Woodenné minden befolyását felhasználta, hogy Endre azután, midőn a
veisskircheni iskolától búcsút vett, haza jöhessen szolgálni. A
hadtestparancsnok, a vén ősz tábornok, valamikor régi jó barátja
Kardhordó-Woodennek és személyes ismerőse az özvegyének, csak nehezen
volt rávehető erre. Fejtegetésekbe bocsátkozott, hogy az nem jó, nem
czélszerű, a fiatal katonák elpuhulnak otthon, különválnak a többitől,
megmásítják ama bizonyos testületi szellemet és szenved a szolgálat.
Elmondta, hogy mi a szolgálat, hogy az szent s mindezt Woodenné, a ki e
szent dologgal látta körülvéve fiát, áhitatos figyelemmel hallgatta
végig. Végül azonban a tábornok engedett, elhatározását megmásította s
Endre hadnagy, a helyett, hogy fent Wielostoskában járná csapataival a
határt, és unná a kietlen életet a lengyel hegyekben, hazajött.
A szomorú házban újra vidám napok kezdődtek, de csak egy időre. Mennyi
poézis, mennyi melegség, mennyi öröm volt az első napokban ez az élet,
mig unalmassá nem változtatta a megszokottság. A fiatal tiszt, szinte
gyerek még, lassan végig kezdte csinálni azt a léha, mire sem való
életet, a mit az unott, egyforma helyőrségi szolgálat változatossá
tétele czéljából rendeznek lelkük, egészségük s tárczájuk rovására a
katonák.
Woodenné, a ki a távolban levő fiára nagy szeretetével földöntúli
tulajdonságokat rakott, lelkében megbántódva vette észre e teljesen
köznapi nyilvánulásokat. Az első véres szem, az első átmulatott éjszaka
után való zavart tekintet, rekedt hang, a ki nem aludt mámor száraz
jelenete reá nézve olyan dolgok voltak, miket eddig sohasem látott s az
öregvő asszony, ki egyedül férje emlékének, vallásának s fia
bálványozásának élt, a lelke ezen három szentsége közül megrendülni
érezte az utóbbit. Más az, ha fárasztó gyakorlatok után porosan sáros
lovon tér haza a fiú, mintha éjjel jön meg pezsgős hangulatban,
fellármázva az egész házat, feldöntve mindent, a mihez ér és szétdobálva
füstszagú ruháit a folyosón.
Pedig csak a végét látta azon mulatozásoknak, a miket az éveken át egy
katonaiskola szigorával a falak közé zárt fiú most, hogy beleszabadult
az életbe, elkövetett. Az őrült hajrá, a mi naponkint ismétlődött, a
vendéglők külön szobáinak titka maradt s neki legfeljebb halvány
sejtései támadhattak azon arányban, a mint a fia egyre jobban költötte a
pénzt.
Utóbb jeleneteik is voltak. Elvégre is nem oly gazdagok, hogy az ablakon
lehetne kiszórni az aranyat. Az egykor édes, szép jó Endre fiú pedig
lassankint belefásulva az élet mindazon részébe, a mi nem a gázlángok
tejüvegjei alatt, zeneszóval és pezsgőpohárral a kézben telik el, az
előző napi mámorral az agyában oly modorban beszélt vele, a mitől
Woodenné megrettent. Hogyan, ez az ő fia volna? Sokkal erősebb volt,
sokkal régebben meghalt a férje és sokkal régebben hozzászokott ahhoz,
hogy az ő nézete legyen dolgaiban az irányadó, sem hogy sírni tudott
volna, könyörögni a rossz útra tért gyermek előtt, nem, csak beszélni
tudott vele. A bálvány jó tulajdonságai elfogytak, a máz lehullott s
csak egy dorbézoló czifra báb maradt belőle, minden benső tartalom
nélkül. Olykor be is zárták, mert a szolgálatot elhanyagolta.
– Ennek rossz vége lesz – mondta neki az anyja szárazon. – Én nem sokáig
tűröm ezt az életet. Nekem ilyen fiú nem kell.
Az morogva távozott s végig csörgött kardjával a lépcsőkön.
Nem sokáig tűri ez életet – mondá az anyja… Ej, mit, asszonybeszéd. Nem
érdemes gondolkozni rajta.
Utóbb már alig beszéltek egymással. A hadnagy megmondotta otthon, hogy a
társai között kell étkeznie. Ez parancs.
Ritkán találkoztak.
Egy napon két sanyarú arczú úr igen alázatos képpel korcsolyázott be
Woodenné elfogadó termébe s egy papirlapot adtak át neki.
– Mi ez? – riadt föl félve az asszony.
– Ez kérem – mondta az egyik, erősen igyekezve azon, hogy egyik szemével
belenézhessen a másikba – ez egy megóvatolt váltó négyezer forintról.
– S mi közöm nekem ehhez?
Az egyik úr mosolygott s a másik is mosolygott, mintha igen vidám,
humorisztikus kérdés volna ez.
– Nagyságod neve van rajta.
Ez a csapás úgy hatott reá, mintha villám ütötte volna. Férje halála óta
nem érzett szivében ily sajátságos megrezzenést, ily lélekzetállító
ijedelmet. Kezei reszkettek, a mint a papir átvette s megnézte rajta az
aláírást. «Özvegy Kardhordó Wooden Mihályné» – ez volt rajta.
Rettenetes. Az írás az Endréé. Oh, ki hitte volna ezt. Mereven
megszédülve bámult a papirra, ha az idegenek ott nincsenek vele a
szobában, végig veti magát a földön s ott zokog.
