Valaha a tanyában télen is eleven volt az élet, bár télen a gazda a
hosszú éjszakák és rövid, homályos nappalok elől a városba óvakodik.
Kitekintés csak olykor van, ha a pinczében a borokat át kell fejteni,
vagy ha a törkölypálinka főzése megindul. Az mindkettő fontos és érdemes
dolog, gazda nélkül meg nem is történhet, de bizony máskor, téli időben
heteken át sincs odakint mit keresni. De azért csak volt ott mozgás és
élet, mert kint lakott Tóni, a kapás. Feleségestől, gyerekestül,
lányostul.
A cseléd olyankor éli világát, mikor nincsen munka, legfeljebb
rőzseaprítás, a néhány jószág ellátása, meg tisztogatás és rendben
tartása a holmiknak, hogy ha már ilyen időben a gazdaság nem szaporodik
is, legalább ne pusztuljon. Azonfelül aztán leölik a malaczot, ha van,
mert ha nincs, akkor nem ölik le. Egy kis tort is szokás csapni.
Másrészt ők elmennek másfelé torokra. Szombaton a lányok a szoknyákat
vasalják, a miben vasárnap a csárdába mennek tánczolni. A gyermek az
iskolába jár; reggel elmegy, csak este ér haza, ebédet ott
tarisznyázván, mert távolos kissé az oskola. Este hazajön és akkor olvas
a könyvből. A kapáshoz pedig emberek jönnek a szomszédból telektálózni.
Vagy ő megy más felé. A szobába a padkára ülnek a kemencze mellé, annak
a fala hátukat igen alkalmasan melegíti. Ott beszélnek mindenféléről,
leginkább oly dolgokról, a mikhez nem értenek: mert a mihez értenek, azt
úgyis mindnyájan tudják; az arról való beszéd fölösleges.
Ez azelőtt így volt, de most már nincs ebben a formában az állapot. A
kapás felesége elhalt, mert nem volt élhetős s nehány gyermek is még
apró korában ledugdosódott a földbe. Mások megházasodtak, ismét mások
férjhez mentek, a legutolsó gyerek pedig béresnek állt. Ez nem egyszerre
ment, ehhez az idők folyása volt szükséges s közben a kapás
megöregedvén, ím, öregségére egyedül maradt. Maga lenne az egész
tanyában, természetesen nem számítván a kocsist, kit kocsinjáró
foglalatossága hol erre, hol arra hurczol, de amúgy is, ha otthon van,
állataival tartózkodik egy födél alatt.
Ily öreg ember életének így egyedül a téli idők között mi haszna volna s
neki miben lehetne kedvtelése? Ha jól keressük, bizony semmiben sem
lenne. Csak úgy búsongna, lógna erre-arra, emlékezve a régi dolgokról, a
taliánokról, kikkel hadakat folytatott régente s a Venécziáról, melyben
szolgálta a császárt, mikor még Venéczia a némethez volt tartozandó.
De nem maradt még sem egészen egyedül, mert történt, hogy tanyára
kikerült a Palkó. Szerfölött sajátságos életsorsú ember ez a Palkó.
Valaha kereskedő volt, jómódú bőrkereskedő, amúgy származására nézve
bolgár. Egy napon aztán tönkre ment, a boltot be kellett csukni s ő maga
minden tartozását becsülettel megfizetni óhajtván, egy árva krajczár nem
sok, de még annyi sem maradt a zsebében. Mindebbe egészen rendén
belenyugodott és más foglalkozást keresvén, beszegődött cselédnek. Olyan
bizalmas mindenesnek a ház körül, a ki rendben tartja az udvart, pinczét
és fáskamrát, ért a piaczozáshoz, tud almát árulni és megnyúzza a
nyulat. Ilyen életben volt azután hosszú és sok esztendőkön átal, dolgát
mindig szorgosan és becsülettel végezte, kedvetlenségek és régi emlékek
nem bántották; olykor beborozott s ilyenkor maga elé meredve a földre,
gondolkozott és igen jóízűeket nevetett hozzá. Csak későbben, a mint
öregedett, kezdte gyötörni a bánat; ekkor történt meg vele, hogy a
pálinkához folyamodott s utóbb teljesen rabja is lett. Már nem birt
elmenni az utczán a pálinkásboltok ajtaja előtt, hogy be térjen; húzta
befelé a pálinkáshordók szaga. Garasait arra áldozta, az étel nem
kellett, a legjobb úton volt arra, hog hamarosan elpatkoljon a bajában.
