A nagy, ódon fekete házban egy öreg asszony lakott. A régi épület a
forgalmas, zajos utcza közepén olyan volt, mint egy nagy darab
elhagyatottság, a százados fák olyan szomorúak, a réz oroszlán a nehéz
kapuban oly antik zöld volt s oly néma nyugalommal tartotta fogai között
a kalapácsot, hogy szinte félve néztek reá az emberek. Az utcza gyerekei
az iskolából jövet elvégezték pajkos játékukat minden háznál, de e
komor, sötét falak mellett csöndesen, szépen mentek el, a mint nekik
egyébként minden fal mellett elmenniök kellene. Abba a házba nem kiabált
be a napernyőcsináló, nem csöngetett lármásan a vizes ember s a félkezű
verklis, a ki harmincz év előtti nótákat zörgetett, nem mert beállni a
keréken járó bandával a kapu alá, a hirdetés-ragasztó emberek nem merték
odaakasztani a ház oldalára a polgármester megátalkodott és
kétségbeejtően egyforma kiáltványait – igen, így féltek e háztól
mindenek, pedig a házban csak egy öreg asszony lakott.
Ezt az öreg asszonyt úgy hívták, hogy Woodenné, ámbár igazság szerint
Kardhordóné volt ő. Az ura volt Kardhordó Wooden István, a régi
Kardhordók és a brit Wooden baronetok egyesült családjának sarjadéka,
erőszakos kedvű magyar. Miután sokan úgy kezdték találni az ő idejében,
hogy a nevük idegen s bizonyos bélyegadó révén magyar nevekhez jutottak,
a büszke úr haragba jött, mert nem akart mindenkivel egyforma nyelven
neveztetni. Struczczpolitikus volt az öreg, mint a legtöbb az ő
idejebeli emberek közül, a pipát igen dühösen fújta, igen lármázott igen
hosszú, magasra kanyarodó bajusza volt neki, sasorra, széles vállai és
hatalmas járása s tekintélye volt már csak ezeknek alapján is, ámde e
tekintélynek ő csak annyiban vette hasznát, hogy midőn letette a
Kardhordó nevet s csak a Wooden-t használta, a midőn leverette a házról
a kardhordó pánczélos ember czímerét s csak a Woodent hagyta ott, három
kutyaformát valami mezőn, a mi épp olyan volt, mint három kicsi nyúl a
kerti salátában, – nem nevette meg érte senki.
A felesége sokkal jobban szerette, semhogy nevette volna s azért a nagy
szeretetért történt aztán, hogy a midőn Wooden meghalt s a lelke fölfelé
törekedvén, nagy dilemmában lehetett az úton, hogy vajjon a Kardhordó
ősökhöz térjen-e meg, vagy pedig amazokhoz, a kik talán még most is
csattos czipőkben járják odafent fellegekből álló útjait a
mennyországnak – hogy ezen halálozás tökéletesen letaszította Woodenné
arczáról egyszer és mindenkorra a mosolyt, elállította szivében örökre a
vidámságot és szomorúvá tette az asszonyt, az asszony a házat, a ház a
gyerekeket, a verklist s a polgármesteri kiáltványokat, a melyek pedig
már elég szomorúak voltak amúgy is, ex offo.
Magára maradt a nagy házban, a hol, a nélkül, hogy parancsolták volna,
lassan-lassan csendesre vált minden. A finom fekete lovak aczélpatkói
egyre ritkábban csattogtak az udvar gránit koczkáin, a nagy batár
elegáns, úri lármája ritkán hallattszott, mert szinte sohasem húzták elő
a kocsiszínből, pedig olyan szép czímerek voltak az oldalán. János
huszár, a folyton folyvást fiatalodó János huszár egyszer csak abban
hagyta a deres sasszárnyak viaszkolását s engedte az Árpáddal bejött
magyarok büszkeségét téltul lógni lefelé, mint ama bizonyos taliánok
arra lent Pádovában, a kikkel egykor verekedett, s a kik köztudomás
szerint igen rusnya népek.
Valóban csodálatos dolgok történnek olykor. A nagyságos asszony ő
méltósága, a mint megint hallgatagon ülne a kietlen nagy szobában,
szeliden mondta egyszer, hogy bántja a folyosón az a nagy
sarkantyúpengés, mert igen visszhangos s másnap János leszedvén a
csizmáiról a sarkantyúkat, lealjasodott olyanra, mint a többi inasnépe a
háznak, a kik úgy csusszannak a padimentumon, mint fűben a gyík. Lám, mi
marad meg Jánosból, az egyenes magyarból egy szomorú asszony kedveért.
