatalból mintegy
bélyegül nyomja az emberre az ő felekezetét s valóságos különbségül is
beleneveli idegzetébe, élete módjába s a társasági körébe. A felekezeti
életnek s a nemzetiségi különválásnak sehol sincs nagyobb szabadsága,
mint Amerikában – de sehol sem könnyebb észrevétlen maradni vallásunkkal
vagy származásunkkal, mint Amerikában.
8.
Téved azonban, aki azt hinné, hogy Amerika ezt a szabadságos és
egyenlőséges amalgamizálást is rózsavizzel csinálná. Ahogy szinte
szemünk előtt folyik e folyamat; ahogy szemünk előtt okádják a hajók
kétezrenkint és százezerszám a gyámoltalan és tanácstalan kivándorlókat
s két lépésnyire a kikötőtől már ott idegeskednek, kiméletlenkednek,
dolgoznak, tervelnek, komolykodnak, gazdagszanak s általában, hogy ugy
mondjam: amerikállanak véreik s testvéreik, kik tizenkét vagy huszonnégy
hónap előtt még szakasztott oly zöldek s ágrólszakadtak voltak, mint a
mai jövevények: az embernek eszébe jut a középkori szokás, mely
nyaklevessel avatta polgárrá a jobbágyot. Csak az a titka az amerikai
nyaklevesnek, hogy nem hivatalból adják, ami elkeserit s ellenállásra
készt, hanem az élet adja, ami serkent és alakit. Egyfelől semmi
kényszerités vagy üldözés, mely az embert emberi méltóságában érné
származása miatt, másfelől azonban a különbség irtózatos
kilátástalansága s az elzárkózás kétségbeejtő reménytelensége – kettő
felett pedig, magasabb egységül, az uralkodó fajnak, szokásnak,
nyelvnek, miveltségnek, intézményeknek, sőt embereknek is néma, ki nem
mondott, nem is tudatos, de hatalmas csábitása: mindez együttvéve azt
öklözi a jövevény koponyájába, azt sugja fülébe, azt vési idegeibe, azt
vegyiti, lassankint, vérébe is: légy olyan, mint a többiek! S ha az
öregje még állja a csábitást: a gyereke nem. A kis magyar gyerek
lepisszegi apját, ha magyarul szól hozzá az utcán; a clevelandi kis tót
fiu azt irja iskolai dolgozatul, hogy: én amerikai polgár vagyok s az
osztrák-magyarok nemzeti virágja a napraforgó: a kis zsidógyerek
el-eljár a vasárnapi iskolába s elvegyül a presbiteri ájtatosságba; nem
tilos, sőt megvédett dolog magyarnak, tótnak vagy zsidónak lenni, de nem
szép, nem előkelő, nem uri, s a gyerek kap az előkelőségen, az uriságon,
ha az nem löki őt vissza, mint ahogy Európában sokszor és sok helyütt
igenis visszalöki. Az amerikai, aki nem üldözi, csak szánja az idegent,
s az amerikai élet, mely nem bántalmazza, de szánalmassá teszi az
idegenséget; az amerikai ember, ki magával egyérőnek tekint mindenkit,
aki vele egy nyelven beszél s vele egy istent hisz, s az amerikai
társadalom, melynek minden egyes szokása és intézménye mint
legcélszerübb megoldás, leggazdaságosabb mód s legalkalmasabb rend
csillan fel a jövevény tanácstalansága előtt: ezek azok az erők, amik
Amerikában ugy oldják meg a nemzetiségi kérdést, hogy noha az eredendő
angolság mindig kisebbségben volt s mindig abban marad: az
Egyesült-Államok ezerféle származásu, ezerfelől megujuló, egymástól
államonkint s földterületenkint a fejlettségnek s a müveltségnek olykor
századaival különböző népességét a gulyástól az elnökig egységes,
együttérző, egyfelé törő, egy nyelven beszélő, egy földben gyökeredző,
egyforma testi s lélekbeli, valamennyiükből megismerhetően kiütköző faji
vonásokat mutató angol-amerikai nemzetté alakitják.
Ha mindezekre azt mondja a kegyes és figyelmes olvasó, hogy hiszen ez
rózsaviz, sőt selyemkeztyü: én megint csak azt mondom, hogy téved.
