1902 augusztus 5-ikén történt, St. Moritzban, svájci Engadinban,
délelőtt tizenegy órakor a Hotel Victoria mögött, édes, langyos,
hegyvidéki nyári napsütésben. A lugas előtt bádogból való kerti asztalka
mellett négy széken elhelyezkedve ült, kinyujtóztatott lábbal, sapkában,
fehérlő tenniszruhában egy ritka, mert férfiasan szép s előkelő formáju
szőke fiatalember, mig oldalt mellette, ugyancsak kerti széken, a
legszebb, a legeslegszebb, fiatal, karcsu, szőke asszony ült, kit az
életben látnom adatott. A férfi unottan, kelletlenül, tömött angol
bajuszának sütött tekintettel nézett maga elé, az asszony pedig beszélt,
beszélt, könyörögve, esengve, ültében is a térdenállás szemfölvetésével.
Közbe lehajtotta fejét és selyemernyője hegyével tétován turkált a
kavicsban, mig fehér bluza felett, felfésült aranyhaja pihéjéből
kirózsállott a nyakszirtje. Nyilván várt, feleletre várt. De a férfi
tovább ringatódzott a négy széken, még unottabban, még kelletlenebbül,
még jobban nem nézve oda. Az asszony pedig ujra rákezdte a beszédet, a
könyörgő ránézést, az esdeklő suttogást, és – egyéb semmi sem történt.
Azaz hogy én nem tudok többről. Ennyi meg azalatt ment végbe, mikor
elmentem mellettük, hogy a portásnak szóljak. Sem azelőtt, sem azóta nem
láttam őket – lehet, hogy ők utaztak el, lehet, hogy én; ma közelebb
járok a negyvenhez, mint a harminchoz; életemben eltelt jó néhány
esztendő, sok nap, teméntelen sok óra, s ez életnek annyi eseménynyel s
képpel teljes husz millió percéből mindössze két-három perc esett erre
az eseményre, ezekre az emberekre. De emlékszem rájuk, olyan világosan,
olyan érzékletesen, hogy szemem hártyájáról le lehetne fotografálni
őket, ha rájuk gondolok. S történetük – mert nyilvánvaló, hogy volt
történetük – olyan élénken él lelkemben s emlékeimben, mintha magammal
esett volna meg, magamat meritett volna ki, gyötrött s vénitett volna
meg – két csik ősz hajamat tudom, hogy ebbe az esetbe őszült bele.
Elmondhatatlanul együtt érzek ezzel a gyönyörü két darab emberrel; ezzel
a gyötrődő asszonynyal, aki nem tud belenyugodni abba, hogy megunták, és
letéve a büszkeségről s ezzel még nevelve a férfi csömörét,
visszakönyörgi magát, holott tudja, hogy lehetetlent kiván, – s ezzel a
meggyötrött férfival, aki talán maga sajnálja legjobban, hogy érzései
megváltoztak, de végre is érzi az érzései jogát. Együtt érzek velük én,
akit észre sem vettek, kiről nem is tudják, hogy a világon van, vagy, ha
látták, bizonyára nem sejtették, hogy tudja, mi történik itt; együtt
érzek most is, mikor ők az esetet talán már el is felejtették, s régi
érzéseik helyén régen ujak támadtak. Történetük és képük itt él bennem,
idegeimben, talán tengernyi távolságban tőlük, mig nekik sohasem jut
eszükbe, hogy ilyen messzeségben valakinek számára eleven és ismert
valóságok lehetnek; ha véletlenül mégis találkoznám velük s elmennék
mellettük: egy porcikájuk sem sugná, hogy olyan valaki volt közelükben,
aki ismeri őket és tud róluk s történetükről. Pedig voltaképp abban,
hogy én ismerem őket s tudom történetüket, nagy-e a különbség ahhoz
képest, ahogy ismerős volnék velük és regényükkel, ha véletlenül valóban
megismerkedem velük, s ők maguk mondják el, mi van köztük? És mi marad
meg ebből a különbségből is husz vagy harminc év mulvára, mikor egészen
biztos, hogy hármunk közül egy sem lesz már életben, s egészen mindegy
lesz, ismerősek voltunk-e, vagy csak látásból ismertem-e őket, vagy csak
ugy elképzeltem, avagy ugy olvastam valahol, minden külső látás,
találkozás és tapasztalat nélkül képüket és történetüket?
