(Bormérő-szoba a városszéli utczában. Az ablakok befüggönyözve a
nyárdélutáni nap elől. A sepert padló föllocsolva, a zöld asztalok
letörülgetve, a gyufatartókban van gyufa. A söntésen tiszta poharak,
üvegek, a boroskancsó fehér ruhával letakarva, a falakon a magyar
királyok képei, Battyhány kivégzése, Petőfi halála, Kossuth gyászlapja
fekete fátyolban. Nincsen vendég. Hajlotthátú, fejkötős ősz asszony az
udvari ajtó küszöbén. Főtt kukoriczát eszeget porczelán-bögréből.)
_Utas ember_ (lóhajtó ostorral a kezében, poros papucsban bejön a
napról. Egy kicsit nem lát, azután észreveszi az öregasszonyt): Jó
napot, anyám.
_Az öreg asszony:_ Jó napot, fiam. (A bögrét leteszi.) Mi járatban?
_Utas ember:_ Talán nincsen itthon a gazda?
_Az öreg asszony:_ Nincsen, fiam. Kint vannak a szőlőbe a leányommal…
Mert a leányom a felesége… Én vagyok most a hejjöttes.
_Utas:_ Úgy hát. Adjon hát anyám akkor egy félliter bort. Mög egy
kutyaijesztőt.
_Az öreg asszony_ (feláll, igen meghajlott, alig bírja a fejét emelni a
háta miatt): Mit adjak, fiam? Mert nem jól hallok én már.
_Utas:_ Talán nagyot hall?
_Öreg asszony:_ Azt, azt… A nagyot möghallom, fiam.
_Utas_ (kiáltva mondja): Félliter bort adjon, anyám, mög egy
kutyaijesztőt.
_Öreg asszony:_ Talán tréfál velem, fiam? Öreg vagyok én már ahhoz. Mi
az a kutyajesztő?
_Utas:_ Hát szódavíz. Attul ijed a kutya, ha a fejire spriczczölnek
vele.
_Öreg asszony:_ Úgy hát? Nem értöttem mög. Hány éves maga?
_Utas:_ Ötven löszök.
_Öreg asszony:_ Hát persze. A fiatalok… Én már a nyolczvan körül. Hét
unoka, mög három déd. Én már mög se értöm néha a maguk magyar beszédit.
Mindönt divatabbra beszélnek, mint régönte… (Hallgat egy darabig.) Hát
hidegön iszsza az italt. Mert akkor lemék a pinczébe.
_Utas:_ Hát inkább hidegön. Mert elég melegöm volt egész nap, anyám.
Mert paprikát őrlettem én itt a gyárba.
_Öreg asszony:_ Paprikát? Micsoda gyárba?
_Utas:_ Hát itt a fűrész-gyárba.
_Öreg asszony_ (fejcsóválva halad az udvarajtó felé, hogy majd lemegy a
pinczébe, de a küszöbről visszafordul): Látom, hogy fiatal maga még,
fiam. Furfangéroz egy öreg asszonyt. Hiszen ebbe a gyárba fát
fűrészölnek, nem paprikát őrnek. (Lemegy.)
_Utas_ (vállát vonogatja. Ránéz a Petőfi-képre s annak mondja): Öreg
asszony, öreg asszony. Már nem jól szolgál az esze. (Megtömi a pipáját s
rágyújt a maga masinájával.)
_Öreg asszony_ (hozza az italt. Mogorván szól): Itt van… A pinczébül
való. Mert nem mindönki szerete a hidegöt… Az én időmbe még ez nem vót…
Gyár se vót. Fűrész-gyárba nem őrtek paprikát…
_Utas:_ Hát pedig, anyám, most őrlik. Nem magyar paprikát, anyám. Az más
kérdés, anyám, az más kérdés. A magyar paprikát, a ki őrli, abba nincsen
benne a csunája.
_Öreg asszony:_ Nincsen.
_Utas:_ A magja sincsen.
_Öreg asszony:_ Hát az sincsen. A magja… Hát mér vóna benne a magja?
_Utas:_ Nohát. Az erejit is kivágják belülle!
_Öreg asszony:_ Ki hát! Hát mit akar maga? Maga nem tud a paprikáhon?
