1.
Manikürt akkor még nem igen ismertek, de a mi kis főtisztelendőnk tömzsi
parasztkezén a köröm oly rózsaszin volt s olyan gömbölyüre hegyezett,
hogy nincs az a Rigaud-portrait, amelyiken különb francia papkörmök
előkelősködnének. Francia papot sem igen láttam addig s nem láthatott
maga a kis főtisztelendő se, de mikor – reverendában sohsem járt –
jószabásu hosszu peruvien-kabátjában oly ügyesen ült bele a
selyem-zsöllébe, hogy a kabát két szárnya természetes eséssel került
alája s mikor rövid lábacskái egyikét átvetvén a másikon, karcsu bokáján
fekete pantallója alól selyemharisnya fénylett elő s kicsiny – sajnos
rövid és széles – lábán csattos, kivágott lakkcipő: én gyerekfővel is
megértettem, hogy a kis főtisztelendő az ő szerény, el nem bizakodott,
de férfias vágyódásával a francia abbéság után érez honvágyat, a francia
szalónok után, az egyszerü és bájos francia előkelőség után, aminőnek
azt a könyvek irják le, a régi novellák, az elfelejtett regények,
melyeknek hatása hosszu évek multán ugy benne rezeg a kis nemzetek
irodalmában, mint ahogy a fény lassu járásánál fogva itt a földön még
látjuk a távol csillagot, mikor valójában rég széjjelrobbant.
Az a világ is, amelyről most szólok, rég széjjelrobbant. Mindössze
huszonöt éves emlékül él bennem, de kő kövön nem hiszem, hogy ma azon
mód találtatnék benne, ahogy még én láttam. A kis felvidéki város, ahol
akkor az alsó gimnáziumot jártam, néhány év mulva földig leégett s el
sem tudom gondolni, milyen lehet most, ujjá épitve. Az emberek pedig… de
hiszen éppen ő róluk akarok szólni; a kis főtisztelendőről, Suhay Dániel
r. kath. áldozárról, az odavaló r. kath. állami főgimnáziumon a magyar s
a latin nyelv tanáráról, továbbá Stein odavaló földbirtokosékról s
bérlőékről, akiknek szalónján (igy hitták a fogadószobájukat), a szalón
selyemzsöllécskéin s rézzel berakott ébenfa-asztalkáin délelőttönkint
végigtáncolt a téli napsugár; a kandalló tüzéről, mely besugározta s át
is melegitette a főtisztelendő bokácskáit; a mennyezet fehér
stukkójáról, mely épp oly büszkesége volt a jómódu vidéki familiának,
mint maga a kandalló; magamról, aki már nem emlékszem, hogy kerültem
hozzájuk s hogy szoktattak oda magukhoz s aki már nagy fiu voltam,
tizenkét éves, de testre fejletlenebb, lélekre bátortalanabb,
elkényeztetésre sóvárgóbb az ölbenülő kisgyereknél, – mindenek felett
pedig Stein Irénről, akinek lábánál kuporogtam a kandalló előtt, aki
maga volt a jóság s a bájosság, tizennyolc-tizenkilenc körül járó nagy
kisasszony, rózsásra lehelt arcu, világosbarna szemü, gesztenyeszin haju
– és mellbeteg.
Nekem erről a betegségről tudomásom nem volt. Ugy gondolom, neki magának
sem. A kényeztetés, a becézés, a langyos fürdő kéjével simogató
jóindulat ugy benne volt a fogadó-szoba levegőjében, hogy mindhárman
külön kiélveztük s nyujtózkodtunk benne, mint a macska, de egyikünknek
sem volt oka, hogy külön magára vegye. Mint a butorok, a zsöllék s a
hasábfák: az Irén karcsu, halovány, feketeruhás édes anyja s szakállas,
csiptetős, tagbaszakadt bátyja magától értetődően csak arra valók
voltak, hogy csöndes mosolylyal, vagy, a bátyja, harsány nevetéssel
bekukkantsanak hozzánk a másik szobából; hogy beküldjék a sokszoknyáju,
nehéz járásu szép tót szolgálóval a fényes és omlós apró pogácsákat s a
gyüszünyi pohárka tokajit. Boldog álmosság, édes gondolattalanság
zsibongott bennük, olyan lábbadozás fajta állandó elandalodottság, hogy
tél vagy betegség vagy felnőttség vagy halál vagy hogy innen el is kéne
mennünk: egy percre sem jutott eszünkbe.
