A hó már egy hete esett, igen csunya világ volt kint, a barákban azonban
boldogok voltunk, mert ezen a napon ép pénzfizetés történt. Minden
katona megkapta a maga egy forint nyolcz krajczárját, azonfelül a
postapatrol díjai is kidukáltak ezen a napon: tizennyolcz krajczár aki
Bisztriczáig; harminczhat krajczár annak, aki Savin Lakat tetőig járta a
havat. Egy egész csomó arany volt a barákban, némelyek készülődtek, hogy
a Csarsiába mennek elváltani, hogy azután osztozzanak. Találgatták, hogy
mit fog érte adni a török, mert az ázsiója minden nap változott. Volt
aki már hozott egy kulacs olcsó pálinkát s kinálta a bevetődő török
katonákat, akik bámulva nézték a fehér fenyőfaasztalokon a drága szép
pénzek heverését. Nekik ilyesmivel nem kedveskedik a szultán, még a
nevenapján is csak egy-egy ezüstpénzt adat, bár hiszen ők is igen
messzünnen valók, még messzebbről, mint a magyarok. Egész az Ázsiából, a
czédrusok alól, a Kaukáz lábai mellől s némely része, a fekete, még
távolabb hazából. No, nem sok gondja van rájuk a szultánnak, gondolták,
de nem mondták sohasem s viselték békén tovább a rozsdás puskát, ki
kóczmadzagon, ki szíjjon, ki anélkül, mert hiszen nem a madzag határoz,
hanem a puska.
Pénz volt eszerint s ez mindig kellemes, bár itt lent nem nagyon
lehetett rajta mit venni. Ennivalóra nem kellett, mert az volt elég, az
albán csárdás bora fekete volt, mint az éjszaka s keserű, mint ez az
egész Novi-bazár, ellenben nagyon szép faggyúszaga volt neki, mert
kecskebőrben tartották. Az se kellett hát. A legények vettek egy
lóhátfát két hatosért, amit úgy ingyen hordtak le a Vakuf erdeiből a
törökök, azzal fűtöttek keményen s ki-ki gondolkozva ült a padokon. Sok
ideje volt még némelyiknek s azon gondolkozhatott, hogy mikor telik le.
A nyolczvanhatosok voltak a legvígabban, mert már nyolczvannyolczban
járt az idő s tudták, hogy ők azonnal hazamennek, mihelyt a hatos szám
megfordul és kilenczest mutat. A többieknek több idejük volt,
némelyiknek oly sok, hogy tizenhat manipuláns nem birná kiszámolni:
mennyi. Ezek még csöndesebbek voltak, olykor sóhajtott egyik-másik, mely
után még jobban hallgattak.
– De jó volna – vélte egy legény – ha így, ahogy vagyunk, ránk szakadna
a Rajnovics.
Jó nagy hegy volt ez a Rajnovics.
Többen hozzászóltak a dologhoz. Némelyik nem kivánta, volt olyan, a ki
nem bánta volna, de ha már szakad, úgy szakadjon, hogy egyszerre vége
legyen mindennek…
– Nem ér ez a beszéd semmit – mondta egy másik – csak mindhiába
szakgatjuk egymás szívét. Jobb lesz, ha átmegyünk a Csarsiába a fekete
csirkékhez.
Az indítványt elfogadták. A csirkék ugyanis nem voltak csirkék, de
feketék voltak az istenadták, egyébként csehek vagy németek, vagy
morvák, vagy az ördög tudja jobban, hogy mik voltak. Annyi bizonyos,
hogy onnan felülről kerültek le, mint fényes csillagai az első
bosznia-herczegovinai női zenekari társaságnak, a kiváló muzsikáló elit
csoportnak, mely szerencsére nagy dobbal és czintányérral működött s a
nagy dobtól és czintányértól nem lehetett hallani, hogy mit zenéznek a
kisasszonyok. Hat kisasszony volt ott, meg egy gyerekleány, a ki e
bűnfelhőben, mely orozva és váratlanul csapott le a katonakolóniákra,
olyan volt, mint a cseppentett tiszta harmat a bürökvirág mérges
kelyhén. Azután ott volt a főnök úr, a direktor ur, a Herr von Srausz, a
ki fezben járt s piros öv volt a derekára kötve, mintha most jönne
egyenesen Szudánból.
