Sanyika álmélkodva állt meg a tükör előtt. Magas állótükör volt, mégis
előre kellett hajolnia, hogy meglássa magát benne, bajuszosan, hosszu
nadrágosan, kemény gallérosan, órásan, mellényesen, apikásan. Hamar
végigtapogatta, két kézzel, kabátját – mellényét. Kivül, belül, fönt,
lent: mindenütt tele volt zsebekkel; oldalzsebekkel, amikben bőrtárca
volt és szagositott zsebkendő, apró zsebekkel, amikben aprópénz volt,
meg körömráspoly, meg szivarvágó kés – s az óralánca végén kis iránytü
fityegett. Semmi kétség benne: Sanyika meglett ember; nagy, mint a többi
nagyok.
Tudni kell, hogy Sanyika semmit ugy nem szeretett volna, mint éppen azt,
hogy nagy legyen. Nem szeretett kis fiu lenni. Nagy és erős szeretett
volna lenni, hogy mindent maga végezhessen el, mindent maga szerezhessen
meg, senki segitségére ne szoruljon, senkinek ne kelljen
engedelmeskednie. Szeretett volna nagy lenni, hogy a szekrény felső
polcáról a csokoládét maga tudja levenni s ne kelljen a frajlájntól
lekönyörögnie. Szeretett volna nagy lenni, hogy irni és számolni tudjon
apa iróasztalán s hogy mikor a Mancika megbetegszik, ne kelljen
éjszakának idején nagyanyáékhoz áthurcolkodnia s hat hétig nem
játszhatnia hugocskájával, nehogy elkapja a betegséget. Szeretett volna
nagy lenni, hogy legyen pénze megvenni minden játékot. Ezt szerette
volna – s most ime nagy volt.
Eleinte nem hitt szemének. Körülnézett, hogy nincs-e ő valahol s nem
valaki más-e az, akit a tükörben lát. De a tükörbeli nagy is
körülnézett, szakasztott ugy – aztán meg, ahogy végignézett magán,
ugyanolyan hosszu nadrágot, kézelőt, fekete cipőt látott kezén-lábán,
mint a tükörbeli nagyon. Ő volt az, ő nőtt meg igy – maga se tudta, hogy
és mikor. Csak arra emlékezett, hogy apika iróasztalánál játszott a nagy
bőrszékben. Onnan jött át ide, anya szobájába, a nagy tükör elé. Ezalatt
történhetett a nagy változás – azaz, hogy nem is változás. Mert éppen
csak hogy nagyobbnak látta magát Sanyika, bajuszosnak, nadrágosnak. De
érezni ugyanannak a Sanyikának érezte magát, aki annakelőtte volt.
Semmivel sem erősebbnek, semmivel sem okosabbnak. S örülni sem örült
annak, hogy nagy. Odakünn sütött a téli nap s bundás szép nénik s
felparádézott kis gyerekek sétáltak az utcán. De neki olyan volt a
kedve, mint mikor esik az eső és fuj a szél.
Átment a harmadik szobába, amelyik az ő szobája volt, meg a Mancikáé.
Nem kellett felágaskodnia a kilincshez, inkább le kellett nyulnia, hogy
megnyomhassa. A hintalovon egy kis fiu ült, akkora, mint nemrég még ő
volt s ezt mondta neki: isten hozott, apikám! A főzőedénynyel pedig ott
játszott a Mancika, aki most tanul a frajlájntól németül s az is azt
mondta neki: Guten Tag, Pappa, was hast du mir gebracht? Odament a
szekrényhez, hogy levegye a polcról a csokoládét. De ott állt anyika és
az ezt mondta: Ugyan, Sándor, hogy lehet öreg napjaira ilyen torkos?
Csak nem eszi el a gyerekei elől a csokaládét?
Azt is mondta Sanyika:
Kérem, Sándor, adja ide a konyhapénzemet!
Sanyika benyult a belső zsebébe s kihuzta a bőrtárcát. Kinyitotta, de
abban csak két névjegy volt, aztán egy piros kártya meg egy barna
kártya, három postabélyeg, de semmi pénz. Anyika elkezdett sirni és azt
mondta:
Hiszen magának már megint nincs pénze! Nyilván elkártyázta a kaszinóban!
Menjen a hivatalba és keressen pénzt!
Sanyika busan kiment az előszobába és felvette apika bundáját és kemény
kalapját, ami éppen jó volt neki. Egy ember állt ott s a kezében valami
irást tartott. Kérem, nagyságos ur, ezt a kis számlát hoztam, azt
mondta. És Sanyika azt mondta neki, hogy nincs nálam apró, jöjjön
máskor. És az ember haragosan morgott, becsapta az ajtót és Sanyika igen
félt tőle, pedig nagy volt.