Azt hiszem, ezeken a félórákon kivül nem is éltem. Azt hiszem, a
főtisztelendő ur sem. Azt hiszem, Irén sem. Sejtelmem sincs róla, mit
csináltam délelőtt, délután az iskolában – pedig akkor, az alatt az
egyetlen esztendő alatt, jó tanuló voltam. A bácsi s a néni, akinél
laktam s akikhez egy évre feladtak a felvidékre, hogy a vidéki jó
levegőn erőbe kapjak; a fizika-tanárom, aki szelid, bölcs és nemes volt,
mint Kepler Az Ember Tragédiájában; padbeli szomszédom, egy ritkán fürdő
kis tót fiu; a helybeli szerkesztő, aki költő volt s az Alföldről került
ide Tótországba; az ezredes, aki napjában negyvenszer végigsétált a
kaszárnya előtt, hogy a kapuőrség napjában negyvenszer fegyverbe ugorjon
s elorditsa a kverauszt; az öreg doktor, aki a patikusnál külön számlát
nyittatott a kis pesti fiu számára szalmiákra meg égetett cukorra; a
főispán, aki délután négy órakor veresre izzadt ábrázattal jött ki
barátjaival a nagyfogadó ebédlőjéből; az őszöreg tanfelügyelő, aki
Urnapján diszmagyarban áll az oltár előtt, a megyei urak között; a
fekete szakállu, halovány képü müvelt zsidó pap s egy gőgös, daliás,
haragtól eres homloku magyar ur, akiről a kis zsidó fiuk rettegve
susogták, hogy antiszemita; a ferencrendi kolostor, ahová tornázni
jártunk s ahol állandó volt a káposztaszag, csak egyszer vegyült bele
még valami nehéz, fejfájditó bűz, mikor az egyik cellában kiteritve
feküdt a szegény öreg fráter Anzelmus; a tavaszi mezők s a téli fagyok;
az ódon luteránus kollégium s a hervatag gesztenyés; a csobogó
város-kutja s a gomolygó Szentháromság-szobor; a vajas bödönök, a málnás
fazekak, a turós bélesek s a kaszinóból kölcsönvett régi élclapok:
mindez csak ugy van, idegenül, élettelenül, hozzám nem tartozóan
beraktározva hálátlan emlékezetembe, mint egy-egy évszám vagy könyveim,
melyet valaha be kellett tanulnom s még mindig nem tudom elfelejteni.
Ami azon időből vérembe ment át, ami tovább él, fejlődik s együtt vénül
velem, mint teszem a filozófiáról vagy a fizikáról való tudásom: az
csakis a Stein Irénék fogadószobája, csakis az ő büvös délelőttjei,
csakis a táncoló napfény s a sugárzó kandalló; csakis a finom kis
főtisztelendő suttogása, a magam odasimuló kuporgása s annak az édes
leánynak, mindezek uralkodó királynéjának, drága, meleg, ibolyaillatu
személye. Ezt az illatot ma is érzem; ezt az illatot magamba szittam
sötétkék szoknyájából, hófehér kezéről; ez az illat dobbantotta meg,
érzékletes emlékezettel, a szivemet lefekvéskor, elalváskor, mikor a
nagy szobából áthallatszott hozzám a kis benyilóba a bácsiék vidám
vacsora után való kártyázása s az ajtó hasadékán éppen csak annyi
lámpafény szürődött be hozzám, hogy még lustább s még álmosabb legyek;
hogy a félálomnak kormányozható képzeletével megint ott érezzem magamat
a drága teremtés lábánál s mind ernyedőbb ajakmozdulattal mormogjam el
esti imádságomat: Édes jó istenem, engedd, hogy holnap ne hivjanak fel
számtanból, hogy a nyujtón meg tudjam csinálni a zászlót s hogy most ugy
gondolhassak őrá, ahogy csak a felnőtteknek szabad!…
2.
