S a hideg éjszakában Péternek szivébe szállt a mámor s eltöltötte a
keserüség az Ur ellen, aki még azt sem engedi meg, hogy hivséges
tanitványa szablyával oltalmazza a poroszlók ellen. Annyit se adnak rá,
mint egy kuncsorgó ebre – ezért hagyta ő oda kenyerét, hazáját,
szépséges mátkáját? Szétzüllöttek, szertefutottak, egyikök elhagyta a
másikat, az Ur elhagyta valamennyiöket. Pétert nem köti többé hozzájok
semmi. Ma még itt jár a hideg éjszakában, holnap tul lesz a határon,
holnapután otthon lesz a hálójánál, halászsajkájánál.
A hajnal is közel lehetett, mikor nagy zsivajra riadt föl. A főpap háza
elé ért, ahol füstös fáklyák fényinél sürgött-forgott a sokaság. Valami
nagy bünösről beszéltek, istentagadóról, pártütőről, aki most áll a
főpap Kajafás előtt. Péter bekerült a kapun s keresztül törte magát az
udvaron nyüzsgő népségen, fel a főpap háza tornácába. Megállt, hogy
körülnézzen. Végig a tornácon hosszu asztal állott, fehér abroszszal
beteritve, tele üres kancsókkal, félig telt kupákkal, otthagyott
eledelekkel. A pogácsás vecsernyét ünnepelték itt is, annak a maradékai
állnak az asztalon. Péter dermedt ujjal kapta föl az egyik kupát s egy
hajtásra kiüritette. Minden vére a fejébe tódult az erős bortól s egy
oszlophoz támaszkodott, hogy el ne dőljön. Lehunyt szeme előtt vérvörös
szinben forgott valami idegen világ, aztán kék hegyeket látott és kék
tengert s látta Leát, a kis halászlyányt, amint gügyögve hivogatja:
Gyere vissza Simon, hadd el a földönfutó kóborokat, légy az én jó uram!
Nehéz léptekkel botorkált tovább. A tornácon szenes serpenyők előtt
melegedtek az emberek, kufárok, nagyszakállu zsidók, bozontos római
poroszlók vegyest. Az izzó szén néha, egy-egy percre, homályos pirral
öntötte el az arcukat. Át az ablakon s a nyitott ajtón, a nyüzsgő
farizeusok csürhéjén keresztül fegyverzörej, káromlás és vesszősuhogás
hallatszott. A tornác egyik sarkából föl-fölrikitó vihogás vegyült bele.
Az egyik lyány nagyot sikitva ugrott el egy részeg katona csókja elől. A
föllobbanó fény egy pillanatra arcára esett és Péter földobbanó szivvel
ismert rá: Lea volt, az ő mátkája. Odaugrott hozzá, megfogta a karját:
– Lea, te vagy itt? Kinél vagy itt, ki vagy itt mi vagy itt? Rossz
személy lettél, részeg katonák szeretője lettél?
A lyány ijedten nézett rá. Megismerte és kitépte magát a kezéből.
– Ha az lennék is, mi közöd hozzá. Mátkád voltam, elhagytál. Bucsut se
mondtál, csak világnak mentél, kóborló istentagadóknak lettél a
cimborája. Annak a galiléusnak lettél az embere!
– Nem igaz asszony, nem igaz, nem is ismerem…
– Nem ismered? Nem te mentél vele? Levelet sem irtál, izenetet se
küldtél. Hagytál volna éhen veszni. Ha szolgálatba nem állok, el is
veszhettem volna a te názáretbeli Jézusod miatt.
A népség köréjük gyült. Rongyos gyerkőcök rángatni kezdték a Péter
kopott köntését. Cselédlányok a kovásztalan kenyérből galacsinokat
gyurtak s a sötétben találomra dobták a Péter fejéhez. Egy katona
rekedten rikkantott:
– Üssük agyon, ez is a Jézus emberei közül való!
– Nem igaz ember, nem is ismerem! – kiáltott Péter mámoros rémülettel.
– Az ő embere vagy, a szavad járása is elárul, a galiléus beszéded!
A sarokban álló katonák is figyelni kezdtek. Egyre fenyegetőbben
tódultak a sötétben Péter köré. Lea is megijedt, féltette a kedvesét s a
köntösénél fogva bevonta magával az első szobába. A másik szobából nagy
világosság látszott, de Péter a sok embertől nem láthatott be oda. Az
emberek olykor be-bekiabáltak: „Üssétek agyon az istentagadót, a hamis
királyt!“ De Péter se látott, se hallott. Csak Leát érezte, amint
odaszorul hozzá és szorongatja a karját. Odahajolt a lyány füléhez:
– Lea, – suttogta – Lea, nem vagyok az ő embere, nem leszek az ő embere.
A tied akarok lenni, a te hüséges urad. Gyere velem, hazaviszlek,
visszamegyünk a falunkba, a tenger partjára. Szeretjük egymást, mintha
sohse váltunk volna el. Gyerünk, gyerünk, viszlek is már…
A zsivajt egyszerre éles kakasszó szakitotta meg. A hajnalt jelentette a
kakas. Az emberek szétváltak az ajtó elől s Péter ijedten kapta föl a
fejét. Belátott a fáklyafényes szobába. Látta a főpapot, amint
toporzékolva tépi a szakállát. Valami pirosság felé hadonáz. Részeg
katonák üvöltözve suhogtatják vesszejüket valaki fölött, aki piros
palástban ül a szoba közepén, egy székre kötözve. A kakasszóra az ajtó
felé forditja a fejét. Töviskoszoru van a homlokán s a vér nehéz
csöppekben pereg végig az arcán. Világos homloka alól szelid fénynyel,
mosolygó szemrehányással küldi a szeme sugarát egyenesen a Péter
szemébe, aki ijedt hörgéssel ismeri meg benne a Mestert.
*
És kifordula Péter a tornácra és keservesen zokogott. Azon sirt, hogy
milyen gyarlandó a férfiember s milyen hatalmas az asszonyi állat,
amikor egy cselédlyányért a leghivebb tanitvány is háromszor megtagadja
az ő Mesterét, mire a kakas egyet szólana.