Már hasznát se igen lehetett venni; ha korholták, nevetett; mennél
jobban korholták, annál jobban nevetett.
Az öreg cseléd megmentésére nem mutatkozott más mód, minthogy száműzni
kellett a tanyára. Ott pálinka nincs; ha van: lakat alatt van; hitelbe
se lehet venni, pénz pedig a kezéhez nem jutott. Lehetett volna ugyan,
hogy csak úgy belepusztul a méreg elvonásába, mint belepusztult volna
magába a méregbe, de nem így történt. Elszokott a pálinkától,
beleszeretett a tanyai kút édés vizébe, lesoványodott csontjaira
apránkint húst is szedett s ma megint a régi, vidám, dolgos Palkó. A
kúra teljesen bevált.
Ekép egy helyett két öreg van a tanyában s egy szobában ketten igen csak
elférnek. Ők egymással szemben bizonyos kötelességeket vállaltak
magukra, egyben bizonyos jogokat élveznek, mint a hogy ez dukál is. Meg
van állapítva, hogy a szoba söprése, a lámpa tisztántartása mely napon
kire tartozik. E dolgokban igen szigorú rend van. Például Palkó a
szakácsné, ellenben az öreg Tóni a szobalány.
Ez úgy értelmezendő, hogy Palkó főzi az ételeket, ellenben az asztalt
meg nem terítené magáért a kerek világért sem, miután az a Tóni dolga.
Az ebédet egész rendben megfőzi a szabadtüzes konyhán s akkor Tónit
fölkeresi:
– Kész az ebéd, igyeközzön teríteni.
S a vén ember, a ki valaha piemontiakat és francziákat szedegetett a
szuronya hegyére, siet villákat tisztogatni az ebédhez.
Estefelé ujságot olvasnak, az öreg Tóni csak a fülével, mert másként nem
ért hozzá. De Palkó fölteszi szemeire a komoly és nagy igazlátót s azon
keresztül úgy olvas, mint a parancsolat. A kapás a padról, a melyen
aludni szokott (szőlőpásztor-ember természete nem igen veszi be az
ágyat) tünődve hallgatja, hogy ugyan olvassa-e, vagy ha olvassa, mikor
olvassa az igazit?
Az igazi, a mit a kapás várna, meglehetősen nevezetes dolog volna. A
dolgot ugyanis úgy kell venni, hogy van egy miniszter odafönt a Budában
(valahol egész közel a király mellett lakhatik az), a kinek szokása,
hogy szép papirosleveleket ád, de azonfölül aranypénzt is osztogat az
olyan cselédnek, a ki egy gazda kenyerét eszi régidő óta. Hát már volt
is a határban, a ki ilyesmit kapott, de ezeknek a szolgálati idejét a
kapás mindig fitymálva emlegette, a miben neki egy kevés igazsága is
volt. Mert hisz nyolcz évet, tíz évet szolgálni egy helyben: ez valóban
csekély dolog az ő harminczegy esztendei szolgálatához képest.
S legkülönösebben pedig, hogy ezelőtt katona volt s különféle csatákban
vitézkedett. A kapás nem ok nélkül tünődhetett hát azon, hogy ugyan
miért nem tekint már vagy egyszer ő feléje is az a budai miniszter?
Az ujság azonban, a mit a Palkó olvasott elő neki, mindenről beszélt,
csak erről nem, a mi előfordul a közönséges életben, mert hiszen Bodóné
is mindenről beszélt, mikor a bor árát kérték, csak épen a bor áráról
nem. No, ilyen épen az ujságlap is. Bár az újságlap, szegény, csakugyan
nem tehetett róla, hogy az öreg Tóni dolgáról így hallgatni kényszerült.
Bár Tóni dolgát egy időben már próbáltuk, írást is adtunk be róla, az
obsitjával egyetemben, valami három év előtt, mikor ép gazdasági
kiállítás volt itt, a hol öreg cselédeket is jutalmaztak. De bizony
hiába vártuk, nem jött felelet a levélre, pedig Tóni azon huszonöt
forintokból, a mik akkor esedékesek voltak, igen erősen szándékozott egy
malaczot venni. De nem jött no, hát hiába, ha egyszer nem jött. Idő
multával járni kezdtem az ügyet, de nem volt ott semminek foganatja.