A Margitszigetnek akkor még nem volt hidja, tennisz még seholsem járta s
csónakos klub is csak egy volt. De a főtisztelendő urnak azért el
kellett mondanom, milyen az élet a Margitszigeten s általában hogy élünk
Pesten; beszélnem kellett a Hangli-kioszkról, mint ülnek ott (akkor még
ott ültek) esténkint a mágnások s a politikusok; hogy vasárnap este mint
vacsorázunk az Angol-királynőben s nyáron mint nyaralunk a Városligeti
fasorban, átmenvén vacsorára az egész ismertség a Tyukketrec-vendéglőbe,
ahol kitünő a rántott csirke, csak a velesült petrezselyem utálatos
rajta. A főtisztelendő ur csak ugy mellesleg, odavetve kérdezősködött,
mikor Steinékhoz menet találkoztunk a Fő-utcán s ő kedves, barátságos,
kistermetü létére is méltóságos szivességgel vett baljára. De én,
mialatt tele voltam iránta szeretettel és tisztelettel s az iskolás
gyereknek a tanár előtt való leküzdhetetlen szorongásával makogtam
eleinte, majd mikor belemelegedtem s önnön beszédemtől megrészegedtem,
szavaltam el mondásaimat: ösztönszerüen megéreztem, hogy ez az
odavetettség csak tettetés; hogy a kis főtisztelendő számára ezek a
dolgok a legfontosabbak a világon; hogy bármint adja az atyai
leereszkedőt, magához képest mégis felsőbb lénynek tekint, mert fővárosi
gyerek vagyok. Önkéntelen fölébe kerekedtem s a tisztelt és szeretett
embert egyfelől ugyan még tiszteltebbé, de másfelől egy kicsit
megalázottá tette előttem az előkelőség, a nagyvárosiasság, a
magasabbrendü élet után való forró vágyakozása, ebben való tehetetlen
vergődése. A felsőbbség nek ez az érzése akkor sem hagyott el, mikor a
kis szalónban Irén kezét éreztem hajamban s térdére hajtván fejemet, a
szőnyegről fölnéztem s szemem egyszint volt a főtisztelendő ur félcipős
kis lábával. Néha vakmerően belekotyogtam a szavába s valami gyerekes
szójátékkal sok elmésséggel zavartam meg finoman füzött mondatait.
Ilyenkor elhallgatott s szeliden mosolyogva nézett rám, én pedig
mérhetetlenül megzavarodtam. Ám nyakam szirtjén ott éreztem az édes lány
térdét, fejemen ott éreztem meleg ujjait, amint megcibálta hajamat s
leszólt hozzám: csitt, csacsi! Ez bizony feddés volt, szelid korholás,
sőt megalázás, de nem tudom, miért, a mellem mégis valami diadal
dagadásától feszült s a kis főtisztelendőnek reszketett a keze, mikor ő
is megsimogatta sovány képecskémet, majd ugyancsak felnyult a hajamba s
ott, éreztem, az ujjai közeledtére Irén hirtelen elkapta a kezét.
