Belgrád

(1908.)

Béka brekeg, kutya ugat, kácsa hápog, liba gágog, tehén bőg, kecske

mekeg, bárány béget, sertés röfög, gólya kelepel, fecske csipog és kakas

kukorékol. Mindez a hang a hajó fedélzetére hat fel hozzám, part felől,

viz felől, ahogy éjjel, reggelig, Belgrád előtt vesztegelvén, egy tábori

székben elnyujtózkodva keresem az álmomat. Hiába. A szunyogok csipése és

zümmögése elől még valahogy a felöltőm alá bujhatok, de ezek a

rettenetes hangok áttörnek minden posztón és szöveten. S mind ez a

hangzavar, a mocsári és hetivásári faunának ez az egész állati bőgedelme

meghódol az állatok királya, az ember előtt. Tudniillik: a hajó

ebédlőjében egy, egyetlenegy darab ember alszik. Igaz, hogy nagy darab

ember; szőke, kövér; cipőjét, kabátját, mellényét levetette, gallérja

ott piszkollik mellette az asztalon, a pamlagpárnát feje alá tette és

horkol. Horkol, horkol, horkol – vagy, ha ugy tetszik, hortyog. Hortyog

olyan erővel és hatalommal, hogy a hajó velerezeg, remeg és meginog;

ablakai megcsörrennek, ajtai megrázódnak, palánkjai megrendülnek; a

hálófülkékből sápadtan támolyognak fel az emberek s rémülten állnak meg

az ebédlő ajtajánál, hogy félve bekukkantsanak. A környöskörül sikoltozó

állati hangok, melyek mintegy programmzene gyanánt jelentik Szerbia

külkereskedelmét, ugy semmiségbe szégyenülnek e horkolás előtt, mint a

belgrádi földvár, mikor alatta megjelenik a Szamos és a Maros

osztrák-magyar monitor. Visszakúszom a fedélzetre – alvásról szó sincs.

Mellettem egy szerzetes próbált elpihenni – ő is felfohászkodik, s a

partról felható villamos fény mellett dult ábrázattal olvasgat

breviáriomában. Lenézek a partra: a legszomorubb elhagyatottságra,

melyet Kis-Ázsia óta látnom adatott. Hajnalodik, megkezdődik a másnap,

tegnap egész nap lenn jártam a városban, bejártam várát, ligetét,

sétahelyeit, este elmentem mulató kertjébe – azt hiszem, van némi külső

képem róla. Szomoru, szomoru, szomoru. Nyilván bolondság; lenn a part

mentén s felfelé a város hepehupáin a házakban pihenő emberek

alkalmasint vidámak és gondtalanok vagy legalább is nem boldogtalanabbak

a maguk érzésében, mint akármelyik angol vagy francia vagy amerikai

polgár; – mondom, nyilván bolondság, hogy nekem elfacsarodik a szivem,

de elfacsarodik. Valami tragikomikum bánata nehezedik rám s nem tudom

pontosan megmondani, miféle. De olyas, mint mikor forró vasárnap délután

elmegyek a Valeró-kaszárnya előtt s lehallom a magyar bakák nótáját, – a

parasztét, akit itt komisz városi életre fogtak, üres munkába, céltalan

fegyelembe, mely egy harapás kenyérrel, egy ital borral többet nem

termel a világnak. Mily rettenetes ez a mai világ, melyben, hogy egy

nemzet disznót makkoltathasson s a hizót eladhassa: álladalomnak kell

lennie, hadsereggel, minisztériummal, parlamenttel és királyi családdal,

az embereinek kőházakban kell lakniok, az utcáknak rendeseknek kell

lenniök, kell világitás, vizvezeték, utcaseprés, főiskola és miniszteri

felelősség, kell külön óvatosság, hogy az átkozott idegen kémeket, a

követeket és konzulokat valaki le ne találja ütni, mint ahogy

megérdemelnék. Nem szabad sem ugy gyilkolni, sem ugy szeretni, sem ugy

élni, sem ugy halni, mint az embernek jól esnék, mint ahogy ezen az ősi

földön helyes, természetes, hagyományos, megfelelő, egyedül ideillő

volna.

Semmitsem szabad – s ez az, amit a nemzetek s az álladalmak

szabadságának neveznek, s amiért a hős disznópásztorok tőrt, kardot és

puskát ragadtak, amiért a Karagyorgye ágyuja dübörgött, az Obrenovics

pisztolya csattant. Ahány hatalma van Európának: mind regulázza ezt a

kis országot, mióta a töröktől megszabadult. A legmeghatóbb s a

legmulatságosabb az a tekintély, melylyel a mi züllött monarkiánk e kis

nemzetre ránehezedik. Az embernek eszébe jut az öreg zsidó tőzsér,

akinek a fia már magyar ur volt s anno Schmerling vagy főispán volt vagy

(nem tudom biztosan) nem akart főispán lenni – elég az hozzá, hogy mikor

az öreg ur valami gazdasági dologban audiencián járt a császárnál,

dolguk végeztével ő felsége még megállitotta: Mondja kérem, mi dolog ez

a maga Adolf fiával – hiszen az az én kormányomnak komoly

kellemetlenségeket okoz?! Az öreg ur tiszteletteljesen elnevette magát,

de nem felelt. A császár egy kicsit megboszankodva kérdezte, mit nevet.