El kell azonban mondani azt is, hogy néhanapján volt valami kevéske
vidámság a házban. Nyári napok voltak ezek, az udvar nagy gesztenyefái
széles zöld leveleiket benyujtották a csurgó sárkány fejébe s
teleszórták töviskes gyümölcscsel a köveket. A nap belátogatott
közöttük, az ablakok nyitva voltak, ódon szekrényekből levendula illat
áradt elő, a konyhában csörögtek s pókhálós üvegeket hoztak fel a
pinczéből.
A batárt kihúzták a lakatos szinből s olyan csodálkozva nézte végig a
cselédnép, mint a pusztai csikós a parádés kalapját, a mit egy évben
csak egyszer kap ki, midőn lejön a birtokra az uraság.
Itt is az uraság jött, a nagyságos ifiúr, Kardhordó-Wooden Endre a
katonaiskolából, a gyönyörű szép kék mentében, a sárga zsinórokkal, a
lakkczipőkben, a miken finoman pengett a kicsi ezüst sarkantyú, a fényes
szablyával az oldalán, a piros sapka hetykén a feje tetején, kék
szemében az élet nevetése, piros ajkán az élet kaczagása: János huszár
önmegtartóztató ember, mert annak idején ime milyen szenvedélyeket
állott ki a taliánok között, de a midőn az aranyos Endre úrfiért ment ki
a batáron a vasútra, alig tudta megállni, hogy meg ne ölelje ezt a
helyre huszárkölyköt… édes, gyémántos, drága Bandi fiú… Régi ház volt
ez, régi népek, régi szivek, régi cselédek, nem értjük már meg manapság
az ilyesmit.
Az asszony hogy várta otthon! Nem volt még akkor öreg, csak a bánat, az
éjszakai olvasás, mert örökké a férje naplóit tanulta, öregbíték.
Nemcsak az ablakok nyiltak ki e napokon a házban, hanem kinyiltak a
szivek is, a szemek csillogtak, mindenki friss volt, ügyes és eleven,
még a zenélő órát is felhúzták a folyosón s az bolondos régi dolgokat
muzsikált a napfényes meleg délutánokon.
Ez így volt minden esztendőben néhány hétig, a míg a vakácziót töltötte
a fiú, kiből Isten szent segedelmével vitéz katona, előkelő állású úr
lesz valaha.
– Egész hadakat fog ez komandérozni és neki viszi a magyarokat minden
néven nevezendő ellenségnek – vélte János a cselédszobában ebéd közben s
kocczintott az unalmas, zöldruhás vadászszal, a ki pedig szintén egy
volna a néven nevezendő ellenségek közül, mert csak cseh az istenadta.
Woodenné e napokban ismét olyannak érezte magát, mint a régi időkben,
mikor ő fiatal volt, Kardhordó élt s e szép nyulánk, karcsú fiú a
folyosókon futkosott, beszélt és kaczagott. Az ő szívében ez a fiú már
nem is volt az Endre gyerek, az ő szívében ez a fiú maga volt a
Szeretet, az anya isteni szeretete egyetlen gyermeke iránt, a mi
szétterjedt az egész házban, a hol mindazt gyöngédséggel, tisztelettel
nézték, a mi az Endréé volt… oh, hogy minek is kell neki elmenni ismét
Az élet azonban tele van nevetséges fogalmakkal s nehány bizonyítvány
kedvéért, a mit az év végén kiadtak az iskolában, elszakítja a fiút az
anyjától. Míg a szabad idő tartott, együtt voltak mindig, Woodenné
annyit tudott beszélni a fiúnak az atyjáról s az oly áhitattal hallgata
mindezt. Naponkint kilovagolt, nehány ismerőse volt a városban a régiek
közül, azokat fölkereste, egyébként csak otthon ült mindig, az édes
anyja mellett, a ki boldog volt teljesen e napokban és imádkozott az
istenhez hálaadást, mert engedi szent kegyelemmel, hogy az ő édes
gyermeke ily jó, ily derék, ily egyszerű életű legyen a férfivá érés ez
éveiben is, a midőn pedig tudnivaló, hogy sokan elvesztik a józan
eszüket s az elveszett józan eszekre oly ritkán akad egy-egy becsületes
megtaláló.
– Én édes jó fiam, mennyire szeretlek én téged.
Azután el kelle menni a fiúnak ismét. Ez az ötödik esztendő volna épen.
János a szemeit törülgette, s úgy kellett vigasztalni a vén gyereket,
hogy ne sírjon, nem tart ez sem örökké. Még egy év kell mindössze
Endrének, egy esztendőcske csak – vigasztalta önmagát Woodenné, a midőn
arra gondolt, hogy most már e két havi boldogság után ismét tíz hónapig
úgy éljen egyedüllétben, szomorúan, a férje naplóival foglalkozva s írva
egyre a szeretettől áradó, hosszú leveleket a fiúnak a
märisch-weisskircheni katonaiskola szürke falai közé.