Ugyanez a rózsaviz tud választóviz is lenni, s ugyanez a selyemkeztyü
kérlelhetetlen öklöt fed. Amerika minden intézménye, szokása s erkölcse
a körül fejlett, hogy itt a természet s az élet nem tréfaság, – s ha
szemügyre veszed a látszólagos lágyságot s irgalmat, s a látszólagos
kegyetlenséget: mindkettő alján egy egységes és gyakorlatból fejlett
megkülönböztetést találsz: szeretek és befogadok mindenkit, aki
segitségemre van, gyülölök és elpusztitok mindenkit, aki utamban áll.
Azzal a finom, intellectuális öreg urral, kit az elébb M. Paul
Bourgetval együtt emlitettem, egy este együtt ültünk a hajó karfája
mellett, s beszélgettünk gobelinekről s prerafaelita képekről,
beszélgettünk versekről, asszonyokról, védővámokról s izületi csúzról
(szegény öreg ur mankón jár a csúz mián), s hogy hogy nem, szó kerül a
vadászatról is. Az öreg urnak nagy birtokai, nagy erdőségei vannak
valahol a Michigan vidékén; nádasban lesett rucára, sürüben lesett vadra
– „de mi mindez ahhoz képest, tette hozzá szeliden elmerengve – mi ez
ahhoz képest, mikor indiánusokra vadásztunk!…“
– Mire tetszettek vadászni? – kérdeztem fölriadva.
– Indiánusra – szólt ő szeliden, – indiánusra; valóságos hajtóvadászatok
voltak ezek, néha szakasztott olyanok, mint India dsungeljaiban a
tigrisvadászat, mikor, ha nem boldogultunk máskép, gyürübe fogtuk a
gyilkos veres ember buvóhelyét, rágyujtottuk a bozótot, s ott lőttük le,
ahol végre a füst, a tüz, a megfuladás és megpörkölődés elől ki kellett
bujnia… Én, hiszen láthatja, rokkant vagyok már az ilyesmihez, de öcséim
még meg-megcselekszik…
Szájtátva hallgattam, s az öreg ur elértette hallgatásomat.
Elmosolyodott.
– Kegyed most azt gondolja: vakard meg az amerikait, még ha gobelinekről
beszél is, és megtalálod a rézbőrüt. Nem mondom, hogy egészen téved;
lehet, hogy vademberek vagyunk s az vagyok, talán, magam is. De éppen
rézbőrüek nem vagyunk; a rézbörüből sohasem válik ember; az megmarad
mindig vadnak, kegyetlennek, mérgezett nyillal lesből lövöldözőnek, –
talán szépnek és költőinek, de lustának, rosszindulatunak s ostobának,
mint a tigris vagy az oroszlán, amely szintén igen szép állat, de mégis
el kell pusztitani ott, ahol az ember élni és dolgozni akar. Kegyed
délelőtt, láttam, Prescottot olvasgatta, együtt könnyezett e derék és jó
emberrel a mexikói asztek müveltség pusztulásán s a Cortezék képromboló
kegyetlenségén. Nem vette észre, éppen a Prescott leirásában, hogy
gonoszabb embereket a föld még nem hordott hátán, mint ezek a nemes
asztekek voltak? Ezzel a fajtával nem lehet együtt élni, legfeljebb
hozzá lehet romlani, – s ezt, ugyebár, mégsem kivánja tőlünk?
Szakasztott ilyen gondolatmenetet hallottam egy német apától származó,
de maga már egészen amerikai, még pedig délvidéki, fiatal kereskedőtől,
kivel sörszó mellett elpolitizálgattunk, s aki elébb agyondicsérte
Roosevelt elnököt, amért a szegény meggyötrött muszka zsidóknak pártját
fogta, majd pedig, szinte átmenet nélkül, leszamarazta, amért a
négerekkel kacérkodik.
– Nem gondolja, kedves Mr. Stein, nem gondolja – kérdeztem, – hogy némi
ellentmondás van a kegyed felfogásában?
– Nem gondolom. Én jó embernek tudom magamat és emberszeretőnek, akit
bánt az igazságtalanság itthon, bánt az idegenben is, és nem bántam
volna, ha Dreyfus kapitányért vagy a kisenevi zsidókért hadat üzentünk
volna Európának. Mert igazságtalanság a zsidóval azért bánni rosszul,
amiért zsidó, mivelhogy a zsidó szakasztott olyan ember, mint én vagyok,
aki ha megtanulta nyelvemet s beleszokott felfogásomba, szakasztott ugy
él, ugy dolgozik, ugy érez s ugy gondolkozik, mint én. Ha összeházasodom
az asszonyával: a gyerekem bőre, képe, a lelke is szakasztott olyan
lesz, mint akármelyikünké. Ezt kipróbáltuk, ez igy van. És kipróbáltuk,
hogy a négernél nincs igy; hogy azon hetediziglen megérzik, hogy nem
olyan ember, mint mi; hogy nem való közénk, ha szabad; hogy nem való
arra, amit mi nevezünk életnek, s nem lehet vele másképp együtt élni,
mintha alul tartják s rosszul bánnak vele. Ti idegenek és ti északiak ne
beszéljetek bele a mi dolgunkba; nálatok nincsenek négerek, s ti nem
tudjátok, milyen a néger. Mi tudjuk és tudjuk, hogy kell vele bánni.
