Hová vitték, mit akarhattak véle? A helytartó fogatta volna el? Az nem
lehet, hiszen a császár ellen soha egy szót sem szólt. Vagy a farizeusok
váltották volna be, amivel fenyegetőztek? Szék elé hurcolták volna most,
páskák ünnepén, amikor inkább a rabokat is szabadon szokták bocsátani?
Holnapra virradóra majd kitudódik. Baja ugy sem eshet; aki holtakat
éleszt, sebeket gyógyit – isten fiának baja hogy eshetne? Péter is
nyugton volna, csak a feje ne volna olyan nehéz. Ebben a sötét
éjszakában hová menjen, mitévő legyen? Amire évek óta nem gondolt, most
eszébe jutott, hogy neki se hazája, se hajléka. Hosszu évek óta ma van
először egymagában s az első éjszakát tölti ugy, hogy nem hallja a
társai lélekzetét s álmatag szemmel nem virraszt felettük az Ur. Álmatag
szemével – avval a csudálatos, ragyogó barna szemével, amivel megigézte
a szegény, együgyü szivü Simont, aki azóta hivséges lábbal követi az
Urat, ki tudja mért, ki tudja hová.
Tizenketted magával járja már igy évek óta azt a titokzatos, kalandos
utat. Csuda csudára pereg le értetlen szeme előtt és csak titokban meri
furcsálni, mi jogon lett ő különb a többi embernél, mi okon szakadt el
régi társaitól. Mért kell vándorolnia, éheznie, fáznia, holott ő eladdig
olyan boldog, nyugodt és csöndes halászéletet élt. Szóval nem merte ezt
uj társaitól kérdezni, röstellette az ő nagy együgyüségét. Érezte, hogy
a többiek sem a maguk eszétől követik az Urat, – azokat is, mint őt, a
Mester ragyogó homloka, szelid szeme sugara viszi ellenállhatatlanul
magával. Néha, viharos éjszakákon, ha néhányan volt halászok
összebujtak, mindnyájok ajkán ott kisértett a hebegő kérdés: mire való
mindez, ez a bolyongás, ez a törődés? De egyikök sem mert szólani – nem
különösen két társuk miatt, akik az ő tudásuk és tapasztalásuk hegyéről
olyan kicsinylő szemmel tudtak rájok lenézni. Az egyik a fehérkezü Judás
volt, aki valami nagy nemzetségből való lehetett; olyan fehér volt a
bőre, olyan ápolt a vöröses szőke hullámos haja s olyan válogatott a
szavajárása. Tudott irni, nagy kerek görög betüket vetni, aminthogy a
görög szó sem volt tőle idegen. A másik János volt, a Zebedeus fia,
lángoló lelkü ifju ember, akit az Ur a mennydörgés fiának nevezett,
mindig megkülönböztetett s aki tudott az idegen hóditó méltóságos
nyelvén is. Az egyik görögül szólott, a másik latinul, mig a szegény
Péter nem tudott, csak héberül, azt is parasztosan ejtette, foghegyről,
mint a galiléusok. Az ő szava csak arra való volt, hogy ne vegyék
semmibe, az érzése csak arra, hogy elfojtsa és megtagadja. Az ő fiatal,
vértől duzzadó szive akárhányszor megszólalt, ezek ketten csak
letorkolták. Ezek ketten, akik közül az egyik elárulta az Urat, mint
valami latrot, a másik pedig a kiss ujját sem mozditotta meg, mikor a
poroszlók nekiestek a Mesternek… Ő, Péter volt az egyetlen, aki szablyát
rántott az Ur védelmére, holott az Ur soha semmi dolgáról vele nem
szólott, mindig csak Judással, mindig csak Jánossal… Ezek, akik egy
kiélt élet keserü seprüjével, kiégett szivvel s lemondó lelkiismerettel
menekültek az Urhoz, kinevették és kigunyolták a szegény Pétert, ha
mélázva, egymagában vissza-visszasirta boldog halászéletét, amikor még
nem kereste a mennyek országát s nem kerülte az asszonyt…
Ezeknek nem kellett asszony. Maga az Ur nem volt e világból való s ha
meg is bocsátott a parázna asszonynak, a bünbánó Magdolnának, ölelésre a
karja sohse tárult, csókra az ajka sohse vágyott, ha száz asszony
törülgette is selyemhajával fáradt lábait. A többi mind csak azt
hirdette, hogy jó a férfiunak asszonyt nem illetni s lekorholta Pétert,
mikor ez azt mondta, éljen a férfi az ő asszonyával, mint illik értelmes
emberhez, az asszonyi edénynek, mint erőtlenebbnek tisztességet tévén…
És Péter nem mert többet mondani, csak titkon, loppal gondolt Leára, az
ő szépséges kedvesére, akitől elszakadt, hogy vakon kövesse a Mestert.