Pirók egyszer a herésből, a hol naponta a tömérdek pompás étel között
álldogálni szokott, megindult és elment a herésből. Ez csudálatos, mert
Pirók máskor nem mehetett el onnan, miután kötél volt a nyakára kötve s
a kötél másik vége egy karón fityegett, a melyet a földbe szokott
beverni a kapás. Ez igen jó és hasznos szokás egyébként, mert nélküle
Isten tudja mi dolgokat művelhetne Pirók e tágas térségeken. Ha az
elejéről kezdjük, úgy kell venni az egészet, hogy út halad el a herés
mellett. Bár nem tulságosan látogatott. Néha eltelik félnap, hogy senki
arra nem jár. Ugyanis nincsen arra dolga, hát minek is járna arrafelé.
Ilyenkor a csönd tökéletes. A jegenyék, ha némi szellő van, bólogatnak,
a tányéricza pedig észrevétlen lassan forgatja nehéz virágát a nap felé.
Darazsak járnak s méhek is. A kukoricza levelei, a mint a szárhoz
verődnek, zörögnek olykép, mintha ember járna köztük, pedig nem. Az égen
néha föllegek is vannak, fehérszínű felhők, de ezek is csak ritkásan
vannak. Lehet, hogy most másfelé van dolguk. Egy-egy pusztai kutya oson
át a herésen s eltűnik a kukoricza mögött. Csont van a szájában vagy
valamely földönjáró madár, a mit éjjeli álmában elfogott. Azt viszi most
elásni, hogy szűkebb időkre is legyen étel. A jegenyéken szarkák
csörögnek olykor s valahol messze egy szélmalom szárnya forog. Csak a
legtetejét látni, a mint a kukoricza fölött fölmerül, hogy ismét
eltűnjön s hogy rögtön utána következzen a másik. A szélmalom az ilyen
játékba soha bele nem ún. Valószínűleg tudja, hogy a szemnek, a mely a
nagy mozdulatlanságok nézésébe kifárad, ő mulattatást nyújt.
Pirók, a vén tehén is elszórakozik ezen. A kert közepén szokott állani,
fejét rendszerint az út felé fordítván s gondolkozik. Az állást nem unja
el, mert négy lába van s így a teher köztük megoszlik. Miről
gondolkozhatik egy tehén? Mely gondolatok járhatnak az ilyen nagy,
hatalmas koponya mögött? Bizonyos, hogy gondolkozik, mert ha nem
gondolkozna, sírni sem tudna. Pedig sírni tud. Van úgy, hogy nagy könyek
folynak ki a szemeiből és szőrén az orráig gurulnak, onnan pedig
leugranak a földre. Szomorú ezt látni, mert ha már valami baja van,
miért nem tudja elmondani szegény, legalább csak annyira, a hogy például
a kutya elmondani bírja. Minden beszéde a könyeiben van. Úgy lehet,
ilyenkor apró magzataira gondol, hogy ugyan azok hová lettek? Biz azok
ki vannak csapva a pusztára, legelni s így messze estek az anyjuktól. Ha
ez az eszébe jut, kinyújtja a nyakát, a fejét fölemeli és búsan nagyot
kiált, hogy hátha elhalatszana hozzájuk:
– Bú…
Nem felel rá senki s Pirók a herébe harap. Legfeljebb a kapás jő elő a
hangra s kihúzván a karót a földből, itatni viszi a tehenet. Pirók
lassan megy utána, mert idős már ő s minden járásában, kelésében
bizonyos komolysághoz van szokva. Nem is csinál soha semmi bajt. Senkit
fel nem döfött eddig és istállózás idején oly békében van együtt a
lovakkal, hogy az ritkaság. Esetleg, ha ismerős kerül elébe, a kit már
rég nem látott, ugrik egyet, akárcsak az egészen fiatal és
viselkedésükben még meg nem állapodott borjúk. Az az eset is, mikor a
herésből megindúlt, bár a kötele le volt czövekelve, nem most történt,
hanem már jóval régebben s voltaképen az egésznek az okozója egy apró
leánygyermek volt, egy elhagyatott, szerencsétlen kisded. Nem kellemes
történet ez, talán kár is elbeszélni, bár némileg tanuságot tesz Pirók
gondolkozási képességéről.
A kis lány a kapás lánya volt, már jobban mondva a feleségéé tudniillik,
a ki azonban a kicsi életéért cserébe adta a magáét s meghalt szokás
szerint. S bár igen sírt utána a gyermek, hogy a föld felett maradjon,
már kérésének eleget tenni nem lehetett és életadóját lehelyezték
közanyánk ölébe. Hát maradt még ugyan a házban két növendék lány, meg
egy furcsa eszű fiú, de mit ér mindez a kicsinek. Maga az apja éppen nem
értett ahoz, hogy ilyféle lelkeket miként kell ajnározni.
Hol is tanulta volna. – Egy tuczat évig volt katonája a császárnak annak
idején, ez éveket csupa francziákkal és taliánokkal való tülekedésben
töltötte. Azután haza jött és megházasodott, azaz hogy feleséget vett, a
ki most utolsó gyermekénél ily bucsútlanul távozott az élők közül. A
vakarcsot bizony csak a növendék lányok gondozták, a hogy tudták, bár
hiszen még a tulajdon anyák közt is van nagyon sok, a ki az ilyen apró
tollas egerekhez mit sem ért. Biz az csak éppen kinlódott s úgy élt
(mint mondani szokás) miként az angyal: hol evett, hol nem. Bekötötték,
a mibe tudták, rázogatták is, ha kedvük volt hozzá, egyébként sírt
szegény csodakeserves módon nap-nap után. Jól meg volt teremtve pedig,
mert mindezen penitencziáinak daczára sem vitte el sem az első, sem a
második hónapjában a halál. Bár ugyancsak rászolgáltak a növendéklányok.
