A jáczintus már kinyílt az ablakban régen s ma szent Katalin bogarat is
találtunk. A korai meleg nap szülötte ez, a napé, a mely kikölti és
előbujtatja. Kissé gémberedett volt szegény, de a szobában nagyhamar
vidáman emelgette szárnyai korálltakaróját s ismeretséget kötött a belső
állatokkal. János, a ki behozta, nem sokat ad a bogár-férgekre, de
ezúttal mégis megörült neki.
– A mi napunk se kutya – mondta. – A ki Afrikában süt, truczczmadarat
nevel, ez mög Katalin bogárt.
– Mit, János?
– Truczczmadarat. A truczczmadár, vagyis magyarul nyarga, lakik az
Afrikában és tojásait homokba rakja és az nap ott azokat, kikőti.
János e tudományát aligha az iskolából meríté, hanem inkább valamely
állatos bódé elől. Mindegy, így is csak szép az s János megbökvén
ujjával gyengén a bogarat, gyorsabb mozgásra ősztökélte.
– Röpködj no, majom.
De nem röpködött, hanem csendesen mendegélt az abroszon. Lassan kerülte
meg a hamutartót, a mi nagy dolog lehetett neki. Egyszer el is unta s
fölmászott reá. Mi lehet ott. Szétnézett s nem volt kedvére való a hely,
különösen egy darab papirszivar, a mely még füstölgött. A
Katalin-bogarak bizonyára nem dohányoznak. Hirtelen lejött, csuszva a
nikkel rovátkátlan lapján az abroszra. Most megint gondolkodnia kellett
(mert buta az ilyen újszülött kis bogár), hogy merről jött s merre
menjen. Nyitogatta a takaróit, ami olyforma lehet náluk, mint mikor az
ember gondolkodva a haját borzolja. Végül mégis a helyes útat találta
el. Egy darabig az abrosz sárgás virágain lépkedett, de a midőn a piros
részre ért, megint csak megállt. Bajos ez nagyon. Hogy menjen valaki
annyi sárgából egyszerre annyi verességbe?
Ez ismét nehéz tépelődés volt. Egyszer vissza is fordult, de azután a
kietlen veres tenger szélére ment s aggódva tekintett rajta végig, hogy
vajjon látná-e a túlsó partot. Hja, hol van az. Egy egész araszszal
tovább. Ki látna el egy araszig, mikor ő maga nem nagyobb, mint két
gombostű-fej.
Szerencsére segítségére érkeztek a belső állatok. A belső állatok hárman
vannak s két fajra oszlanak. Az egyik fajban aztán megint van két alfaj.
Még az őszről maradtak meg a szobákban s azóta beczéző gonddal
őriztetnek, mint ritkaságok, egy légy s két szunyog. Ebből az egyik
alacsony, a másik ellenben sokkal magasabb termetű.
Mindhárman védett személyiségek. A légy házunk legye, a szunyogok házunk
szunyogai. Nem bántanak senkit. A nap legnagyobb részét a padlaton
töltik, a hol vékony fekete vonalkáknak látszanak. Csak ha napfény van,
bujnak elő s este a lámpa köré jönnek.
Tapasztalt állatok ezek, a kik már a második szunyogöltőt élik
keresztül. A világért sem szállna el a lámpa fölött, ellenben tudja,
hogy a külső tejüveg oldalán melegedni lehet, a nélkül, hogy megégne.
Ilyenkor úgy látszik, hogy lábszárait nyujtóztatja. Rúg velük, hol
egyikkel, hol a másikkal, míg mind a hatra rákerül a sor. Nem tobzódók,
kevéssel megelégszenek, a szikvizes bor csöppjeit szeretik s e
tekintetben izlésük különbözik a légyétől, a ki megint a sör bolondja.
