Második hónapja járta lent az ezred a Michailowits-Brdó szakadékai
között a haláltánczot. Nem teljesen jó mesterség ez, mert végtelenül
idegen minden, a tájék, a fák, a kövek, a bokrok. Az emberek
káromkodtak, ebbe fogózván a hegyoldalakon, hogy le ne essenek. Itt-ott
volt valami csetepaté, egyébként hol esett, hol nem. Ha nem esett, nem
volt víz, ha esett, nem volt egy csöpp száraz hely. Nem csillogott már
semmi, a ki béke idején templomparádén látja a kinyalt regimenteket,
ugyan elcsodálkozna az ilyen szennyes világon. A rozsda befog mindent, a
szíjjak kiveresednek, a ruha szétszakad, az arczokat borostás
szakállerdő fedi s a legénységnél a nyakravalóra varrni szokott fehér
vászon fogalma végkép kitűnik az emlékezetből. Hozzá egy hitvány
guerilla-hadjárat. A gyalogos katona csak fölveszi a harczot, az utána
kuszhat a bozótban az ellenségnek és beleverheti a szívébe a szuronyát,
s ez az ilyen elvadult állapotban ép oly jól esik, mint a zeneértő
embernek valami finom hangverseny, – de a lovas csak megy előre-hátra az
úttalan bozótban, öszvérnek való sziklás meredélyen s azt sem tudja,
honnan támad reá valamely elrejtett hosszas mordályból a golyó.
Krivoscsie népe pedig a legjobb úton volt oda, hogy kiirtassa magát az
utolsó emberig. A kesetyümadarak igen kövérek voltak ebben az
esztendőben, mert rájuk is ügyel a gondviselés és összeveszejti néha az
embereket a levegőbeliek táplálása okáért. Nem akart vége szakadni a
komédiának, a herczegóczot ha tízszer földhöz verték és megtaposták,
tizenegyedszer is fölállt s nem akarta hagyni az ő kietlen hegyeit meg a
két pár kecskéjét. A hol az emberek kidőltek, előjöttek a hánokból az
asszonyok, ezek a csontos, feketeszemű nőszemélyek és puskáztak férjük
holtteste fölött.
Még csak az kellett hozzá: asszonyokkal verekedni. Micsoda dicstelen,
áldatlan munka. Szeretett hazánk népe ez alkalommal ugyan egy véleményen
volt. Itthon is szidták a kormányt, ott lent is szidták a kormányt s ezt
érdemes följegyezni, mert ritkán van ily szép egybehangzó nézete az
egész nemzetnek. Az emberek pusztultak, a nélkül, hogy haláluk árán
előbbre vitték volna az ügyet. A ki megmaradt, azt elkeserítette a rossz
élelmezés. Egyébként végezte a dolgát mindenki, mint a hogy a medve is
tánczol, de nem a maga jószántából.
… Egy ember azonban volt az ezredben, a kinek így is jól ment minden.
Wooden Endre e csúf, zivataros napok alatt legalább nem ért reá azzal
foglalkozni, hogy mi lesz vele.
Bár tudhatta, hogy azért a saját külön kivonulásért, melyet a
mobilizirung reggelén rendezett, mi vár reá.
*
Az ilyen idegenben való véres csavargásoknak van egy különösen bántó
aktusa. A kikben van egy kis humor, litániának nevezik.
A litánia az a szép jelenet, mikor valamely bevégzett csetepaté után
este az egymásra hordott fenyők lobbanó tábortüze mellett az őrmester
iszákjából előkerül az elegáns nevű Präzenstandesliste. Ez nem ötlábu
borjú, sem nem fehér elefánt, hanem egy széles rubrikás papirfüzet,
szétrongyolva már egészen. Ez a századnévsor.
Azután olvasni kezdik s ez a litánia. A ki meg van, az szól a neve után:
jelen. Néha aztán nem szól senki. Újra ismétlik a nevét. Újra csönd.
Nincs. Hol van? Hol lehet? Ki tudja? Becsületes hadjáratban szépen
lefekszenek az emberek a csatamezőn, kezüket a sebre nyomják s meghalnak
együtt s másnap minden halottnak a zsebében megtalálni az írást, mely
rövid szavakkal elmondja, ki volt, hova tartozott, hol kell megölni
halála hírével a feleségét. Itt azonban, e bozótos föl-le világban, a
hol még a nép nyelvéből is kivész a «sík» fogalma, úgy tünnek le az
elevenek az élet szinpadáról, mint Kratky-Baschik szinházában a
nagyszakállu zsidó, a kit agyonver a Paprika Jancsi.
Az ilyen csönd, a mi így a nevek olvasása után támad, valami rettenetes.
Hát ez is? Az is? Ugyan a lova merre lehet?
Egyszer olvassák:
«Lieutenant von Wooden.»
Senki sem szól reá. A második szakasz legénysége között, melynek
parancsnoka volt, mozgás támad, de szót nem hallani.
«von Wooden!»
Nem, hiába kiabálják akár reggelig. Nincs. Volt.
A neve után odaírják azt a pár sort, a mit a polgári halállal elhalt
embernek a sírkeresztjére vésnek.