Sok ilyen csudálatos existenczia él a katonákból az okkupált részen. A
koloniás katona rendszerint pénzes katona, nem azért, mintha valami
nagyon sok pénzt kapna, hanem mert amit kap, nem tudja elkölteni. A
konzulátusok oltalma alatt aztán jöttek az énekesek, vagy
akrobata-társaság, vagy ledér leánytruppok, a kiket már mindenünnen
kitiltottak, hát végül megérkeztek Novibazárba. Azután órakereskedések
ügynökei s ez hasznos dolog is, mert legalább egy órát visz haza
szolgálatából a legény. Vándor fotografusok is belőlük élnek, mert
ilyesmire is telik pénz. Ott ugyan nem vásárol a garasain senki
extrasapkát vagy eféle dolgot, mert nincs a kinek a kedvéért tenné.
Így hát a csarsiába mennek a fekete csirkékhez. Van ott már sok vendég,
mivel a muzsikálás és éneklés délután kezdődik.
A korcsmáros rendszerint szerb ember, ezúttal azonban egy morva, a ki a
szolgálati idejének letelése után ott maradt s el is gazdagodott.
Egyébként egész rendes helyiség az asztalokkal és székekkel. A szék
ugyanis nem valami gyakori dolog ott, inkább csak kőből rakott padok
vannak a fal mellett, a mit együgyű túlzással kerevetnek nevez a török.
Ülnek már az asztalok körül. Szerb kereskedők, a kik az európai
viseletből már átvették a felét, de még sárga papucsot viselnek s
tökéletes bolondságnak tartják a mellény begombolását. Továbbá néhány
világiasabb gondolkozású török, már csak annyiban török, hogy mohamedán,
de amúgy szerb a neve, szerb a beszéde s egész töröksége abban van, hogy
az igent mikor inti, nemet int, a nemet mikor mondja, igent int; mikor
küld valakit, a kezével úgy tesz, mintha hívná, ha hív valakit, a
kezével úgy tesz, mintha küldené. De erre büszkék nagyon s minden évben
elindul e csúf hegyek közül néhány száz Mekkába s az út alatt el is
pusztul fele az értetleneknek.
Jönnek egyre-másra a katonák, szalutálva a főőrségnek, mert az éppen
szemközt van ezen az egyetlen utcáján Priepoljénak, a hova a mi katonánk
betehette abban az időben a lábát. Ma is aligha van különben, mert ez
török föld s csak arra van engedelme a királynak, hogy az útszéleken
táborokat tarthasson. Jönnek a train-katonák, kik folyton azt zengik a
nehéz sarkantyús csizmákban, hogy nincs még veszve Lengyelország (poki
mi zsijeme…) és hogy ugyan ki lophatta el a héten a raktárból az új
nyeregbőrt. Jött a pék, a kolónia egyetlen pékje, ki is nem kenyeret
sütött, hanem a vámnál lefoglalt británikákat árulta garasért a
bakáknak; jött a postaőrmester, a kinek oly fehér parolija volt, hogy
fekete posztót kellett tenni a csillagok alá, hogy a fehér posztón a
fehér csillagok látszhassanak; jött a katonalevélhordó, a
katonakéményseprő, jött az egészségügyi altiszt a káposztáskéssel, a ki
vagy okarinán játszott – vagy pedig megborotválta az embert öt
krajczárért; jött bascsausz Ibrahim, a hídőrség parancsnoka török
részről, a ki már hét éve szolgált s még mindig nem tudta, hogy mikor
megy haza Anatoliába s a kit a bimbasi örökké valami kaszárnyafogságra
vetett s ennélfogva sohasem volt a kaszárnyában; jött a pikszmahher a
nagy veres orrával, a mely éjszaka, ha megnyomták, állítólag világított,
– szóval jött mindenki, a kinek jönnie kellett és örömre gerjedt a Herr
director von Strausz, hogy ily módon fölkarolják a művészetet.
A banda szólni kezdett és a nagy dob buffogott s az ódon hölgyek kaczér
pillantásokat vetettek szerteszét. Mindjobban jött a katona s különféle
italokat rendeltek, ki-ki pénze és szokása szerint. A szerbek olyan
pálinkát ittak, a melyik égett a pohárban s ezt valami igen jeles
virtusnak tartották, mert büszkék is voltak reá nagyon, mások ellenben
limonádét ittak, mely soha czitromot nem látott, ismét mások albán bort,
mások magyar bort, mely utóbbi nem volt ugyan jó ott, de drága volt s ez
okból sokan kedvelték… A banda szólt. Az volt akkor a nóta, hogy: «Túri
vásár sátor nélkül, mit ér a lány turnür nélkül» – ezt gyönyörű szépen
verték ki a nagy dobon, a mely mellett a többi hangszerből mi sem
hallatszott. Mikor szünet volt, szét ültek a Herr von Strausz asztalától
a lányok s mindenik keresett pártfogót. Talált is. Sűrű szivarköd és
hangos lárma volt a hosszú szobában.