Annyit gyerekészszel is átértettem, hogy a vidéki zsidó uri házba
bejárónak a főtisztelendő ur ugyanugy kerülhetett, mint ahogy iskolabeli
társaim közül különösen én irántam melegedett fel: megérezvén rajtam,
mint a Germinal vén bányalova a lekerült uj csikón, egy naposabb,
levegősebb, földfelettibb világ levegőjét… Istenem – ha kutatom azt a
második természetemet, ami szeretett minták utánzásából fejlik ki
bennünk, ugy találom, hogy eszembe jutásaimnak ez a könyvszaga is tőle
ered; ő volt az, aki a könyvek világából s árnyalakjaiból vette a
mértéket s a hasonlatokat az eleven élet, az élő emberek megismeréséhez.
Szeretett a Steinék szalónjában elüldögélni már azért is, mert e házban
mindenki ismerte az ő kedves német költőit, akiket klasszika filologus
és paraszti magyar vér létére fölébe helyezett minden római, minden
magyar poétáknak. Én már akkor olvastam Heinét, az Uti képeket, a Le
Grand könyvét, a Romantikus Iskoláról szóló véres bethlehemi
gyilkosságát. Sokat nem értettem belőle; inkább a nyelve muzsikáján
részegedtem meg; egy-egy mondata a ritmusa révén ragadt meg
emlékezetemben s a kandalló pattogásának, a napfény táncolásának, a szép
teremtés lábánál való macskálkodásom álmatag dorombolásának dallamára
mormogtam olykor: die blaue Blume der Romantik… die blaue Blume der
Romantik… A főtisztelendő ur ezen is mosolygott, ez után is
megsimogatott. De néha, mikor ketten voltunk s ugy vártuk Irén
kisasszonyt, mig felöltözködik vagy a fésülő asszonyt elküldi, olyan
német költőkre figyelmeztetett, akiket alig ismertem; ifjan elhalt
sorvadásosokra, kék romantikusokra vagy még régebbekre; Höltyre,
Novalisra; két hamar elpusztult magyar költőre: Dayka Gáborra és Ányos
Pálra, – s egyszer, mikor hiába jöttünk, mert Irén kisasszony meghült,
ágyba kellett feküdnie s nem jött be a szalónba, hazamenet megkérdezte:
jól tudok-e franciául, a Ploetz nyelvtanából tanultam-e s emlékszem-e
ennek olvasmányai közül egy Millevoye nevü költő versére; Levelek
hullása, vagy ilyesmi a cime; ősz van benne s az erdő utolsó leveleivel
behinti a földet; a csalitnak nincs többé titka, a fülemile elhallgatott
s triste et mourant à son aurore, hajnalkorában leverten s halódva egy
ifju beteg bucsuzik az élettől… Triste et mourant à son aurore…
ismételgette elgondolkozva a főtisztelendő ur, majd különös, bennem
rossz érzést keltő mosolygással kérdezte: mondja, Palika, ki tudná-e
fejezni franciául, de ugyanebben a mértékben azt, hogy: „szivtépő
öntudatlansággal?“ Megzavarodtam s hebegve bucsuztam a házunk előtt;
egész délután a szótárral s a nyelvtannal bibelődtem, de nem tudtam oda
gondolni; a főtisztelendő urra gondoltam és szórakozott voltam.
3.
Az Irén kisasszony meghülése érthetetlenül makacs volt. Ha elmult is,
csak visszatért megint s mind gyakrabban megtörtént, hogy a kisasszony
helyett a néni fogadott bennünket, egyre halványabban, egyre fáradtabb
mosolylyal, mig Anti urfi, az Irén bátyja, mind többször törülgette a
csiptetőjét s mind kurtábbra rágta a bajuszát. Pedig – legalább az én
szememmel nézve – a betegség nem viselte meg a mi szép tündérünket. Azt
ugyan észrevettem, mikor megint kijött közzénk s kitörő örömmel szaladt
először felém s magához szoritott s összecsókolt s csak aztán,
balkezével még mindig magához vonva, nyujtotta jobbját a főtisztelendő
urnak: azt észrevettem, hogy soványszik; észrevettem a kezén, mely
szinte átlátszó kezdett lenni, észrevettem a kebelén, mely mind lágyabb
volt hozzászoruló fülem és szemem számára s azt is észrevettem, hogy egy
idő óta nem visel füzőt. De arca piros volt, sőt néha szinte tulságos
piros, aztán meg vidám is volt s néha fuldokló köhögésbe nevette bele
magát azon a bolondságon, hogy mihelyt nevet, elkezd köhögni. Nekem ez a
köhögés tulajdonképp nem tetszett, mert testi utálat él bennem nagyon
sok testi dolog, különösen minden betegség iránt. De ezzel a drága
lénynyel másképp voltam, mint másokkal; ibolyaillatban élt számomra
mindenestül s behunytam a szememet, mikor köhögése közben fejem a térdén
összerázódott.
