(1904.)
Csuzima után három nappal, mikor kiderült, hogy Togó már nyolc hónap
előtt arra és a szerint készülődött, hogy a balti flotta kénytelen lesz
a koreai szorosba bekerülni s ő ott két tüz közé veheti – a világ
legnagyobb tengeri diadaláról szóló hirek olvastára, arra az adatra,
hogy az öreg japán békésen átaludta a csata előtt való éjszakát, hogy a
csatában tengeralatti hajók voltak a döntők s a japán flotta hetekig
tudott a muzampói kikötőben lappangani a nélkül, hogy a mai
hirszolgálatos világban azt valaki is megtudta volna: a csata
rémképeitől népes álmaim közepett, hirtelen felbukkant előttem annak a
fiatal japán ujságiró kollégának a képe, ki a saint-louisi japán
kiállitás egyik padján mosolyogva fogadta felkinált szivaromat és lelkes
bókjaimat:
– Köszönöm, köszönöm, nemzetem nevében, a magam nevében – de mondja,
kérem, miért tekinti kegyed azt olyan rettenetes geniálitásnak, hogy a
mi fajtánkbeli emberek, akik elvégre szintén emberek, sőt kulturemberek,
meg tudják tanulni és csinálni mindazt, amit meg tudnak tanulni és
csinálni a fehér hajóácsok, vegyészek, asztalosok és admirálisok?!
Csakugyan, miért tekintjük annak? A japán, ez most már bizonyos, igen
geniális fajta. De ez a geniálitás: ez miért volna csoda? Ez a hit s ez
a csodálkozás nyilvánvaló kulturgőg a mi részünkről, – tudománytalan
elfogultság, mely a kulturának csak egy formáját hajlandó elismerni: a
nyugatit. Egyben magunknak is eléggé való meg nem becsülése. Mert
kétségtelen, hogy a nyugati népek is igen-igen geniálisak voltak, hogy
az ezer usque ezerötszáz év alatt, melynek előtte javarészt vérivó és
félig-meddig barlanglakó vadállatok voltak, akik sokkal nagyobb kinnal
és sokkal értetlenebbül ileszkedtek bele a pusztuló görög-római-zsidó
kulturába, mint ma a japánok a virágzó európa-amerikaiba: hogy ez idő
alatt kitalálták, kifejlesztették s életük részévé tették mind a
csodálatos tudományokat és készségeket, melyeket a boldog japánok
negyven év óta azon készen és kidolgozottan vehetnek át, tisztára mint
megtanulni való és meg is tanulható ügyességeket. Amit egyszer Disraeli
vetett oda gőgösen az ő zsidó voltára célzó angol uraknak, hogy: igenis
zsidó vagyok, vagyis az én őseim már királyok, költők és hadvezérek
voltak olyan időkben, mikor az urak apái még füvet ettek és négykézláb
jártak: az áll nagyjában a japán-európai viszonyra is, ám – ezt nem
szabad elfelejteni – legalább is akkora dicsőségére az angolnak, az
európainak, az amerikainak, mint a zsidónak vagy a japánnak. Mert mentül
igazabb, hogy a mai európai és amerikai népek még gyámoltalan vadállatok
voltak olyan időkben, mikor a zsidók, az indusok, a kinaiak s a japánok
már emberek és müvelt emberek voltak, annál nagyobb dicsőségük e
vadaknak, hogy – történelmi szemmel nézve igen rövid idő alatt s a régi
kelettől és Rómától meg Athéntól átvett müveltségnek igen kevés
segitségével, sőt ettől sokszor mint békótól szorittatva: mégis olyan
hatalmas müveltséget és életre való készséget tudtak kitalálni és
kialakitani, melyeket náluknál sokszorta régibb és sokkal régebben
müvelt népeknek meg kell tanulniok s mintegy uj bőr gyanánt kell a maguk
régi, tisztes, megszentelt bőre helyett magukhoz váltaniok, hogy a
történelem versenyében megállhassanak vagy éppen győzedelmesek
lehessenek. Ennyiben tehát nem volt igaza az én mosolygó kollégámnak.