*
1886. április végén történt, tehát most lesz husz éve. Délután három óra
körül volt, a Deák-téren, valami külön órára iskolába menet, hogy
megszólitott egy urformáju, de erősen megvedlett ember s német nyelven
valamit tudakolt tőlem, már nem tudom mit. Mialatt elmondtam neki
felvilágositásomat, hirtelen elsápadt, s szája is elkékült, s végre
reszketve és fuldokolva szakitotta meg szavamat:
– Fiatal barátom, ne haragudjék, hogy félbeszakitom. Mérnök ember
vagyok, diplomás, Csernovicból jövök. Két napja nem ettem, s itt ájulok
el a kimerültségtől. Ha van nála valami pénz: az isten áldja meg, adja
ide.
Hetedik gimnazista voltam, nem volt se égen, se földön többem
kilencvenkét krajcárnál. Megdöbbenve kapartam elő, s odaadtam neki.
Mindez két-három perc alatt történt. Az emberemet annak előtte nem
láttam, de annak utána igen. Vagy egy hét mulva az Andrássy-uton
egyfogatu bérkocsin. Ő is meglátott, elpirult s elkapta fejét. Ez,
mondom, idestova husz éve, hogy megtörtént – s azóta nincs hét, amelyet
itthon töltök Budapesten, hogy kétszer vagy háromszor ne találkozzam
vele, s a boldogtalan mindannyiszor el ne piruljon s félre ne nézzen,
hogy szemünk ne találkozzék. Az egyfogatu bérkocsit nemsokára
felváltotta a kétfogatu, majd, három évre rá, számozatlan fiakker, s
most már, néhány hónap óta az automobil; az ember – azóta megtudtam,
mert kiváncsiságból utána jártam – valóban mérnök, vállalkozó, akit
valami üzleti hajótörés vetett ki ide Budapestre, s azóta gyönyörüen
megszedte magát; meg is házasodott, szép serdülő gyerekei vannak, akik a
magától értetődés hanyag nyugodtságával töfögnek végig az Andrássy-uton
– s ez a boldog ember s boldog apa, aki alkalmasint annyira-amennyire
tisztességes ember is, kétségkivül fele vagyonát odaadná érte, ha valami
csendes módon eltehetne láb alól engemet, akiről nem is tudja, kicsoda
vagyok, akivel egész életéből mindössze három percig váltott háromszor
három szót, s aki nemcsak hogy nem vétett ellene, hanem, ugy lehet,
életének megmentője, boldogulásának meginditója volt. Látszik, hogy
gyülöl, látszik, hogy utjában vagyok, látszik, hogy mikor meglát,
lehunyja szemét, s elgondolja, hogy hátha csak álom volt az egész, vagy
hátha én már nem emlékszem őrá – hiszen oly régen volt, mindössze
két-három percig tartott; azóta ezer meg ezer emberrel találkozhattam –
s ugyan ki emlékszik mindenkire, akivel valaha néhány szót váltott, s
akinek kilencvenkét krajcárt adott? Látom, hogy néha tétováz, mintha meg
akarná állitani kocsiját, kiszállani belőle, elém állani, s félig
tréfásan, félig megindultan igy szólni hozzám: „Uram, husz éve tartozom
magának kilencvenkét krajcárjával; örülök, hogy végre megadhatom.“ De
csak tovább hajtat; gyáva a szamár, nem tudja rászánni magát. Néha
magamat is megszáll a nagylelküség, hogy én keressem fel, s én mondjam
neki: „Ugyan, kérem, adja meg már azt a nyavalyás kilencvenkét krajcárt,
és hagyjon békét énnekem s ne gyötörje tovább saját magát.“ De dühös
vagyok a szamárra, s hagyom, hadd vergődjék.
*
Van még egy ilyen kis, hogy ugy mondjam: a sorok közt történt regényem.