Az utcán sok emberrel találkozott, aki mind ismerős volt vele és azt
mondta: Az isten áldja meg, Winkler ur, mi lesz már azzal a pár
forintomal? Vagy azt, hogy: Az isten áldja meg Winkler ur, segitsen
rajtam, mert nem tudok enni adni a gyerekeimnek. Sanyika ugy félt tőlük,
mint a tüztől, pedig nagy volt. A villamoson is pénzt kértek tőle; amit
játékokat meg akart venni, azért mindenért pénzt kértek, pedig az
aprópénze mindjárt az elején elfogyott. Mikor megállitotta az embereket,
hogy kérjen tőlük, azt mondták: Nem takarodik? Mindjárt bekisértetem a
rendőrrel! Sanyika azt mondta: de kell csokoládéra, meg zöld borsóra a
kis fiamnak, meg a kis lányomnak. Ők meg azt mondták: minek a szegény
embernek gyerek? És mind akartak tőle valamit és mérgesen néztek rá, ha
nem tette meg.
A hivatalban, az első szobában ott állt a János szolga és azt mondta: Az
isten áldja meg, Winkler ur, miért jár be ilyen későn? Az öreg már
háromszor kereste. Sanyikának, pedig nagy volt, ugy dobogott a szive,
mint mikor a kéményseprő azt mondja, hogy: jó napot, nem füstöl a
kályha? Sanyika levetette apa kabátját s beült a szobába az
iróasztalhoz. Egy szakállas, pápaszemes ember jött ki hozzá és az azt
mondta: Ha ez még egyszer előfordul, akkor le kell mondanom az ön
szolgálatairól! Sanyika ugy érezte, hogy ezt az embert meg kellene
verni. De semmi erőt nem érzett magában, inkább sirni szeretett volna,
de szégyelte magát.
Aztán elkezdett irni és számolni. Tudott. De nem örült neki, inkább
fáradt volt tőle. Az ujjai meggémberedtek s a számok összefolytak a
szeme előtt. Igen szeretett volna a Mancikával játszani.
Haza is ment. A kapuban kinn állt a házmester és azt mondta: Jó, hogy
jön a nagyságos ur! Most vittem fel a doktor urat; a Mancikát meg az
Anna vitte el az öreg nagyságáékhoz. Ugy látszik, baj van a kis fiuval.
Sanyika rohanva ment be a gyerekszobába. A kis ágyban ott feküdt a kis
fiu és nem lehetett ő vele sem játszani. Piros volt a képe és zihálva
pihegett. Anyika tágra nyilt szemmel nézte a doktor bácsit, aki az ablak
felé tartotta a lázmérőt és csóválta a fejét. Sanyika rémülten vonta
félre egy sarokba.
Doktor bácsi, inkább keserüt gurgulyázok, inkább megiszom az orvosságot,
inkább megeszem a sárgarépát és nem játszom a virgácscsal és a
Mikulással, csak ez a kis fiu ne legyen beteg és még egyszer rám
nevessen! Nézze, doktor bácsi, én most nagy vagyok és mindent
megtehetek, amit akarok és nem kell félnem senkitől. Mondja meg, hogy
mit tegyek, hogy ez a kis fiu meggyógyuljon!
A doktor bácsi csak csóválta a fejét és azt mondta: Kedves barátom, itt
te nem tehetsz semmit. Férfi vagy és el kell viselned, amit a sors rád
mért!
Sanyika irtózatos nagyot kiáltott és sirva borult le az asztalra, olyan
erősen, hogy megütötte bele a homlokát. Odakapott és körülnézett. A
bőrszékben ült apika iróasztala előtt s megint olyan kis fiu volt, mint
mikor utóljára játszott itten. Mellette állt anyika és nevetve kapta föl
a karjába. Az mondta: Megütötted magad, Sanyikám? Látod, mondtam, hogy
játszszál inkább a magad asztala előtt – ráérsz még itt ülni, majd ha
nagy leszel! Rosszat álmodtál, hogy igy felijedtél?
Sanyika nem felelt, csak szorosan átölelte anyika nyakát. Anyika átvitte
a gyerekszobába s odaemelte a szekrény polcához, hogy maga vegyen a
csokoládéból. Mancika a főzőedénynyel játszott s apika is ott állt a
szekrénynél. Sanyika letört egy darabot a csokoládéból, de nem ette meg,
hanem apika szájába dugta. És azt mondta:
Egyél, apikám, ne félj; nem eszed el a gyerekeid elől!