A Maros valamely oldalából következett el a luntra és igen nagyon tele
van homokkal. Oly tele van, hogy a széles, tetejetlen bárkának az
oldalai majd megmerülnek, a mely esetben (✝✝) kétségkívül lekívánkozna a
víz fenekére, hogy abból aztán soha többé elő ne jőjjön. A ki a kezében
írások fölé rázza a porzótartót, el se hinné, hogy a homok olyan nehéz,
hogy az csoda. A kevés homok is nehéz, a sok homok pedig még nehezebb.
Ezen a luntrán pedig sok van belőle nagyon, mert a homok tavaszidőtájban
és nyár elején végtelen drága és azt érdemes messzi vidékekről hozni.
Ugyanis úgy van, hogy a homokot kell keverni ahhoz a mészhez, a melylyel
egymáshoz ragasztják a bérkaszárnyák szomorú téglafalazatait. Hol van
homok? Van odakint a pusztaságban: a futó és a sivó. Egyik sem
alkalmatos. A futó az, a mely a szél fuvását szó gyanánt érti, s megy
vele, merre csak a szél akartja; a sivó az, a melybe belesüpped az ember
s ha kocsival megy benne, ugyanazt láthatja, mintha vízben járna: a
kerék hullám gyanánt hozza föl a homokot. Van ezenfelül a száraz
vidékeken többféle. Ott van, a melyen csak a kutyatej él meg, továbbá a
bogácskoró, a mit a juhászok szamarai szeretnek. Ez fehér, sziket terem,
és mindent, a mi hozzá ér, veresre mar. Van azután a szőlőhomok.
Semmiféle gyümölcs nem izűbb a világon, mint a mely a homoki földön
termett, annak a zamatját csak az tudja, a ki próbálta. Ez is szép
homok. A mit reggel a szőlőhártyára kapálnak harmatos időben, délre
visszafolyik. Már hiába, ez a természete és olyan csigák találtatnak
benne, mint a milyenek tengerek fenekén. És nyáron át meztelen lábbal
senki rajta nem járhat. Már délelőtt is nagy erővel kell futni egyik fa
aljától a másikig, árnyéktól árnyékig, hogy ne égessen a homok, délben
pedig, a midőn egészen a jegenyék fölött áll a nap, magamagátul meggyul
rajta az odavetett gyufaszál.
De ez azért még sem az a homok, a mit a luntrán hoznak. Ahhoz, hogy a
téglák egymáshoz álljanak s ne ránk, hanem unokáink fejére szakadjanak,
más homok kell. Néven nevezve: éles homok. Éles homok az, a melyik
nagyszemű kavicsos és fölösen van közte macskaezüst. Várakozó János
figuracsináló, a ki az egész életét ezen foglatosságban tölti, így vél
róla:
– A legjobban mégis csak arrul üsmerkszik, ha az embör a szájába vöszi.
Ha a fog alatt roppan: jó, ha nem roppan: iszap.
No hát akkor így van. El kell fogadnunk ez igazságot, mert különbet úgy
se tudunk. Ennélfogva tényleges az igazság és tényleges a homok a
parton. Ezt messziről hozzák, mert az ilyen éles homok, a mi csupa
kavicsból van, az idők folyamán porrá összetörődve, manapság igen kevés
találódik.
– Ritka madár ez – adja föl a szót Vízhányó Mihály, a ki a luntrán
szintén a homok irányában működik. – Ritka madár ez a mai világi
életben, akár az arasztos szalonna.
Bizon, el kell ismerni, arasztos szalonna manapság ritkán kapható. Csak
úgy a vékonyosát élik a népek. Ámbátor nem rossz, nem lehet mondani,
hogy rossz volna. Van olyan is, a ki húsos. Az ilyen húsos szalonna a
makkon hízott disznótul ered. Soha kanászt vagy kondást, ember ne bánts,
mert az neveli föl neked a húsos szalonnát.
A luntra a Marostorokból jött s itt kikötött a város alatt. Könnyű
ilyenkor a vele való gyüszmékelés, mert széles a víz. A Maros partján
belehányták a luntrába a homokot és most talicskázzák kifelé. Vízhányó
Mihály és társai: Szabad Nagy Mihály, Négyökrü Ferencz, Vadlövő Pál a
munkások. Ezek talicskáznak. N. Szabó István pedig csinálja a figurát. A
homokot ugyanis formákba rakják a parton és e formák szerint méri föl az
értéket a tulajdonos. Nem kis sor ez. Annak minden állásában, testében
oldalában és tetejében rendnek kell lenni. És meg kell lenni a
kubikméternek benne, pedig a ki csinálja, N. Szabó István, csak annyit
ért hozzá, mint én. Én semmit sem értek hozzá, azonban N. Szabó István
úgy szemléletből meg tudja állapítani a rendes térfogatokat. Azt az
embert, a ki az ilyesmit tudja, a ki a lapátnyél hosszából kiveti
ugyanazon kubikot, a min a mérnök félnap mércsikél, úgy hívják magyarul,
hogy figuracsináló. Ezúttal N. Szabó István. Hordják elébe talicskán az
éles homokot és annak hűvösségét a lábaira fordítják. Ő hátrább lép s a
homokot föllapátolja a figurára. De szép figura pedig. A ki figurát akar
látni, ide jőjjön. Ilyen figura talán nincs is több a világon.
