Az öreg ur elég jól birta még a járást s vásott, kampós botjával ügyesen
hajlitotta ki utból a tüskés cserjéket, a szurós fenyőgallyakat. Még a
tavalyi tobozok süppedtek be lábunk alatt, ahogy az avaron át, a sürün
is átizzó napsütésben, izzadva és lihegve igyekeztünk hegynek föl –
isten tudja, miért, mikor lenn a völgyben oly szép, oly illatos, oly
langyos volt a délelőtt. Az ember ugy van a természettel, mint a
lányokkal; ahelyett, hogy megállitaná a pillanatot, melyben érintetlen s
ismeretlen telik el lelke mosolyukkal: addig nem nyugszik, mig életükbe
bele nem kerül s emléke róluk egy csomó kiábrándulás vagy lelkifurdalás.
Nem tudtam, tudta-e az öreg ur, hogy éppen ilyes okból ültem volt reggel
óta a hegy tövében, egy padon, amerre a gyalogösvény egy bizonyos villa
felé visz, melynek aranyozott rácsa mögül néhány nap óta egy piros
napernyő s egy fehér szoknya villogott ki hébe-hóba az országutra. De
való, hogy nem törődve szórakozottságommal és kelletlenségemmel, előb
odaült a nyakamra, majd meg, élve gyengeségemmel s azzal, hogy minden
kimondott akarattal szemben kötelességet érzek, rávett, hogy fölmászszam
vele a hegyre, melynek tetején valami korcsma vagy filegória van,
gyönyörü kilátással, ami iránt én vak vagyok, friss sörrel, amit én nem
iszom és női kiszogálással, amitől undorodom. Vagy egy órája mászhattunk
és vesződhettünk már s nekem az egészben egyetlen örömem a káröröm volt,
hogy az öreg ur mekkorákat fuj, mint gombolja ki mellényét s mint
törülgeti nagy fehér zsebkendőjével egyre szaporábban a homlokát. Közben
valami dombhátra érhettünk, mert egy darabon vége volt a lejtőnek s ha a
sürütől lehetett volna, ugy mehettünk volna tovább, mint az országuton.
Én már nagyon untam a dolgot s türelmetlenül gázoltam előre, nem törődve
vele, hogy az ágak, amiket eltolok, mögöttem az öreg urnak vágódhatnak
képébe. Fáradt voltam és elkeseredett, mikor egyszerre ritkulni kezdett
a fenyves s néhány lépés mulva tágas rét bukkant szemem elé, melynek
vastag füvezetét koszoruban fogta körül az erdő, szemközt velem ismét
menedékesen indulva falnak, a hegy csucsa felé.
Városi ember vagyok, nem értek füvekhez és virágokhoz s máig sem tudom
megmondani, mi minden nőtt és illatozott ottan, térdig érő bujaságban, a
nap tüzétől párologva. Nagy, szivárványszin legyek dongottak körül
bennünket, lomha pillék lebbentek föl lábunk előtt s mi fáradtan dőltünk
le, kalapunkat szemünkre huzva, hogy egy kicsit kifujjuk magunkat. Én
hanyatt feküdtem, egyik lábamat átkalimpáltatva a másikon, – de alig
hogy tenyeremet fejem alá csusztattam, hogy kalapom alól álmosan
nézegessem a táncoló léggyürüket, menten föl kellett ülnöm, mert karom
elzsibbadt, fülembe pedig keményen befelé igyekezett egy pár hangya;
gémberedő ujjaimmal alig tudtam őket kiszedni.
Az öreg ur, ki behunyt szemmel szuszogott fektében, dünnyögve szólott
föl hozzám bajusza alól:
– Pali, tudja, hogy mi az, ahol most vagyunk?
– Mi az, hogy mi az? – kérdeztem én dühösen, mert a hangyák, az ő ismert
értelmességükkel, ugy magyarázhatták beavatkozásomat, hogy én a kézelőm
alatt kivánom őket a karomon fölmenteni – s szokott buzgalmukkal láttak
neki vélt kötelességüknek.
– Azt mondom, hogy nézzen körül, vizsgáljon meg apróra mindent, fogja az
egészet egybe s igy mondja meg, hogy mi az, ahol most vagyunk?
A hangyákat szerencsésen elfogtam, mielőtt a legvégsőbbig megfeleltek
volna tisztjüknek; messze lepeckeltem őket ujjaimról a fübe, olyan erős
ivben, hogy bolyukba térve, aznapról nyilván Pompeit és Herkulánumot
jegyezhették föl évkönyveikbe. Azután leszóltam az öreghez:
– Lajos bácsi, ne pukaszszon. Mondja meg mindjárt, mire akar kérdésével
kilyukadni; isten bizony, mindenhez inkább van ma kedvem, mint találós
mesékhez.