Azon nevetek, felelt az öreg ur, hogy micsoda kormány lehet az,

amelyiknek az én Adolf fiam komoly kellemetlenségeket tud okozni! A

kakas is ur a maga szemétdombján – erre lefelé mintha mi volnánk az

urak.

Pedig tulajdonképp nem is szemétdomb, legalább szószerint nem, – ez a

megható benne. Juniusi napon voltam lenn, rekkenő forróságban, s a város

ragyogott a rendtől s a tisztaságtól. A rendőrökön s a katonatiszteken a

posztónadrág felett vászonzeke és vászonsapka (igen szép és mutatós a,

gondolom, lovastiszteké: fehér sapka és zeke a buggyos meggyszin

nadrághoz s fekete csizmához), és, bár hétköznap van, rendre aznapi

mosásu és vasalásu. Estefelé is a Kalimegdán sétatéren, ahol hat óra

tájt az egész város uri népe megfordul s az udvarlók, kivált a

katonatisztek, oldalt álldogálva szegik be a széles sétautat, mig a nők

előttük elvonulnak: a katonatisztek zekéi, a nők mostani divatu átlátszó

patyolatblúzai és búbos fejkötő (a lingerie kalapok, melyeket valóságos

uniformis gyanánt hordanak s fehérlik tőlük a Kalimegdán s a fogadók

étkezőudvara s a kocsmák terraszsza) mind csakugy havadzanak a

frisseségtől s a tisztaságtól, – csak az átható nehéz izzadságszag, mely

a levegőt elteli, vall rá egy és más hiányosságra, s az is feltünő, hogy

az uszodában ily forró napon mennyire nem kell verekedni fülkéért. Nincs

az a gazdasszony, aki ugy kisöprögetné a lakását, mint ahogy fel van

söprögetve minden talpalattnyi helye a belgrádi várnak; még valami

rettentő mélyre fúrt római kúthoz való lemenet a sziklatalajba bevágott

s végét alig érhető hűvös és sötét pincegádor is éppen csakhogy nyirkos,

de ahogy a faggyugyertya megvilágitja: szintén tisztán és rendben

tartott. Micsoda Európa ez ahhoz a piszokhoz és életveszedelemhez

képest, aminő közepett az ember Konstantinápolyban felmászik a galatai

vagy a szeraszkier-toronyba, a szennyes lépcső legfoka felett végül még

egy szál lengő és vásottfoku lajtorjával, mely isten kegyelmére

odatámasztva áll a tátongó mélység felett! Katonaság és rendőrség

fegyelmezett és tisztességtudó; a vasutnál is ilyen az utlevél- s a

vámvizsgálat; a villamoskocsik is jók s rendes rajtuk a szolgálat; éjfél

felé homályos utcákon asszonyokkal róttuk a nehézjárásu kövezetet, és

semmiféle kalandunk nem történt, sem az utcán, sem a Kolarac nevü

mulatókertben, mely csöndes unalomra és családias illedelemre vetekszik

a gráci sétatérrel. Csak az a hóditó tekintet, melylyel a férfiak az

asszonyok szemébe néznek: az vall a Balkánra, viszont ez már Budapesten

is igy szokás s az asszonyok nem esnek tőle kétségbe, – annál kevésbbé,

mert a belgrádi férfiak feltünő szép emberek; a katonatisztek

megtermettek, karcsúak és deliek; lesült cigányképükkel s egy kicsit

parasztos vonásaikkal olyasfélék, mint a mi szép kunsági legényeink. Az

átszaladó idegen, aki csak legkülsőbb külsőségekből itélhet, egypár apró

vonásban találja meg azt, amin elmosolyodjék. Teszem abban, hogy a város

legelőkelőbb fogadójában két embernek csak egy mosdótálat adnak, s

kérésre sem lehet még egyet kapni, – vagy hogy a kávéházában reggel hét

órakor még csak három-négy vendég lézeng ugyan, de ez a három-négy ember

olyan hangos, hogy Londonban egy meeting sem volna zajosabb. Vagy: a

sarkon kinnáll a rendőr, gőgösen nézve végig a járókelőkön, különösen a

kocsisokat nézi végig olyan szemmel, mint a káplár a bakát. De megy arra

olykor egy-egy uri ember, akinek viszont alázatosan szalutál – lehet,

hogy miniszterek vagy talán városatyák – s ezek aztán nem köszönnek neki

vissza, még csak egy ujjal sem bökik meg a kalapjuk karimáját, mint

ahogy nálunk már a siputcai háziur is visszaköszön még a

viceházmesternek is. Látnivaló, hogy itt valaha féktelen és lélektelen