De viszont mosolygásában igaza volt – maga ez a mosoly már testet öltött
igazság volt. Ahogy a mai japán mosolyog, még a hordárja, a pincérlánya,
a cirkuszbeli akrobatája is, akikkel a Japánt nem is járt nyugati ember
találkozhatik már hol itt, hol ott, Európában és Amerikában: ugy csak
olyan emberek mosolyoghatnak s ilyen beszédes némaságba csak olyan
emberek izomzata tud szétszaladni, akiknek már hetvenhetedik öregapjuk
is lelki életet élt s ennek testi kifejeződésében eljutott legalább is
addig a kezdőfokig, ahol a müvelt ember a többi állatoktól, a nevetni
nem tudóktól s a többi emberektől, a csak röhögni tudóktól,
elkülönböződik. Nem vagyok gyerek s nem gondolom, hogy minden japán
ember csupa nemesség és csupa költészet. Sőt a japán mosolyt sem
szeretem: mindig egy igen kevéssé magasrendü férfiunak, az osztrák
Körber doktor ur ő excellenciájának mosolyára emlékeztet, a tipikus
Streber és Schleicher bürokrata mosolyára. De végre is a Streber, a
Schleicher, a bürokrata is kultur-produktum. Azt sem mondom – bár senki
az enyémnél értékelőbb szemmel nem nézi a japán müvészetet, a japán
kertészetet, a japán fegyelmet és emberséget – hogy a régi, 1868 előtti
japán kultura tulságosan magasrendü kultura lett volna. Akik a
politikában csak a hübérségig, a hadi technikában csak a dárdavetésig,
az élet értékelésében csak az öngyilkosságig tudtak a maguk erejéből és
ázsiai szomszédaik iskolájában eljutni, azoknak kulturája nem a
legmagasabb rendü. De volt kulturájuk és pedig rég időktől fogva s e
kulturának, ha nem is a legmagasabb rendü, véghetetlen nevelő hatása van
nemzedékről nemzedékre, még testi nevelés dolgában is. A nyugati ember
előtt ez akkor világosodik meg, ha elnézi a cirkuszban a japán
birkozókat, akrobatákat és szemfényvesztőket. Démoni, kisérteties,
majomszerü készség és ügyesség ez, melyhez képest a nyugati mozdulat s a
nyugati izomzat esetlen, otromba, nyers és kidolgozatlan. (Mellesleg
szólva: a majomszerüség nem szól ellenem; a maga kulturájában, a fán
való mászkálásban és ugrándozásában a majom is kulturállat, és
szervezete sokkal tökéletesebben hozzáalakult ehhez az életmódhoz, mint
nekünk, ősi fáinkról talajra leszállott félmajmoknak, kiknek teste még
mindig nem eléggé alakult hozzá a földön, völgyön és hegyen való
járáshoz és éléshez.) Mikor a japán akrobata egy kifeszitett vékony szál
fonálon ugy szalajtja végig a szabadon forgó s éles hegyü pörgettyüt,
ahogy a mi gyerekeink az ő csigájukat sik földön sem tudják, vagy ahogy
ugyanilyen vagy egyéb efféle ügyességekkel remekel az indus
szemfényvesztő: mondom, a nyugati vagy nyugatra sodródott ember előtt
hirtelen megvilágosodik, hogy e testi ügyességnek e népekben hatalmasan
s ezredévek óta nemzedékekről nemzedékekre szálló hagyomány és
foglalatosság gyakorlatában kidolgozódott testbeli dispoziciója és
készültsége van meg, mely képessé teszi őket arra, hogy bizonyos
technikákat és ügyességeket, melyeket nem ők találtak ki, mégis, ha
azokat készen és kidolgozottan átvehetik és átérthetik, talán még jobban
és még ügyesebben gyakorolhatnak, mint azok a népek, akiknek géniusza e