Az öreg ur fölült, közel hajolt hozzám s mint az összeesküvők a jelszót,
ugy sugta képembe, jelentősen és diadalmasan:
– Tisztás!
– Mi az, hogy tisztás? – kérdeztem én még szórakozottabban s még
idegesebben.
– Ez; az, ahol most vagyunk; az: tisztás.
Körülnéztem s nagyon ostoba képet vághattam, mert az öreg ur hangosan
fölnevetett. Csakugyan: tisztás volt, noha nem tudtam, hogy az öreg ur
mit lát ebben fontosat, vagy különöset. Környöskörüli erdő, fölöttünk
ég, velünk egyszint sik mező; valóban: ilyesmi az, ilyesminek kell annak
lennie, amit tisztásnak szokás nevezni.
Az öreg ur, mintha csak homlokom mögé látott volna, folytatta
gondolatomat:
– Igen, barátom, ez az a hires tisztás, amiről maga a regényekben annyit
olvasott, ami előfordul akárhányszor a maga novelláiban, mindjárt a
legutóbbiban is, ott, ahol az őzet riadtan állatja a tisztáson a
bokorban leselkedő vadász csöve előtt. És amit alkalmasint most lát
életében először s ha én meg nem mondom, talán eszébe sem jut, hogy ez
az a bizonyos tisztás, amelyről annyit irt és olvasott…
Most már magamnak is el kellett mosolyodnom. Az öregnek, mint rendesen,
most is igaza volt, – annyira igaza, hogy csakugyan: életemben először
akkor láttam tisztást. S abban is igaza volt, hogy novelláimban, amiket,
mint sok más ifju ember, én is elkövettem s a révükön költőnek éreztem
magam, akárhányszor előfordult a tisztás; hogy hőseim, vándorlás közben,
gyakran tartottak pihenőt tisztásokon; hogy nem egy hősnőm, mint Bovary
Emma, erdő tisztásán adta oda magát hol ennek, hol annak a Rodolphenak;
s hogy valóban, éppen legutóbb őzet is nézettem riadtan a tisztás
közepéről a bokorban leselkedő vadász csöve elé, holott őzet csak az
állatkertből ismertem, a vadász csöve elől pedig, ha még ugy tokba van
is bujtatva, még ma is át szoktam ülni, ahová vadász-utas nem igen ül: a
nem dohányzó szakaszba. Rossz néven a suskust nem lehetett tőlem venni;
ha irtam is már akkor vagy két kötet novellát, mindössze huszonegy éves
voltam s mondom: városi gyerek s a természetet nem igen ismertem
egyebünnen, mint a nyaralókból s a sétaterekről.
A tisztás különben annyira tisztás volt, hogy a nap pecsenyévé kezdett
bennünket sütni. Fáradtak voltunk arra, hogy máris fölkerekedjünk;
beljebb huzódtunk hát a sürübe s éppen elhelyezkedtünk s ujra ledőltünk,
mikor a tisztás tulsó felén, ott, ahol az erdő menedékesen futott le
széléig, a bokrok mintha megmozdultak volna, egy pillanatra hol valami
veresség, hol valami fehérség villant föl sötétjükben s mielőtt még jól
szemügyre vehettük volna, hogy ki vagy mi az: egy fiatal lány bukkant
elé a sürüből, kipirultan küzdve át magát az ágak közt.
Szép, karcsu, szőke, fiatal teremtés volt, körülbelül tizenhétéves. Egy
ugrással termett lenn a fűben, ahol csukott piros napernyőjével ügyesen
csapta vissza fejébe megingó kis szalmakalapját. Fehér szoknyája, csikos
vászoninge a déli világitástól egy síkban viritott a térdig érő zöldben,
ahogy, a piros ernyőt ellenzőnek emelve kalapja alá, kémlelve nézett
körül, szemlátomást valakit keresve. Minket, a fák mögött, ugylátszik,
nem vett észre; az öreg ur fekve maradt, én pedig halkan ültem föl s
öklömre támaszkodva, csöndben hajoltam előre, hogy beigyam magamba
gyönyörü mozdulatait. Dobogó szivvel ismertem meg: az a fiatal leány
volt, akivel negyedik napja nézzük egymást a kertjük rácsa mögül s az
odavivő uton, de olyan elvonultan élhettek, hogy mind a percig nem
tudtam vele megismerkedni. Most pedig, ime, itt volt, tőlem két-három
ugrásnyira, és, mintha csak megrendeltem volna, ágálása közben, ahogy a
füvet szétverte maga előtt, elejtette napernyőjét.