Ugyan az én időmbe még csak a paraszti nép ötte. De most kivágják az
erit.
_Utas:_ Hát én is aztat beszélöm.
_Öreg asszony:_ Hát akkor miket eszplikál itt a fűrészgyárral?
Fűrészport csinál az, nem paprikát.
_Utas_ (nevet): Jaj, anyám, az nem úgy van. Ez is őll. Van neki ojan
gépje, csak ráveti a szíjjat, aztán mén… De itt, tudja, csak aztat a
rácz paprikát őllik. Én innét alulrul való vagyok, a ráczok közül.
Azoknak az köll, hogy benne lögyön az ereje, a magja, a csumája. De
aztán három hatos lögyön egy litter. Hát ezt őllik.
_Öreg asszony_ (megnyugodva): Löhet… Az löhet… Nem tudtam… Mán aztat
hittem, hogy furfangérozz engöm, öreg asszonyt… Mert most mindön
divatabbra van válva…
_Utas:_ Dehogy… Már mér?
_Öreg asszony:_ Hát épen az… Utas létire…
_Utas:_ Nono, anyám. Igaz, hogy most utas vagyok én ezön a tájon, de
valamikor idevaló voltam én… Talán épen ebben a házban laktam.
(Gondolkozva néz körül. Nézi az udvart.) De alighanem csakugyan ez az.
Csakhogy akkor mintha kisebb lött volna a ház, nagyobb az udvar.
_Öreg asszony:_ Hát az, tudja, úgy van, hogy az uram bővített itten.
_Utas:_ Hát maguké a ház?
_Öreg asszony:_ Az… Olyan valami negyven éve körül.
_Utas:_ Úgy, úgy. Valami negyven éve. Nem az öreg Kondás Fekete
Sándortul vötték?
_Öreg asszony:_ Hunnan tudja?
_Utas:_ Hát hiszen az volt az én mostohaapám. Kögyetlen kemény
természetű embör volt.
_Öreg asszony:_ Vereködős. Istenkáromló. Alja-embör.
_Utas:_ Hát az. Hát nem is álltam a keze sújját. Ütött-vert.
Dolgoztatott, mint a kutyát, gyerök létömre. Szíjjal vert. Ugyan
kötőfékkel is. A csizmát kenyni való szalonnabőrt vetötte elém étel
gyanánt… Hiszi-e, anyám?
_Öreg asszony:_ Hát elhihetöm, ha mondja.
_Utas:_ Azért… Mer magának jogában van kételködni, neköm mög jogom van
beszélni.
_Öreg asszony:_ Hát hiszen, a mi azt illeti. Bár ugyan sok beszédnek sok
az alja.
_Utas:_ Nono. De az azért igaz, hogy mikor egyször borzasztó mögvert,
elszöktem a háztul. Möntem, a merre láttam. Neki a világnak, mint a Döme
kutyája. Aztán sohase találtak rám.
_Öreg asszony:_ Talán nem is keresték.
_Utas:_ Löhet. De azért csak mögvagyok. Kiindultam. Verbászon
fölfogadott egy lakatos inasnak. Az Isten áldja mög a haló porában is
Kitanultam a mestörségöt nálla, anyám. Most is lakatos vagyok én. De
fődem is van. Paprikát termelök. De van buzafődem is. Nem sok, de épen
ölég. A csalárdommal munkáljuk.
_Öreg asszony:_ Hát van csalárdja is?
_Utas:_ Van. Adjon még egy félliter bort ehhön a kutyaijesztőhön.
_Öreg asszony:_ Hidegöt szeret? Mert akkor lemék a pinczébe.
_Utas:_ Hát!
_Öreg asszony:_ Nono. Mert van, a ki nem szereti a hidegöt. Én mindig
mög szoktam kérdözni. Ugyan a vejem is.
(Elmegy a borért. Addig a vendég meredten bámul a padlóra. Néha a
falakra tekint, amik közül negyven év előtt megszökött.)
_Öreg asszony:_ No, ehol a bor. Hideg.
_Utas:_ Hát majd fizetök is. Ez jó bor, mert muslincza van benne.
Aszongyák, hogy a pancsolt borra nem mén a muslincza.