Irtam levelet föl az Egyesületbe, hogy hiszen ha más érdemesebbet
találtak méltónak a jutalomra, az is nagyon jól van, de legalább az
obsitját küldenék vissza. Mert azt szereti az öreg s vele együtt
szolgált katonatársai már elhalván, ez a papir az egyetlen tanubizonyság
arról, hogy annak idején nyolcz évet, hat hónapot szolgált idegenben,
fegyverben.
Onnan ír azután szíves levelet Rubinek úr, hogy sem a levélnek, sem az
obsitnak még csak a színét sem látták. Hát bizony az akta, mielőtt
odaért volna, valahol elkallódott, a mi alighanem nem ezzel az aktával
esett meg legelőször a szép Magyarországon. Valamely hivatalban tüzet
gyujtott vele a kemenczébe az apró fa alá a szolga s nem jutott eszébe,
hogy ezzel az aktával egy nála jobb és hűbb szolga téli malaczát tüzelte
be.
Azonban hát: Isten neki, fakereszt. Az ilyesmi ellen nem lehet semmit
sem tenni. Bár az öreg kapás aligha gondolkozott így. Talán vétek is:
Tóniról rosszat tételezni föl, de úgy tetszett olykor, mintha sunyítva
nézne rám. S bozontos ősz haja mögött a koponyában ilyféle gondolatok
vannak.
– Ez is valami hírös tekintetös úr löhet; fölkezelte bizonyosan a
pénzömet, de most eltagadi…
Mondani azonban nem mondta s valószínű, hogy az egész vélekedés is
alaptalan.
… Karácsony hetében a kocsis üzenetet vitt ki a kapáshoz, hogy
öltözködjön föl és úgy jőjjön be a városba. De úgy öltözködjön, hogy
most újra sorozás lesz: régi katonáit akarja fegyver alatt látni a
király. Az izenetre a kapás sejteni kezdett valamit s mosolygott. Palkó
jólelkű nevetéssel kisérte; ő szegény egyebet nem adhat, ezt azonban
boldogan adja.
Hát másnap bejött a kapás. Tisztára ki volt kefélkedve és borotválkozva
a vén ember. Azután fölvonult a városházára. (Van ott a városházába egy
másik nagy ház, ott a falon képben van a király, de olyan akkurátosan
van benne a képben, mintha épen mostan akarna kilépni belüle.) Ott
Tóninak több másokkal egyetemben odaadták a földmívelésügyi miniszter
papiroslevelét rámában. És tenyerébe, melyet puskaagy, metszőkés, kapa
egyformán keménynyé tenni segített, aranyakat olvastak. Ez nagy dolog
volt. Az öreg beszédeket hallgatott, kézfogásokban részesült s végezetül
mindezek annyira a lelkére szálltak, hogy teljesen elszótalanodva ért
haza, már a városi házhoz, hóna alatt a szép rámába kötött papirossal.
Még otthon sem szólt. Csak mikor hóna alól a rámát kikapták s nézni
kezdték, mikor az öreg cselédnek még öregebb gazdája is nézni kezdte és
mondta neki:
– Te, Tóni a jó reggelét, ez már csakugyan szép dolog –
akkor a vén ember könnyei lassan megeredtek s boldogságában sírva
könnyezett.
A mi pedig az ötven forintnyi aranyokat illetné, azok a mellényzsebben
épen csak hogy megmelegedhettek, azok mentek a takarékba, ott is sürgős
helyre, mert Tóni tavaly a vakarcsot is férjhez adván, némi adósságot
szedett magára. A kép is csaknem, hogy itthon maradt, mert mondták
Tóninak, hogy ne vigye magával, mert boldogságában az úton a kocsival
hátha valahol megállnak s azután majd a ráma üvegje betörik. De Tóni oly
sóvárogva nézett a képre, mit tőle elszakítani akartak, mint kedves
játékára a gyermek szokott. Hát nem lehetett tőle eltagadni a képet, de
különben igérte is, hogy gondját viseli s az egész úton kezében tartja.
Elmentek. Harmadnap újév lévén, Palkót hozta be a kocsi városba, mert
szükséges, hogyha öröm ér egy részt, érje a másrészt is.
– No, hát Palkó, az öreg Tóni mit csinál?
– Hát, – mondja Palkó nevetve – mindig csak az új képet próbálja föl a
falakra. Hogy hol volna legalkalmasabb?
– No, aztán?
– Hát még nem ért vele véget. Mert sehol se elég szép a hely. Mindig
különbet keres neki.
… Úgy nézem, ha az öreg Tónin állna, még új házat építtetne a miniszter
képinek.