Nem voltam ostoba gyerek s nem voltam sem fejletlen értelmü, sem
tudatlan lelkü. Volt vagy három hét abban a téli harmadban (az akkori
iskolaév három részre oszlott), mikor, mondom, jó tanuló létemre
egyre-másra kaptam a szekundákat s a bácsi, akit az osztályfőnök
értesitett erről, haragosan küldte vissza a kaszinóba az élclapokat,
hogy ne ezeket bujjam, hanem tanuljak, ördögadta, nézze meg az ember.
Órákhosszat elfeküdtem a szobácskám keskeny diványán s ugy gondoltam
őrá, ahogy csak a felnőtteknek szabad. Büntudattal, nem tagadom. De
ellenállhatatlanul. Büntudattal sütöttem le a szemem mindenki előtt, –
ki mentül jobb volt hozzám, annál inkább; leginkább a főtisztelendő ur
előtt, aki a hihetetlenségig, a többi fiut összeröffentő kivételességig
volt elnéző irántam, mikor neki sem tudtam felelni s lehorgasztott fővel
álltam helyemen, kinosan váltogatva a pad alatt a lábamat. Annál
zaklatottabb érzéssel, mert elmondhatatlan szelidsége közepett néha
érthetetlenül szigoruan nézett rám; egyszer, mikor föltekintettem, egy
pillanatra azt a haragos és gyülölséges gunyt láttam az ajka körül,
melylyel a komisz pénzemberekről, az ostoba katonatisztekről, a
tenoristákról s a mágnásgyerekekről szokott beszélni. De különös: mentül
nyomorultabban álltam ilyenkor előtte, annál vadabb diadallal kopogott
belül a szivem; s annál inkább hirtelen eltünt előlem tábla, kathedra,
iskola, főtisztelendő ur s csak valami gömbölyüséget éreztem a nyakam
szirtjén, valami melegséget a hajamban s ibolyaillatot a levegőben. Alig
vártam az estét, hogy lefeküdjem s elaludjam s álmomban ne én legyek
felelős, csakis és egyedül maga a mindenható isten feleljen érte, mit
merek én, kis fiu, összeálmodni. S ha aztán délelőtt, előadás után a
főtisztelendő urral a Fő-utcán összetalálkoztunk, szinte tiszteletlen
szórakozottsággal feleltem kérdéseire; bennem volt még az éjszaka minden
láza és káprázata; ennek a láznak veres rózsáit, ennek a káprázatnak
táncoló napsugarait láttam az Irén kisasszony arcán és haján, mikor
bejött hozzánk s én eléje szaladtam; álom és valóság vakmerően
összeolvadt érzésemben, tudatomban, e szobában mindig rámboruló
félálomban; a karcsu ujjak, a gyenge keblek, a remegő térdek, mintha be
lettek volna avatva abba, mintha a visszaemlékeztetés titkos jeleit adó
cinkosok lettek volna abban, amit rajtam kivül senki halandó ember nem
tudhatott.
4.