_Öreg asszony:_ Arra nem. De azért löhet úgy muslinczát fogni, oszt
készakarattal beletönni… Mer a világ furfangos. Mindig divatabbra válik…
Mondom, hoztam föl a pinczéből két fürt paprikát. Én éhös vagyok. Nem
várom már a vejeméket. Van jó pörkölt szalonnánk – a magunk szalonnája,
– aztán az énneköm ölég vacsorára.
_Utas_ (gondolkozva néz az asszonyra): Én még ma nem öttem.
_Öreg asszony:_ Nem-e? Tán megcsömörlött?
_Utas:_ Hát… igön is, nem is. Úgy volt, tudja, hogy hajnalban indultam.
Mondom, ha ideérök, beadom a paprikát őlletni, én mög elmögyök a
leányomhoz.
_Öreg asszony:_ Hát itt van a lánya a városon?
_Utas:_ Hát… igön is, nem is… Haj, haj… Hát tudja a lány bevágyakozott a
városba a rokonhoz. Mert van itt rokon. Hát haragudtam. Mondom: ide elő
a városba jó lössz lófrálni, úgy-e, de a paprikapalántát locsolni nem
tetszik. Hozzá is nyúltam vagy néhányszor. Akkor sírt.
_Öreg asszony:_ Kiskorukba én is fenyítöttem a gyerököket. De
nagykorukba nem nyultam hozzájuk egy ujjal se.
_Utas:_ Ej, nem ért maga ahhon!
_Öreg asszony:_ Én? Én nem értök ahhon? Mikor hét unoka mög három déd –
–
_Utas:_ Hát ha hetvenhét déd is, akkor se ért ahhon.
_Öreg asszony:_ Jól van no, jól van. Ha maga jobban tudja…
_Utas:_ Hát jobban. Hát hozzányultam. Az én véröm, én neveltem. De aztán
bőgött. Hát mondom, eredj. Vigyön az ördög. Hát vitte.
_Öreg asszony:_ Vitte?
_Utas:_ Vitte, a fene teremti. Ma egy hete fölöltözött, elgyütt hazulrul
ide. Már aszondta, hogy ide. Hát ma keresöm a rokonnál. A Csaba-utczába.
A Csányi Illés. A Kis-Kopán Jánosnak a sógora. A disznóvágóé, a kit úgy
is hívnak, hogy Őrmestör Jani, mert őrmestör vót a Boszniába. Hallhatta
hírit.
_Öreg asszony:_ Nem én.
_Utas:_ Nem?
_Öreg asszony:_ Nem.
_Utas:_ Hát mindegy. Hát nincs ott a leány. Hírit se hallották. Nem is
látták. No. Hát így van. Érti-e most mán, anyám?
_Öreg asszony:_ Hát értöm. Szép vót a leány?
_Utas:_ A valóságos hasadó hajnal. Olyan finom a képe, mint az őzbőr. A
testállása akár az űnőszarvasé. Fényös vót annak a haja, nem köllött
annak szépszagú olaj a hajába… Hüj, hüj… Az asszony. Az asszony! Mit
szól majd az asszony?
_Öreg asszony:_ Aztán maga csak itten ül?
_Utas:_ Hát itten ülök. Hát mit csinájjak?
_Öreg asszony:_ Ahejjött, hogy szaladna itt a röndérséghön, oda alá mög
a csöndérséghön. Hát hogy nem kurrentáltatja?
_Utas:_ Én?
_Öreg asszony:_ Nem is én.
_Utas:_ Kurrentáltassa a kurrentáló ménkű. Ha elmönt, mönnyön. Ha
ennyire tartotta az apját, mönnyön. Jó kutya hazajár.
_Öreg asszony:_ Az embör nem kutya.
_Utas:_ Kutya biz az. Az ilyen az kutya. Szökött disznó.
_Öreg asszony:_ Ne késértse az istent. Maga is szökött, fiam… Innen
szökött a szülei házbul.
Az utas összesöpri a pénzt, a mi a koronából visszajárt. Megtörli a
szemét s nagy sóhajjal szakad föl a melléből:
– Hát én is szöktem. Nem ver az isten bottal. Jó éjszakát.
Elmegy, behúzva maga után az ajtót. Az öreg asszony utánna néz és
csendesen motyogja:
– Az úr könyvében áll: mögbüntetöm az apák bűnjeit heted iziglen…