A munkához való pipa rövid készség, ellenben a tisztán csak időtöltésből
való füstöléshez hosszabb szárú pipa is használható. Nem nagyon
hosszúszárú, hanem csak a mennyi az embert megilleti. Ez vasárnap
délután nagyon alkalmas, ha otthon a karosszékbe, illetve magyarul
mondva, a gondolkodó székbe helyezkedik az ember s csendes terveket
csinál a felől, hogy a jövő héten milyen munkába fog, melyik napon megy
ki a paprikaföldre s melyik napon kellene herét kaszálni, mert a lovak
mostanában nagyon étkesek, kiheverték az étvágytalanság betegségét,
pedig Kalszbád fővárosában sem voltak, a hova az urak szoktak járni.
De ezuttal nem a gondolkodószékbe ül János, mert nem is rávaló az idő,
hétköznap estefelé lévén. Csak az előbb jött haza a földből, vacsora
ideje még nincsen, a nap pedig délután ugyan jól odabámult a dolgozó
Jánosra, tehát egy kis bor szoldával igen elférne.
Tehát gondolja a katonaviselt János: Direkczió Fekete Tóth Mihály, a
bormérő. Nem is messze van ugyan. El kell menni oda. János a hosszabb
szárú pipát viszi, meg a dohányzacskót. A zacskót a zsebben, a pipát
ellenben kézben forgatva. Ez a külvárosi utczán lassan, sétálva haladó
Jánosnak tekintélyt kölcsönöz.
Fekete Tóthéknál csendes hely van. Hétköznap nem igen van más vendég
ott, mint csak maga a gazda, mert az állóvendég hamar odább halad. Tóth
Fekete ráér a hivatalában egész nap különféle rendeket tartani az üvegek
és a poharak között. Közben kinéz az ablakon, ha kocsi zörög el előtte
az út porában. Nagy Zakar alsószomszéd alighanem új kamrát épít, mert
téglát hordat, de csak a féle olcsót. Török Péteréknél nagybeteg lehet
az asszony, mert kétszer is végigment az utczán a doktor kocsija, Barna
Andráséknál mostanában nem nagyon sok pénz lehet a házban, mert a
tüzelni való fát talicskában viszik a boltostól. Az utcza eseményeit így
le lehet olvasni az ablakból a nélkül, hogy a hivatalát csak egy lépésre
is ott hagyná az ember.
– Adjon Isten jó estét, – köszönt be János az ajtón.
– Jó… – mondja Tóth Fekete, mert ő szűkszavu ember. Irgalmatlan vastag
hangja van neki, ha ő azon félannyit beszél is, mint más, már
kétannyinak látszik. Ennélfogva nem igen szól semmit.
– Hát majd egy pohár bort, – véli János.
Tóth Fekete a bort a zöldmázas kancsóból a pohárba önti. Többet öntött,
azért egy keveset visszaönt a kancsóba. A poharat az ablak felé tartva,
látja, hogy sokat öntött vissza. Ismét önt tehát hozzá a kancsóból s
most kedvtelve látja, hogy az arány tökéletes, mert még szódavizet is
kell föcskendezni a pohárba.
A vegyi folyamat így elvégeztetvén, Tóth Fekete a pohárral a kezében a
söntés elől méltóságteljesen kifordul s nézi, hogy hova ült le János.
Hogy azután elébe tenné a poharat. De János még nem ült le. Fekete Tóth
vár egy darabig, de mert a helyzet nem változik, egyik asztalhoz
közeleg, a poharat ráteszi, ő maga pedig ismét megy az ajtó-ablakhoz,
hogy az utcza napi történetének valamely kiváló eseményét szemlélni el
ne mulassza.
János a széket elhúzza az asztaltól s ráül. Kis hörpintést nyel a
borból. Jól van elkászolítva, mondható.
– Haj, haj, – mondja – nahát…
Ez a kijelentés most már a dohányzásra vonatkozik. Egy kis füstöt kell
itten csinálni, a mely az asztal fölött szeliden legelne, mint a nyáj.
Nem lehet e nélkül el lenni. János első sorban a dohányzacskót veszi
elő, a mi nem kis fáradságba kerül. Szép, nagy, termetes zacskó, a mely
alig fér a zsebbe s így alig jön ki belőle. Két kézzel kell előszólítani
onnan.