9.
Megint csak elhallgattam – az ember mindig elhallgat, ha szeret vagy ha
tanul. Mondom, már a hajón voltunk, visszajövet Európába; nyugaton a
nap, igazi amerikai módra, hirtelen eltökéléssel bukott le a tengerbe, s
hirtelenül, átmenet nélkül, burult fölénk az est. A távolból már nem
látszott, csak érzett a szárazföld, Amerikának forróságtól szikkadó,
verejtéktől nedvesedő földje. Szent földje – igen, ismerjük el, hogy
szent. Hány hazátlanság lelt rajta hazát, hány hajótöröttség ért rajta
partot! Nem uj világ, nem is szép világ Amerika, de a jóvátétel világa.
Ez a fele földet beboritó nagy sziget óriási méretekben az, aminek,
kicsinyben, a Robinson szigetét álmodta meg a szárazságban lángoló
elméjü De Foe Dániel. Minden nemzetek Robinsonjai, s általában az
európai müveltség robinsonsága itt vetődik szárazra, minekutána
könnyelmüség, lustaság, bün vagy szerencsétlenség után a fuldoklásig
közel volt a halálhoz. Ó, a Robinson szigete nem paradicsom; Robinsonnak
dolgoznia, dolgoznia, irtózatosan dolgoznia kelett, olyan munkával,
erővel, türelemmel és állhatatossággal, melynek tizedrésze is elég lett
volna otthon a boldogulásra – de otthon a kényszerüség nem tudott ugy
bottal s halálveszedelemmel tanitani, a siker nem tudott oly fejedelmi,
oly tüdőt tágitó elégtételt adni, mint ideát. Persze: titokban, a lelke
legmélyén, szigete fölött való császári hatalma közben Robinsont
el-elfogja a vágy a régi világnak: nem munkátlansága, de élete után… A
társalgóból zongoraszó hallik, majd egyszerre zugó ének; valaki megint
rágyujtott, mint napjában annyiszor, az America-himnuszra, s a miszterek
s a missziszek, a mászterkák, a misszek s a misszecskék lelkesen
dalolják vele, a God save the King nótájára: Á-á-mö-ri-ká! Be sem megyek
már; szembehunyva, kivülről is ismerem e képet, amint körben állanak,
egy szájjal, egy lélekzettel, egy nyelven s egy érzéssel énekelnek:
déliek és északiak, keletiek és nyugatiak, németből, olaszból,
spanyolból, franciából és hollandusból s javarészt még a maguk testében,
talán csak néhány esztendeje amerikaivá lettek – mialatt felettük, a
zongorára ugorva, egy fekete kis zsidólyány lengeti a csikos csillagos
zászlót. Amerikát éneklik s Európába sietnek – fáradtan, szomjasan,
epedve egy kis élet s vidámság után. Daluk végigverődik a sötétségen, s
mosolyogva lehunyt szemhéjaim mögül egyszerre ott látom magam
St.-Louisba menet a vasuton, a hálókocsi dohányzó-szobájában, egy
szurtoskörmü vékony kis szabó mellett, aki régen, talán harminc
esztendeje, hogy Bajorországból ide vetődött, s most igen jól megy
dolga. Kinéztem az azon órában sik vidékre, melyet megült a por s az
elhagyatottság; imitt-amott rongyos deszka-vityillók, gazdátlan taligák
– furcsa, hogy mint Belgiumban, itt is: ahol legtöbbet dolgoznak a
világon, ott tetszik a vasut mente a legistentől megvertebb
leromlottnak. A szabócska sürün hörpentette kis ezüst butykosából a
whiskyt, s minden korty után kéjesen köszörülgette torkát. Végignézett a
vidéken, majd hirtelen lelkesedéssel fordult hozzám:
– Istenem, micsoda áldás az emberiségre, hogy ez az Amerika: van!
Értően bólintottam egyet, ő meg halkan tette hozzá:
– De azért nem mondom, hogy élni nem jobb otthon.