Abban igazad van, Jolán, Bélával akkor nagyon kompromittáltam magam. De
hiszen tudod, ugy volt, hogy elvesz és ő irtózatos féltékeny természetü
volt. Igazán el akart venni; – éjjel-nappal azzal kinzott: a válópörnek
már vége van, a viszonyunkról mindenki tud, mért nem megyek hozzá?
Magam se tudtam, miért nem. Elhiheted nekem, nem szerettem a volt uramat
s ha ugy imádtam is volna, mint az istent, abban a percben, amikor azt
mondta nekem, nekem, hogy megunt, ő engemet, abban a percben megutáltam
és meggyülöltem volna, még ha maga a Szent-György lett volna is. Tudod,
hogy nem volt szent; jól észrevettem, hogy neked is udvarolt, vagy akart
udvarolni, – köszönöm, hogy nem hallgattál a gazemberre. De udvarolt
másnak, de szaladgált száz más után, engem pedig megunt.
Aznap, amelyikről szóltál, Gödöllőn voltam a néniéknél; ott laktam náluk
egész nyáron s aznap mulatságra készültünk. Béla a szomszédban bérelt
lakást és mindig a negyednégyes vonattal jött ki délután a hivatalából.
A néni ilyenkor aludt, a bácsi pedig a kártyapartiejánál volt és Béla
nesztelenül surrant be hozzám, a sötét konyhán keresztül. Jól láttam,
hogy a szegény fiu nem ebédelt rendesen, mert a vonat kettőkor indul s a
hivatal is kettőig tart. De nem igen szólhattam neki s nem is
kinálhattam meg semmivel, mert nagyon szentimentálisan fogta föl a
dolgot és szinte sirt, hogy én ételre gondolok azokban a rövid
pillanatokban, amik boldogságunknak vannak szánva. Igy mondta szegény,
de én biztosithatlak, hogy az a boldogság nem volt valami nagy
boldogság, legalább nekem nem s azt hiszem, neki se. Mert soha ki nem
fogyott a jajgatásból, hogy én nem szeretem őt; hogy egy szikrát, a
legszikrábbat se szeretem; hogy én sohase is szerettem és csak szántam,
amikor meghallgattam és szánom most, amikor nem üzöm el magamtól. Annyit
beszélt, hogy még ha akartam volna, se juthattam volna tőle szóhoz, de
folyton azt hajtogatta: látja, nem szeret, egy szava sincs hozzám.
Minden pillantásomról számot kellett neki adnom, hogy hova nézek, kire
gondolok, mért nem nézek ő rá s mért nem gondolok ő rá, hacsak egy
csöppet is, ha csak egy ilyen csöppet is. És féltékeny volt
hihetetlenül. A legjobban az uramtól féltett s az uram emlékétől. Az
volt a rögeszméje, hogy én még mindig halálosan szeretem azt az embert,
még halálosabban azóta, hogy elkergetett magától. Ezt nem verhettem ki a
fejéből; nagyon hiu volt az emberismeretére és arra, hogy mennyire
ismeri a nőket s a legnagyobb csacsiságokat mély meggyőződéssel hirdette
róluk. Mi azt szeretjük, ugy mondta, aki megaláz mennünket (ez az uram)
és nem azt, aki megalázkodik előttünk (ez ő). De azért egyformán féltett
mindenkitől, akár megalázott, akár megalázkodott, a szemtelen
hivatalnokoktól s az udvarias katonatisztektől, sértette minden szó,
amit más férfinak mondtam, gyanakodott mindenkire, akivel kezet fogtam s
nem is jutott eszébe, mennyire sért és mennyire megaláz evvel a
féltékenységével. Különben a „Tisztviselők Lapjá“-ba irt rólam verseket
és novellákat, amikből a vak is kiolvashatta, hogy hányadán vagyunk.
Pedig a világ nem volt vak és nagyon hamar észrevett mindent.
Az igazat megvallva, nem is bántam. Megelégeltem azt a szerelmet, amiben
az én szivemnek is része van és vágyódtam a béke s a nyugalom után.