Le sem hajolhatott érte: én már fölpattantam s két-három ugrással ott
termettem nála. A neszre fölriadt s tágranyilt szemmel, fejét
visszakapva, ijedten hátrált a váratlan jelenség elől. Majd mikor látta,
hogy ernyőjéért hajolok le, ő is utánakapott s guggoltunkban a homlokom
erősen odavágódott a vállához. Neki meg a keze ért az enyémhez, ahogy
együtt nyultunk a piros selyem után; végre is én kaparintám meg az
ernyőt s fölemelkedve, valami bocsánatkérésformát motyogva nyujtottam át
neki.
Ő is fölemelkedett közben és még mindig zavarodottan, de már egy kis
huncutsággal, szintén valami köszönetfélét rebegett.
Ez történt, semmi több. Mert mielőtt bármi egyéb vagy több történhetett
volna, váratlanul odacövekelődött közénk, akiről már egészen
megfeledkeztem, az öreg ur; engemet, ki meglepetésemben tiltakozni is
elfelejtettem, egyszerüen maga mögé tolt; a leányt pedig, kivel tudtomon
kivül ismerős lehetett, szonika letegezte és lemagduskázta;
megmagyarázta neki, hogy csak menjen hamar haza, mert valami Anna néni
már nyilván igen várja, nekünk ellenben okvetetlen föl kell mennünk a
filegóriához. S ezzel, még mielőtt szólhattam vagy bemutatkozhattam
volna, a leány már lefelé is tartott a gyalogösvényen, mely a mi
följárónknál jóval hosszabban, de szép simára irtva kigyózódott le,
erdőn, mezőn át, a nagyvendéglőig.
Utána akartam szaladni, de az öreg lefogott. A fehér szoknya, a piros
ernyő utolsót villant a lejtős ut kanyarulatánál; én tiszteletlenül és
méregbe gurulva rántottam ki karomat az öreg ur kezéből, ki azonban
hirtelen elkomorodott s parancsoló hangon, melynek annál inkább
engedelmeskednem kellett, mennél szokatlanabb és érthetetlenebb volt,
most már egyenesen megkövetelte, hogy felmenjek vele a filegóriához.
Mentem hát, – de én is komoran és nem leplezve haragomat. Magamban
eltökéltem, hogy délután a kisleányt egyszerüen megszólitom a rácson át,
az öreggel pedig most sétálok utoljára, akár hegynek föl, akár hegyről
le. A sörhöz tüntetően hozzá sem nyultam, mikor végre fenn ültünk a
filegóriában, a pincérleányra pedig ugy rámordultam, hogy ijedten
kotródott tovább. A kilátás helyett meg órámat néztem; előbb a kis
számlapon a perceket számoltam, majd a nagyon az ötperceket.
Az öreg ur végre nevemen szólitott. Fölnéztem rá:
– Parancsol, Lajos bácsi?
– Parancsolok, – felelte. – Tegye el az óráját.
Eltettem.
– S most feleljen kérdéseimre.
– Tessék kérdezni.
Rosszakarattal néztem rá, az öreg meg szárazon kérdett, mint valami
birósági jegyző:
– Hány éves maga, Pali?
Elgörbitettem a számat:
– Lajos bácsi tudhatja: huszonegy.
– Volt már katona?
– Nem voltam; októberben akarok berukkolni.
– Van diplomája?
– Hogy az ördögbe volna? Nem is lehet még.
– Igaz. De vagyona csak van?
– Nincs nekem egy vasam se. Apámnak van valamicskéje, de az nem sok.
– Nem sok, én is ugy tudom. Nohát hallgasson rám, fiam. Az a kisleány
legfeljebb négy esztendővel fiatalabb magánál. Apátlan, anyátlan,
vagyontalan árva, ki kegyelemkenyéren él valami távoli atyafiságomnál,
akik különben neki is rokonai s igen jóravaló népek, ők is, a gyerekeik
is, és nem igen éreztetik a leánynyal, hogy nem sokkal több köztük
nevelőnőnél, vagy, mondjuk társalkodónőnél. Ahogy ez a leány maga előtt
megállt, ott a tisztáson, mikor bennünket meglátott: ha maga nem érezné,
én megmondhatom: ez a leány ki van szolgáltatva magának; ki volt
szolgáltatva első perctől fogva, mióta maga a keritésüknél leskelődni
kezdett; ki van szolgáltatva most is, mint – hogy’ is mondja maga a
novellájában: mint az őz, mely a tisztáson riadtan áll meg a bokorban
leselkedő vadász csöve előtt…
Az öreg ur hangja itt annyira gunyos lett, hogy elpirultam s
félbeszakitottam:
– A novelláimat ne bántsa, Lajos bácsi. A hasonlat kopott, azt
elismerem, de én sohasem igértem senkinek, hogy a hasonlataim ujak
lesznek.
