Konstantinápoly

(1903.)

Aki meg akarja érteni a búr háborut, nézzen le egy kicsit

Konstantinápolyba. Két világrésznek természettől fogva legtökéletesebb

kikötője, legalkalmasabb stratégiai pontja, legkinálkozóbb diplomáciai

fókusa. S erre a pontra ráfekszik ez a boldogtalan nép s mig maga

hasznát nem veszi, a világ használata elől is elzárja. Amig csak itthon,

ujság vagy könyv papirján látod ezt, talán nem izgat, sőt igazában

tudomásul sem veszed. De ha odalenn a civilizálatlan állapotok apró

tűszurásai formájában a magad bőrén tapasztalod; ha, aki Európában

megszoktad magad körül az uraság s a hatalom egyszerü formáit, odalenn

népet látsz, mely sem élni, sem meghalni nem tud; birtokban levőket,

akik maguk érzik magukat zselléreknek; derék, tisztes, jóságos

embereket, kik mégis gazabb dolgokat követnek el a legsötétebb

orgyilkosnál s mig egyfelől hatalmuk végtelen, másfelől kevesebb

biztonságban élnek a mezei nyulnál: önkéntelen feltámad benned az érzés:

nem, ez tovább igy nem maradhat. Ez az érzés uralkodik nemcsak az

ideszámüzött európain, de az ide bebörtönzött törökön is. (Ez betü

szerint igy van; utlevél nélkül Törökországból kijutni nem lehet s török

alattvaló, főképp, ha előkelőbb ember, csak a szultán kegyelméből kap,

ha kap, utlevelet.) Beszélni nem igen mernek; aki szabadabb szót ejt,

arról biztos lehetsz, hogy agent provocateur, ki meggondolatlan

nyilatkozatokba akar beugratni. De szemük, mialatt a mélyén ott lakozik

a kiirthatatlan gőg, megvetés és kicsinylés a tisztátalan nyugat ellen,

egyben szinte könyörgő kutyaalázatossággal kémleli a legkisebb,

legjelentéktelenebb, leggyanusabb ismeretlenségü nyugatiban az illető

európai nemzet fiát: nem volnátok hajlandóak elfoglalni bennünket?…

Arról a kiszolgáltatottságról, melynek érzése a törököt föl a

legmagasabbig egyaránt eltölti, a mi európai lélektanunknak kategóriája

nincsen. A Mencsikovok s egyéb muszka ügyvivők, kik felöltőben s

lovagkorbácscsal viszik föl a szultánhoz az ultimátumot: a török és

Európa között ezek szabták meg az összefüggés formáit. A száz év alatt,

mely óta a török ki van szolgáltatva minden idegen hatalomnak, s csak

abból tengeti életét, hogy ezek egymás közt nem tudnak megegyezni: a

mások könyök- és ököljogának elismerése mélyen belevájódott a török

idegekbe. Annyira elismerik maguk fölött a tolakodás, a bitorlás, a

jogtalan követelődzés s az illetéktelen beavatkozás jogát, hogy

önkéntelenül lenézik azt, aki nem akar tőlük semmit. Nincs az a

jelentéktelen idegen, ki, ha csak egy kicsit ügyes és erőszakos, odalenn

figyelmet ne tudna kelteni maga iránt, meghallgattatást ki ne tudna

erőltetni, s pénzben vagy egyebekben bizonyos fokig el ne tudná érni,

amit tervelt. S igy is fogadják az idegent; udvariasan, előzékenyen, nem

röstellve másfél órás vagy akár félnapos beszélgetéseket sem, csakhogy

kikémleljék: mit akar voltaképpen, miért jött ide, ahonnan csak

elkivánkoznak az emberek? Pénz kell neki? Ordó kell neki? Vagy még több

kell neki? S ha ugy tesz, mint ha semmi sem kellene neki: akkor ez

nagyon veszedelmes ember lehet – isten tudja, mi kell neki! Ám ha

csakugyan és valósággal nem kell neki semmi, akkor szamár és senki,

akivel kár volt másfél órát vagy egy félnapot ok nélkül elfecsérelni…

Mialatt gondos baráti kéztől kalauzoltatva gyönyörüséggel s utálattal

eltelve botorkáltam Konstantinápoly végtelen szépsége s feneketlen

szennye közepett, egyre Gobineau József grófra kellett gondolnom, a

leggyönyörübb lelkek s a legnagyobb tévedők egyikére, akikért olvasni

megtanulni érdemes. Őtőle származik az a fogyatékos elmélet, mely a

történelemben tisztára fajok harcát látva, egyformán lelkes követőkre

lelt a kapkodó dilettánsban, Houston Stewart Chamberlainben, s a kiváló

tudományos elmében, Gumplowiczban. Gobineau néhány évig a francia

császárság követe volt Teheránban, s ha valahol, ugy keleten támadhat

föl az emberben a kulturképtelen fajtákról való elmélet és meggyőződés.

Szó sincs róla: ez az elmélet egyoldalu és elfogult, s az emberi

természet abbeli egyoldaluságából és elfogultságából fakad, melylyel az

értelmességnek s a müveltségnek csak egy formáját hajlandó ilyenül

elismerni: a magáét. De bizonyos, hogy minden fajnak, vagy legalább is

fajcsoportnak megvan a maga sajátos, önnön képére teremtett kulturája; e

kulturák közt eltagadhatatlanok a fokbeli különbségek, és – itt a

bökkenő – az idegen, magasabbnak tetsző kultura végtelen nehezen

ragasztható csak fokbeli folytatásul, szerves továbbfejlődésül az

ugynevezett alacsonyabbra. Talán mert ez a fokbeli különbség igazán csak

látszólagos? Talán mert ez az alacsonyság valóban csak az idegen szem

optikai csalódása? Roppant nehéz az ilyesmiben itélni, mert éppen ebben

a pontban kivétel nélkül mindnyájan érdekelt felek lévén, egyben

elfogult birák is vagyunk.