A zacskót János kicsavarja, mert a nyakát kell annak kicsavarni. Így
szépen szétborul, sallangjai szerteállanak. Némely sallangon
értéktárgyak mutatkoznak, pipaszurkáló, továbbá csiholó aczél. Ez
azonban már régi szerszám, használaton kívül van, csak becsületből
őriztetik, mint a régi szolga.
János a kibontott zacskót az asztalra helyezvén, fejjel föléje hajol, az
orrát szinte beledugja s a dohány illatából mély lélegzetet szed magába.
– Aztán még ez se dohány? – kérdezi hangosan.
De Tóth Fekete nem szól semmit. Úgylátszik, ma épen nem kívánja a
beszédbe való elegyedést. Lehet, hogy összeveszett az asszonynyal, vagy
levelet kapott a fiától, a ki a Pesten tanul. A levél mindig veszedelem.
A kinek nincsen baja, nem küld levelet.
János megint kortyant s ezen igázságokon elgondolkozik. Mert a mi igaz,
az igaz. Azonban gyere csak ide pipa.
János ránéz.
A csutorát a szájába veszi s belefuj. A nyelvével pattogtat a csutora
végén. Ha a csutora azt mondja: sz–sz–sz, akkor baj van. Ha azt mondja:
hup–hup–hup, akkor rendben van minden és örömében sírva könnyezhet
minden igaz ember egy ilyen valóságos pipa láttán.
A pipa eleinte azt mondja: sz–sz–sz.
– Ejnye, – mondja János – ugyan él-e még, a ki csinált? Bujjon bele az
ördög.
Jobban belefuj. Mint a rezesbandánál szokás a nagy trombitába. Tóth
Fekete odanéz, de nem szól. Csak gondolja magában: dagad a pofaszijja.
Gunyolódók véleményeire nem kell azonban adni semmit, mert akkor sohasem
megyünk semmire. János fuj a pipába kegyetlen. Valami kirepül belőle,
azontúl a pipa azt mondja: tup–tup–tup.
– No, – véli János – csak nem veszünk mink össze.
A kisujj működése következik. Vannak balgatag emberek, a kik a pipa
belsejét bicskával kaparják és szurkálják, a mi gyakran kényelmetlen
meglepetésekre ad okot, mert a pipa a makjánál kilyukad. Jóérzésű ember,
a ki tart valamit a pipájára, a kiskörme ujjával, másként mondva a
kisujja körmével hatol a pipa kráterébe, hogy benne tisztálkodást
végezzen. Ez lassú s komoly munka. A körömnek a pipa minden oldalán le
kell csusznia, teszem azt például, mint mikor a kubikosok készen vannak
a gödörrel s ásókkal az oldalait tisztogatják egyenesre felülről lefelé.
A pipa, az állam hasznának ezen kiváló égető kemenczéje ily módon
tisztul s oldalairól a fölösleges anyagok a köröm működése nyomán a pipa
aljára, a makkba hullanak.
Ezuttal a további munka abban áll, hogy a pipa és a szár egymástól
elválasztatik. János a szárat jobbkézre marokra fogja, ujjainak azonban
ezért szabad tér marad a további működésre. A mi ujja már most csak
maradt, az mind a pipát fogja, azt az alsó végével a szájához emelvén.
János előbb levegővel teleszívja a tüdejét megint.
– Engödelmet kérök, – mondja, befelé szíva a szót, pedig senkisem ül az
asztalnál, de hát ez már szokásos s ki mit már megszokott, ne tegyen le
arról ez világi életben, különösen ha amugy is tiszteletadásról van szó.
Azután a pipába belefúj.
– Sss–sup–sup–sup, – mondja a pipa s minden belenemtartozó anyag kirepül
belőle s épen azért szokás engödelmet kérni, hogy ha valakit ezen
lövedékek találnának, azt zokon ne vegye.
Szár és pipa ismét egybekerülnek.
A pipát jobbkézzel János a zacskóba beleállítja, olykép, hogy ha a pipa
hajó volna, a dohány meg víz, a pipa most megmerülne a dohányban és
elsülyedne. Így azonban nem sülyed el, sőt a dohány csak úgy megy belé,
hogy János az egyébként lenézett balkéz mutatóujjával belekaparássza.