Az öreg ur bólintott a fejével:
– A novelláit nem bántom, fiam, s hogy a hasonlat kopott, az nem volna
baj. Igaz, hogy az ember nem gondol hallatára semmit; elmegy a füle
mellett, mint a gyereksirás, mikor áthajtatunk a falun. De nem furcsa,
hogy mi jó és tisztességes emberek, kiknek talán magunknak is vannak
gyerekeink, nem is gondolunk rá, hogy micsoda fájdalmat, betegséget,
vagy szomoruságot érezhet az a gyermek, akitől a sirás ered? Mondja,
fiam: átérzett-e már valamit abból, amit olvasott vagy megirt? Ne
tiltakozzék és ne adja a megbántottat – teszem: gondol-e a mellett
valamit, mikor ir vagy olvas: éppen a tisztásról, éppen az őzről, éppen
a vadászról, ki ott leselkedik a megriadt, az ártatlan, a senkinek sem
vétett árva istenteremtésére? Gondolt-e, érzett-e valamit, mikor száz
életrajzban olvasott ifju Goethékről, kik kék kabátban és sárga
nadrágban lovagolnak tova hajnalban a csöndes paplakokból, hol karcsu,
szőke, magukkal tehetetlen Friderikák sirják ki a szemüket utánuk?
Kisirják a szemüket – micsoda közhely ez is, és egyáltalában: mennyi
közhely, mennyi kopott szó – s mennyi könnypatak és vérfolyó mosta
ezeket, mint a kavicsot, ilyen kopottá, ilyen simává, ilyen életlenné!
Novellák és életrajzok, őzek és tisztások, – milyen semmitmondók az
olyannak, milyen semmit nem gondolhatók az olyannal, aki még nem élt át
novellát, akinek még nincs története, aki még nem látott tisztást, aki
még nem ölt őzet. De én, fiam, én, akit itt lát: én már öltem; rám már
rám emelte szemét, könnyes, halódó, szemrehányó szemét akárhány
megsebzett őz, kire férfias mulatságból állottam lesbe s mészárosnak
éreztem magam, mikor előttem vonaglott! Én már átéltem, a magam s a
mások eleven és érzékeny bőrén tapasztaltam ki nem két, hanem negyvenkét
kötet lehetőséget s ahogy mint irót kitanitottam magát, fiam, arra, hogy
ne irjon le olyan szót, melyre csak olvasmányaiból emlékszik s a maga
eszével még nem gondolta végig: most mint embert figyelmeztetem, – nem
mint annak a leánynak atyafia, aki tartozik gondját viselni, nem mint
magának régi jó embere, ki magát gyerekkora óta tartja szemmel: mint
öreg ember figyelmeztetem magát fiatal embert: százszor gondolja meg,
mielőtt olyasmibe szédül, amit könyvekben unottan lapoz át, de amin az
élet, a maga lelkiismerete s a mások sorsa nem ugrik át egyre-kettőre!
Most pedig, ha ugy tetszik, mehetünk!
Ezzel fölszedelőzködött és fizetett; begombolta mellényét, zsebébe
gyömöszölte zsebkendőjét s többet rám se nézve, felindultan tartott
lefelé az uton.
Nem próbáltam megállitani, nem próbáltam megszólitani sem; nem igen
tudtam volna mit mondani neki. Mint legtöbb ilyen szépen kimódolt s
gyakori prédikációjában, a mostaniban is éreztem valami igazságot, – de
egy és más fojtogatta az én torkomat is. Magam is fölkerekedtem s
mialatt ő botját a földhöz ütögetve, nagy kopogva ment előre, én, mint
akinek orravére eleredt, némán, lehorgasztott fővel bandukoltam utána.