Legjobb szerettem volna meghalni, de ne nevess ki, valahányszor komolyan
rászántam magam, mindig volt egy ruhám készülőfélben s én azt gondoltam,
nem akarok addig meghalni, amig egyszer rajtam nem volt… Gyülöltem azt a
gazembert s utáltam az egész világot. Utáltam a férfiakat, mert tudtam,
hogy ezek a hitványok most kész prédának tekintenek engem; szemtelenek
voltak, mint a poloska, az asztal alatt alig tudtam a lábaikat
elkerülni, mialatt a vigyorgásukból kiolvastam: jól tudom, nem lehetsz
el férfi nélkül; biztositlak, hogy én bennem fogsz csalódni! Az a
szegény fiu másképp viselte magát s avval ejtett meg. Nem volt a kerek
világon senkim, akinek egy sóhajtással is kipanaszkodhattam volna
magamat – ha ti akkor itt laktok, vagy én elutazom hozzátok, minden
másképp történt volna. De én a néninél laktam s az a válópör alatt is
egyre vigasztalt, hogy ne féljek, minden jóra válik, türjek csak és
várjak, az uram majd visszatér hozzám. Én várjak! ő visszatér! –
ráuszitanám a kutyát, ha csak közeledni is merne! Béla nem igy beszélt s
ha nem is vallott nekem szerelmet soha, minden szaván, minden mozdulatán
látszott, hogy mindig szeretett és mindig szeretni fog. Énnékem balzsam
volt ez a szerény szerelem, amely nem kér mást, mint hogy megtürjem a
közelemben s ebben bizva, meg is türtem. A szegény fiu minden szabad
percét nekem szentelte és velem töltötte s én annyira megszoktam, hogy
aztán nem tudtam róla leszokni. Ő szegény, ha esküdöztem neki, mennyire
rokonszenves ő nékem és mennyire nem nélkülözhetem, keserü viccekkel
gyötrötte magát: nélkülözhetetlen vagyok, mint a kendője, amibe kisirja
magát! És igazán, mind bizalmasabbak lettünk s én mind többet meg többet
gyóntam meg neki. S ő ilyenkor olyan jól, olyan tapintatosan, olyan
nemesen tudott meghallgatni s olyan édesen, olyan gyengéden próbált
megvigasztalni – sirva borultam a vállára tizenkétszer s ő nem lett
volna férfi, ha tizenharmadszor meg nem csókol. A többinél én nem
gondoltam semmit, de jól esett hallanom a bolondos ember őrjöngéseit s
elképzeltem olykor: ha az az ember engem igy szeretett volna!
Idegenkedtem attól a gondolattól, hogy a felesége legyek; de megtettem a
kedvéért mindent, még azt is, hogy sehova se jártam, senkivel se
beszéltem s nem bántam, amikor kikezdett a pletyka: legalább megtudja
_az az_ ember, hogy van, aki engem nem un meg.
Hát igen, aznap valami koncert volt s utána táncmulatság. A néni
telebeszélte a fejemet, hogy ilyen fiatal teremtésnek nem szabad magát
eltemetnie és kell, hogy a világ előtt mutatkozzék. A néni nagy volt az
ilyen prédikációkban s én türtem, mert tudtam, hogy a javamat akarja.
Nem ellenkeztem vele, – harmadfél éve volt, hogy nem táncoltam és nem
akartam berozsdásodni. Nagy dolog volt a szegény Bélát rávennem, hogy
eljöjjön velem s ne akarja magát főbelőni, ha máshoz is szólok egy szót.
Két hétig magyarázgattam neki a dolgot és két hétig csititgattam, amivel
csak tudtam az ő kétségbeesett féltékenységét. Végre a nénit citáltam
neki; erre aztán ő is belátta, hogy nekem csakugyan nem szabad
eltemetnem a fiatalságomat s a szépségemet. De jól láttam rajta, hogy
odaadná a lakbérét s a drágasági pótlékát, egy évi fizetését és tiz
esztendőt az életéből, ha már csúf volnék és vén s az ördögnek se
kellenék. Ő maga is részt vett a készülődéseimben s fájdalmas mosolylyal
hozott ki a városból maradék cérnacsipkéket, amiket a boltosok rásóztak,
papiermaché-legyezőt, amiről elhitették vele, hogy elefántcsont és
akkora keztyüt, hogy csak a forró hamu hiányzott belőle, hogy a frau
Náni fogfájás ellen a képére tegye. Én nem vetettem nagy ügyet az egész
dologra; egyet-mást változtattam a nyári kimenőmön – erre a mulatságra
ez is jó lesz.
Mielőtt átöltöztem, Bélát erőszakkal kellett kikergetnem a szobámból.