Olyan állapotok, vallásiak, gazdaságiak, társadalmiak, mint a mai

kinaiak, perzsák vagy törökök, fennállottak Európában is, századokkal

ezelőtt; Olaszországban még idegen-uralom formájában is. De mig ezekből

a mai jobb állapotok ellenőrizhető természetes fejlődés utján lettek, s

mig e fejlődés folyamán a legtökéletesebb termékenyitő képességgel

hatottak egymásra a legkülönbféle kulturák és kulturfokok: ezek a keleti

állapotok a legkisebb fejlesztő reformkisérletet is kilökik magukból,

mint a test a szálkát, s az állandó idegen befolyás csak állandó

megmételyezés formájában hat rájuk, termékenyités nélkül. Egy kivétel

van csak: Japán – s éppen a japániakról sütik ki, hogy más fajta, mint a

kinaiak… Sietek mindehhez hozzátenni, hogy én mindebben a kabbalában és

hókuszpókuszban nem hiszek; az állitólag kulturateremtő árják közül ma

az indusok s a perzsák épp oly kulturképtelenek, mint a török; hajdanta

meg Babilontól Kordováig s Granadáig a ma kulturképtelen fajok voltak a

müveltség megteremtői. A klima s a föld sem teszi; hiszen a mai kelet

helyén volt a hajdani Ninive, Alexandria és Bizánc. Azt pedig egy percre

sem szabad elfelejteni, hogy a mai keleti szenny és gyámoltalanság

hajdani nagy müveltségről való leszorulás, mig a mai nyugati tisztaság

és szépség nem rég volt vadságból való feltörekvés. Még egyszer mondom,

hogy csak az idegbeli elfogultság optikai csalódásában támadhat föl az

emberben az egész faj-elmélet, de még egyszer hozzá kell tennem, hogy

nem csoda, ha föltámad. Magamban különösen két helyt támadt föl, azon

percekben ellenállhatatlan erővel. Az egyik hely a Validehán volt, a

konstantinápolyi perzsák hitközségi háza, melynek tágas udvarán

játszódott le a perzsák Ali-gyászoló rettenetes vérünnepe, amelynek

során a hivők csoportonkint és imádságos taktusra körbejárva, kik a

mellüket döngetik, kik lánc-korbácscsal ütlegelik mezitelen hátukat, kik

éles handzsárral sebzik meg kopaszra beretvált koponyájukat. Hogy maga

ez az önkinzás igazában való mechanikus és egy kicsit komédiás

megszokottságához képest mily aránytalanul megrenditően és idegbontóan

hat az európaira, arról ne szóljunk. De érdekes volt megfigyelni, hogy

ez az ünnep szemmelláthatóan a legnagyobb előkelőség, disz- és

pompakifejtés jegyében állott; a perzsa sah képviseletében nézője volt a

perzsa követ is; végignézte javarészt a diplomáciai kar is, élén

Szinovjev orosz nagykövettel, Konstantinápoly koronátlan urával. Nos: a

máramarosi zsidó-iskolák köztisztasági, kövezeti és izlésbeli