De a kaparászás nem állandó. Időnkint azt abban kell hagyni tömés
szempontjából. A jó gyujtat dohány a pipában a tömést épen úgy
megkívánja, mint a liba. Míg azonban a dohány belekaparászása a balkéz
mutatóujjával történik, a tömést nagy általánosságban a középső ujj
végzi. János e tekintetben kivétel, mert a János balkeze középső ujját a
malacz még kicsi korában kettéharapta, így Jánosnál a tömésre a nevetlen
ujj van hivatva.
Úgy leginkább, ha félig van dohánynyal a pipa, akkor történik a tömés.
Most újból belékaparászás s ismét tömés. János néha hörpint s közben
fokozott elővigyázattal tömköd, míg a pipa dohánynyal megtelik. Ez
időben újból tömködés. Tudomány ez, bárki bármit is beszéljen. A
tömésnek úgy kell történnie, hogy a szívás levegője azon értelmesen
haladjon át: nagyon friss és könnyű ne legyen, ellenben kemény szívások,
úgynevezett szipákolások se fordulhassanak elő.
Ha ezeknek tekintetbevételével egy megtömött pipát kedvtelve tart maga
elé az ember, mint a János is, nem lehet valóságos pipás az, a ki erre
ne mondaná, hogy:
– No, ez most már csakugyan egy rendes gyujtat dohány.
Ez most már teljesen jó volna, ha nem volnának tökéletlenek az emberek.
De az emberek azok. Egyik rész azért tökéletlen, mert nem végzi rendesen
a munkát. A másik rész azért tökéletlen, mert mindent jobban akarna
csinálni, mint kellene.
János olvasva is ezen utóbbiak közé sorozható, mert bár a készség most
már tökéletesen rendben van, János még csak most fog hozzá, hogy a
pipában tartózkodó dohánynak fészket csináljon.
Halhatatlan dolog ilyesmi a gyufakorszakban. Miről jó az, manapság,
fészket csinálni? De hát hiába, ez szokás, ez tradició, ez a pipázás
régi erkölcsei közé tartozik s eredete a csiholás idejébe esik vissza.
Szóval a taplókorszak maradványa. Mert akkor igenis szükséges volt a
dohány tetején a fészekcsinálás a tüzes tapló részére. Azt megkívánta a
bükkfatapló is, az ürömtapló is. Nem volt köztük személyválogatás.
– No, – mondja János elégedetten és a szájába veszi a csutorát.
Gyufatartó van az asztalon, de kissé távolosabban fekszik. Azt közelebb
húzza, mint a következő hadműveletek alapját. Kihuz belőle egy szálat.
Pirosszáru, sárgafejű gyufa. Jó gyufa szokott az ilyen lenni, – ha jól
van megcsinálva. János végighúzza a porczellántartó reczés oldalán, a
gyufa egy kicsit ég, de mire János az égőfát a pipáig elszállítaná,
elalszik. Hármat is kivesz most és megvizsgálja a fejüket. Mert ez
megint olyan dolog, hogy a nagyon kicsi fej sem jó, a nagyon nagy se.
Mondják, hogy a gyufából rendszerint a harmadik szokott az lenni, a
melyikkel rágyujt az ember, ennélfogva mindjárt elsőnek a harmadikat
kellene eltalálni. De ez nem mindig sikerül, mert a gyufa amugy is igen
kiismerhetetlen állat. A szegedi gyufát Temesváron használják, a
temesvárit Gyulán, a gyulait Selmeczbányán, a selmeczit Szegeden. Szóval
egyik sem próféta a tulajdon hazájában. Húzásuk van nekik, mint a
csendes nyári estéken a réti vizen a vadkacsáknak szokott. Tanulmányozni
kellene már egyszer ezt is, mint a madárvonulást.
A másik gyufa, a harmadik gyufa sem sikerül. A negyedik azonban szépen
ég s János barna arczára egy rézbőrű indiánus színét veti. János viszi a
gyufát a pipához és fokozottan szil. Mondják ugyan úgy is, hogy szív, de
Jánosék úgy mondják, hogy szil. Így legalább a szó nem egyez. A dohány
tüzet fogott s János a szájából kékes füstöket fu a levegőbe.