Volt ott egy sáppadt legény, regruta-altiszt, a kit a harmadik
korosztályból soroztak be, amidőn már azt hitte, hogy éppen nem kell
katonának s ez okból már menyasszonya is volt neki otthon. Azonkívül más
asszonyt nem ismert odalent. Most a Strausz úr bandájának egyetlen
tiszta tagja, a kis fekete csibe, mintha megtalálta volna, hogy ki mellé
üljön, ezt kereste meg. A legény odább húzta a poharát s akkor egymás
szemébe néztek szomorúan.
– Ne féljen – mondta halkan a lány – én nem vagyok olyan mint a többi.
– Én sem – felelte a legény.
Amodább már nagy zaj volt, kacsalódtak, nevettek, kezdődött a
török-magyar barátság, minek következtében egy legény nagyot ordított. A
tulsó török-asztal ugyanis szívességből átküldött neki egy pohár italt.
Szép sárga ital volt, lenyelte egy hajtókára s azután látta, hogy nem
bor volt az, hanem rum szódával. A törökök nevettek, utóbb a legény is
nevetett, s ez általános vidámságban megkezdték a tánczot. A
kisasszonyok egyrésze föltette a nagy dobon a kérdést, hogy: «… mit ér a
lány turnür nélkül», a többi tánczolt. Bevetődött néhány daliás
cserkesz-tiszt is, mely oknál fogva bascsausz Ibrahim az asztal alá
merült hirtelen. Szép magas legények voltak ezek, aranyos kucsmákban s
hadilábon áltak a Koránnal, már a boritalra vonatkozólag. A csárdásba
bele is álltak azonnal és csörögtek a réznyakú kardok, minek láttára
bascsausz Ibrahim fölmerült az asztal alól. Bizonyosan úgy gondolkozott,
hogy most már ők quittek.
Egyszer aztán hosszú kiáltás hallatszik az utcza tulsó oldalán. Az őr
kiáltja a Gewehr heraus!-t.
– Kilencz óra – mondják az emberek – gyerünk.
– Hát már hogy volna kilencz óra? – mondják mások az üvegek körül.
– Nem hallja kend, hogy kiáltott a poszt?
– Nem azért kiáltott ám az fiam, – inti az öregebb a tapasztalatlant.
– Hát?
– Hát mert a lábára hágtak – nevet amaz.
De pedig fujják azonnal a takarodót. A népség fizet, sebesen távozik, de
némelyek ott maradnak. Több van már a fejekben, mint kellene s
kimondják, hogy csak azért sem. Ezek a zászlóalj vadjai, a daczosak. Az
ezrednél az a furcsa szokás állt, hogy a ki otthon rossz volt,
büntetésből letették a novibazári zászlóaljhoz. Ily módon szép társaság
került össze. Egy csapat lefokozott altiszt, továbbá hosszabb börtönt
ült legények, meg olyan sarzsik, a kik «konstatálva» vannak. Ez az
utolsó stáczió a lefokozás előtt.
Az őrség tisztje elunja várni, hogy mikor mennek már haza. Azonban hátha
nem hallották a czapistrángot. Parancsot ad hát a trombitásnak, hogy
nyissa ki a korcsmaajtót s fujja el nekik a küszöbről a takarodót. Ez
Georg Tóthot, a konstatált frájtert olyan dühbe hozza, hogy a
szolgálatban álló szent emberhez teljes erővel vágja a sapkáját.
Az őrség közbelép.
Másnap csend van a barákokban. Tóthot le fogják fokozni, a kitünő lövőt,
a ki ötszáz lépésről öt golyóból mindig beküldött négyet a mozgó
figurába. Szomorú eset az ilyen.
Délután már meg is jön a parancs, amelynek kiadásához utoljára áll oda
Tóth frájteri minőségben. Onnan lassan halad be a szobába s leveti a
zubbonyát, hogy lefejti róla a csillagokat.
– Nem sajnálja, Tóth?
A konstatált katona egykedvűen felel:
– A piros bojtot el nem vöhetik tőlem. Azt sem, hogy én vagyok a legjobb
lövő a batalionban. Ezt mög – s ledobja a földre a posztócsillagokat –
hagy vögyék. Nem evvel gyüttem én ide, hát nem is köll neköm evvel mönni
haza.