mesterségek, e készségek és szerkezetek kitalálásában remekelt. Már 1868
előtt is, mielőtt az európai müveltséget átvették, a japánok teméntelen
idők óta iparüző, kereskedő, müvész, katona, filozófus és álladalmi
életet élő nép voltak. Kifejlődött bennük, óriási és roppant régi
gyakorlat révén a számitás, a higgadtság, a fegyelem, az összetartás, az
önmegtagadás, a testi ügyesség, a szerszámokkal való bánni tudás
tulajdonsága és képessége – tulajdonképpen sokkal erősebben, mint
náluknál sokkal rövidebb ideje kulturéletet élő nyugati népekben. Mikor
tehát hirtelen átvették a nyugati kulturát s a nyugati technikát,
melyeknek gyakorlásához éppen számitás, éppen higgadtság, fegyelem,
összetartás, önmegtagadás, testi ügyesség, szerszámokkal való bánni
tudás és egyéb ilyen tulajdonságok és képességek kellenek, melyek az ő
rég kidolgozott testükben és lelkükben tulajdonképp sokkal magasabb
fokon vannak meg, mint a nyugati testekben és lelkekben: éppen nem
csoda, hogy ezek a roppant ügyes, értelmes és fegyelmezett emberek, ezek
a végtelenül gyakorlott birkozók, dárdavetők, takácsok, csontfaragók,
kereskedők, politikusok és filozófusok csak olyan, vagy akár jobb
hajóácsok, vegyészek, gépmunkások vagy admirálisok, mint a mi nyugati
ilyen mesterségbeli embereink. A muszka generálison meglátszik, hogy
apái, nem is nagyon rég, földmives parasztok voltak, kiknek elméje nem
sokat élesedett, teste semmi finomabb vagy pepecselőbb munkában nem
gyakorlódott, – a japán bakán meglátszik, hogy ősei teméntelen idők óta
kertészek, kalmárok, katonák, takácsok, nyergesek, szijgyártók,
esztergályosok, selyemhimzők s mi egyebek voltak, kiknek elméje
megélesedett, teste kiügyesedett, lelke tudatossá edződött e régi nagy
iskolában.
S meglátszik az orosz-japán háborun is. S mint ahogy meglátszik a
kinaiaknak: nem ugyan háboruin, mert ebben tökéletlenek, de például
diplomáciáján, melynek atyamestere, az öreg Li Hung Csang, az egyetlen
eleven ember volt, aki a mi Andrássy Gyulánkon kivül a nyugat nagy
Bismarckjának imponált. Gondoljuk el, hogy Magyarországot ma hirtelen
tenger folyná körül s ezer esztendőre elzárna bennünket a többi világtól
s annak tudomása elől. Ezer év mulva aztán hirtelen rajtunk ütne az
idegen világ, mint ahogy rajtaütött 1868-ban Japánon. Ha ez ezer
esztendő során a mi enclavénkban kifejlődött vagy tovább fejlődött
bizonyos müveltség s e müveltséggel bizonyos testi és lelki
diszpoziciója az embereknek: akkor ezeken fordulna meg, hogy az uj
világban meg tudnánk-e állani. Ha az a világ vizen járó lesz: nagy
könnyüségük lesz benne a tiszai és dunai halászoknak. Ha az a világ az
intenziv földmivelés világa lesz: nagy helyük lesz benne a bolgár
kertészeknek. Ha a világ ravaszkodó és marakodó világ lesz: nagy erővel
állatnak meg benne bennünket a mai fiskálisok késő unokái. És igy
tovább.
Ezek a japán generálisok és admirálisok szakasztott ugy kormányozzák a
hadi kockát, mint a japán ügyeskedők a cirkuszi pörgettyüt. Ez azonban
kevesebbet von le a japán generálisok és admirálisok érdeméből, mint
amennyire önkéntelen kalapot emeltet velünk a japán pörgettyü előtt.