Egymás után sorra vette az odakészitett ruhadarabokat, még a
legintimebbeket is és ha azt hitte, nem nézek oda, elkeseredetten gyürt
rajtuk egyet. Meg kellett esküdnöm ő rá és magamra, a nénire, a
boldogságomra, a legyezőmre, a szerelmünk emlékére és a jövőnk
reményére, a kisujjam körmére s a világos blouseomra, hogy igazán
szeretem; hogy hű leszek hozzá; hogy soha senki kedvéért el nem pártolok
tőle; hogy mindig rá fogok nézni és mindig vele fogok beszélni; hogy
mentül többet fogok ülni és mentül kevesebbet táncolni; hogy csárdást és
valcert egyáltalában nem táncolok s a négyesben csak a legyezőmet
nyujtom a férfiaknak; hogy nem megyek kivágott derékban, hogy a szemembe
nem engedek nézetni és már egy órakor hazamegyünk. Ő maga elátkozta
hasztalan elpocsékolt ifjuságát, amelyben nem tanult meg táncolni és
láttam, amint titokban halkan, de nagyon hamisan fütyült valami
polka-félét és komor ábrázattal illegette hozzá a lábait. Roppantul
kiöltözködött, különösen az ujmódi gallérjára volt büszke, ami
fölszaladt a füléig és elfogta a lélegzetét. Látszott rajta a szilárd
eltökélés, hogy fölveszi a keztyüt, még ha maga don Juan térne is vissza
az alvilágból, hogy engem egy fordulóra fölkérjen.
A terem ajtajánál majd felöklelte az egyik rendezőt, aki karonfogva
akart a helyemre vezetni. A rendezőbe a néni csimpajkodott és Béla
diadalmasan emelte magasra a galléromat meg a legyezőmet, valamint azt a
kétmázsás nagykendőt is, amit óvatosságból hozott magával, nehogy
hazamenet meghüljek. Szorosan mellém ült és nem engedte át a helyét
semmiféle kisasszonynak, ha még oly bágyadt pillantással markirozta is
neki a halálos fáradságot. „Ki az a majom? Honnan ismeri azt a
vizilovat?“ sziszegte, ha valakire ránéztem vagy valakinek
visszaköszöntem. Mikor az énekes kijött és meghajolt, a szelid képe
csupa epe volt: „Nézze, hogy begörbül az orra, ha a száját kinyitja. Két
zápfoga hiányzik. Olyan a keze, mint egy asztalosé. Csupa német nótát
énekel…“ De az énekes lágy baritonja őt is ellágyitotta és a százszor
hallott Schubert-dalok százegyedszer is megolvasztották a lelkünket.
Szerelemről és hüségről volt bennük szó s én édes fájdalommal éreztem,
hogy mindezekben a dalokban együttvéve nincs annyi hüség s annyi
szerelem, mint abban a szegény fiuban, aki itt okvetetlenkedik a
baloldalomon. Csupa szerelem és csupa vád volt a pillantásában, amit
állandóan, szünet nélkül ott éreztem égni az arcomon, a nyakamon, a
karomon. Az énekes egy operába csapott át és Béla mindenről megfeldkezve
kapott a kezemhez:
Szeretlek én gyanakvó gyötrelemmel,
Sovárgó és őrjöngő szerelemmel –
igy szólt a dal s én könyes szemmel szoritottam meg a kezét…
Ebben a percben éreztem, hogy összerezzen és ránézve láttam, hogy szine
kővéválva mereszti a szemét az egyik sarokba. Nekem is minden vérem a
szivembe szökött. Don Juan tért vissza az alvilágból – abban a sarokban
ő állt, az az ember, az én elvált uram.
Jó élet lehet a pokolban; a pokol tüzére nem emlékeztet egyéb, mint a
lesült arca s a villogó szeme. A haja s a szakálla is feketének
látszott, talán a fehér flanell-kabátjától. Összefont lábbal
támaszkodott a falnak és leplezetlen unalommal ásitott egyet-egyet a
feketeszalagos szalmakalapjába, – a fehér foga kicsillogott mögüle, mint
valami vadállatnak. A nyaka még erősebb lett s a bajusza sürübb,
különben alig változott. A viselkedése sem változott; az asszonyokat
ugyanavval a félig gúnyos, félig vágyakodó pillantással mérte végig, ami
nekem mindig olyan volt, mint egy-egy szivtelen ütés, amit az én
féltékenységtől kipiruló arcomra mér. A társasága is a régi volt – ha
nem is ugyanazok, de most is ugyanolyan léhütők, serdülő kamaszok, akik
közt könnyü elsőnek lenni, akik táncközben az embert szemtelenül
szoritják magukhoz s a csárdás közben a padlót ütögetve, kimerülten
bömbölik, hogy sose halunk meg. Most is, hangverseny után is ezt
bömbölték s én áldottam a jó végzetemet, hogy nem volt közöttük
ismerősöm s a nénivel meg Bélával dobogó szivvel, észrevétlen vonhattam
meg magamat az egyik sarokba, a rendező urak szürke-kabátos háta mögé.