Ez kéjes érzés. János a pipát kiveszi a szájából és nézi a parazsaló
dohányt. Tisztességes szűzdohány ugyanis ilyenkor kidudorodik a ippából.
Mint mondani szokás: keresi a finánczot. Mikor János ezt a látványt
kiélvezi, a hüvelykujjával lenyomja a dohányt. Az ezen elnyomási
törekvésekre azaz felel, hogy kialszik.
– Hejnye, – véli János – tán az ördög bujt beléd?
A gyujtási kisérletekben János szerencsétlen ezuttal, mert csak az
ötödik gyufa fogja meg. Az örökös serczengések Tóth Fekete figyelmét is
felköltik, ki is az ablaktól félig elfordulván, komoran nézi Jánost, a
ki az ő vagyonát ily példátlan módon pazarolja.
No, de most már ég a pipa vidámán. Ez Jánost arra indítja, hogy beszédbe
kezdjen. Tóth Fekete ugyan nem felel neki semmit, de ő csak beszél.
Hogy: ha hat napig nem lesz eső, beleüthet az istennyila a kukoricába.
Továbbá aszondják, hogy a burkusok meg a francziák már megint
hadakozásba vannak elegyedve. Még továbbá, hogy Tápé alatt annyira
megapadt a Tisza, hogy a Süvöltő kidugta a fejit a vízből. Ez a Süvöltő
az a kisértet, a ki a hajósokat, halászokat, lóusztatókat lehuzza a víz
fenekére.
A dohány a pipában e közben feletájig leér, de mert a szónokló János nem
szívja elegendőképen, ismét kialszik belőle a tűz.
– Hej, – feddi János, – a szél hordja el a hajadat.
Ez kemény kívánság, mert az akasztott ember haját szokta a szél
elhordogatni a régi időben, a mikor az akasztott ember addig lógott a
fán, a míg le nem szakadt a lánczról. Mert a kötélről másnap már lánczra
tette át a hóhér, a kötelet eladván orvosságul. Igen hasznos volt
torokgyík ellen.
Félpipánál a rágyujtás nem úgy van, hogy a pipát talán egyenesen
tartanák. Ilyenkor a gyufa áll egyenesen, a pipa szeliden oldalra fordul
s a láng beleszívandó. Az első szál nem sikerül. János beledugja a
pipába, hogy majd a második gyufa tüzének segít. A második sem sikerül,
a jó reggelét neki. János azt is beledugja a pipába. Jön a harmadik
gyufa, a negyedik gyufa, jönne az ötödik is, de Tóth Fekete az
ajtóablaktól komoran megindul. Elmegy a söntésig, a hol egy kis asztalon
a tulajdon dohányos-szitáját tartja. Azt szó nélkül a János asztaláig
elviszi, leteszi, a gyufatartót pedig fölmarkolja és elviszi a
kisasztalra.
– Ne te ne! – kiált föl János, csodálkozva. – Hát kend?
– Hát én? – gordonkázik mély hangján Tóth Fekete. – Hát én!
– Hát miért viszi kend el a gyufát? – méltatlankodik János.
– Hát – bődül Fekete Tóth, – azért hoztam helyötte dohányt. Inkább adok
kendnek ingyen dohányt, de ingyen gyufát nem adok. Mert kend több gyufát
prédál, mint dohányt.
János erre mérgesen kicsap egy hatost az asztalra s megy. Az ajtót
egészen kitárja, úgy lép át rajta. A lépcsőn visszafordul:
– No, – mondja – hallja kend. Ide se gyüvök többet.
Tóth Fekete tudvalevőleg lovaskatona volt, minélfogva huszáros zsebje
van a nadrágján. A balkezét mindig ebben a zsebben tartja, van benne két
régi négykrajczáros, egy Mária huszas, három Libertás-pénz, ezeket
szokta csörgetni vele. A balkéz lassan és óvatosan kihuzódik a zsebből,
egészen addig, hogy a mutatóujj a szabad levegőre juthat. A mutatóujj
meredten mutat a zsebszélről az ajtóra. Tóth Fekete a János fenyegető
szavára elütőleg dörgi:
– Leginkább tögye be kend az ajtót, mert így nagyon luftos az ájer…