A birkaköröm erősebb, mint a vas, mert a vas, ha egyszer elkopott, el
van végleg kopva, a birka körme azonban újból kinő. Így történt, hogy a
község külső határában a nyájak elrontották a vályút, mivel a nyájak
ivásközben beleálltak lábaikkal a vályúba s bár mint volt ez a vályú
hozzáértő mesterek tudománya szerint vassal vasalva, csak elkopott.
Kilyukadt az oldala. A nyájak ezt szomorúan vették tudomásul, mert e
lyuk folytán nem maradt meg a víz a vályúban, hiába merte tele a juhász.
Így persze nem maradhat a bürge és a juhász, be is üzent egy arrajáró
embertől a községbe, hogy elromlott a vályú.
– No – mondta a biró az üzenetvivőnek – ez furcsa.
– Már miért volna furcsa?
– Hát hogy elromlott a vályú.
– De magam láttam biró uram, erősködött az ember. Megmutatta a juhász.
Olyan lyukas az, mint a Bodárovics Jóczó ködmöne. (Jóczó ugyanis a
hivatalos koldus a faluban s ez okból lyukas ködmönbe kell járnia.)
– Hm, – vélte a biró – az nem elég. Az nem numerus, mivelhogy kelmed ma
még nem hivatalos ember.
– Ma még nem, – esett beszédbe a hirhozó, megörülve igen nagyon annak az
egy szónak, a mit politikából ejtett ki a biró. – Azonban a mit látok,
azt csak látom.
– No igen, – hagyta rá a biró és méltóságosan legyintett a kezével. Ő
könnyen legyinthetett méltóságosan, mert ő volt a legnagyobb úr a
községben s az ilyennek mindenféle illik. Ha Bodárovics Jóczó legyintene
így, elvennék tőle a lyukas ködmönt s csak a jó isten tudná megmondani,
hogy miből építene akkor tornáczos házat.
– Hanem – mondta legyintés után a biró – ide hivatalos szem
szükségeltetik. Mert ez hivatalos dolog. Ennélfogva köszönjük kendnek a
hiradását, a többit pedig majd elintézi a község.
A községháza nagy szobájában ott ült mind a hat esküdt a padokon. Öt élt
belőlük. Szerezsán Milos pedig aludt. Ez nem is állt föl, de a többi
felállott, mert a biró most olykép nyujtotta ki a balabbik keze kisujját
(suta volt az öreg), mint mikor kiküldetésbe szokott rendelni hivatalos
személyeket.
A kiküldetés… Szép dolog az, az a kiküldetés. Jóformán ez a legkedvesebb
az egész világon. Magyarország fele abban utazik manapság, azon oknál
fogva, hogy a kiküldetésnek hátránya nincsen, ellenben vannak előnyei,
mik napidíj néven neveztetnek és summa summárum számoltatnak el. Nem
lehet hát csodálni, hogy a hat esküdt közül fölállt azonnal az öt
eleven. Nem lehet csodálni annál inkább sem, mert az ő évi fizetésük a
körségnél kétszáz forint, ellenben a megválasztásukra hatszázat költenek
el. E szerint némileg érthető az esküdtek fölállása, kik is a biró felé
fordulván, kérdő tekinteteiket reá szögezték (ismét kiveendő Korankter
Lyuba, a ki bandzsal s ez okból nem néz oda, a hova akar. Csak oda
nyul.)
Azt mondja a biró:
– Esküdt lészen kiküldendő a vályú tárgyában.
A segédjegyző azonnal föl is jegyzi, hogy esküdt küldendő ki a
juhfalkánál kilyukadt vályú tárgyában.
Erre így szól Drága Milos esküdt:
– Nem jól lesz az az írás.
– Már miért? – kérdezi a biró, ama híres Obálics Obrád.
– Mert esküdtek kellenek oda, nem pedig esküdt – mondja Drága Milos. –
Egy ember nem ember. Hivatalban.
Obrád biró a föltámadt zajt olykép csendesiti, hogy kopog az asztalon a
pipája makjával. Mikor eziránt rendbe jönnek, szól megint lassú
szemrehányással:
– Egy ember, egy ember. De egy embernek két szeme van. Két szem eleget
lát azon a vályún. (Ez czélzás volt Korankter Lyubára, a ki sanda létére
sohasem tudott egyenesen a szolgabiró szemébe nézni. Már pedig az
egyenes tekintet adja meg a becsületet, különösen, ha még a szemöldökét
is egyenesen szúrásra fésüli az ember.) – Ennélfogva Drága Milos
kiküldetik, hogy nézze meg, igaz-e a vályú hiresztelt kilyukadása.
Most már nem bánta Milos, ha elmarad a második hivatalos személy.
Kiment, befogatott a forspontos kocsiba, azon hazahajtott s megrakván
magát tarisznyával, kulacscsal és dohánynyal, útnak is eredt ki a
pusztára.
Most, hogy a községi forspontos lovai megindultak Drága Milossal,
azonnal gyorsabban halad a történet. Milos ugyanis aznap kiért a
falkához, megdeputálta a vályút és belátta, hogy abból már soha többé
ivóedény nem lesz. Ezt elvégezve, letelepültek a juhászokkal, kártyáztak
egy kicsit. Milos nyert három juhsajtot, meg egy fekétére szívott pipát.
Másnap pedig bevitte megint a forspontos és Milos jelentést tett a
birónak a vályú mibenállása tárgyában.