A kisebb olyan hetrefüles-féle forma volt, a másik meg mintha
megesküdött volna a szomszéd tanyával, örökké azt járta. Ez már a legény
után vetette magát akkor.
Ezt a kis darab lányt letették valahova. Ahogy bekötötték, odahelyezték
valamely fa alá az udvarba, vagy pedig a ház végébe az árnyékra, hogy
ott feküdjön. Egyik sem számolt azzal, hogy a nap halad s az árnyékból
hamarosan tűző sugarak helye lesz. Jöttek aztán a darazsak, jöttek a
legyek, a szép, nagy zöld legyek és ellepték a darab lány arczát és most
már szegényke amaz iszonyatos ordításokat művelte, a miket tűrni igazán
nem lehet. Belepte a kis tehetetlenséget mindenféle csúszó-mászó állat s
ép ilyen esetben történt, hogy Pirók nem állotta ki tovább síró hangja
hallgatását. Már rég figyelte a hangot a tehén, a mint hol elhalón, hol
keservesen zokogott. Állt egy helyben és hallgatott, mert hiszen amúgy
sem igen tehetett egyebet. A kisded azonban egyre sírt, mert égette a
nap és rágta a sok légyféle madár: a tehén egyszer nagyot ugrott, mint
olyan ember, a ki már nem bírja tovább türtőztetni szíve szakgatásait,
kirántotta a czöveket a földből és kötelénél fogva húzván azt maga után,
felhaladt a szikes parton a gyermekig és annak az arczába fújt:
– Fú…
Többször ismételte ezt, meleg párázatát rálehelvén ama kicsiny
istentőlvalóra. Fúvására mind lementek róla a legyek, a darazsak és
Pirók oldalára szálltak. Pirók azonban hol szarvával, hol farkával
ellenük harczolt s mind, mind elkergette. Ilyen állat ő, ha jókedvében
találják. Topogott ott a gyermek körül, a mely a házfal aljában feküdt
jótehetetlen s most, a tehén orrából némi kis anyai meleget érezve, im
elcsöndesült. Pirók kinyújtotta a nyakát, fölvágta a fejét és akár a
kürt, beleszólt az elernyedt, napvilágos meleg nyári csöndbe:
– Bú…
Szavát a hetrefüles nem hallotta meg, mert isten tudja csak, hogy mivel
van örökké a feje tele neki, amaz pedig éppen nem hallhatta meg, mert
ismét odakódorgott. Tisztán csak a kapás hallotta meg, a ki a szöllőben
valami öreg almafa föltámasztásával bajoskodott, a melynek ágai a
gyümölcsök terhétől ketté akartak hasadni. (Mert az almafa is ép oly
bolond, mint némely ember: hogy sokkal több gyümölcsöt nevel, mint
amennyit elbír tartani.) A Pirók hangjáról neki az eszébe jutott, hogy
itatni kellene az állatot. Sietett is most már a fával s vén ágait
valahogy föltámasztván, előkerült. Kereste Pirókot a helyén, de nem
találta s csak később födözte föl a ház végén, az árokszélben.
Az ám, ott. Mert úgy történt, hogy hánykolódásaiban a kisded megfordult
egyszer maga körül a meredélyes parton és kedvet kapván a guruláshoz,
bele is gurult az árokba. Ép olyan vízjárásos esztendő volt akkor is,
mint a mostani, a mely arról nevezetes, hogy ha jól belevágja az ember a
földbe az ásót, kút fakad a nyomában. Jó latyakos volt akkor az árok,
félderékig bele is süppedt a gyermek. Odaért az apja és nézte. Kihúzta s
megint nézte. A vén katona így szólt:
– A ruhája alja sáros. Hát azt ollóval körül tudnám vágni. De a lábai is
csupa sarak, hát hogy vágjam le a lábait?
… Efajta szeretetben élt a kisded, mígnem egyszer megunta az ittlételt.
El is következett az anyja után. No, jobb is volt neki, hogy eltemették.
Annakidején még nem voltak a pusztában papféle emberek, mert bizony
szegény püspökeink vagyoni viszonyaiknál fogva egyáltalán nem értek arra
rá, hogy a pusztákba papot állítsanak. Hát csak úgy temették, ama régi
módon, betéve őt is a domboldalba, ahol ezeréves csontokból van a föld.
Ne higyje azonban senki, hogy ez csak úgy megy, Hübele Balázs módjára.
Mert ennek mindenféle szertartásai megvannak azért, csak éppen a deák
kornyikálások hiányzanak. A koporsót az apja barkácsolta össze s egy
éjen át két szentelt gyertya égett a kis halott fejénél. Csak ezután
tették őt be a dombba, miután előbb annak oldalát megnyitották. A sógor
pedig, bizonyos nevezetű Fölföldi Mihály, általánosan ismert istenes
ember, tömjént tett a pipájába és rápipált szegényre, mondván: adj, uram
Isten, neki örök nyugodalmat.
Pirók áll a herés közepén s néha hosszakat bőg. Más alkalommal köny
csordúl a szeméből. Kire gondolhat ilyenkor? Saját magzataira, vagy
pedig erre a gyermekre? Nem tudni. Az ember csak tépelődik és senki
feleletet efajta kérdésekre nem ad.