Lehunytam a szememet és szerettem volna elsülyedni…
– Matild, maga itt van? Engedje meg, hogy én is itt legyek…
Rémülten pillantottam föl. A nénit láttam, amint gyáván huzódott valami
szomszéd mamához és Bélát, amint bőszülten fölpattanva, sietett ki a
folyosóra. S őt láttam, amint nyugodt mosolygással foglalja el a Béla
helyét s mintha ez a világon a legtermészetesebb dolog volna, odaül
mellém, odafordul hozzám, még a legyezőmet is fölemeli, amit Béla
rohanása közben odacsapott a helyére.
– Kezet se nyujt? ugy látszik, haragszik. De azért pro forma nyujthatna
– ugy tudom, nem szereti a föltünést. Ne ijedjen meg, nem ismer itt
bennünket senki.
Én belőlem kitört a méreg.
– Hogy mert maga idejönni? sziszegtem feléje, de ő ezalatt már elkapta a
kezemet s a másik kezével egy percig végigsimogatta, mint egyszer,
sokszor, annak idején.
– Meghittak s én nagyon unatkoztam. Tudja, nem valami mulatságos dolog
olyan magánosnak lenni, mint én vagyok. Azaz, hogy maga nem tudja – ugy
látom, gondoskodott társaságról.
Azzal kibiccentett az ablakon a folyosóra, ahol Béla sötét arccal
telepedett le egy asztal mellé s egy battéria palack mögül ugy tett,
mintha nem nézne reám.
– Takarodjék innen, mert kidobatom!
– Mingyárt édes, mingyárt. Nem is ültem ide egyébért, mint hogy
megmondjam, hogy maga ma elragadóan csinos; hogy olyan jó napja van,
amilyen az én szegény időmben sose volt; hogy a ruháján meglátszik, hogy
valakinek a kedvéért vette magára s nincs is egyéb hiba a toilettejében,
mint hogy nincs virágja. Látja, ha én volnék a lovagja, erről nem
feledkeztem volna meg. A legyezőjéből is kitört egy lap – esküszöm, hogy
én még ma sem rösteltem volna a fáradságot, bevinni a városba s a
boltosnál megcsináltatni.
– Ha nem hagy békében, szólok a néninek, hogy vigyen haza.
– A néninek? Hát a néni él még? Él még, a foga ép még, most is rám
vicsoritja még? – Ezt a nótát az akadémiában hallottam vagy hol, –
ujabban nagyon müvelt kezdek lenni, amióta annyit unatkozom. Azokat a
szegény inszurgenseket gunyolja, akik még visszavonulni sem tudnak
tisztességesen.
Szinte sirva fakadtam dühömben.
– De hát mit akar tőlem, mért nem hagy békében?
– Mondom, hogy nem tudok visszavonulni. Matild, magában nincs egy szikra
fesseség sem, hogy ilyen tragikusan fogja föl a dolgot. Volt idő, hogy
olyan félvállról vett, mint egy polichinelt s olyan könnyen vált meg
tőlem, mintha, bocsánatot kérek, a szeretője volnék.
Olyan alázatosan nézett rám, mintha nem is az lett volna, aki. Nevettem
a haragtól.
– Tudja, hogy maga orcátlan, hogy lelketlen, hogy szivtelen, hogy nem
férfi, mikor igy visszaél az én tehetetlenségemmel és hogy alávaló,
mikor én rám fogja, amit maga tett?
– Tudja, hogy maga komédiás, hogy képmutató és alakoskodó, mikor azt
akarja velem elhitetni, hogy a maga nevében beszél? Azt hiszi, nem
tudom, kinek az egészségére isznak odakinn?
Önkéntelen odaforditottam a fejemet, ahol Béla egy árva kerti gyertya
világa mellett éppen bort öntött a sörös poharába és pipacsvörös arccal
magyarázott valamit egy szemüveges urnak, aki félrecsapott kalappal, az
öklére dőlve biccentgetett feléje.