Én legalább, elhihetik, senkinek sem gyóntam meg. Tulajdonképp
önmagamnak sem. Az álom s a félálom vizein usztam eltökélt
akaratlansággal, öntudatlan is afféle ravaszsággal, mint ahogy a
harcmezőn halottnak tetteti magát a sebesült, nehogy a martalócok észre
vegyék, – olyanféle mozdulatlansággal, mint az édesen álmodó, aki
vigyáz, hogy meg ne üsse a lábát s föl ne ébredjen bele. Kis
kérkedéseim, éretlen közbekotyogásaim mind gyérebbek lettek; végre
egészen elmaradtak s délelőttről délelőttre szótlan, mozdulatlan
kuporogtam urnőm lábánál, mesterem lába előtt. Az ő beszélgetésük is
mind szakadozottabb lett. Erőltetett volt s gyakran megakadt, néha
percekig tartó kinos hallgatással, melyet még kinosabbá tett a leány
fuldokló köhögése. A pogácsákhoz hozzá sem nyultunk, a tokaji érintetlen
csillogott a metszett pohárkákban. Napfény sem igen táncolt már be az
ablakon; odakinn pelyhezett a hó s az északi szél olykor ugyancsak
megrázta az ablak tábláit. Irén néha mellém kuporodott a szőnyegre s a
kandalló tüzénél melengette jéghideg ujjait. A főtisztelendő pedig
fölkelt a kis selyem-zsölléből s némán járt föl-alá a szobában. Olykor
odaállt az ablakhoz s kinézett rajta a hideg világba. Csak akkor fordult
visza, mikor Irént elfogta a köhögés s egy pohár vizet kellett adnunk
neki, hogy magához térjen. A főtisztelendő ur elmondhatatlan
gyengédséggel segitett felkelnie s leülnie s ügyesen és szeliden
tartotta a tálcát, mig szegény kortyonkint ivott. Reszketett a keze,
mikor a poharat elvette a lánytól s még jobban reszketett, mikor
megsimogatta a drága térdekre visszahanyatló fejemet. S megint csak azt
éreztem, amit nem egyszer: hogy Irén hirtelen elkapta a kezét, mikor a
főtisztelendő ur simogató keze véletlenül odaért ujjaihoz. Nekem
feldobbant a szivem, a főtisztelendő ur egy percre elkomorodott s
hazamenet borus szemöldökkel, összeszoritott ajkakkal, kis félcipőjét
bokáig nyomva a hóba, lépkedett mellettem.
5.
Irén kisasszony egyszer öt napig nem mutatkozott s édes anyja olyan
volt, mint a fekete-fehér márványszobor, mikor megnyugtatott bennünket,
hogy a baj nem komoly, csak az orvos tart rá, hogy Irén ebben a hideg,
szeles időben fel ne keljen. Anti urfi kikisért bennünket a kis ajtóig,
ugy kérdezte, mit izenünk a hugának s közbe a szakállából is felkapott
egy pamatot s rágta, ahogy csak tudta. A doktor bácsi napok óta felém
sem nézett; nem törődött vele, van-e égetett cukrom; az utcán nagy
beszélgetésben láttam a bácsival s mikor hozzájuk értem, elhallgattak.
Én az iskolában rosszabbul feleltem, mint valaha; magyarból a
főtisztelendő ur föl sem hitt, olyan világos volt, hogy ugy sem tudok
semmit. Este előre kértem a vacsorámat s már hétkor lefeküdtem, hogy
imádkozzam és elaludjam. De az ötödik este alig tudtam már elaludni;
minduntalan fölriadtam s remegve hallgattam a téli éjszaka zugó
csendjét. Reggelre elállt a havazás, a piszkos szürke felhők elvonultak;
a kék levegőben mintha jégtüket csillogtatott volna a kisütő téli nap.
Előadás után alig hogy hazulról elindultam, már a házunk kapujában
összetalálkoztam a főtisztelendő urral. Alázatosan köszöntem s szótlan,
gyors léptekkel siettünk a Steinék portája felé.