Az állatkertben volt, roppant forró nyári délelőtt, hogy egyik
kutyaketrecben ennivaló kis kölyök-daklit vettem észre, amint lihegve,
kilógó nyelvvel, könyörgő szemmel lesett minden arra menőre s a rostély
mögött szükölve ment vele a szomszéd ketrec elválasztó keritéséig,
kétségbeesve nézvén utána, mikor az végképp elment, s menten kémlelni
indulva, nem jön-e uj jövevény, akitől talán mégis csak megkapja a
segitséget. Hamar rájöttem, miben kell ez a segitség; a kis állat vizes
lábasa üres volt, s elepedt szomjan. Néhány lépésnyire szivattyus-kut
volt, odaláncolt bádogitcével; az itcét lefeszitettem a láncról, vizet
huztam bele, bedugtam a rostélyon, ahol a kis állat remegő kéjjel
lefetyelte ki, ameddig csak a nyelve ért, hálás pillantással s
vakkantással köszönve meg jóságomat. Vagy két hétre rá ujra kimentem; a
kis pára már messziről észrevett, megismert és boldog ugrándozással és
ugatással valósággal lelkendezett az örömtől s a viszontlátás
izgalmától. Annyira meghatott ez a nagy háládatosság, hogy – a dakli
eladó volt – megvettem, hazavittem, ahol Zsipi – erre a névre
kereszteltük – két hónapon át a ház elkényeztetett kegyeltje volt,
akinek legalább husz sziv majd hogy utána nem szakadt, mikor egy nap
eltünt, nyomtalan, mindenkorra, hiába kerestettük rendőrökkel, hiába
hirdettük ujságban. Megvallom, – nem szégyen, katonát is láttam már
kutyája után sirni – jó néhány éjcakát átsirtam miatta álmatlan. De
hiába, nyoma veszett. Ám vagy három évvel ezután, tavaszi délben,
valahol az Andrássy-ut vége körül való villa-fertályban egy nyaraló
előtt elmentemben a rács mögül a szokott felháborodással ugatott ki rám
három válogatottan szép kutya, s az egyikben, egy négy év körül járó
dakliban: ugrásában, vakkantó ugatásában, mókázva haragvó szeme
járásában, hirtelen odafigyelve, szivdobbanva ismertem meg – s esküdni
merek, hogy nem tévedtem – a mi Zsipinket. „Zsipi!!“ kiáltottam, szinte
rikoltottam rá a szépen kifejlett, kifényesedett szőrü bolondos állatra,
s csodálkozva, örülve, igazán a legkülönbféle váltakozó érzésekkel
álltam meg a rácsnál, s dugtam be önkéntelen mozdulattal sétabotomat –
még ugyanazt, melyen hajdan, jobb időkben, az ifju Zsipi annyit ugrált
át meg vissza. A kutya is meghökkent, megállott, az ugatás torkán, az
ugrás inában akadt meg, mig a másik kettő, akire hangom nem hatott,
szaladtában és ugattában, hemperegve bukott rajta keresztül. „Zsipi!“
kiáltottam ujra, s reszkető kézzel nyultam át a rács rudai közt, hogy
megsimogassam, mint hajdan szoktam, menedékes homlokát, szemöldöke
dombjait. De a kutya hátrált, vagy két lépést visszavonult, s mereven
megállva a négy lábán, merően, megdöbbenve, tanácstalanul nézett ki rám.
A másik kettő önkéntelen megérezte, hogy itt történik valami, s
feltápászkodva egymás mellé álltak, s hol felém forgatták a fejüket, hol
társuk felé, várva, hogy mi lesz. A dakli pedig ott állt egy helyben,
mozdulatlanul nézve velem farkasszemet; magam is felegyenesedtem,
visszahuzódtam, s visszanéztem a felindult állat tágra nyilt szemébe.
Két-három percig állhattunk igy, egymással szemben, s az én meredt
nézésem előtt a kutya szeme fényes, széles, átlátszóan barna égbolttá
terült szét, melyen mintha kékes felhők vonulnának zavaróan keresztül. S
e szemek mögött, e félig öntudatlan, szegény, megzavart agyvelőben
ugyanilyen gomolygó, elvonuló hullámzás mehetett végbe, valami olyas
gondolat, hogy „idegen, érzem, hogy nem vagy tőlem egészen idegen,
tudom, hogy van hozzád valami közöm, de már nem tudom, mi; érzem, hogy
volna valami kötelességem irántad, de nem tudom megtalálni, mifajta;
nyugtalanitasz, megzavarsz; a világról, az életről, a nappalról, az
éjcakáról, ebédről, vacsoráról, gazdáról, házról, mindenről való
megszokott és megnyugtató képeimet hirtelen megzilálod, megtéped,
elhomályositod, de nem adsz helyettük megbizhatóbbakat, mert a te
felkeltetted képek is homályosak, kóválygók, el-elhalványulók. Menj,
menj, menj; ne szólj többet, ne nézz rám tovább, ne kinozz tovább; ne
zavard meg megszokottságaim nyugodt rendszerét, ne vedd ki talpam alól a
földet, ne döntsd le a világról való érzésem körül, a megnyugtató
korlátokat!…“
Mindez kutyanyelven volt mondva, egy rémült szemmeresztés mindent
elmondó beszédességével, és, mondom, két-három perc alatt. A kutya aztán
hirtelen megfordult, utána a másik kettő is, és vad, eszeveszett, vissza
sem néző rohanással menekültek befelé, s tüntek el a nyaraló mögött. Én
még egy darabig ott álltam, majd sarkon fordulva, lassan s elgondolkozva
ballagtam vissza a város felé.