– A középkori lovagok sokkal jobban birták az italt, – igaz, hogy ők
egyszerre csak egyfélét ittak. A középkori sárkányok pedig sokkal jobban
őrizték az elbüvölt királykisasszonyokat – igaz, hogy ők tüzet okádtak,
nem pedig…
Ebben a percben ujra fölcsendült a zene s a rendezők előre elrekedve
kiabálták: Első négyeshez tessék fölállani! Beleszédült a fejem a levegő
fülledtségébe, a szivem dobogásába. A kisértőm pedig fölugrott:
– Matild, ne akarjon tőlem megszabadulni, nem is szabadul meg, hiszen
jól látom, hogy még mindig szeret. Nem kiváncsi arra, hogy én szeretem-e
még? Itt nem beszélhetünk, pedig én megfulladok, annyi a mondani valóm.
Nézze, az a karikalábu vis-á-vist keres, maga nincs engageálva, álljon
be velem.
– Megőrült?…
– Megőrültem, te is meg fogsz őrülni, akarom, hogy megőrülj, hogy belém
bolondulj. Jösz, vagy botrányt csapok – s ezzel a karjába rántotta az
enyimet és vitt magával. Nem láttam semmit, csak a nénit láttam, amint
rémült szemmel meredt utánam, az ablakon keresztül pedig a szemüveges
urat, amint fölugorva az öklét rázogatta Béla felé és behalatszott,
amint rekedten kiáltozta: ha én mondom magának, fiatal ember…
Nem tudom, hogy táncoltam végig ezt a quadrillet, de tudom, hogy bolond
volt ő és bolond voltam én is. Azt mondta, hogy itt nem lehet beszélni s
nem akart kevesebbet, mint hogy fogadjam őt titokban magamnál, holnap
reggel, amikor a néniék alszanak s Bélának a városba kell utaznia.
Apróra bizonyitotta, hogy senki sem tudja meg s neki semmiféle rossz
szándékai nincsenek. Elárulta, hogy már két hete tanulmányozza a
terrénumot, tudja minden dolgomat és minden viszonyaimat, tudja, Bélával
hogy állok s mikor jöhet hozzám látatlan és zavartalan. Esküdözött, hogy
főbe lövi magát, ha nem fogadom magamnál s esküdözött, hogy tudja,
milyen alávaló ember s milyen méltatlan én hozzám. Ő maga mondta, mit
tegyek s hogy bánjak el vele – leföstötte az én diadalomat, mikor ő
megtérve borul a lábam elé s most én kergetem el őt, hidegen,
szivtelenül, ugy mint ő kergetett el engem, ugy mint Tatjána elkergette
Anyégint, mikor az visszatért hozzá. S eszembe juttatta azokat az
időket, amikor jegyben jártunk s ő olvasta föl nékem az Anyégint, amikor
még szerettük egymást és nem volt közöttünk senki és semmi. S a sétánál
megszoritotta a karomat, hogy szinte fölkiáltottam s a fülemhez hajolva,
egyre suttogott bele, vagy talán csak a forró lélegzetét küldte az
eszemre, hogy végképp belebolonduljak. Alig láttam, hogy a szomszédaink
összesugnak, lerogyó térddel, gépiesen vonszoltattam magamat egyik
kézből a másikba, amig visszaértem az ő forró kezéhez s mikor a többiek
fölemelt karral kaput álltak s nekünk át kellett alatta siklanunk, én
csak azt tudtam suttogni elfuló lélegzettel: hallgasson, az isten
szerelmére, hallgasson. De ő nem hallgatott s mikor ujra a helyünkön
ültünk, egyre beszélt, beszélt, folyton csak beszélt s mikor végre a
maradék eszemmel kábultan vánszorogtam a nénihez, hogy menjünk haza, ő
ugrott oda mellém s ő vetette a vállamra a galléromat. A karjába kellett
kapaszkodnom, hogy el ne ájuljak s csak homályosan emlékszem Bélára,
amint, mikor a kapuból visszanéztem rá, éppen a gyertyatartót akarta a
szemüveges ur fejéhez vágni, akinek rémülten vetette magát a nyakába egy
termetes hölgy és kétségbeesve sikoltozta: Ignác, neked három gyereked
van, neked nem szabad meghalnod!…
Két hét mulva megint sirva borulhattam a Béla vállára. Mert megint nem
én kergettem el azt az embert, megint csak ő kergetett el engem.