A tisztek, a kik ismerték a baját, egymásra néznek.
– Jobb is neki így…
Másnap azonban egy káplár két emberével, a mint a kutató szolgálatból a
táborba tér, csodálatos jelentést tesz a kapitánynak. Hogy ők látták
Wooden hadnagyot. Fent a szikla tetején, oly magasban, hogy az égre
rajzolódott alakja kétszeres nagyságúnak látszott, összefont karokkal,
hajadon fővel állt s nézett le a mélybe, a hol a lovak patkói csattogtak
a köveken. Állítólag reá is kiáltottak volna. Erre az alak a
sziklapárkány mögött eltünt s helyette egy fiatal leány jelent meg, a
bennszülöttek ruhájában. Szép fiatal bosnyák leány, fekete haja úgy
lobogott a hegyi szélben, mint a zászló. Az nézett utánuk hosszasan.
– Ostobaság – mondta a kapitány s egész erővel fogott megint a
bádogdoboz felnyitásához, a melyen belül egy tíz év előtt megölt borjú
darabjai várnak konzervpörkölt alakjában a föltámadásra.
Akár ostobaság, akár nem, a káplár azt mondta a őrtűz előtt, hogy ő erre
meg is esküszik, ha kell. A többiek a tűzbe bámulva hallgatták.
Azután öt nap folyton esett az eső, a sziklák olyan tiszták voltak, mint
egy hollandi szoba, hatodnapra kiderült, Montenegró felül föltámadt a
havasok között a szél s ennek viharában folytatni lehetett a munkát,
minek hivatalos neve: militärische Operationen im Occupations-Gebiete.
A Metálka-sziklák között, lovát kantáron vezetve mindenik, nyomul előre
a csapat. Az ősrengeteg üvölt a viharban s egy-egy kidöntött fenyő a
tetőről megvágódva, szertelen ugrásokkal zuhan a mélybe.
– Itt láttam a multkor… – mormogja a káplár.
Azután nagyot kiált, hogy hangja felülmulja a zivatar zaját.
– Ott van!
Föltekintenek. A meredélyes sziklán, a hol istenkisértés menni, fiatal
férfi, sugár, karcsú alak, gyorsan halad fölfelé. Egyik fenyőtől
ruganyos erővel löki magát a másikig, egy hasadékot átugrik, a
túloldalon elesik, újra felkel s megy följebb, egyre följebb. Fent a
szikla tetején nehány füstfelleg foszlányait kapkodja el a szél: ott ház
van bizonyosan a párkány-szirteken belül.
Ez az ember azonban török ruhába van öltözködve, ránczos bugyogó, fekete
rajta – veres öv a derekán.
Bolond, hisz az török! – nevetik a káplárt.
– Dehogy! Nem ismerik meg?
Az alak fent már a szikla tetején, még pár másodpercz s eltűnik. A mint
az utolsó ugrást teszi, a fehér turbán a fezzel leesik a fejéről.
– Nézzétek! – kiabált a káplár. – Nem török, haj van a fején! Nézzétek,
most egészen ő az…
Eltünt. Ki menne oda fel egy fegyvertelen bosnyák legény után?
A kapitány este parancsban adta ki a századnak, ha a század szamár és ő
kikéri magának, (a kapitányok mindig kikérnek maguknak valamit) hogy
ilyen ostoba mesékkel valaki rémítgetni merje a legénységet. A ki
meghalt, az nem mászkál a sziklák oldalában.
A parancs parancs, a század hallgatag állván haptákot, beismerte, hogy
szamár és elhallgatott.
*
Az ódon régi házban csendes minden. János huszár egyre öregszik, a cseh
vadász egyre butább, a vadgesztenyefák egyre hozzák szúrós gyümölcsüket,
minek nem veszi hasznát senki. A nagy szobákban egyedül jár fekete
gyászban a fehérhaju asszony és várja, hogy az idők folyásában neki is
eljőjjön a napja.
Az órák, a napok, a hetek, a hónapok telnek s ő unja is magát itten.
Semmi dolga már, csak az imádkozni valója szaporodott meg.
Azelőtt egyért, most kettőért.
De kettőért-e?
A káplár meséjét azóta hallotta már ő is. Csodálatos történet volt az, a
mit kiszínezett a fantázia. Lehetséges-e, vagy nem – nem törődtek vele
az emberek, az érdekes és gyorsan váltakozó események akkori világában
különb történeteket is beszéltek.
Odalent is csendes már minden. Azok a kardok, miknek élét kiverte lent a
yatagán, ma már kenyérvágó kések valamely békés pék asztalán itthon.
Azután egyszer egy kis csomagot hoznak neki a postán. Neki csomagot? Ki
gondol még ő reá az élők közül? A papiron idegen keletű betűk, a bélyeg
– az «odavaló.»
Bent egyetlen sor sem, egyetlen szó sem. Mindössze három darab azokból a
halovány illatú kövi rózsákból, a miket csak azon hegyek teremnek, a hol
a Carst a Balkánnal ölelkezik.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«Ők» már hárman vannak.