Akkor azt kiáltja le egy gyerek a partról:
– Mit csinál kend, Pista bácsi?
N. Szabó István föltekint rá. Egy darabig néz s ez idő alatt áll a
kezében a lapát. Azután fölismeri és felel:
– Figurát.
– De nem jól csinálja kend, – évődik a gyerek – mert hátul a sarka
megbomlott.
– Ne törődj te avval.
Most jönnek ki az egy szál deszkán a luntrából azok az emberek, a kik
talicskákkal a homokot onnan a partra eszközlik. Sorjában jönnek, a
minthogy sorjában járnak befelé is, mert a szál deszkán nincsen kitérő.
Mikor odafordítja egyik figurához a homokot, azt kérdezi:
– Hát ez ki fija-csikaja?
Mondja rá a figura-csináló:
– Hát a Gergő fia.
A Gergő szintén homok irányában dolgozik ugyanezen a luntrán. Fölszólnak
a gyerekhez:
– A Mészáros Ilus a te anyád?
– Az – mondja a gyerek. – Az az én anyám.
– A mustoha anyád?
– Hej, dehogy is mustoha – pattan föl a gyerek. – Valóságos anyám neköm
a Mészáros Ilus.
– Úgy hát? – mondja a talicskázó. – No, mindjárt gondoltam. Te hát az
első embörtül való vagy?
– Én? – szól a gyerek.
– No – mondja a talicskás és megfordul a szerszámja előtt, hogy majd
halad befelé a luntrába – mingyár gondoltam. Te barna vagy, a Gergőtül
való gyerökök pedig mind szőkét vetöttek.
Hallgatnak egy darabig. A gyerek a partról újból szól:
– Elmönnék én kendtökhöz figuracsinálónak.
Feleli rá a figuracsináló foghegyről és a pipa mellől:
– Hát gyere.
– Mi a fizetés?
– Hát kapsz egy hónapra négy forintot.
– Mög kosztot úgy-e, de önni nem?
– Hát azt nem – véli tovább az ember. Azután szótalan lapátolja a
homokot. Szépen egyengeti. Mikor legjobban csinálná, hátulról valakinek
a mellét érinti a lápátnyél. Jól meg is üthette. Egy vizi katona ez,
káplár sarzsiban a monitorról. Azonnal föl is támad benne a harag s azon
a csodálatos nyelven, a min az isztriai beszél, egy csomó gorombaságot
mondd a meztelen lábú embernek. Ő ugyanis bakancsban van. Ez csak nézi
nyugodtan.
– Ik bin kaporál – kiáltja.
– Und ik vár czukfürer in Wien – mondja emez. Tényleg úgy igaz. Ez
állásában is ismertem.
A matróz-altiszt kissé elszégyenül, s megy odébb. A gyerek megint szól a
partról.
– No ennek jól mögadta kend.
– Hát, – mondja emez – kit hogy illet.
Akkor kijön egy talicskával a luntrából a gyerek apja. Komoly ember.
Szakállas. A ki mifelénk szakállas, mind igen komoly ember.
– Apám – kiált neki a gyerek – a makói hajóval möggyütt a Tecza ángyi! A
hatszázhuszonhetes sleppön mög belefult a kormányos leánya a vízbe. Mönt
a sleppön, oszt beleütődött a csárda falába, oszt az kidobta, oszt
elmerült. Haj, de hadonászott!
Jön ki a luntrából még egy talicskás és odaszól Gergőnek:
– Ugyan miért hagyod itt lármázni a kölköt, ebben a munkában?
– Hát mér? – kérdi Gergő.
– Mér? Mönnyön a dolga után. Nem csúdálnám, ha mustoha fiad nem volna.
– Ez?
– No hát.
– Hát mán, hogy volna a mustoha fiam? Ez valóságos gyerököm neköm.
A másik talicskás névszerint nevezve: Vadlövő Pál nagyot néz:
– Ugyan? Hiszen a többi gyerököd mind szőkét vetött?
Gergő áll. Leteszi a talicskát. A vízhez megy s pipáját kivervén, hamvát
a vízbe szórja. Rángatja a vállait. A gyerekre többé rá se néz.
– Talán orozva került a családba – mondja utóbb.
Nézem mindezt a partról s nem tudom, kinek van igaza.