állapotaihoz kell átnyulni, hogy némi fogalmunk lehessen arról a fajta

pompáról, izlésről és előkelőségről, melyet e legfőbb ünnepükön a

Hafizok s a szőnyegköltők fajtája kifejtett. Az egyik handzsáros

tulságos buzgalmában akkorát talált magára vágni, hogy a koponyacsontja

berepedt; másnap, ugy hallottuk, bele is halt. Ez az ember azon véresen

és kábultan egy olyan helyiség lépcsőjére ült le haldokolni, mely fölé

tulzás és hizelgés lett volna W. C.-t irni – és szemmelláthatóan nem

hatott rá: sem az irtózatos bűz, sem a közeledő halál… A másik hely a

szultán kincstára volt, melyet a gavallér és vendégszerető nagyur külön

engedelemmel nyittatott ki a magyar utasok számára. Tudnivaló, hogy ez a

hely a világ egyik legmesésebb értéktára s a kapujánál lázas

meghatottsággal türelmetlenkedő utas önkéntelen az Ezeregyéjszaka

csodabarlangjaira gondol – büvös ragyogásukra, szemkápráztató

fénytengerükre. Nos, a kapu megnyilik, s az idegen két-három sötét

szobán botorkál végig; linoleummal átvont keserves falépcsőkön, s

kényelmetlenül elhelyezett üvegszekrények között tekintetét közömbösen

futtatja végig egy huszonhét krajcáros bazáron, melynek egyes

darabjairól utólag hiába állapitja meg, hogy ha nem is az izlésnek, de

legalább is a pénzbeli értéknek igazán mesés kincsei: a huszonhét

krajcáros bazár érzésétől nem tud megszabadulni. Hiába minden filozófia

– nem tud; sem itt, sem amott; nem, még szemtül-szembe a leghatalmasabb

pasákkal és excellenciás urakkal, sőt… de ne folytassuk ezt a háládatlan

udvariatlanságot.

Ettől az érzéstől, legalább én, egy percre sem tudtam megszabadulni, egy

helyütt sem. Azaz hogy volt egy hely s egy félóra, amikor nem éreztem.

Egy magaslaton állottam, ahonnan feledhetetlen kilátás nyilik két

tengerre s két világrészre, s fölbukkanó történeti emlékezéssel

két-három történeti korszakra. Beláthatatlan messzeségig a természet

tavaszi előkelőségbe öltözött, s az emberi nyomok: házak, kupolák, ez

előkelőséget nem zavarták, csak szinezték. Körülöttem rend, kényelem és

tisztaság, ami nélkül nyugati ember nem tud már ellenni, mert egyben

élete legnagyobb javait is jelképezik: a békességet, a bátorságot, az

igazságot s a függetlenséget. Az életre való jog mámora fogott el s

könnyhullásig megindult meghódolás az emberi nem fönséges erőkifejtése

előtt, mely állati rabságból emberi méltóságba tudott fölvergődni, a

természet szennyéből, vakságából s kegyetlenségéből a müveltség

tisztaságába, tudatosságába s irgalmába. Ez a hely a skutaribeli angol

temető volt.