Így azonban nem volt más tenni való, szó nélkül ki kellett fizetni az
egészet s jó képet csinálni a hitvány játékhoz. A mint az emberek
elmentek, gondolkozni kezdett a dolog felett, valósággal kétségbeesett.
Majd az a gondolat erősödött meg az eszében, hogy elkergeti, elűzi a
fiút a háztól, majd hogy áthelyezteti innen. Hideg tervek kergették
egymást láztól égő agyában, utoljára beléjük fáradt és sírt.
Az nap sírt egész nap. Az úrfi este sem volt otthon. Woodenné
aggodalmasan feküdt le s a gondolatai nem hagyták aludni. Reggel felé
elszunnyadt, de alig pihent, újra fölébredt valami vad lármára, a mely a
szürkületben az utczáról hangzott föl ablakaihoz. Zaj, lárma, zeneszó,
kocsik robogása. Azután egy rekedtes, erős kiáltás.
– Megállj!
Megismerte Endre hangját s kiugorva az ágyból, az ablakhoz futott. Több
kocsi haladt az utczán a ház felé, az első a kiáltásra a kapunál
megállott. Woodenné mondhatlan utálattal nézte a jelenést. Két kocsiban
a banda, mely most is erősen huzott valami őrült nótát, a klarinétos
éles sikoltása fölverte az egész utczát. Azután nehán teljesen elázott
czimbora, Endre s három nő, a kik kaczagva tartották kezükben a pezsgős
poharat s Endre úr el-elbicsakolva folyton önteni akar nekik.
Az asszony fent az ablakban úgy nézett le az utczára, mint egy rémlátó s
a szívét elfogta a keserűség. A banda húzta, az ékes kompánia leszállt a
kocsikról s nagyon vidám állapotban, ingadozó léptekkel ment a kapuhoz.
A házak ablakaiban – sok nyitva volt már – megjelentek az emberek s
szintén nézték a nagy ódon épület kapujában egybegyült társaságot.
Odabent rivalogva szólalt meg a csengetyű, melyet Endre kint teljes
erővel rángatott.
S ráadásul még egy jelenet következett. Az utczán befordult a tejes
kocsi. A fiatal legény, erősen hajtva jó lovait, megállott a ház előtt
és – valószínűleg soha nem látva ilyent – bámulva tekintett le a
dülöngéző társaságra.
– Eredj a kocsiddal innen.
Ezt kiáltotta rá Endre. Woodenné nem hallotta, hogy mit felelt a fiú,
csak látta, hogy Endre, láztól égő arczal, egy ugrással fölveti magát a
kocsira s lerugdossa egytől-egyig a tejes edényeket. Az utcza, a melyet
pezsgővel locsoltak az előbb, most tejet kapott. A fiú kétségbeesetten
kezdte védeni a gondjaira bizott vagyont. Endre megütötte. E pillanatban
a zajtól megijedt lovak megindultak vágtatva az utczán a kocsival.
Woodenné látta, hogy Endre kardot ránt, végig vág a fiún, az véres
fejjel lebukik az utczára a köcsögök cserepei közé, utána Endre is
leugrik, a lovakat az utczasarkon megállítja egy rendőrőrjárat A
sebesültet, a ki ájultan fekszik a földön, fölszedik, a vezető
jegyzőkönyvét veszi elő.
Az ajtó megnyílik s a társaság élén, a véres kardot nagy diadallal, mint
valamely commandeur tartva, a feje fölött, halad Endre s utána kaczagva
zudul be a kapubolt alá az egesz társaság. A banda új nótába kezd, ő
nagyságaik énekelnek hozzá, a társaság fütyül, zajong, lármáz s csörögve
halad föl a lépcsőkön.
Azután egyszerre elhallgat minden. A lépcsők legfelsőbb fokán, a
hevenyén magára kapott fekete ruhában áll az öreg asszony s lekiált.
– Vissza! Ki ebből a házból.
A banda ijedten vonul hátra, a chansonette-kisasszonyok kissé
megrezzennek, de már ő reájuk nem sok hatással van az ilyesmi.
Endre nem tudta, mit tegyen, a czimborák támolyogtak, egyik kezében a
kard, a másikban egy pezsgős üveg: igen nehéz alkalom ilyen reggeli
találkozásra.
– Mama… – motyogta.
Amaz ott fent hidegen folytatta s erős szava a visszhangos tornáczban
úgy megerősödött, hogy az egész ház hallhatta:
– Itt nincs mama, a mint hogy fiú sincs. Én elűzöm önt ebből a házból.
A fiú megtántorodva lépett vissza a lépcsőfokról a kapubolt alá.
Lehorgasztotta a fejét, az üveg kiesett a kezéből, a kardot azonban
húzta maga után, vérnyomokat hagyva vele a padlón. Ment kifelé s lassan,
huzódozva, megcsendesülve ballagott ki utána a megrettent társaság az
utczára.
A hátuk mögött becsapódott az ajtó.
Világos reggel volt már, az utczák tele néppel, a város életének támadó
lármája egyre erősbödött.
Azután többfelől erős kürtszó hangzott, a mely megrázta a katonákat.
Látszottak itt-ott gyalogos kürtösök, a lovasság trombitásai, a mint
fujva, gyorsan járták be a várost az utánuk csoportosuló néptömeg élén.
– Allarm… allarm…
A mámor elszállt. Mindenfelől katonák siettek a kaszárnyák felé.
A mozgósítás Bosznia felé el volt rendelve, harmadnap indult az ezred.