uraság és szolgaság járhatta, s nálunk már a csendőr kényére adott

kolompár cigánynak sincs olyan halálfélelmesen alázatos ábrázata, mint

aminővel a topcsideri park korcsmájában a tárogatós cigány a dinárokat –

azaz hogy dehogy dinárokat, jó ha tizpárásokat – betányérozza. Olcsó

lehetett itt valaha az élet s keserves a megélhetés! S talán most sem

sokkal drágább és sokkal könnyebb. Pascinnak, a geniális Pascinnak, aki

maga is balkáni ember: annak a rajzai lehelnek olyan perverzus

meggyötröttséget, mint aminek szineit, vonásait, páráit itt mindenen

rajta érzem: renden, tisztaságon, mosolyon, vidámságon, kényelmen,

gazdagságon, műveltségen, európaiasságon – igazán nem tudnám okát adni,

miért, igazán nem tudnám egyenkint megmutatni, hol és miben. Még a nap

is olyan nehéz forrósággal tüzel itt, hogy az izzadság kevés, de kövér

zsircseppekben ül ki az emberek homlokára, mint a halálos verejték.

A Kolarác-kert apró szinpadja előtt a vedlett hegedűsök a Schubert

Ständchenjét játszszák, keservesen és hamisan. A függöny felgördül, s

valami szamár német gartenlaubés vigjátékot adnak szórakozottan,

szolgálóformájuan, s a sugót jobban hallani, mint a szinészeket. Aztán

kuplék következnek – ezek már ügyesebbek és élénkebbek, végül pedig

valami jelenetféle, melyben egy tatár- vagy törökformáju biró tesz

igazságot zsidó kalmárok között, még pedig török vagy törökös zsidók

lehetnek, mert turbánjuk és hosszu köntösük van. Ezt kitünő mimikával

adják, huncut vidámsággal – hogy szláv beszédjökben mi a zsidózás, azt

persze nem értem, de kihallom az éneklést, a gutturális r-hangot, s

végén felér a francia vagy az olasz mimikával, ahogy a zsidó imádság

kézzel, lábbal, nyakkal és lábujjhegyre állással való kántálását

kifigurázzák. Látnivaló, hogy ez közelebb áll hozzájuk, mint a Ständchen

s a Gartenlaube, s a két hatás közül, mely körülöttük viaskodott: az

osztrák s a török hatás közül a gyülölt török több talajra talált. Az

osztrák hatás csak a kávéházakra rajzolódott le, a milichbrótra s a

Thonetszékekre, de a török hatás még mélyen benne van a lelkekben –

alkalmasint a testekben is. Szó sincs róla: a keleti nyomás csökkenőben

van – igen lassan, de egészen bizonyosan ez a világ is közeledik a

nyugat felé. Vergődések és vonaglások közepett megy ez is végbe, mint

minden születés, de végbemegy. Nagyon jól el tudom gondolni – s ahogy

fennvirrasztottam az osztrák-magyar hajó tiszta és európai fedélzetén,

apróra el is gondoltam – hogy a mi monarkiánknak, majd ha a saját

problémáival elkészült (mert csak elkészül majd velük) nagy hivatása

lesz még e világnak, ugy a magunk, mint a maguk hasznára való kiépitése

körül. De sok munka lesz még addig – méltó ugy a mi világunk, mint a

szerbség legnemesebb elméinek legdicsőbb hazafiságának fáradságára s

töprengésére. Mi, akik oly közel élünk e világhoz s a multaknak annyi az

övékkel rokon sebétől vérezünk: mi bizonyára ne nézzük e fejlődő és

küzködő világot azzal az ostoba dölyffel, melylyel a civilizációba

végképp beleszokott nemzetek fiai nézik. Végre se feledjük, hogy a

müveltség s a polgárosultság csak akkor nagy, természetes,

elhagyhatatlan jó, mikor már megvan és megszokták – de amig hozzájutnak,

sok kedves megszokásról kell lemondani, sok drága kényelmet kell

feláldozni, sok nehéz terhet kell vállalni. Én fanatikusa vagyok a

müveltségnek s a fejlődésnek, s beteg vagyok minden nehézkességtől s

elmaradtságtól, de azért, ahogy a belgrádi főutcán a dolgos polgárság

déli napsütésben hazafelé sietett, végtelenül meg tudtam érteni egy pár

okos és kimerült arcot, melyre mintha ez lett volna irva: Mily szép a

civilizáció! mennyire szükséges civilizálódni! kell civilizálódni!

siessünk civilizálódni! – de a fene ette volna meg azt a gazembert, aki

a civilizációt kitalálta!