Simon Péter, Jónának fia, zavaros fővel ődöngött a hideg éjszakában.
Csak olykor riadt fel, ha a szikkadt föld egy-egy palaszilánkja
élesebben hasogatta mezitelen lábát, kérges bokáit. Nem igen volt helyén
az esze – ma egész este forog már vele a világ. A jobbkezében valami
sajgást érez s egyszerre eszébe jut, honnan jön. Nincs egy félórája,
hogy álmából fölriadva, tiz társával botorkált az Ur után, aki ma egész
este olyan szomoru volt, olyan végtelen szomoru, szomoru mindhalálig.
Igen, igen, ezt mondta: szomoru az én lelkem mindhalálig – aztán ott
hagyta őket az olajfák között, ő maga pedig lassu léptekkel ment fölfelé
a hegynek. Péter már nem tudja, mi okból. A mai pogácsás ünnepek
vecsernyéjén bort ivott, attól nehéz a feje. Olyan rég ideje, hogy bort
nem ivott, de most meg kellett innia, hiszen az Ur azt mondta, hogy ez
az ő vére. És ő sokat nem értett abból, amit az Ur mondott, de mindig
követte – attól a perctől fogva, hogy elszólitotta a hálójától,
halászsajkájától, hüséges eb módjára járt a nyomában és szent áhitattal
nézte ezt a szépséges szomoru fiatal férfit, akinek országa nem e
világból való… Az ur egyszer azt mondta néki: „Lészen a te neved Petrus,
kőszikla, s erre a sziklára épitem én az én hitem házát.“ Ime, az Ur
tudta, milyen hivséges tanitványa neki Simon Péter, ma este mért mondta
mégis, hogy „Mire a kakas szólana, háromszor is megtagadsz te engemet?“
Ó, ha mindnyájan megbotránkoznának is az Urban, Péter nem botránkoznék
meg benne soha. És ha betelék is, amit ma este mondott, hogy egyikőjök
elárulja, ha az a képmutató szelid Judás el is árulta az Urat, Péter
soha sem fogja megtagadni!
Hol is hagyta csak el?… igen, ott vártak az Urra az olajfák között.
Sötét is volt már, csak a csillagok pislogtak az ágak között. Betlehem
felől az egyik olyan szépen ragyogott! Forró nappal után egyszerre
rajtuk ütött a dermesztő hideg s a mámoros álmosság háromszor is lebirta
őket. Kétszer is fölkeltette őket az Ur, harmadszor hítta, mennének
vele. Tizenegyen voltak, a tizenkettedik, a szelid szemü, fehér kezü
Judás nem volt közöttük. Egyszerre csak fáklyafény közeledett,
fegyvercsörgés kisérte. Nagy csapat ember jött, fustélyos, fegyveres
poroszlók. Aztán csak kivált közülök egy és futvást rohant az Ur felé.
Judás volt, a tizenkettedik. Péter még most is hallja a lihegését s
látja, mint csókolja lehunyt szemmel kétszer is az Urat: „Mester,
Mester!“ A fustélyos emberek erre mind nekiesnek a védtelen emberfiának
s a tanitványait ellökdösik mellőle. Egyikőjük sem mozdult, csak ő,
Péter, ugrott elé, elkapta az egyik ember szablyáját s mámoros
hadonázásban lemetszé vele a szeplős Málkus fülét. De szomoru mosolylyal
maga az Ur mondta, ne ontson vért. Hát arra se tartja jónak, hogy
megvédje?… Elejtette a szablyát, az emberek meg nekiestek… ő pedig
futvást menekült a többiekkel s elszéledének a világ tizenegy tájéka
felé… Az éjjeli szellő feléje sodorta az Ur néhány szavát: „Mint egy
latorra, ugy jöttök ellenem fustélylyal és fegyverekkel…“