Irén már ott ült a kandalló előtt; pirosabban, karcsubban, mosolygóban
és ibolyaszaguabban, mint valaha. Nem a rendes ruhája volt rajta, hanem
valami puha, vastag, világoskék selyem otthonka, hattyuprémes kis papucs
s fehér gyapjukendő a vállán. Felállott, hogy elénk jöjjön; én
kirántottam kezem a főtisztelendő ur kezéből s odavetettem magam a
kebelére.
Nem birtam magammal s ő megtántorodott ölelésemtől. Mögötte volt a karos
szék, abba roskadt vissza s én velebuktam, fejjel az ölébe, karom a
válláról, a kebelén át, lecsuszva a dereka köré. Fuldokolva mondtam
valamit; nem tudom mit. Hallottam, hogy csitit, éreztem, hogy simogat s
én hirtelen fölemelkedve, rádőltem ültében s drága illatos fejét két
kezembe szoritva, belekoccantottam fogamat a fogába, ugy szittam,
martam, csókoltam ajakát. Térdemnél éreztem a térdét, éreztem, hogy
karja vállam köré fonódik, éreztem, hogy magához von, éreztem, hogy
visszacsókol.
Ebben a percben valami toppant a hátam mögött. Ugyane szempillantásban
durva szoritást éreztem a nyakamon; valaki galléromnál fogva rántott ki
a forró selyemkarokból. A főtisztelendő ur volt; amily kicsiny, oly
erős, oly felindult, oly vértől elfutott szemü. Kis kemény,
parasztkezével rángatta a galléromat, majd megrázott mindenestül, ugy
hörögte a képembe: „Megőrültél, kölyök? megőrültél?!“ Ez is csak egy
percig tartott, mert a perc végén már ott volt Irén s kitépve engem a
kis főtisztelendő markából, odavont maga mellé. Ugy lihegett és
reszketett, hogy rám kellett támaszkodnia, aki magam is alig álltam a
lábamon.
Dult arccal néztek farkasszemet. De csak rövid ideig. A főtisztelendő ur
hamar erőt vett magán; arca elsimult, karja lehanyatlott s csöndes
megadással szólt: „Bocsánat, Irén kisasszony, valami idegesség bánt
napok óta, nem egészen tiszta a fejem“. Irén is elbocsátott s mosolyogni
próbált. De nem tudott. Dideregni kezdett s le kellett ülnie, majd
szájához kapva zsebkendőjét, balkezével a levegőbe kapott. Én rémülten
orditottam föl, a főtisztelendő ur odaugrott az ajtóhoz, ugy kiáltott be
az ebédlőbe: „Nagyságos asszony! Anti urfi!“ Mire berohantak: a
világoskék otthonka, a hattyu-prémes kis papucs, még a fehér gyapjukendő
is mind csurom vér volt.
6.
A főtisztelendő ur már délután beteget jelentett, még azon este
elutazott s olyan mód helyeztette át magát egy alföldi gimnáziumba, hogy
vissza sem tért butoraiért; ugy küldték mindenét utána. Irén mindössze
nyolc napig volt beteg s egy szép, napos februári délelőtt temették. Én
nem voltam ott a temetésén; betegségét, halálát, mindent, ami az
égszinkék otthonka biborra válta után történt, hetek multán tudtam csak
meg, magam is attól a perctől fogva valami idegláz forma betegségben
élet s halál közt lebegve. Mikor először magamhoz tértem: első világos
pillantásom a bácsira s a nénire esett, meg a nagybajuszu öreg doktorra,
aki szorongva ült ágyam mellett. Kérdezősködéseimre nem igen feleltek;
azt mondták, hogy aludjam s ne törődjem semmivel, csak a főtisztelendő
urról mondták meg, hogy áthelyeztette magát s már irt is a bácsinak,
hogy ha a kis Pali nyárára is vidékre kivánkoznék, küldjék le ő hozzá;
az odavaló gimnáziumnak szép könyvtára van, főképp teljes gyüjteménye
német és francia remekirókból.