A légy egyéb tekintetben is egészen más. Kissé szemtelen, de ez, mint
örökölt baj, megbocsátható. A két szunyog állandóan a dolgozóban
tartózkodik s teljesen negligálják a füstöt. Tél közepén, mikor átlag a
szobák melegebbek, mint ilyenkor, a csupasz falon tartózkodtak, most a
képek alá bujnak s egész nap hírt sem hallani felőlük. Ellenben a légy
végig jár mindent, most itt van, a másik pillanatban a konyhában. Úgy
látszik, úgy tud ügyelni az ajtónyilásokra, mint a ki-bejáró macska.
Mindenfelé elmegy, de onnan mérgesen száguld el, ahol rányitják az
ablakot. El-eltünik a virágok közé, de evés idejekor föltétlen előjön s
ilyenkor kihívja maga ellen a legerősebb kritikát is. Valószínűleg
tudja, hogy nem bántják, máskép nem volna ily önhitt. Odáig vitte már,
hogy töbször emelkedett fölé valamely pohár talpa, hogy aztán zsupsz:
voltál és nem leszel. Mégis mindig megkímélve maradt az ilyen sorstól.
Hadd éljen. Ő az egyetlen azok közül, a kik kortársai voltak s ha
tavaszig megmarad, csodálatosan bámult ős lesz ő az ifjabb generáczió
előtt. A legyek társadalmában egy év egy századot képviselhet s
ilyformán ez az izmos állat (mert légynek csakugyan izmos) egy letünt
század szokásait viszi át az új nemzedéknek.
A tavasz pedig, mint jáczintus és katalin-bogár mutatja, már nem messze
jár. A nap, téli elhajlásából egyre jobban emelkedve fölfelé, nap-nap
után hosszabb látogatásokat tesz. Ez igen vidám helyzet. Mire pár hónap
mulva megunjuk s védekezünk ellene, már el is felejtjük, hogy mennyire
kedves ilyenkor. Az nagy élvezet, a tavasz jöttét lesni a nap forgásán.
Ni, már a kulcstartóig szolgál a sugara, ni már a képig is bejár. Az a
képráma sem ragyogott egy félév óta a napfényben. Nem csodálható, hogy
ilyenkor sebesen jelen meg a légy, de még az esti világhoz szokott
szunyogok is. Bizonyos, hogy egyik fajta sem kedves jószág, de most van
bennük valami hírhozás, valamely üdvözlet, a mely sokkal többet mond,
mint az utczán mászkáló fiatal urak világos keztyűi.
Így volt ép ezen a reggelen is, midőn a szent Katalin bogarát nálunk
tisztelhettük. A veres tenger szélén megállott s tépelődött. Ekkor zúgva
repült hozzá a becsillanó napsugár sávjában a vén légy s előtte
leszállott a levegőből. Gyors lábaival előbb erre ment, azután arra,
végül egyenesen a jövevénynek tartott. Ez meghőkölt, szegény. Pár napos
létében, mióta nem tudni, mely virág oldalából, mely fal hasadékából
életre került, ilyen gyorsan mozgó fekete egyéniséget ő még nem ismert.
Ki és mi lehet ez? Mit akar? Ekkor újból zaj hallatszik, vékony zizegés:
jönnek a szunyogok, a kik közül rendesen a kisebbik jár elől. Szintén
odatelepednek, a mint már ők szokták, aprózva a repülést, mint mikor
gyorsfutásban megállni akar az ember. Kis ideig voltak így, nézve
egymást idegen szemmel.
De akkorra a nap is odaért, egy sugár a falról lefutott az asztalra.
Mintha a terítő vékony bolyhai is megrezzentek volna tőle örömükben, a
midőn először végigsiklott rajtuk. A légy fonni kezdte az első lábait,
majd a hátulsókat kapta fel s azokkal végig simogatta a pókszita
szárnyakat. A magasabb termetű szunyog társához lépett s most mindhárman
egyetértőleg közeledtek az ifjú jövevény felé. Valami néma üdvözlés
eshetett köztük ekkor, mert a következő pillanatban egyértelmüleg
haladtak előre s a vén légy bizton vezette kinálkozó kiflimorzsák
karibdiszei között egy koczkaczukorhoz a szent Katalin bogarát.