A déli forróság körülfogott bennünket, s ahogy az árnyékos uton
lejjebb-lejjebb jutottunk: mintha a gőzfürdő medencéjébe ereszkedtünk
volna le. Igy mentünk lefelé vagy egy félórát, lassan, szótalan, eleven
istenteremtésével nem találkozva, legfeljebb, ha egy-egy mókus futott
fel jöttünkre a barna sudarakon, ijedten nézve utánunk a tűgallyak
közül. S barna lepkék is ereszkedtek olykor elénk – én mindinkább
sarkára hágtam öreg barátomnak s éppen utolértem, mikor kiszélesedett az
ut, széjjelszaladt a fenyves, az árnyék is kettévonult – s izzó
napsütésben ismét rétségre értünk, melyen térdig volt a fű, égig szállt
az illat s környöskörül, lejtőben, hallgatag állták körül az erdő
sudárfái. Nem kellett már, hogy az öreg ur figyelmeztessen rá: magamtól
is észrevettem, hogy leértünk a tisztásra.
Megálltam, megnéztem órámat, – volt még egy óra ráérő időnk.
Végigvetettem magam a fűben, majd, mikor a nap nagyon is rám tüzött,
bevonultam az árnyékba. Fiatal szivem csordultig eltelt keserüséggel, s
mikor öreg barátom visszafordult s leereszkedett mellém s megint magamon
éreztem okos, jóságos, apai tekintetét, mely oly érdektelen szeretettel
virrasztott évek óta ifju pályafutásom vergődései felett: szememet
elfutotta a köny s mellemet megrázta a zokogás, mialatt öreg kezét
visszaszorongattam.
Egyszerre csak: mintha a tisztás tulsó felén, a sürüben megmozdult volna
valami. A bokrok hullámzani kezdtek, – hol valami veresség, hol valami
fehérség villant föl sötétjükben, – s mielőtt még jól szemügyre vehettem
volna, ki vagy mi az: Magduska, az én szép, szőke, karcsu őzikém bukkant
elé a sürüből, kipirultan küzdve át magát az ágak között.
Egy kicsit gyürött volt, egy kicsit kócos s ernyőjét összeszoritott
ölébe fogva, két kezével ügyesen tüzte meg hátul a kontyát. Majd
lehajolva, az ernyővel lesimogatta szoknyáját s a piros selyemből
kihalászva zsebkendőjét, pihegve nyomogatta arcához s homlokához. Közben
visszafordult a sürü felé, mely ujra meghullámzott, s mintha valaki jött
volna benne. Ugy is volt; az ágak ketté váltak; egy karcsu barna férfi
ugrott ki közülök s magához szoritva a leányt, nevetve csókolgatta
szemét, száját, fülét és halántékát.
Csinos, napsütötte, nyulánk ember volt, mondom; kék zeke volt rajta és
sárgás-fehér tennisz-nadrág, melyen itt-ott egy-egy száraz fenyőtű
barnált odatapadva. Különben a fürdőorvos volt, nős, két gyermek apja s
hires kegyeltje az asszonynépnek. A leány ijedten nézett körül, de mikor
senkit sem látott, ő is visszanevetett rá s visszacsókolta. Lajos bácsi
föl akart ugrani, kiabálni akart, de én vaserővel nyomtam vissza ültébe
s rátapasztottam tenyerem a szájára.
A leány kibontakozott a férfi öleléséből s ujra rendbeszedte magát.
Közben elkomolyodva szólott a doktorhoz:
– Higyje meg, ez nem jó hely. Mondom: ugy kellett tennem, mintha
lemennék s leskelődnöm kellett, mig végre tovább mentek.
A doktor megnyugtatta, hogy majd találnak jobb helyet, azután ő is
begombolta a kabátját, rántott egyet magán s kalapját legényesen a
félszemére huzta. Igy mentek el együtt s nemsokára együtt buktak szemünk
elől: a lábuk, a derekuk, végre a kalapjuk is, az ösvény sötétjébe.
Eleresztettem az öreg urat, – ő tanácstalan meredt maga elé.
Előráncigálta zsebkendőjét s törülgette homlokát, majd a zsebkendőjét
visszagyürve zsebébe, elkezdte vakargatni orrát, egyenletesen, feszült
figyelemmel. Én előszedtem a kis pipámat, megtömtem, meggyujtottam s
parazsát lenyomkodva, bodor füstöt eregettem a tikkasztó levegőbe.
Szivárványszin legyek dongtak bennünket körül; lomha lepkék lebegtek a
pamatos virágokon; az égen fehéren izott egypár apró felhő s a lég
gyürüi gömbölyögve szálltak föl a magasba. Jól szemügyre vettem mindent:
környöskörül erdő, fölöttem ég, velem egyszint sík mező – ez az a
tisztás, amiről az ember annyit olvas a regényekben.