– E helyett újat kell csináltatni – intézkedett a biró és azonnal
elrendelte, hogy árlejtés tartassék a helyszínén. Azért a helyszínén,
hogy jól odamérje az itató kutak közé az ács. Továbbá azért a
helyszínén, hogy ott csinálja meg az ács és ne kelljen külön fuvarral
kiszállítani. Takarékosan kell bánni a község vagyonával – vélte a biró.
Mert ha gazdag is a község, csak elfogy a vagyon, ha nem kimélik. A
helyszínén továbbá azért is, hogy – különben senkinek semmi köze az
indokoláshoz.
Az árlejtés meg is tartatott. A biró volt kint meg két esküdt s el is
vállalta egy mesterember az új vályút. A leghíresebb ács volt az a
környéken, de talán a világ minden ácsai között, pedig közöttük oly
kiváló emberek is voltak, mint szent József. Ez a bizonyos, a kiről most
szó van, a Vélity Pája nevezetű. Ő például a gerenda oldalára ragasztott
ötforintos bankót egy szekerczecsapással úgy levágja onnan, hogy sem a
gerendának baja nem esik, sem a bankónak.
Fogadásból szokta ezt csinálni, a ki nem hiszi, próbát tehet vele, ha
van kidobni való ötforintos bankója. Ilyen ember Válity Pája, a ki
elvállalta a vályút tizenhét forintért, két forintért pedig a rávaló
vasalást. Ezzel aztán másnap visszajöttek a biróék s rendben volna
minden. De ép mikor a napidíjakat utalványozzák egymásnak, mondja a
biró:
– Baj van, mert a régi vályút pedig el kell újra árverezni.
E czélból harmadnap újból kimentek s negyednap visszajöttek, miután
Válity Pálya megvette a régi vályút nyolcz hatosért (tisztán csak a szép
nagy szögek kedvéért, a mik benne vannak. Mióta a sátoros czigányokat
pusztítják, nincsen valamirevaló kovács az országban). Ezt így most már
tökéletesen eligazították, hetednapra pedig kiküldték Jakoblyev Isza
esküdtet, hogy nézze meg, vajjon csakugyan maga Válity Pája csinálja-e a
vályút. Mert az nem járná, ha valami értetlen emberre bízná ezt a
munkát. No, ez az óvakodás körülbelül fölösleges volt, mert a hogy
Jakoblyev Isza kiment, látta, hogy csakugyan tulajdon maga Válity Pálya
dolgozik ott, készítvén szorgalommal a régi vályúból az újat. Isza ebben
meg is nyugodott és referált otthon, hogy Válity csakugyan maga
dolgozik.
Ily szorgos gonddal készült a vályú s igazán nem lehet panaszkodni, hogy
a közdolgokban nincs meg a kellő ellenőrzés, mert a biró az örökké alvó
Szerezsánt is kiküldte egyszer, nézné meg, hogy micsoda bádogokkal
boritja Válity a vályú külső falait. Fontos kérdés ez, mert például
fényes bádog ilyen helyre nem való. Abban bámulja magát a birka, mint
tükörben szokás és elfelejt inni. Szerezsán nem talált semmiféle hibát
odakint, mert a bádog, a melylyel Válity odakint dolgozott, nem volt
fényes, sőt rozsdás. Szerezsán másnap hazament, jelentést tett s egyben
tudatta, hogy holnapután alighanem ki is mehet már az átvevő bizottság,
mert akkora készen lesz a vályú.
Obrád biró ezt tudomásul vette, azonban úgy okoskodott, hogy ilyen
alighanemes jelentésre nem lehet intézkedni. A község vagyona elvégre
nem arra való, hogy egész bizottságokat küldjenek ki egyszerre s úgy
lehet, nem is lesz kész akkora a vályú. Ez okból még egyszer kiküldötte
a pusztára Okotics Szimót, hogy tapasztaljon mindent körül. Inkább egy
embernek fizessék a napidíjat, mint négynek. Szimó kiment, Szimó bejött
s jelentette, hogy csakugyan át lehet már venni a vályút. Kész van és
Válity Pája olyan büszke rá, hogy ki sem lehet mondani. Erre aztán
kiment az öttagú bizottság harmadnap s nem negyednap jött be, hanem
ötödnap, mivel némi áldomást is csináltak és vissza is nyerték azonnal
Válity Pájától a tizenkilencz forintot.
Most már van vályúja a birkáknak odakint a pusztán s két-három
esztendeig semmi gond arra nem lesz. Obrád biró bölcsesége így elintézte
a dolgokat. Gyorsan és ügyesen, a közdolgoknál szükséges és köteles
ellenőrzéssel ment a munka. Mindössze a számadásokban tünik fel kissé ez
a kiadási tétel:
Egy nagy új vályú a pusztai falkához… 107 frt 40 kr.
– Százhét forint? – kérdezi a szolgabiró, mikor egyszer beletekint. –
Nem sok ez, biró úr?
– Hát – mondja a politikus Obrád – vannak olcsóbbak is, főbiró úr. Ezt
azonban Válity Pája csinálta, híres ács… a ki a bankót úgy levágja a
gerendáról, hogy semmi baja nem esik.
Obrád annyira jólelkű ember. Dicséri Páját s magamagát nem említi. Pedig
ő is le tudja vágni a bankót (a nélkül, hogy előbb a gerendára kellene
ragasztani).